Kvalitatív módszerek az empirikus társadalom és kultúrakutatásban

6. előadás: Kvalitatív adatok elemzése és értelmezése

Kvalitatív módszerek az empirikus társadalom és kultúrakutatásban

Részletes tartalomjegyzék

A tananyag szerkezete (tartalom, szöveggyűjtemény, irodalom)

1. előadás

2. előadás: a társadalom mint szöveg

4. Az empirikus kutatás folyamata. Kvalitatív és kvantitatív módszerek

5. előadás: az adatfelvétel módszerei

6. előadás: Kvalitatív adatok elemzése és értelmezése

Médiatár

6. A. A megalapozott elmélet: empíria és elmélet viszonya a kvalitatív kutatásokban (Feischmidt Margit)

Az empirikus társadalomkutatás célja a társadalmi jelenségek leírása, valamint jelentéseik és törvényszerűségeik értelmezése. Elmélet és empíria viszonya a tudományokban kétféle logikát követhet: a deduktív logikáét, amely a formális elméletekből indul ki, és az ezekből levezett hipotézisek empirikus tesztelésén keresztül erősíti meg, alakítja át vagy veti el az elméletet; vagy az induktív logikáét, amelynek értelmében a vizsgált jelenség empirikus megfigyelése a kiindulópont, és ennek elemzése nyomán jut el a kutató összefüggések felismeréséhez, majd elméleti konklúziók megfogalmazásához. A társadalomtudományokat, különösképpen a szociológiát, kisebb mértékben az antropológiát máig döntően a deduktív logikán alapuló megismerés határozta meg, e szakmák professzionalizálódásának múlt századi története a mind elvontabb elméletek és modellek irányába mutatott. A Volkskunde típusú klasszikus néprajz és bizonyos mértékben a szociológiai, antropológiai közösségtanulmányozás a megismerés induktív útját járta. Ugyanakkor az etnográfiai vagy szociográfiai munkák többnyire nem is léptek túl bizonyos jelenségek vagy közösségek leírásán. Kétségtelenül szükség volt rájuk, hiszen a társadalom mainstreamje, az akadémia és a politika számára egyaránt ismeretlen közösségeket és életformákat tártak fel. Mégsem gondoljuk, hogy elegendő a leírások hosszú és egymással összehasonlíthatatlan sorozatát produkálnunk, amelyet senki más nem ért, mint a szóban forgó földrajzi hely és a kérdés egyidejű specialistái.

Elmélettörténeti megfontolások

A társadalomtudományok fenomenológiai, illetve hermeneutikai fordulata utáni ismeretelmélete és az erre építő kvalitatív módszertan fel kívánja számolni ezt a dichotómiát. Követői azt vallják, hogy bizonyos partikuláris - vagyis egy helyre és időpontra jellemező - jelenségek leírására éppúgy szükség van, mint az ezekből kiinduló, ezeken nyugvó általánosabb érvényű értelmezések, állítások megfogalmazására. A hermeneutikai esetrekonstrukció nem az egyes esetek numerikus összevetésén keresztül jut általános megállapításokra, hanem az egyes eseteken belüli strukturális összefüggések alapján (Lewin, 1972). (Ennek értelmében az elemzés során felállított hipotéziseket először az egyes eseten belül verifikáljuk és falszifikáljuk, majd minden esetet a társadalmi mező általános szempontjai szerint összegzünk. Akár egy jó nyomozó, az egyes esetek szerkezetének összevetésével jutunk el a típusalkotáshoz. Hipotéziseink felállítását és ellenőrzését egyidejűleg végezzük el minden egyes elemzési lépésben (minden egyes biográfiai adat esetén) az abdukció elvének követésével (Peirce, 1981). Több, de kisszámú eset alapos összehasonlító elemzéséből indulnak ki azok is, akik szerint a cél olyan középszintű elméletek megalkotása, amelyek - a formális elméletektől eltérően - közel maradnak a vizsgált és leírt valóságokhoz, vagyis érvényességi körük szükségszerűen szűkebb, mint a legáltalánosabb elméleteké (sokan ezért középszintű vagy mezoelméleteknek hívják őket, míg mások helyi elméletekről - local multi-scale theory - beszélnek) (Lincoln, 1993; Denzin és Lincoln, 1994). Megvalósítani ezt úgy gondolták, ha

1. az elméleteket némiképpen háttérbe szorítják, hogy ne közvetlenül irányítsák a problémák megnevezését és értelmezését, mert
2. új felismerések csak akkor születnek, ha a megismerés a terepről/ből indul ki, és az empíriára alapoz. Vannak, akik kvalitatív teoretizálás gyűjtőnévvel illetik azokat a stratégiákat, amelyek a kvalitatív módszerekkel végzett adatfelvétel, az összehasonlító elemzés és a társadalomtudományos elméletalkotás összekötésére törekszenek.

A megalapozott elmélet (grounded theory) megalkotói azt a célt fogalmazták meg a kvalitatív kutatók számára, hogy amennyire csak lehet, tekintsenek el korábbi ismereteiken alapuló elméleti feltevéseiktől, az elméletre szükség van, de az csak akkor állja meg a helyét, ha megalapozott, vagyis konkrét empirikus kutatásokból indul ki, és következetes elemzésükre épül. Glaser és Strauss (1967) elsősorban az elemzésben látta a kulcsát annak, hogy az empíriából kiindulva az absztrakció grádicsain lépésről lépére haladva alkossanak elméleti értelmezéseket, illetve magyarázatokat. Abban azonban, hogy el tudja-e felejteni, vagy legalábbis zárójelbe tudja-e tenni a kutató előzetes ismereteit, amelyek a kutatás témájában való elméleti tájékozódását meghatározzák, sokan - minden okkal - kételkednek. Valószínűleg célszerűbb belátni, hogy vannak előfeltevéseink, ugyanakkor arra törekedni, hogy a terepmunkát és az adatfeldolgozást ne determinálják ezek az előfeltevések.

Emerson mások nyomán a szigorúan induktív és a szigorúan deduktív logika alternatívájaként fogalmazza meg, hogy a megismerés oda-vissza ingamozgásban legyen elmélet és empíria között, amelynek során a kiindulásnál jelen levő elméleti feltételezéseket a megfigyelés értelmében többször revideálják (Emerson, 2001, 284.). Az értelmezés azonban nemcsak az általános elmélet és a konkrét empíria között teremt kapcsolatot, hanem más hasonló esetekkel is kapcsolatban van, a velük való összehasonlítás az elméletalkotás egyik legfontosabb forrása. Az összehasonlítás során felismert hasonlóságok és különbségek nemcsak egy jelenségnek adott közegben való mélyebb megértését szolgálják, de azt is, hogy a jelenséget különböző társadalmi, gazdasági viszonyok között értsük meg. Az esettanulmány-módszer revízióján dolgozó - a maga módszerét kibővített esettanulmánynak (extended case method) - nevező Michael Burawoy ugyancsak azt gondolja, hogy a meglévő elméleteket nem lehet kiküszöbölni vagy elfelejteni, amikor a kutató terepre megy (Burrawoy, 1991). Az elméletekben, illetve a korábbi értelmezésekben felfedezett ellentmondások vagy hiányosságok éppen a kutatás legfontosabb iránymutatói, motivációi lehetnek. Ezáltal az esettanulmány-módszer egyszerre szolgálja konkrét helyekhez köthető problémák alapos megismerését, valamint korábbi elmélet(ek) vagy értelmezés(ek) kritikai ellenőrzését, felülvizsgálatát (critical test of existing theory: Burawoy, 1991; Emerson, 2001, 283.). Mind az elméletalkotás, mint az összehasonlítás szempontjából érdekes és hasznos, ha ugyanazon jelenségről egyszerre több helyen folyik összehangolt kutatás, amelyből a késő modern, globalizált világot és helyi olvasatok párhuzamos különidejűségét jól érzékeltető munkák születhetnek. (A módszer nevét, többterepű etnográfia - multi-sited ethnography -, George Marcus adta [Marcus, 1998]).

Konkrét esetek leírása és a társadalomtudományi elméletalkotás viszonya sajátos megvilágításba kerül Clifford Geertznél is, akinek sűrű leírás nevet viselő módszerét minden társadalomtudományi és bölcseleti diszciplínában mint a hermeneutikai megértés példáját tanítják (Geertz, 1994, 170-199.). Geertz elsősorban a modernista antropológiákkal, a strukturalizmussal, a kognitív antropológiával vitatkozva szögezi le, hogy az elmélet ebben a diszciplínában nem a maga ura, sűrű leírásoknak van alárendelve. Vagyis a leírást helyezi előtérbe, de egy új módját teremti meg, amely magában foglalja az értelmezést is. Azt a beszédfolyamatot értelmezi, amelyben a vizsgált jelenség helyi jelentése el van rejtve. Megközelítése mikroszkopikus - az antropológus falvakban kutat -, de az ott látott apró és jelentéktelen, vagyis csak helyi viszonyok között jelentékeny eseményeket „nagy dolgokról" kell vallatnia. Azt vizsgálja, hogy a leírt jelenségek, amelyeket gyakran társadalmi drámákként értelmez, mit mondanak el arról a társadalomról, illetve azon túl általában a társas életről. „Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag minőségi, erősen résztvevő jellegű és szinte megszálltan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érzékelhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra [...], jelentés. Így nemcsak az válik lehetővé, hogy realista módjára és konkrétan gondolkozzunk róluk, hanem - ami ennél fontosabb - az is, hogy kreatívan és képzeletgazdagon velük gondolkozzunk." (Geertz, 1994, 191.)

