I. Az antik filozófia

2. Az athéni klasszikus filozófia



A) Szókratész

Az athéni Szókratész a legnagyobb hatású görög filozófusok egyike volt. A szofistákkal párhuzamosan működött, sőt egyes - felszínes - kortárs vélemények szerint maga is közéjük tartozott. A valóságban Szókratész a szofisták tanításának kemény kritikáját adta: azok relativizmusával és empirizmusával szemben az abszolút értékeket és a racionalizmust hirdette. Sajátos kifejezésmódja szerint a lelkében (értelmében) lakozó szellem (egy daimónion) súgja meg neki a helyes álláspontot. Ezért az athéni törvényszék - már idős korában - halálra ítélte a következő vád alapján: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjúságot, és mert nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében." Az első vádpont alapjául az a szókratészi tanítás szolgált, hogy az embernek a hagyományt és az előírásokat előbb meg kell értenie, mielőtt elfogadja őket. Az istenek iránti hitetlenség vádjának gyakorlatilag semmi alapja nem volt, de akit Athénban ezzel vádoltak, biztos halálos ítéletre számíthatott, s mivel Szókratész a kellemetlen kérdéseivel számos ellenséget szerzett magának, ezért így vádolták be. A bírák arra számítottak, hogy - másokhoz hasonlóan - ő is az önkéntes száműzetésbe menekül, az idős filozófus azonban inkább kiitta a méregpoharat.

Szókratész beszélgetve tanított, filozófiáját nem foglalta írásba. Alakját és nézeteit közvetlen és közvetett tanítványainak műveiből, elsősorban Platón dialógusaiból ismerjük. Hagyományosan a következő filozófiai eszközöket és nézeteket tulajdonítjuk neki:

Az embernek a vélt vagy a valódi tudását definíció formájában kell beszélgetőtársai elé tárnia. Filozófiai beszélgetéseit általában azzal kezdte, hogy fölszólította a vele beszélgetőt: próbálja meghatározni azt a fogalmat, amelyikről éppen beszélgetnek. Például: mi a bátorság? mi a barátság? stb.

A definíció kialakításának indukciós eljáráson kell alapulnia. Például, ha arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy mi a bátorság, előbb szemügyre kell vennünk azokat az élethelyzeteket, amelyekben ez az erény megnyilvánul.

Beszélgetéseit az ún. bábáskodó módszer segítségével folytatta. Ő maga nevezi így (Platón dialógusának szereplőjeként) kérdezgető módszerét, amelynek alkalmazásával segítségére van beszélgetőtársának abban, hogy az mintegy világra hozza saját gondolatát. Szókratész anyja egyébként bába volt, innen a hasonlat.

A beszélgetések során ironikus módon hangsúlyozza saját tudatlanságát. A definícióra irányuló kérdése általában ilyen vagy ehhez hasonló stiláris köntösben jelenik meg: Te, aki olyan nagy bölcs vagy, mondd meg nekem, tudatlan embernek, hogy mi is az a bátorság. Ennek a magatartásnak az iróniája abban áll, hogy amikor a kérdésre érkező válaszokat elemezni és bírálni kezdi, kitűnik, hogy ő maga valójában sokkal többet tud a kérdésről, és tudását jóval hajlékonyabban képes kezelni, mint azok, akikkel beszélget.

Az erényes viselkedés a tudás egyik formája, ennélfogva tanulás útján elsajátítható. Ezt a nézetet hagyományosan Szókratész nevéhez kapcsoljuk, noha tudjuk, hogy kortársai, a szofisták ugyanígy vélekedtek. Az erény taníthatóságának tétele azt a régebbi, arisztokratikus meggyőződést váltotta fel, amely szerint erényekkel csak az előkelő származású emberek rendelkeznek, és azért rendelkeznek velük, mert előkelő származásúak.

Senki sem vétkezik készakarva. Az előbbi tételből következik. Ahogyan helyesírási hibát sem akarattal ejt az ember, hanem azért, mert nem ismeri jól a helyesírást, ugyanúgy erkölcsi vétséget is az követ el, aki nem ismeri az erényt.



B) Platón

Szókratész tanítványa volt. Iskolája, az Akadémosz félisten ligetében működött ún. Akadémia Kr. u. 529-ig állt fenn. (Ekkor záratta be Iusztinianosz kelet-római császár az athéni filozófiai iskolákat.) Filozófiai tevékenysége három korszakra osztható, a következő, dialógus-formában megírt művekkel:

Szókratikus korszak: „Szókratész védőbeszéde (Apológia)”, „Lakhész”, „Euthüdémosz”, „Prótagorasz”, „Gorgiasz”, „Melisszosz”. Ezek a művek többé-kevésbé hiteles beszámolóknak tekinthetők Szókratész beszélgetéseiről.

Középső korszak: „Phaidón”, „Phaidrosz”, „Állam”, „Lakoma (Szümpozion)”. Ezekben a dialógusokban jelenik meg Platón ún. ideatana abban a közismertté vált formájában, amely szerint az ideák: téren és időn kívül fennálló örök létezők, amelyeket lelkünk a születésünk előtt ismert meg, s amelyekre a tanulás során visszaemlékezünk (ez az ún. anamnészisz, anamnézis); a természeti világ dolgai azáltal olyanok, amilyenek, hogy részesültek bizonyos ideákban.

Harmadik (késői) korszak: „Parmenidész”, „Szofista”, „Theaitétosz”, „Philébosz”, „Timaiosz”, „Törvények”. Ezekben a dialógusokban eltűnik Platón tanításából a visszaemlékezés és a részesülés gondolata. Az ideák valamilyen - közelebbről meg nem határozott - módon benne vannak magukban a dolgokban. Ez a tanítás voltaképpen már átmenetet alkot a szubsztancia arisztotelészi elméletéhez.

Dialógusain kívül 13 levelét ismerjük, amelyek közül a legjelentősebb a Hetedik levél: ez Platón tudományos önéletrajzát tartalmazza. Az alábbiakban alapvetően a középső korszak dialógusai alapján vesszük szemügyre Platón tanítását.

A filozófiai párbeszédet már a szofisták és Szókratész is alkalmazták, de a műfaj Platón műveiben nyerte el érett formáját. A dialógus eredetileg nem két különböző nézetű ember kölcsönösen érvelő eszmecseréje, hanem szigorúan szabályozott, kérdés-felelet formájú párbeszéd a kérdező (mester) és a válaszoló (tanítvány) között. A kérdező irányított kérdések sorozatában fejti ki nézeteit. A válaszoló feladata az, hogy jelezze egyetértését, egyet-nem-értését, vagy azt a tényt, hogy nem érti a kérdést - de ahhoz például nincs joga, hogy elkezdje kifejteni saját álláspontját a fölvetett kérdéssel kapcsolatban. A beszélgetést mindvégig a kérdező vezeti. A dialógus lépései a következők:

1. Célkitűzés: A kérdező kitűzi a beszélgetés célját. Például: „Alaposan meg kell vizsgálnunk a keletkezésnek és a pusztulásnak az általában vett okát.”

