5. előadás: az adatfelvétel módszerei

5. B. Interjús módszerek és technikák (Kovács Éva)

A kvalitatív kutatások egyik alapvető forrása az interjú, azaz valamilyen szóban elhangzó szöveg, melyet a kutatott társadalmi csoport egy vagy több tagjával, a kutatott társadalmi jelenséget megtestesítő szereplőkkel készítünk külön-külön vagy csoportosan, különböző technikák segítségével.

Elsőként érdemes tehát szétválasztanunk a készítéskor alkalmazott technikát az alkalmazását megalapozó módszertől és a módszer mögött meghúzódó társadalomelméleti és filozófiai alapoktól. Másodszor, azt is rögzítenünk kell, hogy a választott interjús technikák nagyban függtek és függenek ma is egyrészt az adott kutatás kérdésfeltevéseitől, másrészt pedig attól, hogy a kutató mit tekint a társadalmi jelenségek „elemi egységének". (Lásd még a társadalom mint szöveg fejezetet) Az alábbi fejezetben három fő típust tárgyalunk: a strukturált mélyinterjút, a fókuszcsoport interjút és a narratív interjút.

a) Oral history interjú és narratív interjú

A narratív interjú szintén több évtizedes múltra tekint vissza. Szülőanyja az oral history volt, mely az 1920-as évektől kezdődően, erős politikai indíttatással forradalmasította a történeti kutatásokat. Új forrást emelt be a történészi vizsgálódások fókuszába: az interjút. Módszertanilag kezdetben kevéssé kidolgozott technikákkal arra törekedett, hogy a történelem underdogjainak (az indiánoknak, a kisebbségeknek, a munkásságnak stb.) - melyekről nem rendelkeztek hasonló mennyiségű történeti forrással, mint más társadalmi csoportokról - társadalomtörténetét feltárja. Talán az indíttatásból is következően az oral history általában máig azoknak a társadalmi rétegeknek az élet- és mentalitástörténetét kutatja, melyekről nincs társadalomtörténeti tudásunk. Az oral history kelet-európai recepciójára is jellemző, hogy olyan történelmi eseményeket és társadalmi csoportokat kutat, melyekről nincs más hasonló jellegű forrás. Az interjúalanyok így elsősorban - akár a strukturált interjúnál - „adatközlők", akiknek az emlékezetén (élményeinek felidézésén) keresztül addig ismeretlen történelmi események, összefüggések rekonstruálhatók. Ilyen céllal készültek monográfiák például az 1956-os forradalom „fehér foltjairól", illetve a közép-európai soáról.

Éppen a módszertani kidolgozatlanság és a történelmi „tények" rekonstruálására való törekvés, az „objektív" élettörténet előfeltételezése az amúgy gazdag ismeretanyagot szolgáltató oral history korlátja. Egyfelől, hogy a várakozásokkal ellentétben ez az interjús módszer sem teszi lehetővé annak megválaszolását, mi is történt valójában (Kovács A., 1992). Másfelől azt, hogy a módszer nem reflektál (mert nem is kérdése) az emlékezet, az élmény és az egykori esemény közötti különbségre, azaz arra a folyamatra, ahogy a szubjektum - tudattalanul - a múltjából a „megőrzendőt" az „emlékezetre méltót" kiválasztja. Éppen ezért az oral history megújítói - Bartlett immár klasszikus művére támaszkodva (Bartlett, 1932) - is elismerik, emlékezetünk úgy működik, hogy a korábbi élményeket a jelen perspektívájából szelektáljuk, és újra- és újra interpretáljuk, vagyis nem az egykori „objektív" valóságot (s végképp nem az igazságot) idézzük fel. Mindemellett látni kell, hogy az oral history szemléletmódjába nem épült be a mai, fenomenológiai szemléletű társadalomtudomány azon elképzelése, amely szerint az emlékezés, az élményeknek felidézésre való méltatásával identitásunk is az emlékezésben, a dolgok emlékezésre méltatásában keletkezik.