Sokan vallják, hogy új ötletek és meglátások általában az empíriából jönnek. A kérdés csak az, hogyan. Kétféle válasz adódik. Az egyik szerint egy sajátos analitikus tekintetre, elméleti érzékenységre van szükség ahhoz, hogy a terepen vagy a terepmunka adatai között érdekes gondolat, újszerű összefüggés felismerésére jusson a kutató. Vannak, akik azt mondják, erre születni kell. Az oktatás, különösen a módszertani oktatás azonban nem a zsenikkel foglalkozik. Kétségtelenül nehéz operacionizálni, hogy ezt a felismerő képességet hogyan lehet fejleszteni. A legbiztosabb útja az olvasás, olyan etnográfiai/szociográfiai tanulmányokat, monográfiákat tanulmányozzunk, amelyek szerencsésen ötvözik a leírást és a középszintű elméletalkotásra törekvő argumentációt.

Az értelmezés lényege a jó kérdésekben rejlik: olyan kérdéseket kell feltennünk az adatainknak, amelyek általánosító konceptusok irányába mutatnak; amelyek összefoglalják és rendet teremtenek az adatok között. Például: „Milyen általánosabb és analitikusabb társadalmi kategóriákkal írható le az előttem álló jelenség?" Célunk az, hogy a vizsgált, elemzett anyagban általánosabb, tágabb körben releváns társadalmi típusokat, folyamatokat, stratégiákat ismerjünk fel. Ezt kategóriák segítségével tudjuk megtenni, amelyek figyelmünket a szociológia/antropológia számára értelmezhető általános jelenségek irányába terelik, miközben - egy időre legalábbis - zárójelbe tesszük a vizsgált helyzetek történelmi, földrajzi és egyéb sajátosságait. (Lofland-Lofland, 1995, 159.). A kvalitatív adatokkal dolgozó kutatónak három forrásból származnak a kérdései: a hasonlóságok felismeréséből (valami, amit láttunk olyan, mint..., ahol a hasonló egy korábban már leírt, értelmezett jelenség vagy összefüggés); a kontrasztok, különbségek felismeréséből (az elemzendő eset különbségei egy korábban elemzettel, amelynek értelmezését ismerjük) és az analitikus típusok új variációjának felismeréséből (ami lehet strukturális viszony vagy ok-okozati összefüggés).

A második válasz arra a kérdésre, hogy miként juthatunk helyi és specifikus adatok alapján általánosan értelmezhető és releváns következtetésekre: az adatok következetes elemzése által. Florias Znaniecki 1934-ban kelt szociológiai módszertanában analitikus indukciónak nevezi azt a módszert, amelynek alkalmazásával szigorú és következetes módon lehet az empirikus adatoktól teoretikus megállapításokig eljutni (Znaniecki, 1934). Az analitikus indukciót Znaniecki megkülönböztette a statisztikai módszereket alkalmazó enumeratív indukciótól, de ugyanígy meg kell különböztetnünk azoktól a típusú ok-okozati összefüggésektől is, amelyek bizonyos jelenségeket, viselkedési formákat egyetlen vagy nagyon kisszámú változó függvényének tekintenek. Az etnográfusok, illetve általában a kvalitatív kutatók azon tulajdonságok összefüggő és általánosítható rendszerét szeretnék látni, amelyek a tanulmányozott közösségeket vagy szervezeteket jellemzik. Erényük épp abban rejlik, hogy több tényező bonyolult összefüggéseire tudnak rámutatni, amire a numerikus indukcióra épülő kutatások képtelenek.

Megalapozott elmélet

A grounden theoryt az analitikus indukció - mint módszertani ideál - egyik lehetséges megvalósításának tekinthetjük. Olyan kvalitatív technika, amely a valóság aprólékos megfigyelésére és az abból nyert adatok ugyancsak aprólékos elemzésre épül. Célja a társadalom egy-egy szűkebb jelenségét általános elméletekkel magyarázni, amely elméletek azonban nem eseten kívüliek, hanem az esetből származó adatok folyamatos és szisztematikus elemzésén alapulnak (innen a név is: grounded = megalapozott, theory = elmélet). A megalapozott elmélet a szakadékot próbálja áthidalni az empirikus kutatás (adatfelvétel) és a jelenségek átfogóbb és teoretikusabb magyarázata között. Egyfajta módszertani állásfoglalás azokkal a vádakkal szemben, amelyek a kvalitatív módszerű kutatást impresszionista, következetlen műfajnak titulálják, mely csak illusztratív esettanulmányokat képes produkálni. A megalapozott elmélet olyan technikákat fogalmaz meg és szervez rendszerbe, amelyek korábban implicite már benne voltak a kvalitatív vagy szöveges adatok kezelésében és elemzésében, de explicit integrálásuk semmiképp sem volt követendő követelmény. Az Anselm Strauss és Barney Glaser által 1967-ben megfogalmazott módszer elméleti alapjai az amerikai pragmatikus filozófián és a szimbolikus interakcionizmuson nyugszanak, azaz a kvalitatív módszereknek a Chicagói Iskola első nemzedékétől kapott tradícióját eleveníti fel.

A grounded theory azon a feltételezésen alapul, hogy az általánosság különböző szintjein megfogalmazott értelmezések fontosak a társadalmi jelenségek mélyebb megértéséhez, de azon is, hogy ezek az elméleti érvek ne szakadjanak el a cselekvések és jelenségek helyi értelmezéseitől. A módszerről kötetnyi értelmezést publikáló Katy Charmaz szerint megalapozott elmélet a következő támpontokat adja ahhoz, hogy a cselekedeteket jelentéseikkel együtt értsük meg:

1. az idézett személyek saját kijelentései cselekedetükkel kapcsolatban;
2. az érintettek nem explicit vélekedései, például érzelmi viszonyulása;
3. mások viszonyulása, vélekedése a cselekvőkről és a másokra való hatása;
4. a cselekvés látható következményei (Charmaz, 2001).

Az elemzés folyamata a megalapozott elmélet értelmében

A következőkben azt az elemzési módszert mutatjuk be, amelyet a megalapozott elmélet nyomán dolgoztak ki és alkalmaztak, eleinte csak ceruzával és papírral, majd az erre a célra kidolgozott számítógépes programok segítségével is. A szöveges és vizuális adatokat, interjúkat és megfigyeléseket írásban kell rögzíteni, és egységes, kezelhető formába hozni. A munka a nagyobb szövegkorpuszok felbontásával kezdődik, majd a szó szoros értelmében vett elemzéssel folytatódik, amely két stratégiát követ: a redukciót és a kontextualizációt. Az adatokat konceptuális keretekbe sűrítjük, bizonyos témákba rendezzük, amelyeket kategóriacímkékkel látunk el. Az elemzés első szakaszában célunk az empirikus anyagból kiindulva az elemzés kategóriáinak kidolgozása. A második szakaszban ezt a keretet vetítjük vissza a teljes szövegkorpuszra, illetve empirikus adatbázisra, soronként, a szöveg természetes és jelentések által meghatározott egységein keresztül haladva előre. Ezt hívjuk kódolásnak, de Strauss és Glazer kódolásról beszél mindegyik szakasz esetében, pontosabban annak három formájáról: nyílt kódolás (open codeing), axiális kódolás (axial coding) és szelektív kódolás (selective codeing).

A nyílt kódolás a kódolási folyamat kezdeti szakasza. Célunk, hogy az adatokhoz, többnyire az előttünk álló szöveg értelmes szegmenseihez, többrendbeli átolvasásuk nyomán fogalmakat rendeljünk. Ezeket jó kérdések, problémaérzékenység és jó felismerések nyomán tudjuk megfogalmazni. A kérdések egyaránt vonatkoznak arra, amiről beszélnek, ahogyan beszélnek róla, ahogyan cselekednek és vélekednek mások cselekvéseiről. Mérlegeljük, mi mit jelent az elhangzás, az elbeszélő élettörténetének és szűkebb környezetének kontextusában. Ahogy előrehaladunk a dokumentumban, egyes fogalmakat megtartunk (mert többször használtuk), másokat elvetünk. (Azzal nem kell foglalkozni, hogy mi igaz, és mi nem. „Mindent elhiszünk, és semmit sem.") A szövegeket aprólékosan elemezzük, sorról sorra haladva (általában úgy, hogy a sorok meg vannak számozva), mert csak ez az aprólékosság teszi lehetővé, hogy az empirikus adatok közelében maradjunk, miközben az analitikus kereten dolgozunk.