2. Az alaptétel rögzítése: A kérdező, kérdés vagy állítás formájában, kimondja az alaptételt, amelyből indítja a beszélgetést. Például: „Létezik valami, amit melegnek nevezel?” „Abból az alaptételből indulok ki, hogy létezik valami, ami maga a szép.” Az alaptétel általában valaminek a létezését állítja. Ha az alaptétel magától értődően igaz (például: „Létezik olyan, hogy meleg”), akkor a válaszolónak azt el kell fogadnia. Ha az alaptétel nem valami tapasztalati evidenciát fejez ki (például: „Létezik a szép ideája”), akkor a kérdező felszólítja a válaszolót, hogy adja beleegyezését ennek az alaptételnek az alkalmazásához, s megindokolja, miért van rá szüksége. Például: „Ha ezt jóváhagyod és egyetértesz velem, akkor ezek alapján megtalálhatom annak az okát, hogy miért halhatatlan a lélek.” (A görög matematikában, amely rokonságban áll a dialogikus érveléssel, az evidens alaptételekből alakultak ki az axiómák és a definíciók, a tanítvány által jóváhagyandóból a posztulátumok.) A válaszolónak jogában áll nem elfogadni az alaptételt. Ekkor a mester megpróbálhatja meggyőzni őt, vagy pedig új alaptételt keres.

3. Bizonyítás: Ha az alaptételben megegyeztek, a mester kérdések formájában levezet belőle egy tételsort, amelynek tagjai nem szabad hogy ellentmondjanak az alaptételnek; mai kifejezéssel: amelyek konzisztensek vele. Ezt a levezetést addig folytatja, amíg meg nem érkezik a célkitűzésben kimondott (vagy kimondatlanul jelen lévő) tételhez. Platón Phaidón című dialógusa például egy ilyen jellegű hosszabb bizonyítást tartalmaz, amely azzal kezdődik, hogy „Remélhetőleg kimutathatom, hogy miért halhatatlan a lélek”, és azzal fejeződik be, hogy „Halhatatlan tehát a lélek”. A kérdések formájában történő levezetés során a tanítvány csak akkor nyilváníthat ellenvéleményt, ha a levezetés egyik tagját inkonzisztensnek véli az alaptétellel.

A dialógus a filozófiai gyakorlásnak is eszköze volt. Arisztotelésztől (aki hosszú időn át Platón tanítványa volt) tudjuk, hogy az Akadémiában a hallgatók előre megadott témákról folytattak dialógusokat, úgy, hogy a helyszínen lett kijelölve a kérdező és a válaszoló, akik a beszélgetés végén esetleg szerepet cserélve kezdhették újra ugyanannak a témának a megbeszélését.

Platón egyik klasszikus dialógusa a Phaidón. Kerettörténetében a címszereplő bejelenti, hogy elbeszéli Szókratész utolsó napját. Ennek során kerül sor a tulajdonképpeni dialógusra Szókratész és két beszélgetőpartnere között.

A bevezetésben elhangzik, hogy az ember testből és lélekből áll, s a valódi ismeretekre a halhatatlan lélek tesz szert. Ezután következnek a lélek halhatatlanságáról szóló érvek. Az 1. érv két részből áll: (a) A lélek nem pusztul el a halálban. Minden dolog az ellentétéből származik, következésképpen az élőnek a holtból kell származnia. (b) A tudás: visszaemlékezés (anamnézis). Vannak ugyanis fogalmaink, amelyeket nem meríthettünk a tapasztalatból: ezeket születésünk előtt kellett a lelkünknek megismernie, tehát a lelkünk létezett a születésünk előtt. A 2. érv szerint a lélek egyszerű, nem pedig összetett létező. A pusztulás nem más, mint az alkotórészek elkülönülése egymástól. Ha a lélek nem összetett, akkor nincsenek alkotórészei, következésképpen nem pusztulhat el.

Erre két ellenvetés hangzik el. Az egyik: A lant és a lanton előadott zene („a húrok összhangja”) úgy viszonyul egymáshoz, mint a test és a lélek. Ám a lant pusztulásával a zenei összhang is elenyészik. Nem ez a sors vár lelkünkre is a testi halál után? - A másik: Az anamnézis érvével bebizonyítottuk, hogy lelkünk a születésünket megelőzően létezett. Ebből azonban nem következik, hogy halálunk után is fönnmarad. Lehetséges, hogy egyazon lélek többször is testet ölt, de végül maga is elenyészik.

Következnek a válaszok az ellenvetésekre. Először: Az anamnézis érvével bebizonyítottuk, hogy lelkünk a születésünket megelőzően létezett. Ezért a lant-analógia hibás, mert egyrészt a zenei összhang nem létezett a lant keletkezése előtt, másrészt egy lant lehet felhangolatlan, rosszul hangolt, vagy jól hangolt; ám egy eleven ember nem lehet lélek nélkül való, s azt sem mondhatjuk, hogy az egyiknek a lelke kevésbé lélek (a „rosszul hangolt” analógiájára), mint a másiké. - Másodszor: Meg lehet mutatni, hogy a preszókratikus filozófia olyan, itt alkalmazott fogalmai, mint keletkezés, pusztulás, változás: rosszul elemzett fogalmak.

A 3. érv szerint az ellentétes minőségpárok (például: hideg-meleg) egyik tagjának hordozója (például a hideg víz) minőséget válthat ugyan (például meleg vízzé lesz), de maga a minőség (például a hideg) nem alakulhat át saját ellentétévé. Ily módon az élő ember meghal ugyan, de az „eleven” (mint minőség) nem válhatik holttá, hanem mindigis eleven marad. Mivel pedig a lélek ugyanolyan szükségszerű módon eleven, ahogyan a hármas szám páratlan, azaz ugyanúgy nem lehet holt, ahogyan a hármas szám nem lehet páros, ezért szükségképpen örök életű.