Az oral history fenti hiányosságainak meghaladására, a módszer és az interjú mint forrás filozófiai, társadalomelméleti és lingvisztikai újraértelmezésére tett kísérletet az 1970-es évektől kezdve az élettörténet-kutatás, mely a hermeneutikai esetrekonstrukciós elmélet kidolgozásával új keretek között készítette és elemezte az interjúkat. Tudatosan kereste a kapcsolatot a személyes és a társadalmi között, választ akart találni a nemzedéki váltások és az emlékezet közötti kapcsolat kérdésére, a reflexív társadalmak és az élettörténet összefüggéseire. A módszer mára szakdiszciplínává vált, és a francia és a német szociológián keresztül az angolszász társadalomtudományokat is meghódította.

A biográfiakutatás, lassacskán elszakadva a történeti és emlékezetkutatásoktól, elméletileg inkább a filozófiában és az irodalomelméletben megújuló narratológiában fedezte fel kapcsolódási pontjait (Oevermann, 1979, 1983; Rosenthal, 1986, 1989; Schütze, 1983). A biográfiakutatás a rendszerváltás utáni Kelet-Európában szükségszerűen találta meg új kutatási irányait a politikai és társadalmi átmenet, a közelmúlt élettörténeti rekonstrukciója, az identitáspolitika témáiban (lásd pl. Breckner-Kalekin-Fischman-Miethe, 2000). E módszer szerint élettörténet, emlékezés és identitás (önbemutatás) egymással szorosan összefonódó fogalmak.

Az oevermanni objektív hermeneutikán alapuló és Schütze, majd Rosenthal által kidolgozott narratív élettörténeti interjúkat készítő és az abban nyert szöveg hermeneutikai esetrekonstukciójával dolgozó módszer alapgondolata, hogy ha olyan interjút készítünk, melyben az életrajzi elbeszélő maga strukturálhatja élettörténetének elbeszélését, akkor a keletkező szöveg egyszerre hordozza a felidézett múlt emlékeit és a jelen perspektíváját is. „Ha az életrajzi elbeszélést olyan társadalmi konstrukciónak fogjuk fel, amely egyszerre foglalja magában a társadalmi valóságot és az alany élményvilágát, azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: miképpen rekonstruálhatunk egy olyan társadalmi struktúrát, amely az élettörténeti tapasztalatok és a társadalmilag meghatározott sémák interakciója során újra és újra megfogalmazást nyer, és eközben meg is változik." (Rosenthal, 1995)

Az interjús helyzetben keletkező szöveg alapja a „világot megtapasztaló léten" nyugvó átfogó életrajzi konstrukció. Az életrajzi konstrukció, bár folytonos változásban van, mégis stabil szerkezet. A szöveg létrehozása folyamán a háttérben láthatatlanul meghúzódva kezeskedik azért, hogy a pillanatban és a pillanatnyi interjúzás révén keletkező szöveg ne legyen véletlenszerű, önkényes. A bemutatandó epizódok kiválasztását a pillanatra, a helyzetre is reflektálva ez az átfogó szerkezet határozza meg.

Általában akkor készítünk élettörténeti interjúkat, ha

1. egy társadalmi jelenség individuális reprezentációját, szubjektív megélését;

2. személyes és csoportos identitást;

3. társadalmi emlékezetet kutatunk.

Ez a technika is rendkívül érzékeny

1. az interjúkészítési módszer következetes betartására, azaz olyan interjús környezet kialakítására, mely kedvez az élettörténeti elbeszélésnek;

2. az interjúer személyére, professzionális felkészítésére;

3. a szöveghű interjúleírásra, amely az elemzés alapját adja;

4. az időkeretekre, hiszen szokatlanul részletes elemzést, s ehhez alapos interdiszciplináris felkészültséget követel (az interakcionalista szociológia, társadalomlélektan, pszicholingvisztika mellett a pszichoanalízis és az irodalomtudomány köréből is).

