Filmes gazdaság- és intézménytörténet

Filmipar és törvénykezés III: Kényszerpályák és kiutak

Az amerikai tőke az ötvenes-hatvanas években folyamatosan áramlott a brit filmiparba és egyre több koprodukció készült. A Nemzeti Filmfinanszírozási Vállalat kimutatásai szerint 1966-ban a filmgyártásra fordított összegek 75%-a, egy évre rá 90%-a készült jelentős amerikai támogatással. A tengerentúlon egyre nagyobb igény mutatkozott a brit tematikájú filmek iránt. Míg korábban a kvótákat az olcsóbb angol munkaerő és gyártási költségek miatt teljesítették túl, addig az új filmekben a hatvanas évek pop-kulturális Mekkájának tartott London életérzését kívánták megörökíteni. Több amerikai törpestúdió (Filmways, Avco-Embassy) is létrehozta saját szigetországi gyártórészlegét új témák, színész- és rendezőtehetségek után kutatva. Minden iránt érdeklődést mutattak, ami profittal kecsegtetett. Ezt a nyitottságot a szórakoztatóipari verseny kiéleződése, a televízió elterjedése, a közönségigény specializálódása kényszerítette ki. Túlélési stratégiákra volt szükség: ezt gyakran a reménybeli kasszasikerek finanszírozásában látták, csakhogy nem ritkán még nagyobb bukásokat szenvedtek el. A hatvanas évek végére felhalmozott több tízmilliós veszteségek vezettek odáig, hogy a Hollywood-i óriásstúdiók egymás után váltak felvásárlási célpontokká.

A szigetországi leányvállalatok aktivitásában is stratégiaváltás zajlott le. Ennek egyik elemeként amerikai rendezők (Fred Zinneman, Sidney Lumet, Stanley Donen és John Huston) illetve a kontinentális európai filmesek (Truffaut és Antonioni) készíthettek filmeket Angliában. A hetvenes évek elején Hollywood-ban már jól körvonalazódott egy új filmes-generáció színre lépése, akik a gyakorlatban is bebizonyították, hogy kisebb költségvetésű produkciókat is sikerre lehet vinni. Ez különösképpen vonatkozott a tengerentúli helyszíneken forgatott és az amerikai közönséget is megszólítani képes munkákra. A hatvanas évek ilyen rendezőjének számított John Schlesinger, Mike Nichols, George Roy Hill, Robert Altman, míg a hetvenes években Francis Ford Coppola és Martin Scorsese nevét említhetjük. Akadtak olyan művészek is – például Stanley Kubrick és Richard Lester –, akik mindössze egy film erejéig érkeztek Angliába, de később letelepedtek és mindvégig amerikai pénzekből forgatták filmjeiket a szigetországban. Amint az a következő táblázatból kiderül az angol filmipar általános hanyatlását sem az Eady-adó jótékony hatásai, sem a különböző stratégiák nem tudták megfordítani, de igazából még fékezni se: 

Forrás: Philip McCosker

Lassan mindenki számára világossá váltak az amerikai tőkétől való túlzott függés negatív következményei, különösképpen annak fényében, hogy a nagy stúdiók egyre komolyabb erőfeszítésekre kényszerültek a nézők visszaszerzése érdekében és újfajta gyártáspolitikát dolgoztak ki. Ennek keretében egyre-másra döntöttek az angliai tevékenységek mérséklése, bizonyos esetekben teljes beszüntetése mellett. Az Universal, valamint az MGM ilyen értelmű lépései után az NFFC arra a lefele tartó kényszerpályára figyelmeztetett, amelyre a túlzott amerikai befolyás okán az angol filmgyártás került. A gyártási tevékenység csökkenése elkerülhetetlenné vált:

Forrás: bfi Film & Television Handbook.