Az axiális kódolás során a kutató feladata az előbbiekben előállított kategóriák - nyílt kódok - közötti konceptuális viszonyok felállítása, kapcsolatot kell teremteni a kategóriák és különböző dimenzióik között. Arra keresünk választ, hogy egy bizonyos kategória mit tud elmondani a kutatás alapproblémájáról, illetve annak különböző részeiről, aspektusairól. Az axiális kódolás végén alapkategóriák és alkategóriák rendszere áll rendelkezésünkre, amelyek között összefüggéseket, kapcsolódásokat állapítunk meg.

A szelektív kódolás során az előző két lépés nyomán azonosított kategóriákat és alkategóriákat kódokként alkalmazva hozzárendeljük a szöveghez. Vagyis két rendszer között teremtünk megfelelési relációkat, a kódrendszerrel kifejezett analitikus keret és a szöveges és más dokumentumokat tartalmazó adatbázis között. (Azokat a kategóriákat, amelyek az axiális kódolás nyomán kimaradtak a rendszerből, már nem használjuk.)

Bízvást mondhatjuk, hogy ez a módszer nem sokban különbözik a tartalomelemzéstől. Annak szofisztikáltabb módszerétől, amely tudja kezelni és elemezni az implicit jelentéseket, valóban nem is különbözik jelentős mértékben. Egy fontos különbség mégis van közöttük: a megalapozott elmélet az analitikus indukció elvét a legkisebb szövegegységre is alkalmazni kívánja. A kódolás folyamata közben az elemző elméleti feljegyzéseket ír, analitikus értelmezéseit rögzíti. A memoírás az implicit jelentéseket és összefüggéseket boncolgatja az egyes szövegegységek és nem a teljes interjúk, még kevésbé a teljes szövegkorpusz szintjén. Az ún. memókba primer értelmezések kerülnek, amelyeket összeolvasunk, mielőtt hozzáfognánk a tanulmány vázlatának megírásához.

Mindez a következő lépésekben zajlik:

1. a teljes empirikus anyag többrendbeli átolvasása (általában nyomtatott verzión);
2. olvasás közben értelmezzük, hogy miről szól és mit jelent a szöveg, ezt a tartalmat, pedig bizonyos analitikus kategóriákban próbáljuk kifejezni;
3. a kategóriákból tematikus kódokat dolgozunk ki;

tematikus kódokat háromféleképpen lehet meghatározni:
a) induktív módon (leginkább így tanácsos);
b) más helyeken alkalmazott, feltételezésünk szerint bizonyos megkötésekkel itt is alkalmazható elméletek alapján;
c) az összehasonlíthatóság elve alapján más korábbi kutatások alapján.
Egy jó kód tartalmazza:
a) a címkét, a kód nevét;
b) a definíciót, hogy mire vonatkozik;
c) annak leírását, hogy miként lehet felismerni, hogyan lehet azonosítani (mi az, ami biztosan ide tartozik, és mi az, ami nem);

4. a kódokként használandó kategóriákat begépeljük, egységes formába hozzuk (pl. ne legyenek átfedések, inkonzisztencia);
5. az értelmezés kategóriái között megállapítjuk az összefüggéseket, felvázoljuk az elemzés konceptuális keretét - ez az, amit a megalapozott elmélet értelmében axiális kódolásnak hívunk;
6. indexáljuk v. kódoljuk a teljes szövegkorpuszt a fenti kategóriarendszerrel - ezt hívják szelektív kódolásnak. A kódolás közben még születhetnek új kategóriák, ezeket utólag be kell venni a rendszerbe;
7. egyes szegmensekhez szöveges értelmezéseket, vagyis memókat kapcsolunk;
8. az elemzett adatbázis többféle keresést tesz lehetővé, amelyek a készülő tanulmány empirikus alapját adják, pl.:
8.1. az egyes esetek, interjúk tematikus szerkezete (ki miről beszél és hogyan?) és összevetése az interjúalanyok biográfiájával;
8.2. a leggyakrabban használt kódok és a hozzájuk tartozó idézetek áttekintése;
8.3. a teljes adatbázisban való keresés bizonyos kódok, kódcsaládok, illetve kódkombinációk alapján.

Az archiválást, a kódolást és a kreatív keresést egyaránt meggyorsítják, valamint áttekinthetőbbé teszik a kvalitatív adatelemzésre kidolgozott számítógépes programok. E programok első nemzedékét még a nyolcvanas években dolgozták ki, és dos operációs rendszerben működtek (ilyen volt az ETHNOGRAPH és a NUDIST). Az újabbak, amelyeket a kilencvenes évektől dolgoztak ki, már windows-alapúak, sőt arra is alkalmasak, hogy képeket és hangdokumentumokat is felbontsanak, elemezzenek (ilyen az Atlasti és az N-Vivo). (További információk egy rövid összefoglalóban: Kelle, 2000, valamint a programok honlapjain keresztül, amelyekről általában demováltozatok is letölthetők: http://www.atlasti.de, http://www.qsrinternational.com/, http://www.qualisresearch.com/)

IRODALOM

Andreas Böhm (2000): Theoretisches Codieren: Textanalyse in der Grounded Theory. In: Flick, Uwe - Ernst von Kardoff - Ines Steinecke (Hrsg.): Qualitative Sozialforschung. Ein Handbuch. Rowohlts Enzyklopedie 475-484.

Burrawoy, Michael (1991): Ethnography Unbound: Power and Resistence in the Modern Metropolis. Berkeley - Los Angeles, University of California Press.

Denzin, Norman K. - Yvonna S. Lincoln 1994: Introduction: Entering the FIeld of Qualitative Research. In: uők (eds): Thousand Oaks. London, New Delhi, Sage Publications, 1-18.

Emerson, Robert M. (2001): Producing Ethnographies. Theory, Evidence and Representation. Contemporary Field Research, 281-316.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. és „A bennszülöttek szemszögéből": Az antropológiai megértés természetéről. In: Az értelmezés hatalma. Niedermüller Péter szerk. Budapest, Századvég, 170-216.

Gelencsér Katalin (2003): Grounded theory. Szociológiai Szemle, 1, 143-154.

Glaser, Barney Anselm Strauss (1967): The Discovery of Grounded Theory: Strategies of Qualitative Resaerch. Chicago, Aldine.

Huberman, Michael A. - Matthew B. Miles (1994): Data Management and Analysis Methods. Handbook of Qualitatve Research, 428-444.

Kelle, Udo (2000): Computergestützte Analyse qualitativer Daten. In: Flick, Uwe - Ernst von Kardoff - Ines Steinecke (Hrsg.): Qualitative Sozialforschung. Ein Handbuch. Rowohlts Enzyklopedie, 485-501.

Lofland, John - Lyn H. Lofland (1995): Analyzing social settings: A Quide to Qualitative Observation and Analysis. Belmont, CA, Wadsworth.

Manning, Peter K. - Betsy Cullum-Swan (1994): Narrative, Content and Semiotic Analysis. Handbook of Qualitatve Research, 463-478.

Marcus, George (1998): Ethnography in/of the World System: The Emergence of Multi-Sited Ethnography. In: Ethnography Through Thick and Thin. Princeton, NJ, Princeton UP. 79-105.

Znaniecki, Florian (1934): The Method of Sociology. New York, Farrar and Rinehart.

6. B. Narratív biográfiai elemzés (Kovács Éva)

I. Elméleti megfontolások

Az élettörténetet elbeszélő, miközben arra tesz kísérletet, hogy az egyes eseményeket a saját létélményét hordozó egységes történetként mutassa be, önmaga és a Másik (jelen esetben az interjúer) elvárásai között egyensúlyoz, miközben a Másik elvárásait nem ismeri. Különösen akkor nem, ha az - mint az interjús helyzet esetében az interjúer teszi -, amennyire csak módjában áll, rejtőzködik. Az Én a Másikkal kapcsolatban is saját magára van utalva, arra, ahogyan a másikat elképzeli. Ügyelnie kell tehát arra, hogy ne csak a képzeletbeli Másik elvárásának feleljen meg, hanem hű maradjon önmagához is.

Az elemző nemcsak az Én felszíni szövegének, hanem a szöveg nyelvi megformálásán keresztül a megnyilatkozó lényének, személyes identitásának, identitása különböző arcainak megértésére is lehetőséget kap. Másfelől a nyelv közvetítette létélmény nem képzelhető el a közösség nélkül. Ahogy maga a nyelv, az emberi lét élménye is abból táplálkozik, s abba vezet vissza. Nem képzelhető el a közösségben teremtett és őrzött narratívák, mítoszok nélkül. Egyszerre személyes és közösségi tehát.