 

Hogyan készítsünk narratív (élettörténeti) interjút?

Kapcsolatfelvétel

Az élettörténeti elbeszélés - szemben a másik két bemutatott interjús technikával - nem hasonlít a szokványos kommunikációs aktusokhoz. Csak nagy ritkán, kivételes alkalmakkor fordul elő, hogy valakinek az egész életünkről „egy ülésben" számot adjunk. Hétköznapi társas érintkezéseink vagy dialógusokban, vagy csoportközi kommunikációban telnek. Ezért nagyon fontos, hogy elbeszélőnk mindvégig szabad akaratából mondhassa, formálhassa elbeszélését, s már az első pillanatban többé-kevésbé világos legyen számára, mire kértük. Tehát már a kapcsolatfelvételkor hangsúlyoznunk kell, hogy hosszabb időt (több órát) vele szeretnénk tölteni, a számára lehető legkedvezőbb körülmények között. (Az ideális helyszín általában az elbeszélő otthonában egy csendes helyiség.) A kapcsolatfelvételkor világosan körvonalazzuk azt is, hogy mit kutatunk, s miért fontos ehhez, hogy őt felkeressük. Egyúttal megkérjük arra is, hogy az interjút magnetofonra vagy videóra vehessük, és később legépeltethessük. Ekkor kell azt is megbeszélnünk vele, hogy anonim módon fogjuk felhasználni a vele készült beszélgetést, avagy a hozzájárulását kérjük ahhoz, hogy a beszélgetés vagy/és a róla készült elemzés a saját neve alatt jelenhessen meg.

Az interjú

A találkozáskor, amennyiben szükséges, megismételjük a kutatással kapcsolatos információkat, s ezzel kijelöljük az elbeszélés tematikus keretét. Ha a kutatáshoz több interjút készítünk, akkor ügyeljünk arra, hogy ezek az információk nagyjából azonos módon hangozzanak el minden interjú esetén, ha másképp nem megy, memorizáljuk ezt az 1-2 mondatot.

Ezek után arra kérjük elbeszélőnket, hogy „mesélje el az élettörténetét". Nagyon fontos momentum itt, hogy nyitókérésünk szó szerint így hangozzék, s ne arra kérjük, hogy „meséljen az életéről", netán „foglalja össze életpályáját". Utóbbi kérdések ugyanis nem teszik lehetővé az elbeszélőnk számára, hogy saját „vezérfonalát" megalkossa, s annak segítségével megélt életét egy történetbe foglalhassa. Bevezetőnkkel olyan atmoszférát kell teremtenünk, mely az elbeszélő esetleges szégyenérzetét és szemérmét feloldja, és szívesen kezd magáról mesélni.

Az interjú két részre bomlik. Az első az élettörténeti nagyelbeszélés, más szóval főnarratíva. Ebben a részben elbeszélőnk szabadon meséli élettörténetét, nekünk pedig az a feladatunk, hogy ebben mind jobban segítsük, lehetőleg nem verbális eszközökkel, hanem figyelmünkkel, buzdító tekintetünkkel, azaz az elbeszélés együtt érző, ám néma követésével (Schütze, 1983). Ez nem kis erőfeszítést igényel az interjúertől, hiszen a hétköznapi kommunikációs sémák eleinte még benne is erősen működnek: szívesen kisegítené egy-egy szóval, kérdéssel, kommentárral az elbeszélőt, amikor az megakad vagy szünetet tart. Alapszabály, hogy ezt nem tehetjük, mert ezzel ismét csak megakadályoznánk az elbeszélőt - esetleg épp elejtett - „vezérfonalának" megtalálásában és a történetszövés folyamatában. Vegyük tehát tudomásul, hogy az élettörténet-mesélés is komoly (identitás- és emlékezeti) munka, melyben az elakadások, a szünetek természetesek, s arra szolgálnak, hogy az elbeszélő a felidézett vagy felidézésre váró élményhez való viszonyát kialakítsa. A csendtől tehát nem kell félni, a csendek az élettörténet fontos szervezőelemei. A főnarratíva magától zárul le, s rendszerint jól felismerhető módon: elbeszélőnk annyit mond, hogy például „hát ez volt az élettörténetem"; „hát egyelőre ennyi, kérdezzen".

