9. Kant kritikai filozófiája
C) Mit remélhetek? – Gyakorlati ész és vallásfilozófia
Kant rámutat, hogy az emberi autonómia és Isten léte nem feltétlenül zárják ki egymást. A morális cselekvés, az autonómia pusztán a morális törvény tiszteletéből ered, mégis „elkerülhetetlenül a valláshoz vezet". A vallás azonban nem alapja, hanem következménye a morálnak.
Kant a legfőbb jó feltételeit a tiszta gyakorlati ész posztulátumainak nevezi, és olyan entitásoknak véli őket, amelyeket szükségszerűen föl kell tételeznünk, hogy a legfőbb jót lehetségesként, azaz a praktikus ész értelmesség-igényét kielégíthetőként gondolhassuk el. A posztulátumokkal szemben Kant igazságigényt támaszt. Belátásuk ugyanis nem szabadság dolga; a posztulátumokat szükségszerűen belátjuk, és nem morálisan viszonyulunk hozzájuk. De a lélek halhatatlanságának és Istennek nincs elméleti, hanem csak gyakorlati léte a számunkra. Létüket nem egy lehetséges szemlélet, nem is egy gondolatmenet igazolja, hanem az erkölcsi törvény valóságossága. Mivel az ember alá van vetve az erkölcsi törvénynek, az ész mintegy rákényszeríti, hogy higgyen a lélek halhatatlanságában és Isten létében. Ezeket a posztulátumokat a pragmatikus szemlélet csak hasznos fikcióknak tekinti, ezzel szemben Kant számára a lélek halhatatlansága és Isten valós tárgyak - csak nem az empirikus, hanem a morális világ tárgyai.
Kant szerint a boldogság (eudaimonia) nem lehet a moralitás célja, hiszen ezzel sérülne a moralitás általánossága, az emberi autonómiában való megalapozottsága. Ez esetben a moralitás csak eszköz lenne valamiféle empirikusan jó állapot elérésére. Ugyanakkor a morális ember méltó a boldogságra - ez azonban csak egy lehetőség, és a morális ember nem feltétlenül boldog. A boldogságra való méltóság nincs arányban a boldogsággal, hiszen ebben az esetben bizonyos meghatározott moralitás-hányaddal bizonyos boldogságot lehetne elérni. A legfőbb jó feltétele Kant számára a beteljesedett és végigvitt erény, a teljes ráhangolódás az etikai törvényekre. Ez a ráhangolódás „szentség, teljesség, amelyre az érzéki világ egyetlen lénye egyetlen pillanatra sem képes. Mivel azonban ezt szükségszerűként követeljük, így azt csak egy a végtelenbe menő folyamatban találhatjuk. [...] Ez a végtelen folyamat azonban csak ezen értelmes lénynek a végtelenbe tartó egzisztenciája által (amit a lélek halhatatlanságának neveznek) lehetséges". Kérdéses azonban, hogy Kant érvelése a lélek halhatatlanságáról valóban teljesíti-e azt, amit teljesíteni állít. Ha ugyanis a moralizálódási folyamat a végtelenbe tart, akkor bármennyi időt is halad a véges lény ezen az úton, strukturálisan nem kerül közelebb a moralitás megvalósulásához, azaz a morális törvénnyel való szükségszerű egységhez.
Isten létének posztulátuma Kantnál négy feltételen nyugszik. Előszöris a morális ember megérdemli, a korlátozatlan jónak megfelelően, hogy boldog legyen. Másodszor a moralitás nem közvetít semmiféle arányos boldogságot. Harmadszor ebből a zavarból csak egy hatalomban való remény szabadít ki. Végül ilyen hatalma csak olyan lénynek lehet, aki mindentudó, hogy a boldogsággal kapcsolatban ne tévedjen soha; mindenható, hogy a boldogságot megfelelően adja a véges lényeknek; végül szent, hogy ne inogjon meg a boldogság osztogatásában. Ilyen hatalma egyedül Istennek van. Mindezt azonban Kant a felvilágosodás szellemében fejti ki, amint azt fő vallásfilozófiai művének címe: A vallás a puszta ész határain belül („Die Religion innerhalb der Grenzen der bloßen Vernunft", 1793) is mutatja - ugyanakkor azonban a felvilágosodás valláskritikájának korlátozottságát meghaladva.
Kant bár etikailag rigorózusan, ám lényegében optimista módon tekintett az egyes emberek és az emberiség fejlődésére. Alapgondolata ugyanis az, hogy „a teremtmények minden természeti adottságának az a rendeltetése, hogy egyszer tökéletesen és célszerűen kifejlődjék". Az egyes ember természetesen nem tud kifejleszteni magában minden adottságot és képességet, amely általában az emberek számára adva van: ez csupán az emberi nem egésze számára lehetséges. Az emberiség a maga fejlődése során viszont el kell jusson egy „általánosan jogszerű polgári társadalom" eléréséhez. Ennek nyomán a társadalom belső szervezetét egy „tökéletesen igazságos polgári alkotmány" fogja szabályozni, az egyes államok közötti viszonyt pedig egyfajta „népszövetség": a háborús pusztítás eszközeit ugyanis előbb-utóbb oly magas fokra fogják fejleszteni, hogy alkalmazásuk gyakorlatilag lehetetlenné válik. Kant - például Az örök békéről („Zum ewigen Frieden", 1795) című művében - lehetségesnek tartja az ilyen utopisztikus állapotok felé való folyamatos előrehaladást. Abszolút tökéletes állapotok elérése azonban sem az egyes ember, sem az emberiség számára nem lehetséges, mivel „az olyan görcsös fát, amilyenből az ember van, nem lehet teljesen egyenesre faragni".
<< B) Mit kell tennem? - A gyakorlati ész kritikája | A) A „tudománytan” >> |