A jugoszláv filmgyártás kialakulása (1945-1953

1. Társadalomtörténeti vázlat

Az 1945 utáni Jugoszlávia társadalmi-politikai viszonyainak kialakulásában van egy lényeges, nem eléggé hangsúlyozható pont, amely alapvető eltérést jelent a legtöbb kelet-európai ország fejlődéséhez képest. Itt a szovjet típusú államszocialista rendszert nem külső nyomás hozta létre, hanem belső folyamatok eredménye volt. A területnek a német, olasz megszállással, illetve fasisztoid bábkormányok (mindenekelőtt a horvát usztasák) uralmával szembeni ellenállása túlnőtt a földalatti mozgalmak keretein, és kiterjedt partizánháborúvá alakult át. A harc irányításában a kommunistáké lett a főszerep, akik a különböző csoportokból erős népi hadsereget tudtak szervezni. Már 1942-ben létrehozták Jugoszlávia népfelszabadító Antifasiszta  Tanácsát (AVNOJ: Antifašističko veće narodnog oslobodjenja Jugoslavije), amely az ellenállás „kormányzati" szervévé vált. Igaz, a végső szakaszban szovjet segítséggel, de alapjában ez a Tito vezette mozgalom harcolta ki a felszabadulást. A társadalom tudatában, különösen a keleti, pravoszláv részeken, a nemzeti harc összefonódott a kommunista mozgalommal. Így bár a háború után volt egy rövid átmeneti időszak, amelyben régi polgári és parasztpártok is kaptak valamennyi szerepet, a Népfronttá vált AVNOJ végig kezében tartotta a kezdeményezést. Az 1945 végi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a kommunisták igazi tömegbázissal szereztek hatalmat jelentő többséget. 1945. november 29-én kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot (FNRJ: Federativna Narodna Republika Jugoslavije). Az 1946. január 31-én megszületett a szocialista alkotmány. Sztálinista vonásait könnyű kimutatni, azonban ismét fontos hangsúlyozni, hogy a „szovjet" modell a jugoszláv kommunisták semmilyen alternatívával sem rendelkező önkéntes választása volt, amelyet a lakosság döntő része is támogatott. A Szovjetunió és Sztálin óriási tiszteletnek örvendett, amelyben történelmi, a török uralom elleni függetlenségi harc során megerősödő oroszbarát érzelmek is szerepet játszottak. A jugoszláviai szocialista rendszerváltás tehát egy belső forradalmi szabadságharc eredménye volt.

Az új alkotmánynak megoldást kellett találni egy meghatározó, sajátos délszláv problémára, a nemzetiségi kérdésre. A térség történelmében szinte folyamatosan vetélkedtek egymással a nemzetállami és a föderatív alternatívák, bár a huszadik század állami struktúráiban (1990-ig) rendre az utóbbiak kerekedtek felül. A szocialista alkotmány igyekezett komoly törvényes alapokra helyezni a szövetségi elvet, amikor - a szovjet szerkezet alapján - kilépési joggal független tagállami státuszt biztosított a nemzetiségeknek. A központi parlament kétkamarás lett, amelyben a Szövetségi Tanács mellett megalakult a tagállami képviseletet biztosító Népek Tanácsa. Igaz, a gyakorlatban ezúttal is Belgrád maradt az ország hatalmi központja.

Az 1946-os évben - a korábbi földosztást követően - szovjet mintát követve törvény született a termelőszövetkezetek megalakításáról és az államosításokról. 1947 áprilisában pedig meghirdették az első ötéves tervet.

A sztálini államszocialista útra lépő, nemzeti öntudatában megerősödött Jugoszlávia a szovjet háttérben bízva aktív külpolitikai tevékenységbe kezdett a térségben. Ezzel számára váratlanul konfliktusba került a szovjet vezetéssel, amely kompromisszumos megoldásokra hajlott a nyugati hatalmakkal a helyi érdekszférákat illetően. Moszkvát aggasztotta a jugoszláv hadsereg erősödése és a Balkán-föderáció terve (Bulgária és Albánia csatlakoztatása). A feszültség az egykori Komintern helyébe lépő Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) keretében vált politikai ellentétté. Többszörös bírálatok, elítélő határozatok után, amelyeket a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) rendre visszautasított, a keleti tömb megkezdte Titóék kiszorítását, a kapcsolatok befagyasztását. 1949-ben felbontották a Jugoszláviával kötött szerződéseket, amit lényegében gazdasági blokád követett. Ez kritikus helyzetbe hozta az ország gazdaságát, hiszen az ekkor a szovjet szövetségre épült. A jugoszlávok azonban nem engedtek, elutasították a Moszkvának alárendelt külpolitikai szerepet. Ám jellemző, hogy Sztálin tisztelete és a szovjet szocializmus elismerése még sokáig megmaradt. A konfliktust külpolitikai szinten kezelték, a biztonsági szervek szovjet ügynököket üldöztek, de a központosított irányítás évekig nem változott. Végül, a gazdasági helyzet miatt nyitni kellett a katonai és gazdasági segítségét felajánló nyugat felé. A kommunista hatalmat azonban így sem fenyegette semmi, társadalmi támogatása megmaradt.

Ezzel együtt az új helyzet hamarosan ideológiai-politikai irányváltást, gazdasági decentralizálást követelt. Lényegében az első ötéves terv után megszűnt a központosított tervgazdálkodás. Nem sikerült az átfogó téeszesítés, amiben súlyos szárazságok is szerepet játszottak. Az átalakulás ideológiája, amelyet alapjában néhány teoretizáló politikus, Milovan Djilas, Edvard Kardelj és Boris Kidrič dolgozott ki, államkapitalistának minősítette a szovjet rendszert, és a termelési egyesületek, a dolgozói önigazgatás marxista elvéhez nyúlt vissza. Az 1949-ben kezdődő változások fokozatosan nyertek törvényes formát. Először növelték a helyi tanácsok önállóságát, majd kijelölt vállalatoknál konzultatív munkástanácsok jöhettek létre. A tapasztalatok összegzését követően 1950. június 26-án törvény született az állami vállalatok és gazdasági társulások munkás-önigazgatásáról. Ezzel megkezdődött egy lehetséges szocialista fejlődés jugoszláv alternatívája.      

2. Filmirányítás, intézményrendszer >>