Mi tehát a narratíva? Kibontja, ugyanakkor el is rejti identitásunkat. A múltba néz, jövőből íródik, s a jelent teszi múlttá. Önmagunk szólalunk meg, s így szólítjuk meg az elképzelt Másikat is. Személyes és társadalmi egyszerre. Kívülről és belülről néz, belülről és kívülről íródik. A történetünket elbeszélő szövegben a létünket elismerő Másik által mutatkozunk meg. A beszélgetésben a nyelv a Másikkal való találkozás, a Másik és önmagunk megértetésének az eszköze. Az élettörténeti narratíva nyelve maga is e köztességben él: az Én és a Másik közötti közvetítést célozva szöveget hoz létre, mely önálló életre kel. A szöveghez közeledő szubjektum már hiába keresi benne a valaha volt elbeszélőt. Saját maga és a szöveg találkozásában új értelmek születnek, melyek vonatkoznak ugyan az elbeszélőre, de már nem csak róla szólnak. A megértésünkben keletkező új narratíva maga is szöveg, mely együtt hordozza az elbeszélőt, a nyelvben mutatkozó közösséget és önmagunkat. Megértésünk a Másikra való vonatkozásában fantázia, a mi fantáziánk arról, hogy mit érzett és gondolt a Másik akkor, amikor szövegét létrehozta, s mit korábban, amikor az elbeszéltek megestek vele. Fantáziánk arról, hogy mit éreznénk mi akkor, ha velünk történne meg mindaz, ami vele esett meg. Ennek kibontása hermeneutikai művelet.

A személyes emlékezés „mindenkor-enyémvalósága" (Husserl, 1972) nem állítható szembe a halbwachs-i kollektív emlékezet (Halbwachs, 1971) saját létet feltételező jelentésével. „Csakis az individuális tudathoz és az individuális emlékezethez mért hasonlóságában lehet a kollektív emlékezetet úgy felfogni, mint egy bizonyos csoport történelme szempontjából a jellegzetes események emléknyomainak összességét, azaz az emlékek mindenkor-enyémvalóságát csakis analogikus átvitel révén tágíthatjuk az emlékek mindenkor-miénkvalóságává." (Ricoeur, 1999, 56.)

Az eredeti módszer három kulcsfogalma: élmény, megélés és elbeszélés. Az interjú készítésekor az a törekvés munkál, hogy interjúalanyunkat „visszavigyük" az egykori élmény közelébe, hogy a szövegben az egykori perspektíva is minél inkább fellelhető legyen. A létrejött szöveg elemzésének célja megélt és elbeszélt élettörténet viszonyának megértése az interjúban megjelenő életesemények, illetve az interjú mint szöveg adta Gestalt összevetése révén.

A megélt és az elbeszélt történetnek az elemzésben történő mesterséges szétválasztása csupán elméleti konstrukció, mely a megértést segíti, hiszen a megélt élettörténet rekonstrukciójának alapjául szolgáló adatokat is az elbeszélő bocsátja rendelkezésünkre, így ezeket is ő válogatta ki a rendelkezésére álló anyagból: először akkor, amikor emlékezetében megőrizte, másodszor pedig akkor, amikor a megőrzöttek közül élettörténeti elbeszélésébe beleszőtte. Sőt a fogalom értelmezése is hagy kívánnivalókat maga után, hiszen a módszer, mely egyfelől nem tételezi egyfajta objektív igazság létét, s így kutathatóságát sem, a megélt élettörténet rekonstrukciójának során mégis a megélt (objektívnek tekintett) tényeken alapuló élettörténetet kívánja „megtalálni". E ponton azonban összeütközésbe kerül saját elméleti előfeltevésével: valójában pozitivista szemlélettel kíván egy hermeneutikai alapokon nyugvó eljárást alkalmazni, azaz a „fakticitás hermeneutikájává" egyszerűsödik. Hogy ezen ellentmondást feloldjuk, a megélt történetet mi az elbeszélő által felmutatott történetként, azaz tanúságtételként fogjuk fel. „Márpedig a tanúságtétel a lenyomat metaforájának hiányzó nyelvi dimenzióját ismerteti meg, tudatosítván, hogy a tanú beszéde arra vonatkozik, amit látott, és amit kér, hogy higgyünk el. Az esemény lenyomata tehát a beszéd és a hit által felváltott látás. [...] Az igazság kérdését, ennél fogva egyre inkább a valószerűségé váltja fel." (Ricoeur, 1998, 14., 17.)

Meddig juthatunk el az élettörténeti rekonstrukcióval? Aki a múlt mulandóságára adott replikaként arra vetemedik, hogy mások történetét értelmezze, valójában saját történetet alkot. Ahogy a megértés még a személyközi helyzetben is csak arra lehet képes, hogy elképzeljük azt a személyt, aki magunk volnánk a Másik helyében, sokkal inkább így van ez olyankor, amikor az eredeti elbeszélést a papírra vetett szöveg helyettesíti. Nem juthatunk el máshová, mint a Másik életének tényeivel ugyan rokon, de azzal azonosnak semmiképpen nem tekinthető történethez.

II. Az elemzési eljárás

II. 1. Biográfiaelemzés

Első lépésben a kronologikusan elrendezett eseményeket veszi sorra, majd felvázolja a további életpálya elképzelhető horizontját, miközben minden egyes eseményre úgy tekint, mint a horizonton megjelent lehetőségek közüli választásra. A korábbi életutat az újabb és újabb események fényében újra és újra számba véve hermeneutikai köröket jár be, hogy végül a maga számára rekonstruálhatóvá, megragadhatóvá tegye a megélt élettörténet mögött húzódó átfogó életrajzi konstrukciót.

II.1.1. Biográfiai adatok kigyűjtése

Példa: Mari biográfiája

0. Az anyai nagyanyja zsupptetős kunyhóban élt egy baranyai faluban.

1951 születés egy kis baranyai faluban. Nyolcan vannak testvérek.
Gyermekkor: Édesapja munkája miatt többször költöznek.
1969-ig egy pusztán él a család a téesztől kapott szolgálati lakásban. Mari és a testvérei oda járnak iskolába. Apja is a téeszben dolgozik.
Az apja többször fizikailag bántalmazza az anyját, néha Mari áll közéjük.
Az apja börtönbe kerül, verekedésért.
A szülők elválnak.
Anyja egy másik faluba költözik a gyerekekkel, és koldulásból tartja fenn a családot.
Két, fogyatékkal élő testvérét állami gondozásba adják.
Apja kiszabadul a börtönből, és élettársához költözik egy közeli faluba.
Mari bátyját és vőlegényét, aki nem cigány, behívják katonának. Egy határ menti faluban teljesítenek szolgálatot.
1969 Mari dolgozni kezd ugyanebben a faluban, a téglagyárban. A leányszállón lakik.
Anyai nagyanya kunyhóját lerombolják, panelba költöztetik.
Vőlegénye elhagyja.
Az apja meglátogatja a téglagyárban.
Az első fizetéséből malacot vesz.
1971 Megismer egy elvált, gyermekes férfit, aki szintén nem cigány.
A férfi iszik.
Közös lakásba költöznek a téglagyári kolónián.
1971 Szívbetegséggel kezelik.
1973 Teherbe esik.
Nyolc hónapos terhesen leválik a lepénye, a magzat meghal.
A kórházban a halott magzatot császármetszéssel veszik ki, a babát nem láthatja.
Végrehajtanak rajta egy másik műtétet is. E műtét közben aláíratnak vele egy beleegyezési nyilatkozatot, amelynek a tartalmát nem ismertetik vele.
A kórházban arra kérik, hogy egyezzen bele a baba elégetésébe, végül igent mond.
10 nap múlva hazatérhet a kórházból a kolóniára.
Heteken keresztül nem mozdul ki a lakásból, egy játék babát öltöztet.
Élettársa egész nap dolgozik.
Elmegy a körzeti orvoshoz, aki azonban elzavarja, mondván a „bolondokat nem tudja meggyógyítani".
Élettársa egyre többet iszik.
Élettársa verbálisan bántalmazza, majd elhagyja.
Családja időközben szétszéled.
Hetvenes évek közepe: meghal az apja.
Két testvére meghal.
Hetvenes évek vége: depressziós lesz, a közeli kisvárosba jár pszichiátriai magánrendelésre.
Állami gondozott testvérei megházasodnak, és a fővárosban élnek. Nem tartják a kapcsolatot.
Egyre többet iszik.
1981 Hozzámegy egy munkatársához, aki nem cigány, a közeli kisvárosból származik, ott él a szüleivel. A lakodalmat a kolónián tartják. A lakodalom végén veszekedés tör ki a férj szülei és Mari között: Marit ismét lecigányozzák. A férje kiáll mellette.
Apósát és anyósát három hónapig nem látja, aztán kibékülnek.
Több kórházat is felkeres a megyében, hogy vizsgálják meg, miért nem esik teherbe. Sehol sem fogadják, állítólag a zárójelentésbe írtak miatt, amit azonban Mari nem ismer.
1980-ban a kórházban már nem is találják meg a zárójelentését.
Végül megműtik, és akkor mondják meg neki, hogy két milliméter hosszan a petevezeték el van halva. Többször próbálkoznak méhátfúvással, de mindkét vezeték letapad.
Bezár a téglagyár, a helyére műanyag-feldolgozó települ: mindketten ott dolgoznak tovább.
Apósa és anyósa is meghal.
Kilencvenes évek eleje: az örökségéből felújítják a lakásukat.
Örökbe fogadnának egy gyermeket.
A Gyámügy egy olyan kisgyermeket közvetít ki számukra, akinek az anyja cigány.
Elállnak az örökbefogadási tervüktől.
2000 körül: Nőgyógyászati panaszokkal felkeresi a közeli kisváros kórházát (azt, ahol 1973-ban először is operálták). Az orvosok műtétet javasolnak. A műtét előtt kiderül, hogy az 1973-as zárójelentés mégis megvan a kórház archívumában.
A műtét során „kipakolják", ezt csak a műtét után tudja meg.
Négy hétig bent fekszik, ekkor tudja meg az orvostól, mi is az a sterilizálás. A zárójelentésből kiderül, hogy mindkét oldalon lekötötték a petevezetékét.
A főorvos lebeszéli a feljelentésről, mondván, úgyis elévült már.
Apja másik kapcsolatából előkerül egy féltestvére. Egyszer találkoznak, azóta nem tartják a kapcsolatot.
Ma rokkantsági nyugdíjas, 42 800 Ft kap havonta.
A férje alkalmi munkákból él.
A közeli kisvárosba jár kezelésre az ízületeivel, illetve mentálhigiénés gondozásra.

