Fogalomtár etika szakosoknak

Eudaimonia

Eudaimonia: (görög – boldogság; latin – beata vita, beatitudo, felicitas) Az antik etikai gondolkodás egyik legfontosabb fogalma, Szókratész fellépésétől kezdve, mint legfőbb etikai cél jelenik meg. A szókratikus iskolák képviselői, majd Arisztotelész fejlesztik tovább az eudaimónia tanát, ami a hellénizmus idején a különböző filozófiai irányzatok közkincse, ugyanakkor koronként és irányzatonként eltérő módon írják le a boldogság mibenlétét. A boldogság tehát, ami az emberi lét célja, a legfőbb jó az erények (areté) gyakorlásának következménye. Szókratész véleménye szerint, mivel az erény tudás, a boldog élet alapja a helyes tudás. Csak aki tudja mi helyes, az cselekedhet helyesen. Ily módon a boldogság a tudás, a helyes ismeret függvénye. Egyes szofisták azonban ettől nagyban eltérő módon hatalmat,  mások pedig az élvezetet tekintették a boldogság forrásának. Ezek a radikálisan eltérő álláspontok heves viták kereszttűzébe állították a fogalmat. A filozófiai iskolák többsége azonban a szókratészi örökséget vitte tovább, vagyis a boldogság alapjának valamely intellektuális tevékenységet tekintették.  Arisztotelész a boldogságot olyan végső célnak tekintette, amit az ember nem valami egyéb célja elérése miatt, hanem önmagáért akar. Ugyanakkor nem olyasvalamit ért rajta, amit ha egyszer megszereztünk a birtokunkban van, hanem tevékenységként írja le, még pedig az ember lényegét adó gondolkodás tevékenységeként. Ugyanakkor a boldog életet, ami tehát az erények folyamatos gyakorlását jelenti, bizonyos külső testi ill. anyagi javak is befolyásolják (egészség, gazdagság, barátság stb.). A sztoikusok a boldogságot a világot átható pneumával, értelemmel való összhang kialakításától remélik. Jelmondatuk „összhangban élni a természettel” azt fejezi ki, hogy a meg kell ismerni a világot működtető általános szabályokat, a logoszt és ezeket életünk elveivé kell emelni.

Irodalom: Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Bp., 1987.; Arisztotelész: Eudémoszi etika – Nagy etika. Bp., 1975.; D. Ross: Arisztotelész. Bp., 1996.; A.A. Long: Hellenisztikus filozófia. Bp., 1998. J. Annas: The Morality of Happiness. New York/Oxford 1993.; T. H. Irwin: Plato’s Ethics, New York 1995.; G. Striker: Following Nature, in. Oxford Studies in Ancient Philosophy 9 (1991) 1-73.

„Akkor mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az emberi értelemben vett jó nem más, mint a léleknek erény szerinti - ha pedig több ilyen erény van, a legjobb és a legtökéletesebb erény szerinti - tevékenysége. Hozzátehetjük még: az egész élet tartama alatt. Mert valamint egy fecske s egy nap még nem jelent tavaszt, éppúgy igazán boldoggá sem tehet egy nap vagy egy rövidke idő. …

Úgy tetszik továbbá, hogy mindazt, amit a boldogság ele­meiként szoktak megkövetelni, meghatározásunk együttesen magában foglalja. Egyesek ugyanis úgy vélik, hogy a boldog­ság erény, mások, hogy okosság, ismét mások azt tartják, hogy valamiféle bölcsesség, némelyek szerint pedig ezek, vagy ezek közül valamelyik a gyönyörrel együtt, vagy lega­lábbis nem gyönyör nélkül, alkotják a boldogságot; sőt van­nak olyanok is, akik még a külső javak bőségét is belefoglal­ják meghatározásukba. E nézetek egy részét sok régi, más részét csak kevés, de annál tekintélyesebb tudós vallja; való­színű, hogy egyikük sem jár egészen téves úton, sőt egyben-másban, vagy éppen a legnagyobb részben, talán igazuk is van.

Azokkal, akik a boldogságot az erényben vagy egy bizo­nyos erényben látják, általában megegyezik a felfogásunk, mert az erénynek megfelelő tevékenység nyilván az erény körébe esik. De azért persze nem kis különbséget jelent az, hogy a legfőbb jót birtoklásnak, avagy alkalmazásnak, azaz lelki készségnek, avagy tevékenységnek értelmezzük-e. Mert pl. a lelki készségről könnyen elképzelhetjük, hogyha meg­van is, semmiféle jót nem visz végbe, mondjuk, ha az illető alszik, vagy akármi más okból teljes tétlenségben van; a te­vékenység esetében viszont ez nem lehetséges, mert ez szük­ségképpen cselekszik, éspedig jól cselekszik. Valamint az olümpiai játékokban sem egyszerűen a legszebb termetű és a legerősebb embereket koszorúzzák meg, hanem azokat, akik a versenyben részt vesznek, mert hiszen ezekből kerülnek ki a győztesek: éppúgy az élet értékeit és javait is csak azok nye­rik el - és ez így is van rendjén -, akik cselekszenek.” (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika I 6 ill. 9)

K. Cs.