3. Későantik filozófia

C) Epikureus filozófia

Alapítója, Epikurosz (341-270) fizikájában a démokritoszi természetfilozófia követője, azonban az atomelméletet már eleve etikai tartalommal tölti meg: az atomok ugyanis szerinte „elhajolhatnak" a pályájukról, s így az ember nem eleve meghatározott módon cselekszik, hanem szabad lehet. Az isteneket az ún. „intermundiumokba" (a világok közötti űrbe, azaz a nem-létezőbe) helyezi - azok ott úgymond zavartalan nyugalomban, tehát boldogságban élhetnek. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük; az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja.

            Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Szerinte ez az ataraxia, amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A későbbiekben gyakran - félreértve az epikureus hédoné mivoltát - az epikureizmust a féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelték. Epikurosz tanítása azonban nemcsak mérsékelt, de bizonyos értelemben negatív hedonizmus is. Nemcsak a politikától, de a házasságtól is tartózkodnia kell a bölcsnek; egyedül az igazi barátság az az emberi kapcsolat, mely a számára lehetséges. Tanítványai valóban baráti társaságot alkottak (innen: „Epikurosz kertje").

            Rómában Lucretius Carus (97-55) rendszerezte és fejtette ki De rerum natura (A természetről) című művében az epikureus tanítást, melynek a költő Horatius versei azután még szélesebb elterjedést biztosítottak. A horatiusi „nil admirari" (semmin se csodálkozz) és „odi profanum vulgus et arceo" (gyűlölöm a közönséges tömeget és távoltartom) jelszava, az „arany középszer" elve éppúgy rendkívül népszerűvé váltak művelt római körökben, mint nevezetes sorai:

Jöjj hozzám, ha nevetni akarsz, nézd csak teli képem.

Engem már beterelt hízói közé Epicurus.

Horatius e sorai váltak egyébként a későbbiekben az „Epikurosz disznói" (mint láttuk, megalapozatlan) keresztény szidalom forrásává. Ezzel szemben az epikureusok, például Lukianosz (120-180) a maguk részéről a keresztény aszkézist gúnyolták ki.