II.1.2. Biográfiai adatok elemzése

II.1.3. A megélt élet rekonstrukciója a biográfia alapján

II.2. Tematikus mezőelemzés

A második lépésben a szöveg szerkezetét vizsgálva az elbeszélt élettörténetet, a jelen perspektíváját meghatározó konstrukciót keressük, hasonló hermeneutikai köröket írva le, mint a biográfiaelemzésben, de immáron a témák és elbeszélési módok váltakozása mentén felbontott elbeszélésszekvenciák (lásd a Mellékletet), nem pedig az életút kronológiájának sorrendisége szerint. Az elemző minduntalan azt a kérdést teszi fel magának, hogy az addigi szöveg szerkezete hogyan épül össze, és milyen lehetőségeket rajzol ki a folytatásra.

II.2.1. Interjúszöveg szekvenciákra bontása

Példa: Mari főnarratívája

Azért vagyunk itt, mert a telepiek életét szeretnénk megismerni. Arra szeretném Marikát is kérni, hogy mesélje el az élettörténetét.

Hát hogy kezdjem el, mivel ---- nem is tudom, mivel kezdjem ---- hát kérdezzen és akkor talán könnyebb lesz ----

Hát ahonnan jólesik ---- Minket a teljes élete érdekel

Hát én nagyon-nagyon lentről kezdtem el az életemet --- nagyon rossz családi körülményekbe nevelkedtem föl ---, és 18 éves koromig _________pusztán laktam és onnan kerültem ide _______ra -- a lányszállóra, a téglagyárba jöttem ide dolgozni, itt dolgoztam, amíg le nem rokkantságiztak. Közbe hát ugye ezek voltak még, hogy a Műanyag vett át bennünket, meg mi is jött utána, -- Műanyag? igen, az vett át bennünket utána -- és onnan mentem rokkantságira. Most akkor nagy vonalakba azért ugye elmondtam (nevet).

Hát azért sokkal részletesebben is elmesélhetné

Hát mint ahogy említettem is, nagyon rossz körülmények között éltünk otthon, apám ütötte-verte anyámat, nagyon rossz körülmények között --- nem kívánom senkinek sem ezt az életet. Apám akkor bekerült a börtönbe verekedésért, anyám nevelt bennünket, voltunk nyolcan testvérek. És akkor tényleg úgy nevelt bennünket, hogy elment a faluba és akkor --- házról házra járt, és így nevelt bennünket. El akartak vinni bennünket állami gondozóba, és akkor azt nem engedte, szóval nagyon mostoha körülmények között nevelkedtünk föl, se cipőnk, se ruhánk nem volt, jóformán még ennivalónk sem volt, tehát ezt tisztelem az anyámban, hogy megtehette volna, hogy más utat válasszon, de nem választott más utat, hanem inkább így tengődött lengődött, és fölnevelt bennünket, már ahogy tudott, a maga kis problémájával, gondjával. ---- Utána ugye szétszéledt a család, és mindenki éli a maga kis életét--- De az egyik jobban, a másik még rosszabbul (nevet), szóval mindegyikünk más-más életet él. A család valahogy nem tart össze, nem tartanak össze már a testvérek. A legidősebb nővérem, aki meghalt, azt nagyon szerettem, annak agydaganata volt, és az abban halt meg--- az egyik alkoholista lett, a testvérem, a másik meg, szóval mindegyiknek van valami problémája, és azért a testvérek valahogy nem is tartanak össze. Most anyám is ott van, egyedül van, próbáltam egyszer, elhoztam ide, tavaly, vagy azelőtt volt? Most nem is tudom, elhoztam ide magamhoz, hogy itt legyen nálam, de nem lehet vele. Ugye annyira ki van borulva már ő is idegileg, de nem is csodálkozom rajta, mert olyan előzményei voltak ugye ennek az egész dolognak, korábban vártuk azt, hogy ki fog bukni idegileg, már hogy ilyen mostoha körülmények között nevelt föl bennünket, sajnálom, de nem lehet vele kijönni. Itt volt, akkor azt mondta, moslékot főzök, most ugye, mert, ő ilyen, na hát a betegségéből kifolyólag, mert agykoponya-elmeszesedése van, meg ilyen, szóval nem a konkrét dolgokért. Épp tegnap telefonált, hogy most ő is itt van _________ban, szegény, jár most kezelésre, nekem is kell mennem, mert én is, most vettek föl, _________ra, kezelésre kell mennem az ízületeimmel, hát majd fognak értesíteni, hogy mikor. Hát most vagy telefonon fognak értesíteni, vagy postai úton fognak értesíteni, hogy mikor kell mennem. Nem tudom, mit mondhatok még ezzel kapcsolatosan (nevet).

Milyen emlékeket őriz ebből a gyerekkorból?

II.2.2. Élettörténeti elbeszélés szerkezetének elemzése

Példa: Szekvencialista

Hossz	Típus	Tartalom
6	Kérdés	Hogy kezdjem el
6-7	Kérdés	Kérdezzen
9	Válasz	Ahonnan jólesik
11	Evaluáció	Nagyon lentről kezdtem az életem
11-12	Evaluáció	Nagyon rossz körülmények között
12	Tudósítás	18 éves koráig Körcsönyepusztán élt
12-14	Tudósítás	Utána Drávaszabolcs, lengyár, míg le nem rokkantságizták
14-15	Tudósítás	Utána még Mezőgép, Drávafém
16	Lezárás	Most akkor elmondtam az életemet
18	Kérés	Mesélje el részletesebben
20-21	Tudósítás + evaluáció	Rossz körülmények: apja verte az anyját
22-24	Tudósítás	Apja börtönbe kerül, anyja neveli őket kéregetésből
24-29	Tudósítás + evaluáció	Anyja nagyon nehezen nevelte őket, de nem adta mégsem állami gondozásba, s ezért tiszteli
29-34	Tudósítás + evaluáció	Testvérekről, s hogy nem tartanak össze
34-41	Történet + evaluáció	Anyja egyszer meglátogatja, de nem jönnek ki
42-45	Tudósítás	Anyját is őt is Harkányban kezelik, most is menni fog
45-46	Lezárás	Hát ennyit mondhatok
48	Kérdés	Gyermekkor

Gyakorlatok

Az elbeszélő életének egy bizonyos szakaszáról történeteket beszél el, míg egy másikról csak argumentál. Mi lehet ennek az oka?
Mit jelenthet az, ha az elbeszélő egy élményét épp csak megemlíti, s nem mesél róla részletesen?
Mit jelenthet az, ha az elbeszélő teljes részletességgel leírja azt a környéket, ahol lakik, a munkahelyet, ahol dolgozik, pontosan elmeséli a hétvégi napirendjét, de nem mond történeteket?
Az elbeszélő a saját életéről csak tudósít, míg a gyereke/szülője/házastársa életéről történeteket mond. Mit jelenthet ez?