Az ideák létét Platón azért vezeti be, mert nézete szerint, ha föltételezzük a létezésüket, segítségükkel képesek vagyunk megoldani olyan filozófiai problémákat, amelyek egyébként megoldhatatlanok. Több dialógusában találkozunk például ilyen típusú gondolatmenettel: egy szép ember különbözik „magától a széptől”, két tárgy egyenlő volta nem azonos „magával az egyenlővel”. Az ember ugyanis egyrészt nemcsak szép, hanem más is (például férfi, görög, művelt stb.), másrészt elveszítheti szépségét. „Maga a szép” ellenben egyrészt szép és semmi egyéb, másrészt sohasem válik rúttá. - Platón egyetlen művében sem adja kimerítő fölsorolását annak, hogy mi mindennek tulajdonít ideát. Annyi bizonyos, hogy a következőkben fölsoroltaknak van ideájuk: viszonyok (egyenlő, kisebb, nagyobb stb.); matematikai idomok (háromszög, kör, gömb stb.); érzetminőségek (hideg, meleg, fekete, fehér stb.); elemek (tűz, víz, föld, levegő); értékek (szép, jó stb.); fajták (ember, ló stb.). Az ilyen, tapasztalatunk számára hozzáférhetetlen, csak az értelmünkkel belátható létezőket nevezi Platón így: eidosz („forma”, „fajta”) vagy idea („alak”, „jelleg”). De az ideára utal Platón írásaiban az úszia („lét”, „lényeg”), valamint a „maga a...” formájú kifejezés is (például „maga a szép”: a szép ideája).

A természeti világ dolgai és lényei részesülnek az ideákban. Például Szókratész igazságos voltát úgy magyarázhatjuk, hogy ő részesült az igazságosnak az ideájában. Ily módon a részesülés elemzésekor a következő három elemet kell megkülönböztetnünk: (a) A dolog vagy lény, amely részesül az ideában; példákban Szókratész. (b) Az idea, amelyben részesül; példánkban „maga az igazságos”. (c) Az a jellemvonás, amely a részesülés eredményeként megjelenik a részesülőben; példánkban az igazságosság mint Szókratész tulajdonsága (a tulajdonság azonos nevű az ideával). - Az anyagi összetevőnek Platónnál nincs saját neve. Általában ilyesféle körülírás jelöli: „az a dolog, amely részesül egy ideában, és a részesülés következtében a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik”.

Két olyan kérdés van, amelyre Platón művei alapján nem tudunk válaszolni. Az egyik: hol léteznek az ideák? A másik: hogyan megy végbe a részesülés? Több dialógusban találkozunk ugyan arra vonatkozó mítikus utalásokkal, hogy az ideák az Olümposzon (hagyományosan az istenek lakóhelye) vagy a Hádészban (alvilág) léteznek, ám a szövegből nyilvánvaló, hogy ezek a kijelentések: metaforák. A részesüléssel kapcsolatban Platón szintén arra figyelmeztet, hogy az nem valamiféle reális folyamat, amely a természetvizsgálat eszközeivel és fogalmaival kifejezhető volna.

Platón társadalomelmélete és etikája összefüggésben áll a lélekről szóló tanításával. A tíz könyvből álló Állam című dialógus alapgondolata szerint az államnak és az emberi léleknek a felépítése azonos. Az emberek azonban, mindaddig, amíg meg nem ismerik az ideákat, nincsenek tisztában a valóságos helyzettel. Platón hasonlata szerint eleinte úgy gondolkodnak, mintha egy barlangban ülnének, s nem látnának mást, mint a valóságos dolgok árnyképeit a barlang falán. A barlangból fokozatosan kiszabaduló ember hat lépésben ismeri meg a valóságot: kezdetben 1. a barlangbeli dolgok árnyképeit látja, majd 2. magukat a barlangbeli dolgokat; ha kijön a felszínre, előbb 3. a felszíni dolgok árnyképeit látja, majd 4. a felszíni dolgokat; azután 5. az éjszakai égbolt csillagképeit, végül 6. a Napot. Ez a kép, mint minden metafora, többféleképpen is értelmezhető. Általános vélemény szerint az 1-3. megismerési forma az érzéki észlelésnek, a 4-5. a matematikai megismerésnek, a 6. az ideák ismeretének feleltethető meg.

A léleknek a dialógus szerint három alkotórésze van: az értelem, az indulat és az ösztönös vágy. Az állami közösség három eredeti társadalmi rétege a filozófusoké, a harcosoké és a kézműveseké. A helyesen működő lélekrészekben és társadalmi rétegekben mármost ugyanazok az erények vannak jelen: az értelem és a filozófusok erénye a bölcsesség, az indulat és a harcosok erénye a bátorság, az ösztönös vágy és a kézművesek erénye a mértékletesség. A három erény együttes jelenléte esetén jelenik meg a negyedik, a legfőbb erény: az igazságosság.

A legjobb államforma a legjobb emberek uralmán alapuló arisztokrácia. Ha ez hanyatlásnak indul, akkor először a dicsőségre szomjazó emberek kezébe kerül a hatalom: ez a hatalmi forma a timokrácia (timé: dicsőség); a következő stádiumban azután a nép gyakorolja a hatalmat: ez a demokrácia. A leghitványabb hatalmi forma a zsarnokság, a türannisz; a legjobb államforma pedig akkor állítható helyre, ha a hatalom újra a filozófusok kezébe kerül. A filozófus ugyanis abban különbözik embertársaitól, hogy neveltetése következtében képes szemlélni a fizikainál magasabb rendű világot, az ideák világát. Egyébként a polisz korai történetében természetes volt, hogy a törvényeket bölcs, tudós emberek („filozófusok”) alkotják.



C) Arisztotelész

Platón tanítványa volt, de nem ő lett a követője az Akadémia élén. Saját iskolája, mely a Lükeión (Apollón Lükeiosz, a farkast elűző Apollón ligete) sétányairól (peripatoi) a peripatetikus iskola nevet kapta, szintén Iusztinianosz említett rendeletéig működött. Arisztotelész ránkmaradt munkáinak egy része saját maga által megszerkesztett munka, más része viszont előadásvázlatok vagy rövid értekezések utólagos összeállítása. A rövidebb iratoknak tematikus szempontok szerinti utólagos egyberendezése valószínűleg már közvetlenül Arisztotelész halála után megindult, majd később, a Kr. u. I. században, amikor az időközben elkallódott írások újra előkerültek, a peripatetikus iskola akkori vezetője állította össze a művek korpuszát abban a formájában, ahogyan ma ismerjük. Az iratok sorrendje nagyjából az arisztotelészi tudományfelosztást követi. Előre kerültek a logikai művek, majd a fizikai (azaz természetfilozófiai) értekezések jönnek, ezeket követik „a fizikai iratok után következő könyvek”, majd a praktikus tudományok (politika, etika), végül a beszédek és írásművek létrehozásávál foglalkozó rhétorikai (retorikai) művek és a „Poiétika” (Poétika) címen ismert művészetfilozófiai töredék.

