Antik és reneszánsz esztétikatörténet

A kurzus célja és koncepciója

Az esztétika története – még ha az esztétika mint filozófiai tudomány nem is született meg a 18. század közepéig - a görögséggel veszi kezdetét. Voltaképpen annak az elemi tapasztalatnak az első filozófiai reflexióiról van szó, amelyet a görög aiszthészisz az érzékelés fogalmába beleértett. Pregnáns módon e tapasztalat egyik első számú tárgya a szépség lett, de csakhamar általánosabb értelemben a művészi szépség reflexiójává vált. Aszerint, hogy e szépségtapasztalat milyen úton-módon jön létre, úgy jelenik meg az antik gondolkodásban a szépség létrejöttének, vagyis a műalkotásnak a kritikai értelmezése. Ez az értelmezés lehet elutasító, amennyiben az esztétikum és az etika összeütközésbe kerül egymással, mint Platónnál, vagy támogató, amennyiben a mű hozzájárul az ember kiteljesedésének antik ideáljához, mint Arisztotelésznél.

Az antik görög esztétikai gondolkodás kulcsfogalma az utánzás, és mint minden nagy antik filozófiai fogalom ez is hatalmas karriert fut be az esztétika történetében. Épp ezért a kurzus szerkezetében érdemes előtérben tartani mindvégig azt a tényt, hogy a reneszánsz művészetelmélet az antik gondolatkörre épül, annak kommentárjaként definiálja saját magát is.

Mindezért az első néhány óra Xenophón, Platón és Arisztotelész utánzásfelfogását és az ezzel rokon filozófiai-esztétikai fogalmak körét (ideatan, éthoszelmélet, katarzis stb.) járja körül – mindezzel a hallgatóság el tudja sajátítani az esztétika történetében újra meg újra felbukkanó alapvető kategóriákat. A római hagyomány elsősorban a horatiusi Ars poetica és a Cicero nevével fémjelezhető retorika révén válik kitüntetetté a későbbi tradíció számára. A középkori anyag rendkívül szűkös voltát az magyarázza, hogy az antik esztétikai gondolkodás recepciótörténete – szemben a filozófiaival – meglehetősen korlátos. Platón recepciója kifejezetten hiányos, Arisztotelész esetében pedig a művészetelméleti főmű, a Poétika teljességgel ismeretlen. Ugyanakkor a késő-antik, korakeresztény időszak éppen az antik művészeti-esztétikai felfogás komoly kritikáját adja (különösen Tertullianus egyházatyánál), másfelől a korai skolasztika véglegessé teszi a hét szabad művészet rendszerét, amely határozottan felveti a művészetek rendszerének megalapozását.

Az antik esztétikai gondolkodás közismerten a reneszánszban bontakozik ki ismét mintegy másodvirágzásként. Ezért azokat a problémákat, szerzőket érintik a kurzus reneszánsz tematikájú órái, amelyek és akik a legnagyobb szerepet játszották az antik esztétika koramodern recepciójában. Ebben elsődleges szerepet játszik a 16. századi kommentárirodalom, illetőleg a régiek és modernek vitájának kezdeti szakasza. A kommentárirodalom néhány rendkívül fontos szövege áll az órák középpontjában, de természetesen mindenfajta szigorú kötöttség nélkül. Érdemes mérlegelni, hogy e szövegek közül melyeket tekinti az oktató a saját tanítási metodikájában fontosnak. Az antik szövegek újraértelmezése, sőt, gyakori félreértelmezése, alapvető esztétikai muníciót biztosít a barokk és klasszicista művészetelmélet kibontakozásához: például a hármas egység drámai szabálya Castelvetro Poétikájában vagy az eposz szabályainak lefektetése Tasso Értekezéseiben.

Az órák anyagai nem kényszerrendezettek, az egyes tanegységelemekből kifejezetten javasolt válogatni, de éppen az anyagok egymásrautaltsága miatt a történeti folytonosság megtartása indokolt.

Összességében tehát a kurzus koncepciója az antik és reneszánsz esztétika dialógus-jellegét állítja előtérbe. Az egyes órákhoz kapcsolódó primer szövegek és szövegrészletek az óraleírásban linkeltek, így a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb módon kapcsolódnak maguk a szövegek a tananyag megfelelő elemeihez. Néhány esetben képfájlok teszik színesebbé az anyagokat.