II.2.3. Tematikus mezőelemzés: az elbeszélt élet rekonstrukciója a szöveg alapján

III. Megélt és elbeszélt élettörténet ütköztetése: finomelemzés

A megélt és az elbeszélt élettörténeti konstrukciók egybevetése révén megmutatkoznak az események, illetve az elbeszélés szerkezete által kirajzolódó Gestalt különbségei. Ezek magyarázatához a módszer harmadik lépésben a szöveg mélyebb rétegeinek elemzését, a felmerülő, majd újra lemerülő témák rajzolatát hívja segítségül - rekonstruálja az egyes kulcsesemények szövegszerű elbeszéléséből az élmény eredeti megélését. A finomelemzés az addigi interjúkiértékelési lépésekben nyert hipotézisek - mind a megélt élettörténet biográfiai jelentéseinek, mind az interjúalany biográfiai összképének és összértékelésének - ellenőrzésére szolgál. Továbbá lehetővé teszi az életrajzi elbeszélés korábbiakban nem tisztázott mechanizmusainak és szabályrendszerének feltárását. A szövegrészek kiválasztása a finomelemzés számára egyfelől a korábban nyert struktúrahipotéziseken, másfelől olyan szövegrészek meglétén alapul, amelyek addig megoldatlanok, kiértékelhetetlenek maradtak. Pl. a szöveg- és tematikus mező elemzésnél kinyert tematikus mező legyen: „rossz sorsom a náci-szüleim miatt". Ekkor olyan szövegrészeket kell keresnünk, amelyek további lehetséges tematikus mezőkhöz és ezzel más lehetséges biográfiai összértékeléshez vezethetnek (pl.: szeretetteli szülői kapcsolatokról szóló elbeszélésrészeket). A finomelemzés abban tér el az eddigi lépcsőfokoktól, hogy itt az egyes szövegrészek, kijelentések dekontextualizálása áll előtérben. A finomelemzés során egy-egy kijelentés minden lehetséges kontextusát felvetjük, amely a normalitáselvárások szerint „értelmes" lehet. Szekvenciáról szekvenciára, kijelentésről kijelentésre egyre több bomlik ki szöveg belső kontextusából. Az elemzés lezárásakor, a korábbi kiértékelési lépésekre alapozva szembeállítjuk az itt nyert hipotéziseket, egyrészt a biográfiai önbemutatás összkontextusával, másrészt a megélt élettörténet „Gestalt"-jával.

Melléklet: Szövegszekvencia-típusok

I. ELBESZÉLÉS: múltbeli eseménysor egyes szám első személyű előadása. Tényszerű vagy fiktív események sora, melyek időbeli vagy oksági összefüggésben állnak egymással. Altípusai: tudósítás, történet, epikus és drámai elbeszélés, külsőleg átélt történet, mellékelbeszélés, evaluáció, visszatekintés és előretekintés, beszúrás (mint háttérinformáció).

I.1. Tudósítás: rádiótudósításhoz hasonló „gyorsított" elbeszélés, melyben igen kevés árnyaló részlet szerepel. Az események, helyzetek kidolgozatlanul, felsorolásszerűen jelennek meg.

I.2. Történet: kiemelkedő esemény árnyalt, részletezett előadása. Meghatározott időhöz és helyhez kötődik.

I.3. Epikus elbeszélés: olyan elbeszélés, amely sok „expanzióról" számol be. A konkrét eseményidők a „felnagyításon" keresztül elvesznek, kihullanak az elbeszélésből, s a narratíva a fő eseményszálra korlátozódik, míg a konkrét események összesűrítődnek. (Pl. „csak mentünk, mentünk tovább, utaztunk egyik faluból a másikba, pihenő, megállás nélkül...")

I.4. Drámai elbeszélés: olyan elbeszélés, melyben több eseményszál egy közös helyzetben fut össze.

I.5. Külsőleg átélt történet: olyan eseménysor történetszerű elbeszélése, amely nem az elbeszélővel történt meg.

I.6. Mellékelbeszélés: a fő eseményszálhoz nem tartozó elbeszélés, melynek szerepe az, hogy a magyarázatokat plauzíbilisabbá tegye.

I.7. Evaluáció: magyarázat az elbeszélésen belül. Értékeli, esetleg értelmezi az elbeszélt eseményt, helyzetet. Legtöbbször bevezeti az elbeszélésszekvenciát, amelyre vonatkozik (pl. „aztán történt valami igencsak különös dolog"), de be is ágyazódhat egy történetbe, vagy lezárhatja azt (pl. „ez igen különös volt").

I.8. Beszúrás: történeti, földrajzi stb. információk, melyekkel az interjúalany a kérdezőt kívánja tájékoztatni.

II. LEÍRÁS: alapvetően statikus mivolta különbözteti meg az elbeszéléstől. A benne elbeszélt események „befagynak", a cselekmény érdektelenné válik, valójában egy (helyzet)képet tár elénk. Ebbe a főtípusba soroljuk a tömörített helyzetet is, melyben mélyen megélt események sűrűsödnek össze egy helyzetbe, melyet általában visszatérő elemek írnak le.

III. MAGYARÁZAT: általánosító tartalmú, érvelő-értelmező szövegrész, mely mind az elbeszélésszekvencián belül (ekkor nevezzük evaluációnak), mind azon kívül előfordulhat. Ide soroljuk a rejtett magyarázatot is, melyben az általánosítás egy történeten, leíráson keresztül, illetve más szájába adva jelenik meg.

IV. KISZÓLÁS: az interjúalany szövegét megszakítva személyesen szólítja meg az interjúert, megerősítést kér, visszakérdez stb. (pl. „maga is tudja", „ugye?", „biztos hallotta már" stb.).

V. EGYÉB szövegszekvenciák: melyekben az interjúer szólal meg

V.1. Kérdés: melyet az interjúer tesz fel.

V.2. Kérdezői megerősítés: pl. „ühüm", „igen", „ahogy gondolja" stb.

IRODALOM

Halbwachs, Maurice (1971): Az emlékezés társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. Budapest, KJK, 124-131.

Husserl, Edmund (1972): Válogatott tanulmányai. Budapest, Gondolat Kiadó.

Ricoeur, Paul (1999): Emlékezet - felejtés - történelem. In: Thomka Beáta - N. Kovács Tímea: Narratívák 4. Budapest, Kijárat Kiadó.

Ricoeur, Paul (1998): La marque du passé. In: Revue de métaphysique et de morale, 1.

McIntyre, Alasdair: Az erény nyomában. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 289-291.

6. C. A diskurzuselemzés módja és értelme (Glózer Rita)

A különféle társadalmi és kulturális jelenségek szövegeken keresztül történő tanulmányozása többnyire abból a feltételezésből indul ki, hogy e szövegek tartalmának megértése, keletkezésük és sorsuk nyomon követése elvezeti a kutatót a számára fontos történelmi, társadalmi és kulturális összefüggések felismeréséhez. A hagyományos történettudomány és a filológia különféle ágai ebből kiindulva a szövegek élettörténetének és közvetlenül hozzáférhető tartalmának feldolgozásán fáradoznak. A társadalomtudományok számára azonban a 20. században lezajlott nyelvi-hermeneutikus fordulat következtében egyre fontosabbá vált a szövegek rejtett, közvetlenül nem hozzáférhető tartalmának rekonstruálása, szövegszerveződési összefüggéseinek feltárása. A filozófiában, a szociológiában és a nyelvtudományban lezajlott paradigmaváltás következtében a társadalomkutatók a nyelvi szövegeket többé nem az objektív valóság tükröződéseinek, puszta dokumentumainak tekintették (tekintik), hanem egyre inkább a nyelv által felépülő társadalmi világ empirikusan is megragadható, vizsgálható közegének. A társadalomban létező ember a nyelv segítségével jelentéseket hoz létre, ezáltal maga alakítja a valóságot, mely így értelmezésének eredménye (vö. Geertz, 1994). A nyelv által megteremtett valóság (szövegvalóság, lásd Szabó, 1998, 282.) sajátos struktúrái, belső logikája, szerveződési szabályszerűségei, stratégiai funkciója és szimbolikus ereje folytán a maga empirikus valójában válik kutatási tárggyá, mégpedig hermeneutikus, azaz a rejtett értelem megfejtésére törekvő módszertani elveket követve. E rejtett értelem egyfelől a nyelvet használó egyén önkéntelen és tudattalan pszichés működésének, másfelől társas jellegű törekvéseinek, társadalmi szintű stratégiáinak eredményeként jön létre. Az egyén a szövegek által hozza létre, formálja meg saját szubjektivitását, illetve társas viszonyokat, helyzeteket teremt és kezel. De hol vannak jelen a szövegekben ezek a szubjektív és szociális tartalmak, hogyan férhetünk hozzájuk? A szövegek megformálása mindig választások sorozatának eredménye: a szerző[1] választ a különféle rendelkezésére álló nyelvi (grammatikai, szintaktikai, szemantikai, stilisztikai, pragmatikai stb.) és poétikai formák, megoldások között. E választásokat és az egyes mozzanatok előfordulásának kombinációit, gyakoriságát a szövegközpontú társadalomtudomány nem tekinti véletlennek vagy esetlegesnek, hanem az említett szubjektív és szociális jelentőségű tartalmak kifejeződési formáit látja bennük. Ha tehát e szimptomatikus választások minőségi és mennyiségi jellemzőit megvizsgáljuk, közelebb kerülhetünk a valóságteremtő nyelvi gyakorlatok lényegéhez.