A logikát Arisztotelész nem önálló tudománynak, hanem olyan, eszköz-jellegű előzetes tudásnak tartja, amellyel mindenkinek rendelkeznie kell, aki tudományos kutatásba fog. Logikai műveinek gyűjteménye ezért kapta az Organon („Eszköz”) címet. Két legfontosabb logikai irata, a Kategóriák és az Első Analitika, amelyekben a logikai következtetés elméletét fejti ki, hosszú időre megalapozva ezzel a logika tudományát.

A tudásnak Arisztotelész három fajtáját különbözteti meg: a poiétikus (alkotó), a praktikus (a társadalmi tevékenységet irányító) és a teoretikus tudást. A poiétikus tudás a mesterségekben jelenik meg, a másik kettő együttesen alkotja a filozófiát. Praktikus tudás az etika és a politika; a teoretikus tudás három ága pedig a később „metafizika” néven emlegetett ún. első filozófia, a fizika (azaz a természetfilozófia) és a matematika - ez utóbbival Arisztotelész nem foglalkozott.

Arisztotelész természetfilozófiai főműve, a Fizika a természeti dolgok arkhéival, mozgásával, a tér és az idő általános filozófiai kérdéseivel foglalkozik. Az égbolt című munkája a világmindenség egészének általános leírását tartalmazza. Arisztotelésznél kapja meg a dolgok anyagi összetevője az elnevezését: anyag (hülé), hordozó (hüpokeimenon, latinul szubsztrátum). A formai összetevőre a leggyakrabban az úszia (latinul: szubsztancia) kifejezést alkalmazza.

Legfontosabb filozófiai műve az utólag egyesített művek közé tartozik: „a fizikai iratok után következő könyvek” (görögül: „ta biblia meta ta phüszika”) gyűjteménye, amelyet már a Kr. e. I. században egységes műnek tekintettek és Metafizika néven hivatkoztak rá. Ennek a mai formájában 14 könyvből álló gyűjteménynek vannak olyan részei, amelyek témájuk szerint teljesen idegenek attól a bizonyos „első filozófiától”, amellyel a mű egyébként legnagyobbrészt foglalkozik. Vannak továbbá olyan részei, amelyek egyazon problémának különböző mélységű exponálását vagy különböző megoldásait tartalmazzák: ezek a többször kidolgozott témák, az ún. dublettek valószínűleg Arisztotelész különböző alkotói korszakaiban íródtak.

A később általánosan metafizika néven említett tudománynak, az „első filozófiának” Arisztotelész többféle meghatározását adja: „a létezővel mint létezővel” foglalkozó tudomány; a dolgok alapvető okainak tudománya; a szubsztancia általános elmélete; a legfőbb szubsztanciának, az anyagtalan tiszta formának, az Első Mozgatónak vagyis az Istennek a tudománya, azaz teológia.

A metafizika mint a szubsztancia általános tudománya azzal foglalkozik, hogy melyek a szubsztancia alkotórészei, és melyek azok a legáltalánosabb okok, amelyekkel a szubsztancia keletkezése és létezése magyarázható. Arisztotelész négy ilyen okot különböztet meg: az anyagi, a formai, a ható- és a cél-okot. Például egy bronzszobornak mint egyedi szubsztanciának anyagi oka a bronz; formai oka az alak, mely formát öltött a bronzban; ható-oka a szobrászmester formaadó tevékenysége; cél-oka pedig az, ami végett állították a szobrot. Könnyen belátható, hogy a formai, a ható- és a cél-ok egyaránt a szubsztancia formájával kapcsolatos. A négy ok ilyenformán a szubsztancia két összetevőjének: az anyagnak és a formának a meglétét magyarázza.

A forma (eidosz) metafizikai értelemben nem pusztán alakot, megjelenést jelent, hanem annál jóval többet: a szubsztanciának a természetét, lényegét, illetőleg azt a sajátos funkciót, amelynek betöltésére hivatott. Így kell értelmeznünk Arisztotelésznek az olyan kijelentéseit, hogy „A lélek az élőlény formája”, vagy hogy „A balta formája a hasítás”. Arisztotelész a preszókratikusok arkhéit is szubsztanciáknak értelmezi. Az esszencia: egy szubsztancia természete, lényege, funkciója, metafizikai formája. Az univerzále: az az egyetemes fogalom, amely alá egy szubsztancia mint fajta besorolható; például az ember univerzáléja az élőlény. A genusz: az a legközelebbi nem, amely alá a szubsztancia mint fajta besorolható; így például Arisztotelész osztályozása szerint az ember genusza: kétlábú szárazföldi élőlény. Az univerzále és a genusz nem szubsztanciák; míg viszont a szubsztrátum: a szubsztancia mint az attribútumok (a hozzá tartozó tulajdonságok) hordozója. Arisztotelész ugyanis kétfelé osztja a létezők világát: megkülönbözteti az önálló és az önállótlan létezőket. Önálló létező a szubsztancia, az önállótlan létezőket pedig közös néven attribútumoknak nevezi. Ezek egymagukban nem jelenhetnek meg: egy mennyiség, egy minőség stb. mindig csakis egy szubsztanciának a mennyisége, minősége stb. lehet.

Nyelvünk kifejezései általában létező dolgokra vonatkoznak. A létezőre vonatkozó valamennyi kifejezésünk Arisztotelész szerint a következő tíz csoport valamelyikébe tartozik: szubsztancia (Szókratész, ember); mennyiség (kétkönyöknyi); minőség (fehér); viszony (kétszeres, fél, nagyobb); hely (a házban); idő (tegnap, tavaly); helyzet (fekszik, ül); birtoklás (ruhát visel); cselekvés (szakít, éget); elszenvedés (szakad, ég). Ezeket a kifejezéstípusokat nevezzük kategóriáknak. (A görög katégoria eredeti jelentése: vád, állítás.) A szubsztancia két alcsoportra oszlik: egyedekre, vagyis elsődleges szubsztanciákra (például: „Szókratész”) és fajokra, vagyis másodlagos szubsztanciákra (például: „ember”). Az elsődleges szubsztancia mondatainkban csak alanyként szokott előfordulni, a másodlagos szubsztancia alanyként és állítmányként egyaránt, a többi kategória csak állítmányként fordul elő. Arisztotelész persze számol az olyan lehetséges ellenpéldákkal, mint ez a két mondat: „Ez az ember: Szókratész”; „A 'fekszik' nem más, mint egy ige” - de az a véleménye, hogy ezek a tudományos kutatásban elhanyagolható, rendkívüli esetek. Elvileg minden másodlagos szubsztancia egy-egy tudománynak a tárgya: például a lélekkel a lélektan, az állattal az állattan foglalkozik. A tudomány feladata annak megállapítása, hogy melyek azok az attribútumok, amelyek a tárgyához annak természetéből következően tartoznak hozzá.