A főnarratíva változatos hosszúságú és szerkezetű lehet: az ötperces tudósítástól a két-három órás elbeszélésfolyamig.

Ahhoz, hogy narratív módon tudjunk kérdezni, és az első szakaszból a második szakaszba léphessünk, az élettörténeti elbeszélés alatt jegyzetelnünk kell. (Ezt egyébként érdemes már az interjú elején tisztáznunk, például így: „Az interjú elején nem fogok kérdéseket feltenni, hanem azt szeretném kérni, hogy minél szabadabban mesélje el az élettörténetét nekem. Közben néha jegyzetelni fogok, hogy a kérdéseimet később feltehessem.") A jegyzetelésnek szintén külön szabályai vannak. A főnarratívát egyfajta menüként, ajánlatként is felfoghatjuk: olyan történetek soraként, melyekről elbeszélőnk szívesen mesél. Így tehát azokat a megemlített eseményeket, utalásokat, értékeléseket rögzítjük, amelyekről az az érzésünk, hogy elbeszélőnk csak futólag utalt rájuk, de nem idézte fel a velük kapcsolatos emlékeit. Ezeket az eseményeket lehetőleg szó szerint jegyzeteljük, hogy a visszakérdezéskor az elbeszélő saját szavaival tehessük fel kérdéseinket. Ennek az az előnye, hogy nem szakítjuk ki saját kontextusából az élményeket.

A második szakaszt a narratív utánakérdezés szakaszának nevezzük. A főnarratíva lezárulása után jegyzeteink alapján - abban a sorrendben és azokkal a szavakkal, ahogy elhangzottak - elbeszélést generáló kérdéseket teszünk fel. Például: „Utalt rá, hogy gyermekkorában a Mamóka nevelte [szó szerinti jegyzet]. Kérem, meséljen erről bővebben! " Mivel ebben a szakaszban is narratívaként értelmezzük az elbeszélő által mondottakat, nem tehetünk fel eldöntendő, vagy - az angolszász és a német irodalomban egyszerűbben csak - W-ként jelölt kérdéseket (hol, mikor, kivel, miért?), mert azokra nem elbeszéléseket, hanem adatokat, magyarázatokat és értékeléseket fogunk válaszul kapni.

A narratív utánakérdezés elsődleges célja tehát az, hogy bizonyos életszakaszokról hosszabb és részletesebb elbeszéléseket nyerjünk, mint amilyeneket a főnarratívában kaptunk. Nem kell attól tartanunk, hogy ettől az interjú végtelenné duzzad, hiszen az elbeszélés általában körkörösen halad, azaz a belülről kibontott történetek aztán ismét egymásba fűződnek, s a jegyzetekben rögzített későbbi eseményeket és magukba foglalják. Az utánakérdezés általában 1-3 órán át tart.

Előfordul, hogy kutatásunkhoz szükségünk van pontos adatokra, illetve olyan eseményekről, élményekről és attitűdökről is információkhoz szeretnénk jutni, amelyek sem a főnarratívában, sem a narratív utánakérdezés alatt nem kerülnek szóba. Ezeket a kérdéseinket a narratív interjú befejezése után feltehetjük, s ha kérdőívünk van, azt - szintén az interjú után - lekérdezhetjük. Fontos, hogy mindezekre a narratív interjú után, attól jól elkülönítve kerítsünk sort, s az értelmezéskor sem keverjük majd össze a különböző módon megszerzett adatokat és információkat (lásd később).

Interjúgépelési szabályok

Az interjúszövegeket egy igen részletes jelölésrendszer segítségével gépeljük le úgy, hogy a beszéd minél több jellegzetességét megőrizzük.