A hatvanas évek elejétől a fő kérdést már nem a mozi előző évtizedekben tapasztalt népszerűségének fenntartása jelentette, hanem az, hogy miként lehet fékezni a nézőszámok fokozatos zsugorodását. A hetvenes években nagyszabású kísérleteknek történtek, melyek közül különösen figyelmet érdemel az angol tulajdonban lévő EMI, amely a zenekiadás piacvezető vállalataként felvásárolta az egyik legrégebbi angol filmprodukciós céget, az ABPC-t. Az EMI ambiciózus tervei között közepes költségvetésű filmek gyártása szerepelt, de a cégvezetésben bekövetkező személycserék stratégiaváltáshoz vezettek. Az EMI inkább amerikai szuperprodukciók társfinanszírozásába szállt be (pl. Szarvasvadász), és több, témájában kimondottan angol produkció (Tűzszekerek, Ghandi) támogatásától lépett vissza. Érdeklődést csupán az amerikai piacon is versenyképes alkotások ( pl. Agatha Christie-adaptációk) iránt mutatott. Az EMI-nak odahaza gyakorlatilag nem akadt versenytársa. A Rank szinte teljesen visszavonult a filmgyártástól és a valahai cégóriás maga mögött hagyta űrt a televíziós cégek próbálták meg kitölteni. A számos televíziótársaságban érdekeltséggel bíró Lord Grade iparmágnás miután létrehozta az Associated Communications Corporation-t több millió fontos gyártási filmgyártási programot hirdetett meg. Számos általa finanszírozott thriller és remake eljutott az amerikai közönséghez, ám kezdeti filmproduceri sikerei után gyakorlatilag egész birodalmát romba döntötte az átütő sikernek szánt Raise the Titanic (A Titatnic kiemelése –1980) című film bukása. Az alkotás 36 millió dolláros veszteséggel zárt a mozikban.

A hetvenes évek végére világossá vált, hogy az NFFC önmagában képtelen elég tőkét biztosítani a hazai produkciók számára. Az angol magántőke valamint a maroknyi független produkciós vállalat (Goldcrest, Palace Pictures, Virgin, Working Title) aktivitása is csak ideig-óráig, rövid időszakokra (mint például 1983-85 között) adott némi lendületet az iparnak, amikor évi 50 hazai film készült. A pozitívumok között említhetjük a tőkebefektetési adókedvezmények kiterjesztését a filmgyártás területére (1979). Ennek értelmében adómentességet élvezett minden vállalkozás, amely az éves profitjának megfelelő összeget az elkövetkező évben újra befektette. A kedvezményeket persze csak a külföldi piacokon is életképes árukat termelő külföldi cégek (mint például az amerikai stúdiók) tudták kihasználni. Számukra Anglia valódi adóparadicsomnak bizonyult. A gyártási aktivitás egészére pozitív hatást fejtett ki a heritage-filmek diadalmenete: a Tűzszekerek négy Oscar-díjat gyűjtött be 1984-ben. A nyolcvanas évek közepének átmeneti felfutásában komoly szerepet játszott továbbá az erős dollár és a közönségszámok újra emelkedő tendenciája. A brit filmgyártás reményeit mindazonáltal hamar lehűtötte az adómentesség, valamint a közel négy évtizedig a filmgyártás egyik fő finanszírozási forrását jelentő Eady-adó 1985-ös eltörlése. A Goldcrest, a Virgin és a Palace Pictures ezt követő vesszőfutása elkerülhetetlen volt. A konzervatív kormányzat ezen lépései már csak azért is ironikusnak tűnnek, mert ekkor rendezték meg „Az angol film évét”. Nem volt sok ünnepelnivalója a szakmának, hiszen a Nemzeti Filmfinanszírozási Vállalatot ugyancsak ezidőtájt oszlatták fel és alakították meg utódszervezetét, a magántőkéből működő British Screen-t. Kormányzati nézőpontból a brit filmipar eléggé megerősödött ahhoz, hogy saját lábára álljon, vagyis a magánszektor együttműködésével teremtse elő az életben maradásához szükséges pénzügyi forrásokat. Tény, hogy az elkövetkező évtizedben kiegyensúlyozottnak tekinthető az éves filmtermés és 1993-ben közel felére csökkent a filmgyártásban érdekelt amerikai tőke, ám a jegyeladásokból származó bevetélek jelentős része azonban még így is a tengerentúli vállalatokat gazdagította.

Forrás: Philip McCosker