Hogy egy individuális szubsztanciának a formája már előbb megvan, mint az anyaga, ez Arisztotelész biológiai elméletéből következik. Tanítása szerint az élőlények formája az apától, anyaguk az anyától származik. A nemzéskor az apa megalkotja az utód formáját, amely az anya testében később kapja meg az anyagát. Mivel Arisztotelész legfőbb értelemben az élőlényeket tekinti szubsztanciának, ezt a gondolatot minden, formából és anyagból álló szubsztanciára érvényesnek tartja.

Az élettel bíró természeti test az élőlény. Mint minden természeti test, az élőlény is anyagból és formából áll. Jóllehet egy bizonyos értelemben szubsztanciának tekintjük az élőlény anyagát is, valamint anyagának és formájának együttesét is, természetfilozófiai szempontból mégis a forma mint szubsztancia a legfontosabb. A forma ebben az értelemben nem azonos a külső, látható alakkal. A forma az a funkció, amelyet az illető dolog (tárgy vagy élőlény) betölt. Az élőlény teste a funkciók betöltésének - az életfolyamatoknak - a lehetőségét hordozza. Ezt a lehetőséget a lélek valósítja meg és teljesíti be; ezért a lélek: teljesültsége (entelekheia) a természeti testnek. Így Arisztotelész szerint a lélek: szubsztancia, mégpedig „abban az értelemben, hogy ő potenciálisan élettel bíró természeti test formája”.

Anyag és forma, lehetőség és valóság - ezek az ellentétpárok jelölik ki annak a fogalmi sémának a kereteit, amelyben Arisztotelész megmagyarázza az életfolyamatokat. A három alapvető életfolyamatnak megfelelően három lélekrészt különböztet meg: a táplálkozás, az érzékelés és a gondolkodás tevékenységét. A tápláló lélekrész a táplálkozás és a szaporodás műveleteit irányítja; az érzékelő lélekrész az érzékelés, mozgás, képzelet, emlékezet, álom és ébrenlét folyamatait ellenőrzi; a gondolkodó lélekrész feladata pedig a gondolkodás. A táplálkozást és a szaporodást Arisztotelész azért tartja egyazon lélekrész feladatának, mert mindkét folyamat bekebelezésen alapul: az élőlény anyaggal és formával rendelkező természeti testeket nyel el és alakít át saját testévé ill. magzati testté. A táplálék a bekebelezés pillanatában aktuálisan különbözik a táplálkozó lény testétől, de potenciálisan azonos vele. Az emésztés: az azonosság aktualizálása. Az érzékelés nyomán az érzékszerv az anyaggal és formával rendelkező testnek csupán a formáit: az érzetminőségeket (színt, zajt, illatot, ízt, tapintási minőségeket) fogadja magába, anyaguk nélkül. Az érzékelés: az érzékszerv állapotának módosulása, például a színt látó szem színessé válik.

A különböző érzeteket tárgy-észleletekké a közös érzék rendezi. Ennek funkciói a következők: (1) A nagyság, alak, időtartam, mozgás, nyugalom, egység és szám érzékelése. (2) Egy érzettárgy járulékos megítélése. Például a keserű és zöld epe esetében a zöld szín láttán a közös érzék segítségével vagyunk képesek keserűnek ítélni a tárgyat anélkül, hogy megízlelnénk. Egy fehér objektum esetében ugyancsak közös érzékünkkel ismerjük föl, hogy ez a fehér tárgy: Kleón fia. (3) Annak a ténynek érzékelése, hogy érzékelünk. (4) Két, egyidejűleg érzékelt minőség megkülönböztetése. (5) Az érzékelés hiánya az alvás állapotában úgy magyarázható, hogy ilyenkor a közös érzék nem működik.

Érzeteink és észleleteink utóképmásai a képzetek. (A „phantaszia” kifejezés eredetileg jelenséget, megjelenő képet jelent.) Az érzékelést és a gondolkodást a képzelet kapcsolja össze. A képzet nem azonos ugyan a gondolattal, de „nem gondolkodik soha képzet nélkül a lélek”.

Ahogy az érzékelés az érzéki formák (érzetminőségek) befogadása, úgy a gondolkodás az elgondolható formák befogadásában áll. A gondolkodásnak két fajtája van: az osztatlan, illetőleg a fölosztott tárgyakra irányuló gondolkodás. Az aktuálisan osztatlan, de fölosztható tárgyra (pl. egy bizonyos mennyiségre) irányuló gondolkodás a gondolkodó léleknek egyszerű tevékenysége, amelyet aktuálisan osztatlan, bár fölosztható időtartam alatt végez el. A „formájuk szerint osztatlan” tárgyakat, azaz a dolgok formáját, mint szubsztanciális mozzanatot osztatlan és föloszthatatlan idő alatt gondolja el a lélek. A nagyságuk szerint osztatlan dolgokat, pl. a pontot tagadás révén (például: a kiterjedés tagadása révén) gondoljuk el. A fölosztható tárgyakra vonatkozó, részekre osztható gondolati megismerés a kijelentés, amely az alanyt az állítmánnyal kapcsolja össze. Arisztotelész az észnek két fajtáját (vagy két funkcióját) különbözteti meg: a passzív ész halandó, az aktív ész ellenben halhatatlan és örök.

Ugyancsak utólagosan összeállított mű a 8 könyvből álló Politika. Ez a következő öt témakört tárgyalja: a háznép mint a városállam egysége; az alkotmányok; az állam és a polgár, az alkotmányok típusai; az alacsonyrendű alkotmányformák, az eszményi államberendezkedés. A társadalom sejtje Arisztotelész szerint a család és a tulajdonában álló gazdaság (oikosz). A gazdálkodás természetes formája az oikonomika, amelynek célja az emberi élet szükségleteinek kielégítése. Ezzel szemben nem természetes gazdálkodási rend a khrématisztika, melynek célja a pénzvagyon minél nagyobb, öncélú fölhalmozása.

Az államnak alapvetően három lehetséges formája van: az elsőben egy ember a vezető, a másodikban néhány ember, a harmadikban pedig mindenki. E formák mindegyikének van azonban egy jó és egy rossz változata. Az elsőnek jó változata a monarchia (törvényesen szabályozott királyság), rossz változata a türannisz (zsarnokuralom). A másodiknak jó változata az arisztokrácia (a legjobbak uralma), rossz változata az oligarchia (zsarnokoskodó kiváltságosok uralma). A harmadiknak jó változata a politeia (köztársaság), rossz változata a demokrácia (a zsarnokilag viselkedő tömeg uralma).

