Klasszikus történelemfilozófia tanterv

Tizenkettedik előadás - Kitekintés a Hegel utáni történelemfilozófiára

Kitekintés a Hegel utáni történelemfilozófiára.

A kurzus záró előadása összegezni próbálja a nagy történelemfilozófiai kísérleteket motiváló problémákat, és vázlatosan mérleget próbál vonni: mi történt a leginkább kihívást jelentő dilemmákat illetően? Miért követte erőteljes kiábrándulás a hegeli történelemfilozófiát? Milyen filozófiai történelemfelfogások igyekeztek a tarthatatlannak tekintett idealista történelemfilozófiai ambíciók helyébe lépni? Mi a marxi, kierkegaardi, burckhardti, nietzschei, kritika viszonya a német idealizmus hagyományos kérdéseihez? Milyen új utak nyíltak a XIX. és XX. századi történelemelméletben, s mennyiben kötődnek ezek a klasszikus történelemfilozófiai kísérletekhez, vagy számolnak le azokkal?

Az előadás nyitógondolata:

- A felvilágosodás saját mohó tudásvágyának gyümölcseit aratta le. E folyamat legkövetkezetesebb végiggondolói jól látták a konzekvenciákat. Hamar kiderült, a nyugati hagyomány bázisán úgy látszik, nem lehet büntetlenül, tehát e kultúra lényegét érintő súlyos következmények nélkül Isten eddig kifürkészhetetlennek meghagyott titkai után nyúlni.

Aki egyszerre fenn akarja tartani az ember kiválasztottságának és döntéseiért felelős szabad mivoltának bibliai tradícióját és ugyanakkor természettörvényeket, csodákat nem ismerő racionális rendet keres a világban, az rászorul a kitüntetettség és szabadság e renden belüli racionális megalapozhatóságára is. Csakhogy e hagyományos kitüntetettség éppenséggel kiemelte az embert a többi teremtmény közül, a teremtett világ fókuszába állította. A világ rendjét, a nyugati világképet eddig éppen ez a középpont - Isten és ember különleges dialógusa - szervezte. Bár annak az elgondolásnak nyomán, hogy a természetben ésszerű, emberi ésszel feltárható rend uralkodik, az ember már-már észközösségben állónak érezhette magát a teremtővel - tehát ismét kitüntetett szerepben - gondot okozott magának e pozíciónak a tisztán racionális levezetése. Hiszen egyszerre kívánták kimutatni a természeti rend általános törvényeit és megőrizni az embernek a puszta természeti determinizmusokkal, tehát a többi teremtmény világával szembeni szabadsága képét. Ez szülte meg az egyetemes történelem igényét: természeti determináció és emberi szabadság között a történelemnek kellett közvetítenie. A történelem filozófiájának azt kellett volna bemutatnia, hogyan emelkedik ki az ember a pusztán természeti körforgásból, bontakoztatja ki önmagát, mint eszes és szabad lényt, és tesz szert ezáltal immár saját erejéből arra az istenképmásiságra, melynek garanciáit korábban a hit szolgáltatta. Minthogy azonban maga az ismert és mind nagyobb buzgalommal tanulmányozott emberi történelem cseppet sem mutatott ésszerű vonásokat, és nem annyira a szabadság, mint inkább az értelem nélküli szenvedés birodalmának tűnt, a racionális ambíciójú történelemfilozófia immár nemcsak a teológiától, de az empirikus történelemtudománytól sem remélhetett semmit.

A történelemfilozófia születési ideje a felvilágosodás konzekvenciáit megértő felvilágosodás.

A Hegel utáni, XIX. századi filozófiai gondolkodás egyik legjobb áttekintését ld. Karl Löwith: Von Hegel zu Nietzche, in: Sämtliche Schriften, Metzler, Stuttgart, 6. Kötet.