A társadalomtudományokat nem csupán az elméleti alapvetést, a tudományos szemléletmódot tekintve befolyásolta a lezajlott nyelvi-hermeneutikus fordulat, hanem radikális változásokat idézett elő a kutatásmódszertan terén is. A paradigmaváltás hatására átalakult a tudományos tény fogalma: a nyelvközpontú társadalomtudomány számára a vizsgálandó tényt „már nem a - tudattól független - objektív állapotok, intézmények, cselekvések jelentik, hanem a tudatban, nyelvben, a beszédben, a szövegben interpretált objektív valóság, vagyis az empíria mint konstrukció" (Szabó, 1998). Mindennek alapját egy hermeneutikus szemlélet adja, mely a valóságot értelmezendőnek tekinti, jelentését nem nyilvánvalónak, kibontandónak. Ez a megismerendő társas valóság a kutató számára már nem kínál eleve adott és vitathatatlan igazságokat, ezért az értelmezés nem törekedhet kizárólagosságra és egyedüli érvényességre. A nyelvi fordulat hatására a tudományos igazság fogalma is átalakul: a nyelvközpontú elemző-értékelő módszerek az igazságot immár hatalmi kategóriának tekintik, és azt vizsgálják, mely szereplők hogyan igyekeznek különféle diskurzusok és narratívák révén magukat az igazság birtokosaiként feltüntetni.

A megnyilatkozások, szövegek tehát rejtett tartalmakat hordoznak: felfejtésüket, rekonstruálásukat szolgálják egyebek mellett a különféle tartalomelemző eljárások. Ezek egyik nagy előnye, hogy nagy mennyiségű, adott esetben terjedelmes szövegek szisztematikus feldolgozására és a kapott adatok hatékony kezelésére alkalmasak. E módszerek sokféleségén belül is megjelenik a kvantitatív-kvalitatív dilemma: arányokra, mennyiségi összefüggésekre, változási trendekre vagyunk kíváncsiak, vagy inkább jelentésekre, értelmezésekre, stratégiai törekvésekre. A kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzés ugyanakkor egyazon mozzanatra épül, a kódolás valamilyen formájára. Az eljárás során a szöveg tárgyi szintjéhez képest absztrakt kódkategóriákat képezünk, és ezekbe soroljuk be az odaillő szövegrészeket, így kapjuk meg a szövegnek az eredeti lineáris szerkezettől eltérő, sajátos logikai-értelmi (mély)struktúráját. Az egyes kódolási kategóriákba sorolt szövegegységeket, halmazaikat azután különféle kvantifikáló vagy értelmező eljárásoknak vethetjük alá. A tartalomelemzés olyan sokoldalú kutatási módszer, melyet gyakran egyéb, komplexebb kutatási eljárásokban is eredményesen alkalmazhatunk, így például hasznos segítséget jelent különböző diskurzuselemző projektumok megvalósításakor. A diskurzusok kritikai vagy genealógiai elemzése során (lásd alább) kialakult értelmező jellegű hipotézisünket konkrét tartalomelemző folyamatra lefordítva operacionalizálhatjuk a kutatási programot, vagyis szisztematikus elemző lépések segítségével megbízható és követhető módon tudjuk feltárni a szövegek mélyszerkezetét.

Mi a diskurzuselemzés lényege? Ez a kutatási szemlélet és módszer a szövegek társadalmi előállítását valóságteremtő gyakorlatként fogja fel. A diskurzuselemzés alapelve, hogy amikor a nyelv segítségével az igazságot megjelenítjük, az igazság nem valami eleve adott, ami a nyelv közvetítésével válik láthatóvá. Valójában a nyelv révén tudjuk megteremteni és kifejezni szubjektivitásunkat, általa vagyunk képesek társadalmi tevékenységeket kifejteni, hatalmi relációkat kialakítani (Carver, 2004, 144.) A közösségben élő egyén a másoknak elmondott vagy leírt szövegei révén, különféle interakciók során interszubjektív szociális világot teremt maga köré. Szövegekből, interakciók során szerveződik az egyéni életvilág, a család, baráti kör, munkahelyi és szakmai közösség, a társadalmi nyilvánosság különböző szintjei, a politika vagy a vallás szférája - így ezek elemzésére a diskurzuselemző módszer jól alkalmazható. A társas valóság jelentéstulajdonító és értelmező folyamatok során jön létre, ezért vizsgálat tárgyává tehetők a felmerülő értelmezések, az ezek érvényesítésére szolgáló stratégiák, szövegszervezési módok, a diszkurzív gyakorlatok eredményeként létrejövő társas viszonyok. Amikor diskurzuselemzést végzünk, kizárólag szövegeket vizsgálunk, hogy megértsünk bizonyos társadalmi jelenségeket, összefüggéseket.

Milyen lehetőségei vannak a társadalomkutatónak, amikor a diskurzuselemző módszert választja? Csigó Péter egyik esettanulmányában (Csigó, 1998, 122.) az eljárás alapvető dilemmájára mutat rá. A hagyományos tudásszociológiai módszer alkalmazásakor a kutató egy előre feltételezett szociológiai kategória (például valamely ideológia) jeleit igyekszik a szövegben fellelni, vagyis feltételezi egy mögöttes valóság létezését, és a diskurzus megvalósulásában ennek dokumentumát látja. Ez esetben a különböző nyelvi formákat ideológiák, hatalmi viszonyok, tudásformák jelenlétére vezeti vissza, kauzális magyarázatok megfogalmazására törekszik. A másik lehetséges eljárás során nem jelölünk ki ilyen előzetes kategóriát, itt a cél a diszkurzív mező struktúrájának leírása. A kauzális magyarázat keresése helyett a leíráson alapuló megértés szándéka vezeti a kutatót: a diskurzusban megjelenő alternatív tudásformáknak, az őket alkotó kijelentések rendszerének, az általuk hordozott kimondatlan előfeltevéseknek, valamint az ezeket megjelenítő szereplőknek és stratégiáiknak azonosítása. A strukturális diskurzuselemzés a vizsgált diskurzus struktúráját interpretálja, nem kell lemondania a diszkurzív mező egészének leírásáról (ami a tiszta kauzális összefüggések vázolásának az ára lehet a másik módszer esetében), így mód nyílik e mezőn belüli különféle versengő jelentésadások komplex terének bemutatására.

A jelentésadás a diskurzusok egyik alapvető szervezőelve, amely már akkor tetten érhető, amikor azt vizsgáljuk: miről is folyik a diskurzus. A diskurzus témája, tárgyai ugyanis sohasem eleve adottak, objektívek, mindig az említett jelentésalkotó nyelvi gyakorlatok során jönnek létre. Michel Foucault francia filozófus érzékletesen mutatta be, miképpen hozták létre az élet számos területére kiterjedő diskurzusok olyan fogalmak modern értelmezéseit, mint például a téboly vagy a szexualitás (Foucault, 1999-2001 és 2004; Kiss, 1995). Heller Ágnes, Némedi Dénes és Rényi Ágnes egyik kutatása (Heller-Némedi-Rényi, 1990a és 1990b) hazai sajtóviták szövegeit elemezve azt követi végig, hogy az - ötvenes évektől kezdve mintegy 30 éven át, több hullámban zajló - úgynevezett népesedési vita résztvevői a mindenkori aktuális társadalmi-közéleti kontextusra reagálva, és egy bizonyos értelmiségi csoport (a népi írók) önmegjelenítését szolgálva hogyan alakították a népesedés témájának értelmezését. Mindkét említett példa arra hívja fel a figyelmet, hogy a diskurzusok központi témái sajátos hatalmi-pozicionális törekvésektől vezérelve, különféle kulturális építőkövekből, adott társadalmi szituációkra és állapotokra reagálva konstruálódnak meg.

A hatalmi törekvések jelentőségét a diskurzusok szerveződését illetően az a körülmény alapozza meg, hogy a nyilvános megszólalásoknak gyakran valamilyen tétjük van: a megszólalók igényt formálnak egy téma legitim birtoklására (annak elismertetésére, hogy egy kérdésben kompetensek, méltóan képviselik) (Heller-Némedi-Rényi, 1990a és 1990b). Az értékes téma birtokbavétele révén közvetve különféle nyereségekre lehet szert tenni (az értelmiségi mezőben elfoglalt hely, presztízs, tekintély, intézményes pozíció). A szimbolikus előnyök birtoklására, megszerzésére való törekvés az esetek többségében nem tudatos, de stratégiai jellegű. Ebből adódóan a közéleti viták gyakran eleve politikai tartalmúak, a különböző társadalmi csoportok közti vetélkedés, kiegyezés, szövetkezés vagy elhatárolódás terepét alkotják. Bourdieu megfogalmazása szerint a politikai tárgyú vitákban a diskurzus tétje a társadalmi világ képének formálása (Bourdieu, 1987). A politikai életet szerinte a kereslet-kínálat logikája jellemzi, mert azok az erőforrások, amelyekkel a politika a társadalmi világ képét alakítja, nincsenek egyenlően elosztva. A politikai mezőben olyan termékek termelődnek, melyeknek a választópolgár a „fogyasztójuk", ezek a termékek a társadalmi világ kifejezésének és észlelésének eszközei (ennyiben korlátozzák, cenzúrázzák a társadalmi világra vonatkozó értelmezések körét, megvonják a legitim, lehetséges értelmezések határát). „A politikai harc, amely a szakembereket szembefordítja egymással, nem egyéb, mint annak a jelképes harcnak a leggyakoribb formája, amelyet a szakemberek - a társadalmi világ szemléletének megőrzése vagy átalakítása révén - a társadalmi világ megőrzéséért vagy átalakításáért vívnak." (Bourdieu, 1987, 112.) Ezért a társadalmi világgal kapcsolatos eszmék termelését (a politikai diskurzusokat) a hatalom logikája hatja át. A politikus (megbízott) és a választó (megbízó) közötti megbízás aktusa valójában választás a megbízottak által felkínált politikai termékből, amelyek percepciós kategóriák, értelmezési rendszerek, a társadalmi világ észlelésének és értelmezéseinek eszközei. A társadalmi világ tehát elrendezésre vár: ahhoz, hogy az egyén számára saját logikával bíró rendszerré álljon össze, legitimnek, normálisnak és igazságosnak kell tűnnie. A politikai diskurzusok témái tehát nem objektíve létező témák, hanem a politikai erők jelölik ki, mi válhat azzá.