A görög ember és poliszpolgár számára az állam és az erény elválaszthatatlanok voltak. Az erény fogalmát tárgyalják Arisztotelész etikái, elsősorban a saját maga által megszerkesztett Nikomakhoszi etika. A görög areté (erény) szó alapjelentése: kiválóság; az erény nem más, mint a lélek kiválósága. Az erkölcsi erény arisztotelészi definíciójának - alább részletezendő - elemei a következők:

(a) „Lelki alkat”: habitus; a léleknek a megszokás vagy a gyakorlás eredményeként kialakult tartós állapota.

(b) Az akarat elhatározása: az a lelki képességünk, amely a céljaink megvalósítását lehetővé tevő eszközök kiválasztására vonatkozik.

(c) Az erény mint „közép”, pontosabban mint „hozzánk viszonyított közép”: a bátorság mint erény középütt áll két szélsőséges érzelem, a gyávaság és a vakmerőség között, ám ez minden ember esetében sajátos módon alakul.

(d) Okosság: az észbeli erényünk, mely szabályozza a „hozzánk viszonyított közép”-et.

Arisztotelész - szakítva a szókratészi-platóni etikai racionalizmussal - a morálfilozófiát empirikus tudományként tárgyalja. Az etika célja az ember számára legfőbb jónak nem pusztán ismerete, hanem megcselekvése. Ez a legfőbb jó a boldogság, amely, elsődleges értelme szerint, a társadalmi keretekben megvalósuló, erény szerint való tevékenységet jelenti. A polisz és az egyén boldogsága azonos; következésképpen az ember állampolgárként tevékenykedve valósíthatja meg legfőbb célját. A boldogság: tevékenységformája annak az állapotnak, amelyre az ember a helyes nevelés révén tesz szert. Ez az állapot a helyes habitus, az erény, amely két szélsőséges - a hiányon és a túlzáson alapuló - viselkedésforma között áll középütt. Miként az orvos az egészség habitusát, úgy hozza létre bennünk a nevelő és a törvényhozó az erény habitusát. Ebben az alapkoncepcióban azonban bizonyos ellentmondások jelentkeznek:

Polisz és egyén viszonyát illetően van olyan tétel, miszerint a polisz elsődleges az egyénnel szemben - de olyan is, hogy az egyén elsődleges a polisszal szemben. Állampolgár és ember viszonyát illetően van olyan tétel, hogy az egyén és a polisz végcélja (erényes tevékenysége, azaz boldogsága) azonos - de olyan is, hogy az embernek mint embernek és az embernek mint állampolgárnak az erénye nem azonos. A boldogság meghatározását illetően van olyan tétel, hogy a boldogság elsődleges értelemben a cselekvő életformában valósítható meg; az emberi boldogság az állam legfőbb tudományának, az államtudománynak tárgya; az etika az államtudomány része, maga is praktikus, nem pedig teoretikus tudomány; végcélja nem a megismerés, hanem a cselekvés - de olyan is, hogy a boldogság elsődleges értelemben a teroretikus életformában valósítható meg. Az erény meghatározását illetően van olyan tétel, hogy az erénynek genusza a habitus, specifikuma, mibenléte a közép - de olyan is, hogy az erény specifikuma nem közép-voltában áll: azt a habitust nevezzük erénynek, amely dícséretet érdemel; az erény specifikuma tehát abban áll, hogy dícséretreméltó habitus. Az erényes habitus mivoltát illetően van olyan tétel, hogy az erényes habitus: képesség - de olyan is, hogy az erényes habitus nem képesség.

„Közép”-ként végülis csupán az erkölcsi erények határozhatók meg; az intellektuális erények nem ilyenek. Annak a kérdésnek például, hogy az ész vagy a mesterség mely rossz szélsőségek között áll középütt, nincs értelme. De az igazságosság sem oly módon középhatár, mint az erkölcsi erények, hanem csupán annyiban, hogy a középre vonatkozik, és nem közép a barátság sem. A habitus olyan készségünk, amelynek megfelelően cselekszünk, amely a cselekvés folyamán a készség birtoklásából átmegy tevékenységbe. A helyes értelemben vett gyönyör: a természetszerű lelki alkatnak megfelelő tevékenység.

Előadása során Arisztotelész legalább három, egymástól gyökeresen eltérő aspektusból veszi szemügyre etikája centrális fogalmát, az erényt. Ezt a három nézőpontot univerzális, antropológiai és közösségi aspektusnak nevezhetjük, és ennek alapján kimutatható, hogy a föntebb jelzett ellentmondások nem egyebek, mint az előadás során többször megfigyelhető aspektusváltás következményei. - Arisztotelész egy-egy problematikus jelenséget általában több szempontból vizsgál. E módszer illusztrálására kedvelt példája a körív, amely definíciója szerint egyetlen, de nézőponttól függően kétfélének: domborúnak ill. homorúnak látszik. (A példa a Nikomakhoszi etikában is előfordul, jóllehet nem az erény elemzésével, hanem a lélek részekre-osztásával kapcsolatban.) Van olyan szöveghely is, amely kifejezetten arról szól, hogy az erényt több szempontból kell értékelnünk: „Lényegét és mibenlétét kifejtő meghatározást tekintve az erény közép, de abból a szempontból nézve, hogy mi a legjobb és a helyes, az erény a legfelső csúcs.”

