6. A koraújkor metafizikai rendszerei
B) Pro és kontra Descartes. Hobbes
Descartes filozófiájában tehát együtt van egy idealista metafizika és egy mechanikus materialista fizika. Metafizikájának, mint láttuk, egyik legkomolyabb elméleti problémája a test és a lélek kölcsönhatásának magyarázatában áll. Ha ugyanis a gondolkodó és a kiterjedt dolog két egymástól elvileg különböző szubsztancia, akkor kérdés, hogyan lehetnek hatással egymásra (ilyen kölcsönhatás például, ha a fölindult ember elvörösödik stb.). - Descartes filozófiáját a következetesebb idealizmus irányába vitte tovább az ún. okkazionalizmus irányzata (Arnold Geulincx, 1624-1669 és Nicolas Malebranche, 1638-1715), amely szerint a test és lélek kapcsolatát minden egyes alkalommal (occasio) Isten hozza létre. (Náluk tehát valójában három szubsztancia van: a gondolkodó szubsztancia és a kiterjedt szubsztancia, továbbá Isten.) Elméletükkel szemben már a kortársak azt az ellenvetést tették, hogy így a világ működését csak csodák folyamatos sorozatával tudják magyarázni. - Voltaképpen a misztika irányában lépett tovább Blaise Pascal (1623-1662) is, aki eleinte ugyan természettudománnyal foglalkozott, később azonban ráébredt, hogy a filozófia istene elvont eszme csupán, a „szeretet” istenét (a protestantizmushoz erősen közelítő katolikus áramlat, a janzenizmus szellemében) saját szubjektivitásunkban kell keresni.
Pierre Gassendi (1592-1655) viszont éppen emez elvont istenben lát biztosítékot - epikureus hatásra - a természet, az atomok mozgásának öntörvényűségére, s így a hangsúly nála a descartes-i materialista fizikára kerül. A XVII. századi természetfilozófia és természettudomány ama termékeny hipotézise, hogy a természeti testek oszthatatlan elemekből épülnek föl, az antik atomista filozófiából származik. Most azonban az ilyen elemet latin eredetű kifejezéssel korpuszkulának (testecske) nevezik. Ahogyan a tárgyi létezők (egy szék, egy asztal, egy élőlény stb.) korpuszkulákból állnak, úgy a természeti világban megtapasztalható mozgások is a korpuszkulák mozgásaiból tevődnek össze. Thomas Hobbes (1588-1679) vitatta Gassendi mellett a leghevesebben Descartes idealizmusát. Szerinte a „gondolkodom, tehát gondolkodó lényként létezem” mintájára azt is lehetne mondani, hogy „sétálok, tehát sétáló lényként létezem”. Hobbesnál csak testek léteznek: természetes és mesterséges (vagyis az ember által alkotott) testek. Ezek közül - amint azt Hobbes a Leviatán című főművében kifejti - legfontosabb az állam, ez a hatalmas „Leviatán” (eredetileg: hatalmas bibliai lény). Az államot az emberek egy társadalmi szerződés keretében hozták létre: ha nem léteznék, a természeti állapot, a „bellum omnium contra omnes” (mindenki harca mindenki ellen) hadiállapota állna fönn. Mert az ember egoista, természete az önző érdek: „homo homini lupus” (ember embernek farkasa). A természeti állapot káoszába csupán az értelem képes rendet vinni: Hobbes harcos antiklerikális és - gyakorlatilag - ateista volt. Mivel a forradalom után elkísérte annak franciaországi emigrációjába a trónörököst, a későbbi II. Károlyt, tőle élete végén annak ellenére is védelmet kapott vakbuzgó támadóival szemben, hogy 1651-ben visszatért a „királygyilkos” Cromwell által vezetett Angliába, s nagy művét is itt adta ki.
Hobbes számára ugyanis elsősorban az a fontos, hogy túljussunk a természeti állapot hadiállapotán, s nem az, hogy ez milyen formában történik. A legrosszabb kormányzati forma is jobb ugyanis, mint a természeti állapot, „amikor csak annyi biztonságunk van, amennyit saját erőnk és találékonyságunk nyújt nekünk; [...] nincs helye a szorgalomnak, mert a gyümölcse bizonytalan, ezért aztán nincs se földművelés, se hajózás, se tengerentúlról behozott áru, se kényelmes épület, nincsenek nagy erőt igénylő tárgyak ide-oda szállításához szükséges eszközök, semmiféle ismeretetszerzés a Föld ábrázatára vonatkozóan, se időszámítás, se művészetek, se irodalom, se társadalmi érintkezés; s ami a legrosszabb: örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. Ha az emberek csak önző lények lennének, soha nem tudnának túljutni ezen az állapoton. Azonban értelmes, racionális lények is: racionalizmusuk sugallja számukra, hogy megkössék a társadalmi szerződést. Ennek keretében minden politikai jogukról lemondanak, s azokat egy „uralkodóra”: vagy egy személyre, vagy egy testületre, vagy pedig a testületként föllépő népre (monarchia, arisztokrácia, demokrácia); mai szóval egy szuverénre ruházzák át. A szuverén a szerződésben semmiféle kötelezettséget nem vállal magára, sőt egyesíti magában a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat, s hatalmát egy megfelelő erőszakszervezet révén érvényesíti. Mivel ő maga mondja meg, hogy mi a törvény, hogy mi jogos és mi jogtalan, mi igazságos és mi igazságtalan, így már fogalma szerint sem követhet el sem törvénytelenséget, sem jogtalanságot, sem igazságtalanságot. Igenis elkövethet azonban méltánytalanságot: olyasmit ami az általa hozott emberi törvénynek megfelel ugyan, nem felel meg azonban az isteni, természeti, erkölcsi törvénynek. A polgárok mégis jól teszik, ha engedelmeskednek neki (hiszen engedetlenségükkel vagy éppen lázadásukkal a természeti állapot káoszának visszatértét kockáztatnák), legalábbis mindaddig, amíg a szuverén általánosságban garantálja azokat a feltételeket, amelyek biztosítása céljából a hatalmat ráruházták. „Az alattvalók szabadsága tehát azokra a dolgokra korlátozódik, amelyek felől az uralkodó cselekedeteik szabályozásánál nem intézkedett. Ezek közé tartozik például az adásvétel vagy egyéb egymás közti megállapodás szabadsága, a lakhely, a táplálkozási mód, a foglalkozás, a gyerekek megfelelő neveltetése megválasztásának szabadsága, és más hasonlók. [...] Az uralkodó jogainak tehát csak az szab korlátot, hogy ő maga Istennek alattvalója, miért is köteles a természeti törvényeket megtartani.” Ha az uralkodó ezt nem akarja vagy nem tudja megtenni (például azért, mert egy idegen hódító legyőzi és elűzi), a polgárok fölmentve érezhetik magukat a megkötött szerződés alól: magánéletük szférája (későbbi műszóval: a „polgári társadalom” rendje) szent és sérthetetlen, s fontosabb, mint bármiféle politikai rendszer.
| << A) Descartes | C) Spinoza és Leibniz >> |