- fél másodperc szünet

igen: elhúzva ejtett szó

((nevet)) a szalagról hallható metakommunikatív jelzés

/ a kommentált szövegrész kezdete (amire pl. a ((nevet)) vonatkozik)

nem hangsúlyosan, hangosan mondott szöveg kiemelése

ige- félbeszakadó szöveg

(...) a leírásból valami kimarad, mert nem érthető, kb. a szöveghosszal

arányos terjedelemben

(nem) bizonytalanul érthető szöveg jelölése

igen=igen a szokásosnál gyorsabb összekapcsolás

IRODALOM

Bartlett, F. C. (1932): Remembering. Cambridge, 1977.

Breckner, R. - Kalekin-Fischman, D. - Miethe, I. (2000): Biographies and the Division of Europe. Opladen.

Oevermann, U. u.a. (1979): Die Methodologie einer „Objektiven Hermeneutik" und ihre allgemeine forschungslogische Bedeutung in den Sozialwissenschaften. In: Soeffner, H. G. (Hg.): Interpretative Verfahren in den Sozial- und Textwissenschaften. Stuttgart. 352-434.

Oevermann, U. (1983): Zur Sache. Die Bedeutung von Adornos methodologischem Selbstverständnis für Begründung einer materialen soziologischen Strukturanalyse. In: L. V. Friedeburg - J. Habermas (Hgg.): Adorno Konferenz, 1983. Frankfurt am Main.

Rosenthal, G. (1989): The Biographical Meaning of a Historical Event. In: International Journal of Oral History.

Rosenthal, G. (1995): Erlebte und erzählte Lebensgeschichte, Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen. Campus, Frankfurt-New York.

Schütze, F. (1983): Biographieforschung und narratives Interview. Neue Praxis, 13., 283-294.

Strukturált mélyinterjú, illetve vezérfonal-interjú

Az első típus „válaszadót", „adatközlőt" lát a válaszoló szubjektumban, azaz annak komplex személyiségétől, identitáskonstrukcióitól eltekint, és arra a véleményre, tudásra koncentrál, amelyet tőle remél megismerni. A kutatás kérdései nem a szubjektumra, a társadalmi jelenségek individuális megélésére vonatkoznak, hanem általában pontosan lehatárolt részproblémákra. Ebben az értelemben a strukturált mélyinterjú elméleti háttere és módszertani célkitűzései nem különböznek lényegileg a statisztikai adatokkal, levéltári forrásokkal vagy néprajzi tárgyakkal dolgozó társadalomtudományos kutatásoktól. Az interjú - noha szubjektív válaszokból épül fel - nem a szubjektum társadalmi beágyazottságának feltárására irányul, hanem a „külső" társadalmiasultság közelebbi megismerésére. A strukturált mélyinterjú során meg akarunk valamit tudni az emberektől, s nem az emberekről.

A módszer két sarkalatos ponton szűkíti kutatása tárgyát: az interjú külső strukturálásával, vezérfonalra fűzésével kizárja a perszonális reprezentáció lehetőségeit (és természetesen elemzési nehézségeit), másfelől, az egyéni interjús helyzet megteremtésével az interperszonális reprezentáció dinamikájából fakadó komplikációkat is elkerüli.

Általában akkor készítünk strukturált mélyinterjút, illetve vezérfonal-interjút, ha

1. más források vagy korábbi ismeretek hiányában a kutatás heurisztikus eredményekkel kecsegtet (Solt, 1998);

2. más módon nem gyűjthetők össze adatok, információk stb. a vizsgált társadalmi jelenségről;

3. vélemények, vélekedések, tudásformák, értékbeállítódások a kérdőíves vizsgálatokénál finomabb elemzése a cél.

A strukturált mélyinterjú legnagyobb veszélye, hogy

1. épp az előzetes, külső struktúrából következően - mégsem jut heurisztikus eredményekhez, csupán előzetes feltevéseinek illusztrálására (és nem bizonyítására) alkalmazza az interjús szövegrészeket;

2. sem készítésének sem elemzésének nincs kidolgozott technikája és módszertana, így eredményessége nagyban függ az egyedi kutatói kvalitásoktól (Heltai-Tarjáni, 2004).