Az erény univerzális aspektusa: Arisztotelész szerint a létezők minden fajtájának: élettelen dolgoknak, növényeknek, állatoknak, embernek van valami ergonja (= funkció, mű). Például egy köpeny ergonja az, hogy melegít. Szemünk ergonja a látás. Az olyan cselekvésfajták esetében, ahol a tevékenység tárgyi eredményben (a megalkotott műben) zárul, az ergon nem a tevékenység, hanem a mű. A hajóépítő mesterségé a hajó, az orvosi mesterségé az egészség. -Minden létező létezésének az a célja, hogy betöltse funkcióját, illetve létrehozza művét. Egy-egy létező kiválósága (areté) az ergonban nyilvánul meg. A köpeny aretéja az, ha kiválóan melegít, az építőmesteré, ha kiváló házat épít. Az embernek mint embernek sajátos ergonja azzal az adottságával kapcsolatos, amely őt az összes többi élőlénytől megkülönbözteti: értelmes lelke van. Tehát a sajátosan emberi areté az, ha az értelmes lélek kiválóan tölti be funkcióját. A lélek értelmes része azonban két további részre oszlik: (1) a tulajdonképpeni, önmagában véve értelmes lélekrészre, és (2) a vágyakozó lélekrészre, amely ha helyesen működik, engedelmeskedik az értelemnek, egyébként azonban nyakló nélkül követi saját vágyait. Az önmagában véve értelmes lélekrész funkciója a teoretikus, praktikus és poiétikus tudásfajtákkal való foglalkozás. Aretéi az intellektuális erények: az ész, amely az egyetemes principiumokat fogja fel; a tudomány, az egyetemes, szükségszerű, örök objektumokat megismerő, bizonyításon alapuló készség; a mesterség, a gondolkodással párosult létrehozó készség; a bölcsesség, a tudomány és a mesterség vezetője; az okosság, a vágyakozó lélekrész erényeinek vezetője. - A vágyakozó lélekrész aretéi az erkölcsi erények. A félelmet keltő dolgokkal szemben megnyilvánuló erény a bátorság; a tapintás okozta gyönyörökkel szemben a mértékletesség. A pénzügyekkel (kiadással és bevétellel) két erény: a nemes lelkű adakozás és az áldozatkészség kapcsolatos. A kitüntetésre is két erény vonatkozik: a nemes becsvágy és egy névtelen erény, amely a közömbösség és a nagyravágyás között áll középütt. A harag indulatát zabolázó erény a szelídség. A társas életben három erényünk nyilvánul meg: a barátságosság, igazmondás és szellemesség. Végül a szemérmesség és a jogos felháborodás nem erények ugyan a szó szigorú értelmében, ám előnyös tulajdonságai az embernek. - Az erény: képesség, potencia, amelynek tevékenységgé kell válnia, aktualizálódnia kell ahhoz, hogy az erényes ember elérje az ember számára legfőbb jót, a boldogságot. Ez pedig „nem más, mint a léleknek a legjobb és a legtökéletesebb erény szerinti tevékenysége az egész élet tartama alatt”.

Az erény aktualizálása (a boldogság) pozitív erkölcsi cselekvések sorozatában áll. Az erkölcsi cselekvés a lélekben játszódik le. A fizikai cselekvés, amely nyomon követi, utolsó mozzanata az erkölcsi tettnek. A cselekvést mindig valamilyen helyzet váltja ki, amelyben az ember jól vagy hitványul viselkedhetik. Az erkölcsi tett szerkezete a következő lépésekből áll: (a) Az erényes emberben kívánság ébred aziránt, hogy az adott helyzetben helyesen viselkedjék, és aktualizálja erényét. (b) Megfontolás tárgyává teszi, hogy melyek azok az eszközjellegű tevékenységek, amelyeknek sorozatát végre kell hajtania ahhoz, hogy elérje célját. (c) Észleli, hogy a tevékenységek láncában melyik az a tett, amelyet végrehajtania hatalmában áll, ahol tehát megkezdheti a célhoz vezető tevékenységsorozatot. (d) Elhatározza e tett végrehajtását. (e) Végrehajtja a tettet, majd lépésenként az egész cselekvéssorozatot. - Univerzális szempontúnak azért nevezhetjük az erénynek ezt a leírását, mert az emberi erényt abba az egyetemes összefüggésbe helyezve állítja elénk, amely a létezők valamennyi fajtájának aretéja között fennáll. Ebből a szempontból az embernek, mint értelmes lénynek, ugyanolyan aktualizálható képessége az erény, mint a látás vagy a járás; vagy mint a tűznek az a képessége, hogy éget.

Az erény fiziológiai-antropológiai aspektusa: Ebből a szempontból elemezve egészen másként fest az erény. Természetfilozófiailag mindenekelőtt komoly különbségek mutatkoznak a természetadta és a szerzett képességek között. A természetadta képességeknek (az érzékelés ilyen) két specifikus jellemzőjük van. (1) Ha a körülmények adva vannak, az ilyen képességnek szükségképpen tevékenységbe kell átmennie; pl. ha az ember ép érzékszerve és az érzékelhető objektum megfelelő közelségbe kerülnek, szükségképpen érzékelés keletkezik. (2) A természetadta képességek tevékenységformája egyetlen; pl. a tűz csak égetni képes, hűteni nem. A szerzett (más néven: értelemmel párosult) képességek esetében viszont: (1) A tevékenység szükségessége nem áll fenn. A gyógyítás képességével rendelkező orvos elhatározásától függ, hogy egy bizonyos esetben beavatkozik-e, vagy sem. (2) A szerzett képesség tevékenységformája kettős: az orvos egyaránt képes gyógyítani és beteggé tenni. Szerzett képességünk, az erény pszichológiai szempontból nem is képességnek minősül. Mi a fogalmi alapja ennek a szemléleti különbségnek univerzális és antropológiai leírás között?

Az univerzális vizsgálódás a következő alternatíva szerint osztályozza a létezőket: minden létező vagy potenciálisan, vagy aktuálisan létezik. Az erény: potenciális (képesség-) formája annak a legfőbb jónak, amelynek aktualizált formája a boldogság. A pszichológiai vizsgálódás ellenben az engedelmeskedő lélekrész területére tartozó jelenségeket másképp osztályozza. Egy lelki jelenség: érzelem, képesség, vagy habitus. Érzelem a vágy, indulat, félelem, szeretet, gyűlölet stb., „általában mindaz, amivel kellemes vagy kellemetlen érzés jár együtt”. Képesség az, aminek révén alkalmasak vagyunk arra, hogy vágyakozzunk, féljünk, szeressünk, gyűlöljünk stb. Végül habitus az, aminek révén az érzelmekkel szemben helyesen vagy helytelenül viselkedünk. Például a haragot illetőleg: ha túlságosan hevesek, vagy túlságosan lanyhák vagyunk, akkor helytelenül viselkedünk, ha ellenben megtartjuk a középutat, akkor helyesen. Az erény az a habitus, amely megtartja a középutat. Ez a közbülső két szélsőség között (de nem szélsőséges habitusok, hanem szélsőséges érzelmek között) áll középütt. Habitus ugyanis csak kétféle van: jó és rossz. - Természeténél fogva az ember vagy erősen, vagy gyengén képes átérezni például a félelmet. Az első esetben érzelmi képessége szerint gyáva, a második esetben vakmerő emberről beszélünk. Ha a gyáva ill. vakmerő embert gyermekkorában helyesen szoktatják, s így fegyelmezetten éli meg érzelmeit, akkor a szoktatás: az ethosz átalakul benne erkölccsé: éthosz. A félelmetes helyzetekben akkor, amiatt, azokkal szemben, abból a célból és úgy fog viselkedni, ahogyan kell. Emez a gyávaságát, amaz a vakmerőségét helyesbíti, így válnak mindketten bátrakká. Ám ha valakit rosszul szoktattak és ő maga fegyelmezetlen, úgy érzelmi képességei uralkodnak rajta. Az ilyen ember habitusa rossz. - Mivel különböző lelki képességekkel születünk, erényünk közép volta nem fogható fel a számtani közép analógiájára. A gyávaság és a vakmerőség között a bátorság nem olyan rögzített érték, mint 10 és 2 között a 6, hanem magunkhoz viszonyított közép. A táplálkozás analógiájával illusztrálva: ha valakinek 10 font ennivaló sok, 2 font viszont kevés, nem biztos, hogy orvosa 6 fontban állapítja meg számára a szükséges táplálék mennyiségét. - Univerzális aspektusból az emberi erény az univerzummal és az egyetemes telosszal, antropológiai szempontból pedig az ilyen és ilyen testi-lelki adottságokkal rendelkező individuummal és annak teloszával áll vonatkozásban. A makro- és mikrokozmikus erényleírások között azonban van még közbül egy terület, amelynek relációjában az erény ismét más arcát mutatja: az emberi közösség, a polisz közege.