A politika világán túl a nyilvánosságról általában is elmondható, hogy az ott megjelenő témák nem „természetesek", készen adottak, hanem kidolgozásra szorulnak, ez pedig bizonyos határok megvonását jelenti: mi tartozik a tárgyhoz és mi nem, mi releváns, mi nem, mi mivel van kapcsolatban. Heller és társai az említett kutatás (Heller-Némedi-Rényi, 1990a, 1990b) során ezt a jelenséget két szinten igyekeztek megragadni: egyfelől a témák belső megszervezését, a fontos és kevésbé fontos elemek elkülönítését, az értékhangsúlyok kialakítását vizsgálták (ezt nevezik témakonstrukciónak), másfelől pedig a témák egymáshoz kapcsolását. Az egyes témák ugyanis nem önmagukban állnak, hanem végtelen számú másikkal kapcsolódhatnak össze különféle módokon, ez egyben válogatást és döntést is jelent.[2] A témák konstruálása gyakran lényegében rekonstrukció: valamely korábban már létezett téma újbóli elővétele, átalakítása, újrakonstruálása. Ez az újrakonstruálás, mint a hatalomért folyó szimbolikus közdelem, mindig egy történetileg kialakult tematikus térben folyik.

Milyen eljárásokból, konkrét lépésekből épül fel, hogyan zajlik egy diskurzuselemzés? Foucault egyik legismertebb előadásában (Foucault, 1998) úgy fogalmaz, hogy a diskurzusok kutatására kétféle út nyílik. A kritikai irány követői igyekeznek leleplezni a diskurzusok sajátos létmódját: felhívják a figyelmet a kizáró, kisajátító eljárásokra, és azt vizsgálják, hogy ezek milyen sajátos érdekeket és hatalmi törekvéseket szolgálnak. A genealógiai elemzésre vállalkozó kutatók ugyanakkor megpróbálják azonosítani és leírni az észlelt diskurzusokat, megragadni egyedi azonosságukat. Az előbbi irányzat legismertebb követőit ma kritikai diskurzuselemző (Critical Discourse Analysis) iskolaként ismeri a tudományos közösség (Teun van Dijk, Norman Fairclough, Ruth Wodak munkái a legjelentősebbek). A Foucault által javasolt genealógiai eljárás (archeológiai módszer, lásd Foucault, 2000a, 2001) alkalmazására ez idáig inkább csak egyedi próbálkozások születtek, itt érdemes az eredeti programot felidézni. A francia filozófus úgy látja, hogy a diskurzusok egyedi azonossága nem ragadható meg sem tárgyuk, sem stílusuk, sem fogalmaik vagy a bennük foglalt vélekedések egységessége révén, merthogy a diskurzusok koherenciáját nem ezek adják. Ehelyett azt javasolja, hogy az említett területeken belüli szórás, diszperzió felől próbáljuk megragadni a diszkurzív egységeket. Azaz szerinte nem feltétlenül, vagy jellemzően nem azok a szövegek alkotnak egy-egy diskurzust, amelyek egy adott témáról, azonos stílusban, azonos fogalmakkal, azonos nézeteket képviselve szerveződnek, hanem azok, amelyek tárgyai, megállapításai, fogalmai és a hátterükben formálódó stratégiai törekvések egy adott, jól meghatározható térben oszlanak el, sajátos szabályok szerint variálódnak. Foucault szerint ezt a négy szinten megvalósuló variációs szabályt kell leírni ahhoz, hogy egy diskurzust azonosítani tudjunk. A cél tehát, hogy megadjuk azt a szabályrendszert, amely a tárgy, a kijelentésváltozatok, a fogalmak és a stratégiák mezején belüli szóródást szabályozza. A vázolt szabályrendszer a sajátos foucault-i fogalmi építményben a pozitivitás elnevezést kapja. Az elemzés lépéseinek tehát a vázolt konstrukció szintjeit kell követnie. A tárgyképzés vizsgálatakor fel kell tárni az egyes tárgyak felbukkanásának alapvető felületeit, le kell írni az elhatárolás fórumait, és elemezni kell a megkülönböztetési rácsokat (melyek alapján elkülönítik, megkülönböztetik, osztályozzák a különféle tárgyakat). A kijelentésváltozatok képzésének elemzésekor (ahelyett, hogy egy alany egységére próbálnánk visszavezetni azokat) le kell írnunk, ki beszél, milyen intézményes helyeken, és mi a pozíciója. A kijelentésmező (azaz a fogalmi háló) esetében szerveződési elvének vizsgálatát kell elvégeznünk: a kijelentések egymásra következésének, együttélési viszonyainak és a különféle beavatkozási eljárásoknak (újraírási és átírási technikáknak, fordításoknak) a bemutatása révén. A stratégiai mező vizsgálatakor elméleti választásokat kell bemutatnunk, a beszéd töréspontjait, körülményeinek ökonómiáját. Foucault szerint a modernitás elburjánzó diskurzusainak ily módon történő leírása váltja fel az eszmetörténet hagyományos - de mára érvényét vesztett - korszakoló szemléletét: minél nagyobb számban ismerjük meg a bennünket körülvevő diskurzusok egyediségét, annál közelebb jutunk saját korunk megértéséhez.

IRODALOM

Bourdieu, Pierre (1987): A politikai mező. Valóság, 1., 110-115.

Carver, Terell (2004): Diskurzuselemzés és a „nyelvi fordulat". Politikatudományi Szemle, 4, 143-148.

Csigó, Péter (1998): A gazdasági stabilizációs diskurzus. Szociológiai Szemle, 3., 121-151.

Foucault, Michel (1998 [1971]): A diskurzus rendje. In: Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár. Vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió - Attraktor Kft., 50-74.

Foucault, Michel (1999-2001): A szexualitás története. 1-3. Ford. Ádám Péter és mások, Budapest, Atlantisz.

Foucault, Michel (2000a): A tudományok archeológiájáról (ford. Sutyák Tibor) In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 169-199.

Foucault, Michel (2000c): Mi a szerző? (ford. Erős Ferenc és Kicsák Lóránt) In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 119-145.

Foucault, Michel (2001 [1969]): A tudás archeológiája. Ford. Perczel István, Budapest, Atlantisz.

Foucault, Michel (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Dord. Sujtó László, Budapest, Atlantisz Kiadó.

Geertz, Clifford (1994d): Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról (ford. Lovász Irén). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 126-169.

Heller, Mária - Némedi, Dénes - Rényi, Ágnes (1990a): Népesedési viták, 1963-1986. Századvég, 2., 69-105.

Heller, Mária - Némedi, Dénes - Rényi, Ágnes (1990b): Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. In: Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. A KSH Népességtudományi Kutató Intézet tudományos vitaülése. Budapest, KSH Népességtudományi Kutató Intézet, 13-125.

Kiss, Balázs (1995): Michel Foucault és a szimbolizáció. In: Kapitány, Ágnes - Kapitány, Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 289-300.

Kuczi, Tibor - Becskeházi, Attila (1992): Valóság '70. Budapest, Scientia Humana.

Szabó, Márton (1998): A politikai szemantika lehetőségei. A társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata és a politológia. In: Szabó Márton: Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest, Scientia Humana, 280-309.

[1] Fontos megjegyezni, hogy a nyelvközpontú szemlélet - mindenekelőtt Foucault munkásságának hatására - átértelmezi a szerző, a mű, az életmű fogalmát. Ezek a kategóriák ugyanúgy relativizálódnak, mint a társadalomtudományok számos korábbi alapelve és módszere (Foucault, 2000b, 2001).

[2] A témakonstrukció lehet hatalmi kérdés: Magyarországon a rendszerváltás előtt a korlátozott nyilvánosság keretei között a nyilvánosság szereplői nem voltak képesek önálló témakonstrukciókra, mert egyes kulcsfontosságú kérdésekben a hatalom eleve kijelölte a legitim témák és a legitim megszólalások körét. Önálló témakonstrukciókra csak semleges (vagy annak tűnő) témák kapcsán volt lehetőség, ezek gyakran váltak a burkolt, szimbolikus politizálás eszközeivé (lásd az említett népesedési vitákat vagy a Kuczi-Becskeházi által leírt szociologizáló közbeszédet: Kuczi-Becskeházi 1992).

<< 5. előadás: az adatfelvétel módszerei