A módszerről részletesebben, lásd:

Seidman, Irving (2002): Az interjú mint kvalitatív kutatási módszer. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.

Kvale, Steinar (2005): Az interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Budapest, Jószöveg Műhely. A 7, 8, 9. fejezetek, 129-175.

Heltai Erzsébet - Tarjáni József (2004): A mélyinterjú készítése - és az elkövethető hibák forrásai. In: Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan, 502-543.

Csoportinterjú: az akcionalizmustól a fókuszcsoportig

A csoportos interjú sem új keletű, már a hatvanas évek baloldali francia szociológiája (sociologie de l'action) alkalmazta a társadalmi mozgások feltárásához. Ez a szociológia arra törekedett, hogy megértse a szubjektum részvételét - a társadalmi mozgásokat és a megélt „terveket" - a társadalmi cselekvésben (Touraine, 1971). Ez a módszer - ahogy a neve is sugallja - a kutatás és a policy határmezsgyéjén mozog: az a feltevése (és gyakran missziója is), hogy a csoportos interjú (illetve más csoportos helyzetek) segítségével a társadalmi mozgásokat a megélt „tervek" irányába tudja kanalizálni. Elsősorban a civil társadalom és a mozgalmak (különösen a szakszervezeti mozgalom) kutatásában alkalmazták sikeresen az akcionalizmust. (Magyar példát hozva: akcionalista - a szociológiai intervencióra alapuló - kutatást végzett a Touraine-tanítvány Hegedűs Zsuzsa 1990-ben, a taxisblokád idején, melyből azonban publikáció sajnos nem született.)

Nagy múltra tekint vissza a másik népszerű interjús technika, a fókuszcsoport-interjú is. Ez a technika azonban - mindeddig legalábbis - nem a szociális érzékenységre, a baloldali „társadalommérnöki" hivatástudatra vagy valamilyen tudományos elméletre rezonál, hanem elsősorban a piacra. Először az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazták a második világháború idején, annak felderítésére, hogyan hatnak a propagandafilmek a civil lakosságra. Később a fogyasztói kultúra kiszélesedésével a kvalitatív típusú gazdasági és politikai marketingvizsgálatok alapvető technikájává vált, és komoly tudományos bázist dolgozott ki az utóbbi két évtizedben (David Morgan és mtársai).

Általában akkor készítünk csoportos interjút, ha

1. a csoporton belüli interakció feltárását tűztük ki célul;

2. a közvélemény reprezentációjára vagyunk kíváncsiak (a tévénézőtől a falusi kocsmáig, vagy egy ház lakóközösségéig, H. Sas, 2002.);

3. fogyasztói szokásokat elemzünk.

A célcsoport megfelelően kiválasztott tagjait közös beszélgetésre invitálják egy bizonyos témáról. A kutatás tárgya a résztvevők egymással folytatott verbális és nem verbális interakciója. A cél a különféle - tudatos és tudattalan - beállítódások, attitűdök feltárása. Ez a technika is rendkívül érzékeny

1. a csoportok megfelelő összeállítására;

2. a jó verbális készségű, felkészült, empatikus és teherbíró moderátor kiválasztására;

3. a beszélgetést követő körültekintő - több diszciplínában (interakcionalista szociológia, társadalomlélektan, pszicholingvisztika stb.) is alapos jártasságot követelő - elemzésre.

A módszerről részletsebben lásd:

Obláth Márton: Fókuszcsoport. (ugyanitt)

Siklaki István: A fókuszcsoport. Kézirat.

Vicsek Lilla (2006): A fókuszcsoport. Budapest, Osiris Kiadó.

Vicsek Lilla (2004): A fókuszcsoportos vizsgálat kimenetelét befolyásoló tényezők. Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan, 477-498.