Az erény közösségi aspektusa: Univerzális szempontból az erény a képességek egyikének minősül. Antropológiailag, mint szerzett praktikus és poiétikus képességeink egyike, nem képesség, hanem habitus. Poiétikus és praktikus tevékenység különbségeként eddig ergonjuk különbségét tartottuk számon: az első esetben valamilyen mű, a másodikban maga a cselekvés volt az ergon. Most Arisztotelész ismét más látószögből szemléli a kérdést: a létrehozó tevékenység habitusa továbbra is képességnek minősül, az erkölcsi habitus ellenben mostantól a létrehozott mű státusával rendelkezik. - Az eddigiekben az erényes ember az erkölcsi cselekvésre késztető helyzetekben úgy viselkedett, mint az orvos a gyógyító tevékenységet igénylő helyzetben. Most úgy viselkedik, mint a páciens, akit meggyógyítottak. Ami az orvoslás esetében az egészség, az erkölcs területén az igazságosság. Az igazságosság nem az erények egyike, hanem (politikai szempontból) maga az erény. - De ki gyógyította erényessé a polisz-polgárt? A törvényhozó! „Minthogy megállapításaink szerint a törvényszegő ember igazságtalan, a törvényszerető meg igazságos, világos, hogy minden törvényszabta dolog bizonyos értelemben igazságos: amit a törvényhozó megszab, az törvényes, és arról azt mondjuk, hogy igazságos.” Az erkölcsi erények abban a formájukban, amelyet antropológiai nézőpontból mutattak, önmagunkkal szemben gyakorolt erények. Ám akinek az igazságosság a birtokában van, az „az erényt nemcsak önmagával, hanem másokkal szemben is tudja gyakorolni”. Politikai szempontból ezért produktum (és nem autark személyiség) az erényes ember: erkölcsi cselekvésének principiuma kívüle van. Antropológiai szempontból ugyanis a „helyes szabály” (orthosz logosz) rendelkezik teendőiről, politikai szempontból viszont a törvény, a törvényhozó. Ám éppen ezért az igazságosság, mint „tökéletes erény” túlmutat az etika tárgykörén: „Bár az igazságosság ugyanazt jelenti, mint az erény, lényegét tekintve mégsem ugyanaz, mint az erény.” Az igazságosság ugyanis a politikai vezetés és engedelmesség területére tartozik. Vezetni és engedelmeskedni: ezek az embernek mint állampolgárnak, nem pedig az embernek mint embernek az erényei. Egyik formájában mégis az individuumon belül jelenik meg a vezető és az engedelmeskedő viszonya; hiszen lelkünknek két része van: az értelmes lélekrész, amely vezetni hivatott, és a vágyakozó, amely engedelmességgel tartozik. - Az igazságosságról szóló fejtegetések végén Arisztotelész az erény működési területét visszavonja a lélekbe: az igazságosság a lélek két részének viszonyát szabályozó erényként fogalmazódik meg. Ez az a gondolat, amely a barátság elemzéséhez vezet át. Míg az igazságosság, a polisz intézményes funkcióit az individuumok között szétosztva, állampolgárokat produkál, a barátság fordított irányban hat: a szeretetteljes individuális interakciók összességeként közösséget hoz létre. A barátság szintén tökéletes (vagy teljes) erény. Ám a barátságos ember már nem produktum, mint az igazságos volt: ő autark személyiség. Míg az igazságosság esetében az autarkia a szabad és egyenlő polgárok életközösségének sajátja, a barátságos ember saját autarkiával rendelkezik.

Arisztotelész tehát három, látszólag semmiféle mélyebb összefüggést nem mutató fogalmi sémában beszél az erényről. E három közül az utolsó: az erény fogalmának közösségi aspektusa valóban felfogható etikainak: az emberi együttélés szabályainak filozófiai reflexióját nyújtja. Ám azok a fogalmak, amelyek a másik két sémát alkotják, egyáltalában nem etikai fogalmak - kivéve az erények és a szélsőséges pathoszok megjelenési formáinak leírását.

Az univerzum, a polisz és az élőlény - ez az a három önszabályozó szisztéma, amelyet a görög tudomány ismer, és amelyekről tudja, hogy fölépítésük analóg. A bölcs ember tudásának szerkezete ugyanezt a hármas felosztást mutatja. Az univerzumra vonatkozik az univerzális tudás, amely a kozmoszt alkotó elemek minőségét valamint a mindenség egész berendezkedését szabályozó arányok ismeretét tárgyalja. Az élőlény keletkezésével, életjelenségeivel, betegségével és gyógyításával foglalkozik az orvostudomány. A hippokratészi orvos úgy tudja, az emberi test a négy kozmikus elem analogonjából: négy nedvből áll. A vér, nyálka, sárga és fekete epe keveredési arányai négy típust adnak: a szangvinikus, flegmatikus, kholerikus és melankholikus karaktert. Az egészség - a nedvek középarányos, a hiány és a túlzás közt középütt álló keverékformája - természetesen mindegyik típus esetében más és más. Testünk kiváló állapota: önmagunkhoz, saját karaktertípusunkhoz viszonyított közép. Végül a polisz az a formája az emberi közösségnek, amely akkor működik helyesen, ha a kozmosz és az egészséges ember módjára épül föl: egyenlőség uralkodik benne. Ez megfelelő törvények és alkotmány segítségével érhető el. Természetes, hogy ilyen törvényeket a bölcs ember tud adni a városállamnak.

A későbbiekben: a hellenisztikus és római korban valamint a korai középkorban Arisztotelész filozófiájának hatása háttérbe szorult, és csak az érett skolasztika számára lett ő az elsőrendű filozófiai tekintély, a Philosophus. Az újkor kezdetétől viszont, egészen a XVIII. századig, Európa jelentős részein a „skolasztikától megtisztított” peripatetikus doktrina volt az uralkodó iskolafilozófia.

<< 1. Az antik filozófia kialakulása    3. Későantik filozófia >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés