Metafizika

2. fejezet: Tulajdonságok

1. Az univerzálé probléma

1.1. Természetes meggyőződéseink

Arra a kérdésre, hogy „mik léteznek?", a legtöbb ember valószínűleg azt felelné: azok a dolgok léteznek, melyeket meg lehet fogni, vagyis a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak. Olyan tárgyak mint az egyes házak, az egyes kövek, az egyes autók, az egyes tölgyek, az egyes bükkök, az egyes kutyák, az egyes macskák, az egyes emberek stb. Az „egyes" kifejezés különösen hangsúlyos: úgy gondoljuk, hogy alapvetően egyedi (partikuláris vagy individuális) tárgyak léteznek.

A legtöbben úgy gondoljuk azonban, hogy nemcsak partikuláris tárgyak léteznek, hanem léteznek bizonyos tulajdonságok is. A partikuláris tárgyak tulajdonságai. Például: az előttem levő asztal barna, vagyis az előttem levő asztal rendelkezik a barnaság tulajdonságával. Úgy tűnik tehát, hogy létezik a barnaság is. Vagy az előttem levő pénzérme kerek, vagyis az előttem levő pénzérme rendelkezik a kerekség tulajdonságával. Úgy tűnik tehát, hogy létezik a kerekség is. Egyszóval: természetes ontológiánk szerint a világ különböző partikuláris tárgyakból és ezek tulajdonságaiból áll; rendszerint úgy gondolunk a világra, mint amely különböző tulajdonságokkal rendelkező partikuláris tárgyakat tartalmaz.

Ugyancsak alapvető meggyőződésünk, hogy egy tulajdonsággal nemcsak egyetlen partikuláris tárgy rendelkezhet. Nemcsak egyetlen partikuláris tárgy barna, nem csak egyetlen partikuláris tárgy kerek, hanem nagyon sok partikuláris tárgy barna, illetve kerek.

Képzeljük el, hogy az asztalon két korong fekszik előttünk. Mindkettő kerek. Mit jelent ez? Azt, hogy a két korong egy tulajdonságában, jelesül a kerekségében megegyezik. Vagy másként kifejezve: a két korong egy tulajdonságában azonos. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy a két korong egy és ugyanazon dolog, hiszen hát kettő és nem egy darab korongról van szó, hanem azt, hogy a két darab korong egyik tulajdonsága tekintetében azonos. A két korong numerikusan (számszerűen) különbözik egymástól, viszont egy tulajdonságukban azonosak, vagyis egy szempontból ugyanabba a típusba tartoznak.

Ami eddig elhangzott, még nem elmélet. A tény, hogy a tárgyakat tulajdonságaik alapján soroljuk bizonyos osztályokba vagy típusokba, a világunk mindennapi tapasztalatának alapvető és lényegi eleme. Olyan eleme azonban a tapasztalatunknak, amely filozófiai (metafizikai) magyarázatot igényel.

Az alapvető metafizikai/ontológiai kérdés, ami felmerül, a következő: hogyan magyarázható, hogy numerikusan különböző partikuláris tárgyak rendelkezhetnek ugyanazokkal a tulajdonságokkal? Hogyan magyarázható, hogy bizonyos numerikusan különböző partikuláris tárgyak tulajdonságaikban azonosak? E problémát univerzálé problémának nevezzük. De nevezzük még ezen kívül típusazonosság vagy egy-sok (one over many) problémának is.

 

1.2. Az univerzálé probléma három megoldási javaslata

Az univerzálé probléma megoldása attól függ, hogyan vélekedünk a tulajdonságok természetéről. Ezzel kapcsolatban háromféle álláspontot kell megkülönböztetni:

(1) Realizmus: a tulajdonságok univerzálék, azaz egy és ugyanazon tulajdonság numerikusan több különböző partikuláris tárgyban lehet egyaránt jelen.

(2) Nominalizmus: nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, hanem kizárólag partikuláris tárgyak és ezek különböző halmazai vagy osztályai léteznek.

(3) Trópuselmélet: a tulajdonságok partikulárék (trópusok); éppen olyan partikuláris entitások, mint maguk a partikuláris tárgyak.

A nominalizmus és trópuselmélet abban közös, hogy mindkét elmélet antirealista az univerzálék vonatkozásában, és annyiban különbözik egymástól, hogy míg a nominalizmus tagadja a tulajdonságok mint saját jogukon létező entitások létezését, addig a trópuselmélet szerint a tulajdonságok saját jogukon létező partikuláris entitások. A realizmus és a trópuselmélet pedig annyiban közös, hogy mindkét elmélet szerint a tulajdonságok saját jogukon létező entitások, és annyiban különbözik egymástól, hogy míg a realizmus szerint a tulajdonságok univerzálék, addig a trópuselmélet szerint partikulárék.

A tulajdonságok elméleteinek e felosztása eltér a hagyományos felosztástól, mely szerint a tulajdonságok három alapvető elmélete a realizmus, a nominalizmus és a konceptualizmus. Realizmuson a hagyományos felosztás híve is azt érti, amit én. Nevezetesen: a tulajdonságok olyan természetű dolgok, melyek többszörösen prezentálódhatnak a világban. Nominalizmuson azonban mást ért. Azt az álláspontot érti, mely szerint nem léteznek univerzálék. Vagyis: a hagyományos felosztásban a nominalizmus azt az álláspontot is magában foglalja, mely szerint nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, csak partikuláris tárgyak és ezek halmazai vagy osztályai léteznek (vagyis azt, amit én nominalizmuson értek), és azt az álláspontot is, mely szerint léteznek ugyan saját jogukon tulajdonságok, de azok nem univerzálék, hanem partikulárék (vagyis azt, amit én trópuselméleten értek). Konceptualizmuson a hagyományos felosztás híve azt az álláspontot érti, mely szerint nem léteznek ugyan univerzálék, de az olyan szavak, mint „bátorság", „pirosság", „kerekség" stb. általános fogalmakra referálnak, amelyekre ahhoz van szükség, hogy magyarázni tudjuk a típusazonosságot. A konceptualizmust a kortárs metafizikában tudomásom szerint senki nem képviseli, és a vita a (fenti értelemben vett) realizmus, nominalizmus és trópuselmélet között zajlik. Ezért tértem el a hagyományos felosztástól.

Végezetül két terminológiai megjegyzés: (1) A „tulajdonság" (property) kifejezést eddig semleges értelemben használtam és fogom is a továbbiakban használni. Azaz: függetlenül attól, hogy miképp vélekedünk a tulajdonságok természetéről; azt gondoljuk-e, hogy univerzálék, partikulárék, vagy hogy nem is léteznek saját jogukon. (2) A tény, hogy a filozófiai irodalomban „realizmus"-on ama nézetet szokás érteni, mely szerint léteznek univerzálék, eléggé félrevezető. Ahogy ugyanis a „Mi a metafizika?" című fejezet 1. részében láthattad: nemcsak az univerzálék esetében vitatkoznak a filozófusok azon, hogy létezik-e a dolog vagy sem. Következésképpen nemcsak az univerzálék esetében van okunk különbséget tenni realizmus és antirealizmus között. Lehet valaki realista vagy antirealista az események, a matematikai tárgyak, Isten, a lehetséges világok, az elme, az idő, vagy az elménktől független külvilág stb. létezését illetően is.

2. Realizmus

2.1. Hogyan oldja meg a realizmus az univerzálé problémát?

A realizmus első megfogalmazása Platón nevéhez kötődik. Íme:

[...] léteznek bizonyos formák (ideák), amelyben részesülve nyerik a nevüket ezek az itteni dolgok; így a Hasonlóságban részesülők hasonlóvá, a Nagyságban részesülők naggyá, a Szépségben részesülők pedig igazságossá és széppé lesznek [...]. (Parmenidész, 130e-131a)

Mi az állítás? Mi Platón megoldása? Az, hogy ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzáléból részesülnek. Modern terminológiával: ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják vagy exemplifikálják. (Az „instanciálás" és az „exemplifikáció" szinoním kifejezések.)

Tegyük fel megint, hogy előttünk az asztalon két korong fekszik. Mindkettő egyaránt kerek. Mi teszi mindkét korongot kerekké? A realista szerint az teszi mindkét korongot kerekké, hogy létezik egy adott univerzálé (tudniillik: a kerekség), amelyből mind a két korong részesül, vagy amelyet mind a két korong egyaránt instanciál vagy exemplifikál.

Vedd észre, ez ugyanis a döntő pont: azzal, hogy azt állítja, hogy az ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkező tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják, a realista a tárgyak típusazonosságát az univerzálék numerikus azonosságára vezeti vissza.

 

2.2. A realizmus két változata: Platón és Arisztotelész

Mindenekelőtt le kell szögeznem: abban, hogy pontosan mit gondolt Platón és Arisztotelész az univerzálékról, és hogy pontosan miben különbözik kettejük tanítása, a különböző filozófiatörténészek között nincs egyetértés. A következő azonban biztosnak látszik:

Platónnál az univerzálék transzcendens (téren és időn kívüli), vagyis a fizikai tárgyaktól függetlenül létező, örök és változatlan entitások, melyeket kizárólag értelmünk (gondolkodásunk) révén ragadhatunk meg. A partikuláris fizikai tárgyak e téren és időn kívüli entitásokból részesülnek. A ténynek, hogy egy adott partikuláris fizikai tárgy egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy a kérdéses fizikai tárgy a megfelelő (téren és időn kívüli, tehát tőle függetlenül létező) univerzáléból részesül. Annak a ténynek pedig, hogy több partikuláris fizikai tárgy ugyanazzal a tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy valamennyien egy és ugyanazon (téren és időn kívüli, tehát azoktól függetlenül létező) univerzálét instanciálják.

A realizmus arisztotelészi változata abban tér el elsősorban Platónétól, hogy visszautasítja a téren és időn kívüli, így a fizikai tárgyaktól független univerzálék létezését; az univerzálék nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben ténylegesen prezentálódnak. Az univerzálék tehát nem transzcendens, téren és időn kívüli entitások, hanem épp ellenkezőleg, immanens, térben és időben létező entitások; olyan dolgok, amelyeket nem, vagy nem csak az értelmünkkel ragadhatunk meg, hanem amelyeket érzékeinkkel tapasztalhatunk a fizikai világban. Annak a ténynek, hogy egy adott partikuláris fizikai tárgy egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy létezik a megfelelő univerzálé a tárgyban, és annak a ténynek, hogy több partikuláris fizikai tárgy ugyanazzal a tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy ugyanaz az univerzálé van „benne" ezekben a tárgyakban.

Felmerülhet a kérdés: nem fából vaskarika a realizmus arisztotelészi változata? Hogy lehetnek a tulajdonságok univerzálék, ha nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben ténylegesen prezentálódnak? Másképpen: ha azt állítjuk, hogy a tulajdonságok nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, amelyekben ténylegesen prezentálódnak, akkor ebből nem következik-e az, hogy a tulajdonságok partikulárisak, vagyis hogy trópusok?

Vonzó ez az okoskodás, de az arisztoteliánus realista nem fogadná el. Szerinte ugyanis annak ellenére, hogy például a piros mint univerzálé nem létezik/létezhet függetlenül a piros színű partikuláris tárgyaktól, hanem csak bennük létezik/létezhet, egy és ugyanazon pirosság van jelen valamennyi piros partikuláréban: eperben, cseresznyében, paradicsomban stb. Azt állítja tehát: egy és ugyanaz az univerzálé egy időben létezhet egyszerre több helyen is.

Lépjünk egy lépéssel tovább! Mi következik abból, hogy az univerzálék függetlenül létezhetnek az őket instanciáló tárgyaktól? A Platónt követő realisták szerint az, hogy léteznek (vagy legalábbis: létezhetnek) instanciálatlan vagy exemplifikálatlan univerzálék. Olyan univerzálék, melyeket aktuálisan egyetlen partikuláris tárgy sem instanciál. A következőképpen képzelhetjük ezt el. Egészen bizonyos, hogy tudunk konstruálni olyan geometriai formát (mondjuk: szabályos 22134 szöget), melyet történetesen egyetlen tárgy sem instanciál, de éppenséggel instanciálhatna. Ebben az esetben - állítja a platonista - a szabályos 22134 szögűség instanciálatlan univerzálé. Létezik, de nincsen instanciája. (Egyes realisták szerint léteznek még szükségszerűen nem instanciált univerzálék is, mint például az „egyszerre kör és négyszög alakúság", de ezzel most nem foglalkozom.)

A platónival ellentétben a realizmus arisztotelészi változata kizárja az instanciálatlan univerzálék létezését, e szerint ugyanis az univerzálék kizárólag a fizikai tárgyakban léteznek. Ha a világban egyetlen tárgy sem szabályos 22134 szögű, akkor nem létezik a szabályos 22134 szögűség univerzáléja sem.

Mi történne, ha a világban valamennyi piros dolog megsemmisülne? A platonista szerint ettől még a pirosság mint univerzálé létezne továbbra is, csak éppen instanciálatlan volna. Az Arisztotelészt követő realista szerint azonban a piros dolgok megsemmisülésével a pirosság maga is megszűnne létezni.

Lépjünk még egy lépéssel tovább! Egyes Platónt követő realisták azon felül, hogy azt állítják, hogy létez(het)nek instanciálatlan univerzálék, azt is állítják, hogy az univerzálék szükségszerűen létező entitások. Vegyük észre: az univerzálék szükségszerű létezésének állításához nem elég azt mondani, amit Platón, hogy tudniillik az univerzálék örökké léteznek, hanem azt kell állítsuk: nem lehetséges, hogy nem léteznek univerzálék. (E nézet értelme és jelentősége a „Lehetséges világok" című fejezet 6. részében válik majd világossá.)

Az arisztoteliánus realista természetesen vitatja, hogy az univerzálék szükségszerű létezők. Ekképp érvel: mivel (1) kizárólag olyan univerzálék léteznek, melyek instanciálva vannak fizikai tárgyak által, és mivel (2) minden fizikai tárgy kontingens (esetleges) létező (azaz: lehetséges, hogy nem létezik), ezért az univerzáléknak is kontingens létezőknek kell lenniük.

 

2.3. A realizmus ontológiája

A realizmus ontológiájának öt főbb részletét emelem ki. Amit mondani fogok, nem a realizmus ontológiájának kanonikus változata, ilyen ugyanis nincs, hanem csak egy lehetséges ontológia. Továbbá: amit mondani fogok, az inkább a realizmus Arisztotelész-féle változatára áll, és a kortárs arisztoteliánus realisták (különösen: David Armstrong 1978, 1989, 1997) nézeteit tükrözi.

 

2.3.1. Hogyan különbözteti meg a realista a partikulárékat és univerzálékat?

Mindenekelőtt egy módszertani megfontolás: a partikulárék és az univerzálék kategóriáját olyan módon kell megkülönböztetnie a realistának, amely (1) kölcsönösen exkluzív (mutually exclusive) és (2) együttesen kimerítő (jointly exhaustive). Ez azt jelenti, hogy a felosztást követően nem fordulhat elő az az eset, hogy (1) egy entitás típus mindkét kategóriába beletartozzon, sem az, hogy (2) létezzen olyan entitás típus, amely egyik kategóriába sem tartozik. Egyszóval: olyan megkülönböztetésre kell törekednie, mely szerint egy entitás (1) vagy partikuláré, vagy univerzálé, és (2) minden entitás vagy partikuláré vagy univerzálé.

A legáltalánosabban elfogadott javaslat a partikulárék és univerzálék megkülönböztetésére a következő:

Partikuláréknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban a térnek csak egy meghatározott helyén lehetnek, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén csak egyetlen darab lehet belőlük.

Univerzáléknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban jelen lehetnek a tér több különböző helyein, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén egyszerre több is lehet belőlük.

Mondok példát: az előttem levő asztal mint partikuláré (1) nem lehet e pillanatban más helyen is, mint előttem, és (2) e pillanatban, mikor az asztal előttem van, nem lehet az asztalon kívül egy másik fizikai tárgy is előttem. Ezzel szemben a pirosság mint univerzálé (1) egy időpontban jelen lehet számos, egymástól numerikusan különböző partikuláris tárgyban, paradicsomban, eperben, cseresznyében, autóban, háztetőben stb., vagyis a tér különböző helyein, és (2) a pirosság és a kerekség mint univerzálék ugyanabban az időpontban jelen lehetnek a térnek pontosan ugyanazon a helyén, például egy érett (kerek és piros) paradicsomban.

Felmerülhet a kérdés: mit jelent az, hogy egy és ugyanazon univerzálé képes többszörösen prezentálódni a tér különböző pontjain? E kérdésre két válasz adható. Az egyik válasz: egy és ugyanazon univerzálé részlegesen prezentálódik a tér különböző pontjain levő partikuláris tárgyakban. Vagyis egy és ugyanazon univerzálé egy része a tér egy bizonyos pontján levő partikuláris tárgyban, egy másik része pedig a tér egy másik pontján levő partikuláris tárgyban prezentálódik. A másik válasz: egy és ugyanazon univerzálé egészében és teljesen (wholly and perfectly) képes prezentálódni a tér különböző helyein. (The universals can exist in their entirety (can be „wholly and perfectly") in more than one place at one time.)

Valamennyi kortárs arisztoteliánus realista a második javaslat mellett kötelezi el magát. Miért? Tegyük fel, hogy megeszem egy piros almát. Ezzel nyilvánvalóan csökkentem a partikuláris tárgyak számát. De megfogyatkozott volna ezzel maga a pirosság is? Ezt mondani értelmetlenségnek tűnik; a pirosságnak magának ugyanis nincsenek részei. Másik, talán jobb példa. A háborúban meghal egy bátor katona. Ezzel nyilvánvalóan csökken a bátor katonák mint partikuláris tárgyak száma. De megfogyatkozna ezzel maga a bátorság is? Ez is értelmetlennek hat; a bátorság sem olyan dolog, mint amelynek részei volnának.

Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...

Tulajdonképpen ezekkel a kérdésekkel azt is megfogalmaztam, hogy mi az, ami a realizmus ontológiájával szembeni legfőbb ellenérzéseket kelti. Egyszerűen az, hogy az univerzálék furcsa, szokatlan, különös entitások, melyek létezését - talán nem tévedek - a józan ész vonakodik elfogadni.

 

2.3.2. A partikulárék és az univerzálék típusai

A realisták szerint a létező entitások két alapvető kategóriába tartoznak. Vagy partikulárék, vagy univerzálék. E két kategória a legáltalánosabb, e két kategóriánál minden más kategória kisebb terjedelmű. Nézzük most a partikulárék és az univerzálék egy lehetséges felosztását.

A partikuláréknak két típusát szokás megkülönböztetni: konkrét és absztrakt partikulárékat. E fejezet 5. részében részletesen elemzem majd a „konkrét" versus „absztrakt" fogalompárt, most azonban legyen elég ennyi: egy partikuláré akkor konkrét, ha térben és időben létezik, és akkor absztrakt, ha nem térben és nem időben létezik. E meghatározás értelmében az autók, a sziklák, az asztalok, az emberek konkrétak, lévén térben és időben léteznek, a számok és a geometriai alakzatok ellenben absztraktak, lévén nem tér és időbeliek.

A konkrét partikuláréknak további két típusát szokás megkülönböztetni: fizikai tárgyakat és eseményeket. Mi a különbség közöttük? Legyen most elég ennyi: míg a fizikai tárgyak (asztalok, kövek, autók stb.) létezésük minden időpillanatában teljes egészükben jelen vannak, addig az eseményeknek (az Első Világháború, egy operaelődás, a Felvilágosodás stb.) az időben mindig csak egy része van teljes egészében jelen. Másik megkülönböztetés: míg a fizikai tárgyak léteznek (exist), addig az események történnek (happen), megesnek, előfordulnak (occur).

Van azonban a konkrét partikuláréknak még két további feltételezett típusa is. Egyesek (például: Chisholm 1976, Foster 1991, Swinburne 1997) a konkrét partikulárék külön típusának tekintik a személyeket. Úgy gondolják, hogy a személy fogalma nem redukálható a fizikai tárgy fogalmára: a személyek nem egyszerűen fizikai tárgyak, ugyanis rendelkeznek mentális/pszichológiai tulajdonságokkal. Mások (például: Lewis/Lewis 1983) az olyan entitásokat is a konkrét partikulárék közé sorolják, mint a lukak és árnyékok. Különös dolgok ezek. Bizonyosan nem absztrakt tárgyak, nyilván nem is események, és - noha kétségkívül fizikai entitások - fizikai tárgyaknak sem nevezné őket senki.

Összefoglalva, a partikuláréknak öt (feltételezett) típusát különböztethetjük meg: (1) fizikai tárgyakat, (2) absztrakt tárgyakat, (3) eseményeket, (4) személyeket, és (5) lukakat, árnyékokat és ehhez hasonlóakat.

Térjünk át az univerzálékra. Az univerzáléknak két fő típusát szokás megkülönböztetni: monadikus univerzálékat és poliadikus univerzálékat, másszóval tulajdonság-univerzálékat és relációkat. (A „tulajdonság-univerzálé" elnevezés terminológiailag nem túl szerencsés, de nem nagyon tudok jobbat.) Mi a különbség közöttük? Egy monadikus univerzálé vagy tulajdonság-univerzálé olyan valami, ami hozzátartozik egy partikuláris tárgyhoz. Például egy paradicsomhoz hozzátartozik a színe mint tulajdonsága. Ezzel szemben: a relációk nem hozzátartoznak bizonyos partikulárékhoz, hanem inkább fennállnak két vagy több partikuláris tárgy között. Például: köztem mint partikuláris tárgy és a fiam mint partikuláris tárgy között a „nagyobb mint" reláció áll fenn. (Ugyanez a reláció áll fenn a Parlament és az ELTE épülete között, ezért beszélhetünk a relációkról mint univerzálékról.) A „nagyobb mint" reláció diadikus (két partikuláré között fennálló) reláció, de léteznek triadikus (három partikuláré között fennálló) relációk is, ilyen például az a reláció, melyet az a mondat fejez ki, hogy „Budapest Szolnok és Székesfehérvár között van". És nyilván vannak még négy, öt, hat stb. partikulárék között fennálló relációk is.

Végezetül egy terminológiai megjegyzés. A tulajdonság-univerzálék és a relációk megkülönböztetését a legtöbb filozófus azonosítja az úgynevezett intrinzikus és extrinzikus tulajdonságok megkülönböztetésével. Egy p partikuláris tárgy intrinzikus tulajdonságán definíció szerint p ama tulajdonságait értjük, melyekkel p attól függetlenül rendelkezik, hogy mi a helyzet a világban más tárgyakkal, és p extrinzikus tulajdonságain p ama tulajdonságait értjük, melyek részben vagy egészében p-hez képest más tárgyaktól függnek (lásd: Lewis 1983, Yablo 1999). Világos, hogy egy partikuláris tárgy extrinzikus tulajdonsága egyúttal reláció a kérdéses tárgy és egy másik tárgy között, egyesek szerint azonban nem minden reláció extrinzikus tulajdonság. Léteznek ugyanis olyan relációk, melyek intrinzikus tulajdonságai az illető dolognak. Ilyen állítólag például a „hosszabb a lába mint a keze" tulajdonság. E tulajdonság egy adott relációra utal, de a legtöbb ember intrinzikus tulajdonsága is egyben.

 

2.3.3. Hogyan kapcsolódnak az univerzálék a partikulárékhoz?

Amikor azt mondjuk, hogy a dolog rendelkezik F tulajdonsággal, akkor a realista szerint a-t F-fel az instanciálás kapcsolja össze: a instanciálja F-et. De miféle dolog maga az instanciálás?

A kortárs realisták szerint az instanciálás nem reláció. Ha ugyanis az volna, akkor végtelen regresszus lépne fel. E regresszust Bradley regresszusnak nevezzük. Ez a következőképpen fest. Tegyük fel, hogy a partikuláré rendelkezik F tulajdonsággal. Ebben az esetben a partikuláré F tulajdonsággal I instanciálási reláció által van összekapcsolva. Csakhogy (és e ponton indul a végtelen regresszus) ennek az volna a feltétele, hogy létezzen két további R₁ és R₂ reláció úgy, hogy R₁ kapcsolja a-t I-hez és R₂ kapcsolja I-t F-hez, és így tovább a végtelenségig.

Az az egyetlen módja, hogy elkerüljük a regresszust, ha azt állítjuk: az instanciálás nem reláció. De ha az instanciálás nem reláció, akkor vajon mégis micsoda? Peter Frederick Strawson (1959) „nem relációs kötés"-nek (non-relational tie), Max Broad (1933: 85) pedig „Metafizikai Enyv"-nek nevezi. Ez utóbbi metafora értelme: amikor enyvvel összeragasztunk két papírt, akkor nincsen szükségünk további ragasztóra ahhoz, hogy az egyik papírt az enyvhez ragasszuk és a másik papírt szintén az enyvhez ragasszuk. Egyes egyedül az enyv ragaszt. Az instanciálás az enyvhez hasonlóan valamiféle „öntapadó" (self-adhesive) dolog. David Armstrong (1978) szerint az instanciálás ahhoz hasonló módon kapcsolja össze a partikulárékat az univerzálékkal, ahogyan egy bizonyos tárgy alakja és mérete is összekapcsolódik. Például egy adott tintapaca esetében az, hogy kerek és hogy 2 cm átmérőjű. A kerekség és a 2 centiméter átmérőjűség nem áll egymással relációban, azonban a tintapaca esetében a kettő mégis nagyon szorosan összetartozik.

E három metafora értelme a következő: elkerülendő a Bradley regresszust a realisták szerint az instanciálást primitív, tovább nem analizálható elemi kapcsolatnak vagy kötésnek kell tekinteni.

 

2.3.4. Az univerzálék hierarciája

A realisták szerint különbséget kell tenni elsőrendű és magasabbrendű univerzálék (first-order and higher-order universals) között. Azokat az univerzálékat nevezzük elsőrendűeknek, melyeket kizárólag partikuláris tárgyak instanciálhatnak, és azokat az univerzálékat nevezzük magasabbrendűeknek, melyeket más univerzálék is instanciálhatnak.

E megkülönböztetés szerint: elsőrendű univerzálé például a „pirosság" mint tulajdonság, és a „felesége" mint reláció. E két univerzálét ugyanis kizárólag partikuláris tárgyak instanciálhatják. A „színesség" ezzel szemben magasabbrendű univerzálé, ugyanis a színességet az egyes színek („pirosság", „fehérség" stb.) mint univerzálék éppúgy instanciálhatják, mint a partikuláris tárgyak.

E megkülönböztetés felől nézve: a partikuláris tárgyak azok az entitások, melyek noha instanciálhatnak más entitásokat, addig őket nem instanciálhatja semmi, és univerzálék azok az entitások, amelyek nemcsak instanciálni tudnak más entitásokat, hanem instanciálva is lehetnek más entitások által.

 

2.3.5. Tulajdonságok és természetes fajták

Természetes fajtákon azokat az univerzálékat értjük, melyek a valóságot annak természetes határainál szabdalják fel. Paradigmatikus példái: a biológiai fajták (ember, tücsök, tölgy stb.) és a kémiai elemek.

Mi a különbség egy tulajdonság és egy természetes fajta között? Az, hogy míg a tárgyak a tulajdonságokat abban az értelemben instanciálják, hogy rendelkeznek (possess) velük, addig a természetes fajtákat abban az értelemben instanciálják, hogy tartoznak (belong) hozzájuk.

A realisták, akik ragaszkodnak a tulajdonságok és fajták e megkülönböztetéséhez, úgy gondolják: míg egy tárgy adott fajtához tartozása alkotja azt, hogy mi is tulajdonképpen a kérdéses tárgy (például: ember), addig egy tárgy tulajdonsággal való rendelkezése pusztán módosítja a kérdéses tárgyat (például: fehér). A természetes fajtákat ezért individuáló vagy szortális univerzáléknak is nevezik, ami annyit jelent, hogy amennyiben egy partikuláris tárgy instanciál egy fajta-univerzálét, annyiban meg van határozva, hogy mi a kérdéses dolog, és ezáltal meg van különböztetve más partikuláréktól. (Lásd erről részletesen a „Fizikai tárgyak" című fejezet 6. részét.)

 

2.4. Univerzálék és a predikáció

2.4.1. Néhány szemantikai megfontolás a realizmus mellett

Vegyük a következő mondatot:

(1) Szókratész bölcs.

A realista szerint az (1)-ben nemcsak a „Szókratész" kifejezés név, vagyis nemcsak a „Szókratész" kifejezés referál egy meghatározott entitásra, hanem a „bölcs" kifejezés is. Ez utóbbi is egy meghatározott entitásra (a bölcsességre mint univerzáléra) referál. Vagyis ha vesszük azt a mondatot, hogy

(2) Platón bölcs,

akkor a (2)-ben a „bölcs" kifejezés ugyanarra az univerzáléra referál, mint az (1)-ben.

Egyes realisták, hogy megmutassák, hogy az (1) és (2) mondatban a „bölcs" kifejezés a bölcsességre mint univerzáléra referál, úgy érvelnek, hogy például az (1) mondat jelentését ekképp is kifejezhetjük:

(3) A bölcsesség Szókratész tulajdonsága.

A (3) mondatban - érvel a realista - szemmel láthatólag a bölcsességre magára referálunk, hisz a bölcsességről magáról állítjuk azt, hogy Szókratész tulajdonsága, és ez egyértelműen elkötelez bennünket a bölcsesség mint univerzálé létezése mellett. Mivel pedig a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1) mondattal, ebből következően az (1) is elkötelez.

Vajon kényszerítő e megfontolás? Nagyon nem. A realizmus ellenfelének csak meg kell fordítania az érvelést. Ekképp: mivel az (1) mondatban kizárólag Szókratészre történt referálás, és mivel a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1)-sel, ebből következően az (1)-ben is kizárólag Szókratészre történik referálás.

E tekintetben a realista és ellenfelének vitája döntetlennek tűnik. A realista azonban erősíthet a pozícióján. Mondhatja azt, hogy vannak olyan mondataink, melyeket nem lehetséges úgy értelmezni, hogy azokban kizárólag partikuláris tárgyakra történik utalás. Íme néhány példa:

(4) A kék szín hidegebb, mint a piros.

(5) A kék szín jobban hasonlít a zöldre, mint a pirosra.

(6) A bátorság erény.

A realista szerint mindhárom mondatban a szubjektum helyén egy általános kifejezés áll (kékség, bátorság), és mindhárom mondatban ezekre történik referálás. Nomármost mindhárom ((4)-(6)) mondat igaz. Annak pedig, hogy e három mondat igaz legyen, az az előfeltétele, hogy a dolgok, melyekre a mondatban szereplő általános kifejezések referálnak, valóban létezzenek. Más szavakkal: e kijelentések akkor és csak akkor lehetnek igazak, ha léteznek ama dolgok, melyekre a mondatok szubjektuma referál.

Vajon kényszerítő e megfontolás? A realizmus ellenfele mondhatja azt, hogy például a (6) mondat jelentése igenis visszaadható olyan mondattal, amelyben kizárólag partikuláris tárgyakra történik referálás. Ilyen egyszerű:

(7) A bátor emberek erényesek.

A realizmus ellenfele azonban e ponton téved. A (6) és (7) mondat ugyanis triviálisan nem ekvivalens. A (6) ugyanis egy szükségszerű igazságot fejez ki, mondhatni fogalmilag szükségszerű igazságot, ezzel szemben a (7) mondat egyszerűen hamis. Nem igaz az, hogy valamennyi bátor ember erényes. Úgy tűnik, a realizmus híve elméleti fölényben van ellenfelével szemben.

 

2.4.2. Minden predikátumnak megfelel egy univerzálé?

A 2.4.1. részben láttuk: a realista szerint az olyan predikátumok, mint „kék", „bölcs" univerzálékra referáló nevek. A kérdés, ami felmerül: vajon minden egyes más predikátumokkal szemantikailag nem ekvivalens predikátumhoz tartozik-e egy univerzálé, vagy csak bizonyos predikátumokhoz tartozik ilyen, bizonyosakhoz pedig nem?

E kérdés azért rendkívül fontos, mert egy igaz mondat kapcsán, mint például

(1) Budapest 600 kilométerre van Berlintől,

végtelen sok igaz mondatot lehet generálni:

(2) Budapest több mint 500 kilométerre van Berlintől.

(3) Budapest kevesebb mint 1000 kilométerre van Berlintől, stb.

Mármost, a (2) és (3) mondatban szereplő predikátumoknak („több mint 500 kilométerre van", „kevesebb mint 1000 kilométerre van") is megfelel egy-egy univerzálé? Különös volna.

A legtöbb realista szerint nem minden szemantikailag különböző predikátumnak felel meg egy univerzálé. Íme, a két legismertebb megszorító javaslat:

Vegyük a következő mondatot:

(4) Tamás agglegény.

Az „agglegény" mint tulajdonság egyértelműen meghatározható elemibb tulajdonságokkal. Jelesül: „hímnemű", „nem házas", „ember". De talán még tovább mehetünk. Nem feltétlenül kell elköteleződnünk olyan negatív tulajdonságok létezése mellett, mint a „nem házas". E helyett, mondhatjuk azt, hogy a „nem házas" mint predikátum semmi egyéb, mint a „házas" univerzálé hiánya.

Ezzel azt akarom mondani, hogy egyes realisták úgy korlátozzák az univerzálék számát, hogy különbséget tesznek meghatározott (defined) és nem-meghatározott (undefined) predikátumok között, és azt állítják: kizárólag a nem-meghatározott, vagyis elemibb fogalmakkal nem definiálható predikátumoknak felelnek meg univerzálék.

Egyes realisták elégedetlenek az előző megoldással. Például azért, mert úgy gondolják, hogy kultúránként változik, hogy egy predikátum primitív-e, vagy sem. E helyett inkább azt állítják, hogy a kérdést, mely predikátumok referálnak univerzálékra és melyek nem, a természettudományos kutatásnak kell majd eldöntenie. Ennek értelmében azok a predikátumok referálnak valójában univerzálékra, amelyek szerepelnek a legvégső fizikai elméletben. (Ez például David Armstrong (1989) álláspontja.)

Vegyük észre: ha e második megszorító javaslatot fogadjuk el, akkor azt kell állítanunk, hogy például a színnevek nem referálnak univerzálékra. Annak ellenére nem, hogy tipikusan nem definiálhatók.

3. Nominalizmus

A realisták szerint a típusazonosság problémáját kizárólag az univerzálék létezésének feltételezésével lehet megoldani. Vagy kicsit visszafogottabban fogalmazva: az univerzálék létezésének feltételezése a tárgyak típusazonosságának legjobb magyarázata. E tekintetben a realisták univerzálék létezésébe vetett hite analóg a fizikusok fekete lyukak létezésébe vetett hitével: mind a realisták, mind a fizikusok úgy érvelnek bizonyos entitások (univerzálék, illetve fekete lyukak) létezése mellett, hogy azt állítják: ezek létezésének feltételezése a legjobb (vagy egyetlen) magyarázata bizonyos mindenki szerint létező jelenségeknek.

Az univerzálékkal kapcsolatos antirealizmusnak (így a nominalizmusnak is és a trópuselméletnek is) az a legfőbb motívuma, hogy megszabaduljon a furcsa, bizonytalan ontológiai státuszú univerzálék létezése feltételezésének kényszerétől. Az antirealista számára tehát az a feladat, hogy olyan módon magyarázza a partikuláris tárgyak típusazonosságát, hogy mindeközben nem hivatkozik univerzálékra. Amennyiben ez sikerül neki, vagyis képes a típusazonosságot az univerzálék létezésének feltételezése nélkül magyarázni, akkor az általa kínált ontológiailag takarékosabb magyarázatot kell elfogadnunk.

Hadd fogalmazzam meg pontosan, mit értek nominalizmuson. Nominalizmuson nem pusztán azt az ontológiai álláspontot értem, mely szerint nem léteznek univerzálék, csak partikulárék, hanem azt az erősebb álláspontot, mely szerint alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek. Tulajdonságokról kizárólag abban az értelemben beszélhetünk, hogy azok partikuláris tárgyak halmazai, sorozatai vagy osztályai. Nem azt állítom tehát, hogy a nominalista simpliciter (minden további megkötés nélkül) tagadja a tulajdonságok létezését, vagyis nem azt állítom, hogy a nominalista eliminativista a tulajdonságok vonatkozásában, hanem azt, hogy a nominalista szerint nem léteznek tulajdonságok a maguk jogán, és redukálhatók partikuláris tárgyak halmazaira. Vagyis a tulajdonságokról szóló beszéd „álruhába bújtatott beszéd az ontológiailag alapvető konkrét partikulárékról" (Loux 1998: 100). De íme, még egy megfogalmazás (amellyel száz százalékig egyetértek):

Néhány szerző úgy használja a „nominalizmus" kifejezést, hogy ezáltal tagadja valamennyi univerzálé létezését. Ez azonban homályban hagyja a döntő különbségtételt: a rendes nominalisták, tagadva az univerzálék létezését, a tulajdonságok létezését tagadják, kivéve talán ha úgy tekintik azokat, mint az osztályok predikátumainak árnyékát. Kizárólag konkrét partikulárékat és halmazokat fogadnak el. (Campbell 1990: 27)

A nominalizmusnak több változatát szokás megkülönböztetni. E helyütt három féle nominalizmust különböztetek meg: (1) predikátumnominalizmust, (2) osztálynominalizmust és (3) hasonlósági nominalizmust.

 

3.1. Predikátumnominalizmus

3.1.1. Az elmélet lényege

Íme a predikátumnominalizmus leghíresebb megfogalmazása:

Elismerhetjük, hogy vannak vörös házak, rózsák és naplementék, de tagadhatjuk, hogy - a népszerű és félrevezető beszédmódtól eltekintve - volna bennük valami közös. A „házak", „rózsák" és „naplementék" szavak olyan különféle individuális entitásokra igazak, melyek házak és rózsák és naplementék, és a „vörös" vagy a „vörös tárgy" szavak e különféle egyedi entitások közül azokra igazak, amelyek vörös házak, vörös rózsák, vörös naplementék; de nincsen ezenfelül olyan egyedi vagy másfajta entitás, amelyet a „vörösség" szó nevezne meg, sem olyan - ha már itt tartunk -, amelyet a „házság", „rózsaság" vagy a „naplementeség" nevezne meg. Az, hogy a házak és a rózsák és a naplementék mind vörösek, végső és redukálhatatlan tényként fogható fel [...] (Quine 1951/2002: 125-6)

Mi tesz a predikátumnominalista szerint egy partikuláris tárgyat, például egy érett paradicsomot pirossá? Egyszerűen az, hogy igaz rá a „piros" („is red") predikátum. Mármost a „piros" predikátum nyilvánvalóan partikuláré; ez ugyanis vagy egy partikuláris hangsor (akkor, ha kimondom), vagy egy szó a papíron vagy a képernyőn (akkor, ha leírom). Következésképpen a predikátumnominalista az univerzálék feltételezése nélkül képes magyarázni azt, hogy a partikuláris tárgyak tulajdonságokkal rendelkeznek: x az F = x-ről igaz, hogy F.

De hogyan oldja meg a predikátumnominalista az univerzálé problémát? Hogyan magyarázza azt, hogy t₁, t₂, t₃ partikuláris tárgyak egyaránt pirosak? Egyszerűen így: t₁, t₂, t₃ mindegyikére igaz a „piros" predikátum. A predikátumnominalista ebben az esetben sem hivatkozott univerzálékra. A predikátumnominalizmus ontológiája szerint tehát kizárólag partikuláris tárgyak, illetve ezekre referáló szavak léteznek.

 

3.1.2. Az elmélet nehézsége

A legkézenfekvőbb ellenvetés a predikátumnominalizmussal szemben az, hogy nem megoldja, hanem egyszerűen ignorálja a típusazonosság problémáját. Csak annyit mond, hogy t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert igaz róluk, hogy pirosak. Ezzel azonban nem mond semmit arról, hogy mi az a világban, ami miatt bizonyos tárgyak pirosak, bizonyos tárgyak pedig nem, holott ez a fő kérdés. Egyszerűen nyers (magyarázatlan) ténynek (brute fact) veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyak pirosak, mások pedig nem, és ennélfogva ugyancsak nyers ténynek tekinti, hogy bizonyos partikuláris tárgyakról igaz módon állíthatjuk (predikálhatjuk), hogy pirosak, némelyekről pedig nem. David Armstrong ezért - úgy tűnik, teljes joggal - struccnominalizmusnak (ostrich nominalism) nevezi a predikátumnominalizmust. A predikátumnominalista ugyanis „homokba dugja a fejét" és valójában nem szembesül az univerzálé problémával.

Hogyan válaszol erre az ellenvetésre a predikátumnominalista? Készségesen elismeri: arra a kérdésre, hogy „mi az, ami egy vagy több partikuláris tárgyat F tulajdonsággal rendelkezővé tesz?" valóban nem ad szubsztantív metafizikai választ. Csakhogy nem véletlenül nem ad. Ez a kérdés ugyanis nem metafizikai kérdés. Amennyiben e kérdésnek egyáltalán értelme van, úgy kizárólag valamilyen természettudományos választ lehet rá adni. Például: t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert a fényt mindhárom tárgy ilyen és ilyen módon veri vissza. Filozófiailag azonban a legtöbb, amit mondani lehet: t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert pirosak; azért pirosak, mert igaz rájuk a „piros" predikátum.

A predikátumnominalista védekezésből támadásba is válthat. Megkérdezheti: vajon a realista különb választ ad, mint ő? A realista vajon nem kezeli ugyanúgy nyers ténynek a partikuláris tárgyak típusazonosságát, csak éppen egy szinttel odébb tolva a problémát? A realista ugyebár azt állítja, hogy t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert a pirosság univerzálét instanciálják. De vajon az, hogy t₁, t₂, t₃ instanciálja a pirosságot, míg t₄, t₅, t₆ nem instanciálja a pirosságot, nem nyers tény? Nem nyers tény, hogy például az érett cseresznye és a paradicsom instanciálja a pirosságot, a kökény azonban a kékséget instanciálja?

 

3.2. Osztálynominalizmus

3.2.1. Az elmélet lényege

Az osztálynominalista (például: Lewis 1983/1998, 1986) szerint: F tulajdonsággal rendelkezni annyi, mint F osztály vagy halmaz tagjának vagy elemének lenni. (Vannak olyanok, akik különbséget tesznek az „osztály" illetve a „halmaz" kifejezés között, én most szinoním értelemben használom őket.) Ahogy Lewis egy helyütt fogalmaz:

A legegyszerűbb: egy tulajdonságot összes instanciája halmazának tekinteni. [...] Például a szamárnak levés tulajdonsága az összes szamár halmazával azonos. (1986: 50)

Hogyan oldja meg az osztálynominalizmus a típusazonosság problémáját? Ekképp: az a tény, hogy t₁ és t₂ partikuláris tárgy rendelkezik F tulajdonsággal, annyit tesz, hogy t₁ és t₁ az F osztályhoz tartozik, annak eleme. Mi egy osztály vagy egy halmaz? Nem más, mint elemei összessége vagy gyűjteménye, és mint ilyen partikuláré és nem univerzálé. Következésképpen az osztálynominalizmus nem hivatkozik univerzálékra a típusazonosság magyarázata során.

Hasonlóan a predikátumnominalizmushoz, az osztálynominalizmus kapcsán is valószínűleg az az első benyomásunk, hogy inkább ignorálja, mintsem megoldja az univerzálé problémát. Hasonlóan ugyanis a predikátumnominalistához, az osztálynominalista sem válaszol arra a kérdésre, hogy mi az a világban, mely egyes partikuláris tárgyakat pirossá tesz, míg másokat nem tesz pirossá. Ahogy a predikátumnominalista nyers ténynek veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyakra igaz, hogy pirosak, és másokra meg nem igaz, éppen úgy az osztálynominalista nyers ténynek veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyak elemei a piros tárgyak osztályának, mások pedig nem elemei.

Hasonlóságuk dacára van egy alapvető különbség a predikátum- és osztálynominalizmus között. Nevezetesen az, hogy míg az osztálynominalizmus metafizikai elmélet, addig a predikátumnominalizmus inkább az univerzálé probléma mint metafizikai probléma visszautasítása. Azzal ugyanis, hogy az osztálynominalista azt állítja, hogy egy bizonyos tulajdonsággal rendelkezni = egy bizonyos halmaz elemének lenni, elkötelezi magát a halmazok mint absztrakt entitások létezése mellett. A predikátumnominalista ezzel szemben az univerzálé problémát egyszerű nyelvfilozófiai problémának tekinti: arra kell választ adnunk, hogyan referálnak az olyan szavaink, mint „piros", „kerek" stb.

 

3.2.2. Az elmélet nehézsége

Az osztálynominalizmussal szemben a legkomolyabb (sokak szerint végzetes) ellenvetés a következő. Az elmélet szerint ugye egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezni nem más mint egy meghatározott osztály vagy halmaz elemének lenni. Mármost definíció szerint két vagy több osztály vagy halmaz akkor azonosak egymással, ha pontosan ugyanazokkal az elemekkel rendelkeznek. A probléma a következő ponton bukkan fel. Vegyük ama két tulajdonságot, hogy „szívvel rendelkező" és „vesével rendelkező". E két tulajdonság koextenzív, azaz e két tulajdonságnak ugyanaz a terjedelme (extenziója). Történetesen ugyanazok a partikulárék rendelkeznek szívvel, mint amelyek vesével rendelkeznek, és ugyanazok a partikulárék rendelkeznek vesével, mint amelyek szívvel rendelkeznek. Következésképpen: a szívvel rendelkező partikulárék osztálya és a vesével rendelkező partikulárék osztálya ugyanazokkal az elemekkel rendelkezik, mivel pedig az osztályok nem mások, mint elemeik együttese, ezért a szívvel rendelkező partikulárék osztálya és a vesével rendelkező partikulárék osztálya azonos. Csakhogy a „szívvel rendelkezés" és „vesével rendelkezés" különböző tulajdonságok, az osztálynominalista azonban mégis egyetlen osztállyal azonosítja őket. Ez azt mutatja, hogy a tulajdonságokat nem lehet osztályokkal azonosítani.

A „Lehetséges világok" című fejezet 5.2. részében látni fogjuk: létezik az osztálynominalizmusnak olyan változata (történetesen David Lewis-é), mely alapján kivédhető ez az ellenvetés. Most azonban szögezzük le: a koextenzív tulajdonságok esete komoly problémát jelent az osztálynominalizmus számára.

 

3.3. Hasonlósági nominalizmus

A hasonlósági nominalizmus (például: Rodriguez-Pereyra 2002) is osztálynominalizmus, csak annyiban különbözik tőle, hogy szubsztantív választ igyekszik találni arra a kérdésre: miért tartoznak bizonyos partikuláris tárgyak egy bizonyos osztályba és nem egy másikba?

 

3.3.1. Az elmélet egyik változata

A hasonlósági nominalizmus egyik legismertebb változata a következő: vegyünk egy mintát, egy partikuláris tárgyat, például egy darab smaragdot. Állítsuk azt: a kék partikulárék osztálya nem más, mint ama partikulárék osztálya, amelyek hasonlítanak a kiszemelt mintához, jelesül a partikuláris smaragdhoz. Vegyük észre: ez a javaslat nem előfeltételezi az univerzálék létezését, hiszen kizárólag partikuláris tárgyakra hivatkozik, de nem is strucc-nominalizmus, mert szubsztantív választ ad arra a kérdésre, hogy miért tartozik egy adott partikuláré egy meghatározott osztályba. Azért, mert hasonlít a kiválasztott mintához.

E javaslattal szemben a következő ellenvetést lehet tenni: a mintára (tudniillik: a partikuláris smaragdra) csak bizonyos szempontból hasonlítanak a kék partikulárék osztályának elemei. A kék partikulárék osztályának elemei között nyilván található egy kék toll és egy kék papírlap is. E partikuláris tárgyak a smaragdra csak bizonyos szempontból hasonlítanak, csak a színük tekintetében hasonlítanak, és kizárólag ez a hasonlóság releváns a tekintetben, hogy őket a kék partikulárék osztályába soroljuk. Csakhogy ha kikötjük azt, hogy a partikuláris smaragdra mint mintára csak a színe tekintetében hasonlító partikulárék tartoznak a kék partikulárék osztályába, akkor ezzel bizony egy univerzáléra hivatkozunk. Ez azonban azt jelenti, hogy nem tudjuk kizárólag partikulárékra hivatkozva megmagyarázni, hogy miért tartoznak bizonyos parikulárék a kék partikulárék osztályába. Elméletünk tehát sikertelen.

Más ellenvetés is felhozható ezzel a javaslattal szemben: képzeljünk el egy világot, amelyben egyetlen kék színű tárgy létezik, vagyis a kék színű partikulárék osztálya egy elemű. Működik ebben a lehetséges világban e javaslat? Úgy tűnik, nem. Felvethető ugyanis a kérdés: mi teszi ebben a lehetséges világban a kék színű partikulárék osztálya elemévé ezt az egyetlen tárgyat? Csak nem az, hogy e partikuláris tárgy hasonlít saját magára? Vedd észre: ezzel semmit nem mondtunk, lévén minden egyes (vagyis nemcsak kék!) partikuláris tárgy hasonlít önmagára.

 

3.3.2. Az elmélet másik változata

A hasonlósági nominalizmus másik (és valamivel szofisztikáltabb) megoldási javaslata a következő: bizonyos partikulárék egy osztálya nem más, mint ama partikulárék osztálya, amelyben bármely két partikuláré legalább annyira hasonlít egymásra, mint e kettő közül az egyik egy másik osztályba tartozó partikuláréra. Egyszerűbben: például a kék partikulárék osztálya az az osztály, amelynek bármely két tetszőleges eleme jobban vagy legalább annyira hasonlít egymásra, mint amennyire e két elem közül az egyik egy nem kék partikuláréra.

A legfőbb ellenvetés e javaslattal szemben az, hogy sajnos nem működik. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindössze öt darab partikuláris tárgy létezik, és mindegyiknek csak három tulajdonsága van: nagysága, alakja és színe. (A példát Jonathan Lowe-tól (2002: 357-60) veszem.)

 

	t1	t2	t3	t4	t5
nagyság	nagy	kicsi	nagy	kicsi	kicsi
alak	kerek	négyszögű	négyszögű	kerek	kerek
szín	kék	piros	kék	piros	kék

 

Nézzük a kék partikulárék osztályát. Ennek három eleme van: t₁, t₃ és t₅. A kérdés: vajon igaz-e, hogy ebben az elképzelt világban t₁, t₃ és t₅ közül bármely kettő legalább annyira hasonlít egymásra, mint az egyikük és t₂ vagy t₄, mely partikulárék nem elemei a kék dolgok osztályának?

Vizsgáljuk meg. t₁ hasonlít t₃-ra annyiban, hogy nagy és kék. t₁ hasonlít t₅-re annyiban, hogy kerek és kék. t₃ azonban csak annyiban hasonlít t₅-re, hogy kék. Vagyis t₁ és t₃ valóban hasonlít egymáshoz annyira, mint a kettejük közül az egyik és egy nem kék partikuláré. Csakhogy: t₅ nem hasonlít annyira t₃-ra, mint amennyire t₄-re hasonlít. Más szóval: t₅ mint kék partikuláré jobban hasonlít t₄-re mint nem kék partikuláréra, mint amennyire t₃-ra mint kék partikuláréra. Mindez azt mutatja, hogy a hasonlósági nominalizmus e megoldási javaslata arra vonatkozóan, hogy milyen hasonlósági reláció határozza meg, mely elemek tartoznak egy osztályba, technikailag kudarcot vall.

 

3.3.3. Russell ellenvetése

A hasonlósági elmélettel szemben nemcsak úgy lehet érvelni, hogy annak technikai nehézségeire mutatunk rá. Érvelhetünk úgy is, hogy azt állítjuk: a hasonlósági reláció mint olyan univerzálé. Íme, ennek az ellenvetés típusnak a leghíresebb megfogalmazása:

Ha ki akarjuk kerülni a fehérség [...] univerzálét, valamely partikuláris fehér foltot [...] fogunk választani, és azt mondjuk, hogy fehér [...] minden, ami megfelelő módon hasonlít az általunk kiválasztott egyesre. Ekkor azonban a megkívánt hasonlóság lesz univerzálé. Minthogy számos fehér dolog van, és a hasonlóságnak partikuláris fehér dolgok számos párja között kell fennállnia: mi más ez, ha nem egy univerzálé ismertetőjegye? Hasztalan volna azt mondani, hogy minden pár között különböző hasonlóságok vannak, mert akkor meg a hasonlóságok fognak egymáshoz hasonlítani, és így végül is a hasonlóságot el kell ismernünk univerzálénak. A hasonlóság relációja tehát igazi univerzálé. (Russell 1912/1996: 106-7)

Az ellenérv döntő pontja a következő: a hasonlósági nominalista nem mondhatja azt, hogy a partikulárék között fennálló hasonlósági relációk mint olyanok partikulárék, vagyis azt, hogy más hasonlóság áll fenn az adott minta (partikuláris fehér folt) és az a partikuláré, valamint az adott minta és a b partikuláré között, ugyanis el kell ismernie, hogy e két partikulárisnak mondott hasonlóság is hasonlít egymáshoz. Nevezetesen: az „a minta és a partikuláré" és az „a minta és b partikuláré" hasonlósága hasonlít egymásra, és így tovább a végtelenségig. Következésképpen: a hasonlósági elmélet előtt két egyaránt vállalhatatlan lehetőség áll: vagy elismeri a hasonlóság mint univerzálé létezését, vagy elismeri, hogy az elmélet végtelen regresszusba fut.

Annak ellenére, hogy sok filozófus a hasonlósági nominalizmus konklúzív cáfolatának tekinti ezt az érvet, felhozható valami a hasonlósági nominalizmus védelmében. Az, hogy azért nem fenyegeti az elméletet a végtelen regresszus veszélye, mert a hasonlóságot joggal tekinthetjük valamilyen primitív, tovább elemezhetetlen adottságnak. Vegyük észre: a védekezés jogosnak tűnik, ugyanis a realista is primitív fogalomnak tekintette az instanciálást, elkerülendő a Bradley-féle végtelen regresszust. Ne mérjünk kettős mércével! Ha a realistának megengedjük, hogy egy ponton valamilyen primitív adottságra hivatkozzon, akkor a hasonlósági nominalistának is meg kell engednünk ugyanezt.

4. Trópuselmélet

A trópuselmélet - ellentétben az univerzálé probléma eddig tárgyalt elméleteivel - viszonylag új, a 20. században létrejött elmélet (lásd: Stout 1923, Williams 1953, Campbell 1981/1998, 1990, Simons 1994), bár egyesek Arisztotelészig vezetik vissza, és többen David Hume nézeteit is ide sorolják.

A nominalizmus ontológiája szerint - mint láttuk - alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek, az ugyanis, hogy egy fizikai tárgy rendelkezik F tulajdonsággal, pusztán annyit tesz, hogy a kérdéses fizikai tárgy eleme F partikuláris tárgyak osztályának vagy halmazának. A trópuselmélet híve - ellentétben a nominalistával - azt állítja, hogy a tulajdonságok saját jogukon léteznek, vagyis nem redukálhatók partikuláris tárgyak osztályaira vagy halmazaira, de - ellentétben a realistával - a tulajdonságokat nem univerzáléknak, hanem éppen olyan partikuláréknak tekinti, mint magukat a partikuláris fizikai tárgyakat.

 

4.1. Mik a trópusok?

Vegyünk példának egy fehér kockacukrot. A trópuselmélet szerint a kockacukor fehérsége éppen úgy létezik, mint a kockacukor maga (ennyiben áll szemben a trópuselmélet a nominalizmussal), de a kockacukor fehérsége nem olyan valami, amelyet azonosíthatnánk más partikuláris tárgyak fehérségével (ennyiben áll szemben a trópuselmélet a realizmussal). Magyarán: a kockacukor saját külön fehérséggel rendelkezik, amely fehérség éppen úgy partikuláris, mint ahogy maga a kockacukor is az. A kockacukor fehérsége olyan valami tehát, amellyel csak ez a kockacukor rendelkezhet; más partikuláris tárgy nem rendelkezhet ezzel a fehérséggel. Másképp kifejezve: a kockacukor nem instanciálja a fehérség univerzáléját, amely univerzálét más, a tér különböző helyein levő partikuláris tárgyak is instanciálhatnak, hanem ahogyan maga a kockacukor nem lehet jelen egy adott időpontban a tér különböző helyein, éppen úgy a kockacukor fehérsége sem lehet jelen egy adott időpontban a tér különböző helyein jelen.

Más oldalról: amikor látom a kockacukrot, akkor egy partikuláris fehérséget látok, ennek a kockacukornak a fehérségét. Amikor pedig látok egy másik kockacukrot, akkor annak a kockacukornak látom a szintén partikuláris fehérségét. Nem ugyanazt a fehérséget látom tehát a két esetben; a két fehérség annak ellenére numerikusan különbözik egymástól, hogy minőségileg azonosak.

Természetesen a kockacukor fehérsége nem azonos magával a kockacukorral. A kockacukornak ugyanis egyéb tulajdonságai is vannak a fehérségén kívül. Például: kocka alakú, édes stb. A trópuselmélet szerint a kockacukor további tulajdonságai is partikulárisak, éppen úgy, ahogy a fehérsége az.

Nomármost a partikuláris tárgyak partikuláris tulajdonságait, mint például a kockacukor fehérségét vagy kocka alakúságát vagy édességét nevezzük trópusoknak. „Trópus" helyett a következő kifejezésekkel is találkozhatunk a filozófiai szakirodalomban: „absztrakt partikuláré", „partikularizált minőség", „konkretizált tulajdonság".

 

4.2. Hogyan oldja meg a trópuselmélet az univerzálé problémát?

Tegyük fel, hogy előttünk az asztalon két pontosan ugyanolyan árnyalatú fehér tárgy van, mondjuk egy kockacukor és egy hógolyó. A trópuselmélet híve szerint a kockacukor partikuláris fehérsége numerikusan különbözik a hógolyó partikuláris fehérségétől. Miért tartozik mégis egy típusba a kockacukor és a hógolyó? A trópuselmélet híve szerint azért, mert a kockacukor partikuláris fehérsége hasonlít a hógolyó partikuláris fehérségére.

Vedd észre: azzal, hogy a trópuselmélet híve a partikuláris tulajdonságok (trópusok) hasonlóságára hivatkozva magyarázza a típusazonosságot, nem bonyolódik olyan nehézségekbe, mint a hasonlósági nominalizmus. Miért bonyolódott nehézségekbe a hasonlósági nominalizmus? Azért, mert a partikuláris tárgyak sok tulajdonsággal rendelkeznek, és emiatt előfordulhat, hogy például két fehér partikuláris tárgy közül mindkettő jobban (több tulajdonságában) hasonlít - mondjuk - egy kék partikuláris tárgyra, mint egymásra. A trópuselmélet szerint azonban a trópusok - ellentétben a partikuláris tárgyakkal - egyszerűek. Ez azt jelenti, hogy a trópusoknak csak egyetlen tulajdonsága van. Egy fehér trópus egyszerűen csak fehér, nem rendelkezik más tulajdonsággal. (Kicsit félrevezetően fogalmazok persze, amikor azt mondom, hogy a trópusoknak csak egyetlen tulajdonsága van, lévén ők maguk a tulajdonságok, és nem ama dolgok, amelyek valamilyen tulajdonsággal is rendelkeznek.) Következésképpen ha a trópusokat hasonlósági osztályba rendezzük, akkor nem fordulhat elő, hogy közülük bármelyik egy másik osztály eleméhez jobban (több tulajdonságában) hasonlítson, mint amennyire saját osztálya elemeihez hasonlít.

Felejtsük el a kockacukrot és a hógolyót, és tegyük fel, hogy három alma van előttünk az asztalon: a, b és c. Mindhárom alma rendelkezik egy-egy partikuláris pirossággal, amelyek hasonlítanak egymáshoz. Igen ám, de mi a helyzet ezekkel a hasonlóságokkal? A trópuselmélet híve szerint hasonló hasonlósági reláció áll fenn az a alma partikuláris pirossága és a b alma partikuláris pirossága között, mint a b alma partikuláris pirossága és a c alma partikuláris pirossága között, valamint az a alma partikuláris pirossága és a c alma partikuláris pirossága között. A trópuselmélet híve szerint ezek a hasonlóságok maguk is trópusok, partikuláris relációk. Amikor tehát előttünk az asztalon három piros alma van, akkor a három piros trópus mellett létezik még három hasonlóság trópus is.

A végtelen regresszus réme természetesen itt is fenyeget. Hogyan kerülheti el a trópuselmélet híve? A bevált módon. Azt kell csak állítania, hogy a trópusok egymáshoz való hasonlósága valamiféle alapvető, primitív adottság. A trópuselmélet sem ússza meg tehát azt, hogy egy ponton valamilyen primitív, tovább elemezhetetlen adottságokra hivatkozzon.

5. Univerzálé versus partikuláré és „absztrakt” versus „konkrét”

A 2.3.2. részben megígértem, hogy részletesen is foglalkozom az „absztrakt" versus „konkrét" fogalompárral. E részben azt szeretném megmutatni, hogyan függ össze az univerzálék és partikulárék megkülönböztetése az entitások absztraktakra és konkrétakra való felosztásával.

 

5.1. „Absztrakt" versus „konkrét"

A filozófusok között nagyjából egyetértés van a tekintetben, hogy mely entitások absztraktak és melyek konkrétak. Valószínűleg minden filozófus egyetértene azzal, hogy míg például a csillagok, az elektronok, a rádióhullámok, az ELTE épülete vagy a kavicsok konkrét entitások, addig a számok és azok sorozatai vagy halmazai, az „A" betű vagy a Pitagórasz-tétel absztraktak. De vajon miben áll e megkülönböztetés ontológiai alapja? Nézzük a három legismertebb javaslatot.

 

5.1.1. Az „absztrakt" és „konkrét" tér-időbeli megkülönböztetése

Az egyik leggyakoribb javaslat a konkrét és absztrakt entitások megkülönböztetésére az, hogy míg a konkrét entitások térben és időben léteznek (vagy legalábbis időben), addig az absztrakt entitások nem térbeliek és időbeliek. (A „vagy legalábbis időben" zárójeles kitételre azért van szükség, mert egyes filozófusok (például: Descartes) szerint az elme vagy lélek nem térbeli, de időben létező konkrét entitás.)

E megkülönböztetés plauzibilisnek tűnik. Teljesen értelmetlen ugyanis az a kérdés, hogy „hol van a Pitaagórasz tétel?", vagy az, hogy „mikor jött létre a kettes szám?". Teljesen értelmes viszont azt kérdezni, hogy „hol van a papucsom?", vagy azt, hogy „mikor születtem?".

E megkülönböztetésnek mindazonáltal van egy szépséghibája. Úgy tűnik ugyanis, hogy bizonyos absztrakt entitásoknak igenis vannak időbeli tulajdonságai (lásd Rosen 2001). Gondoljunk például a sakkra mint absztrakt tárgyra. Ne az egyes sakkpartikra (ezek nyilvánvalóan konkrétak, lévén térben és időben mennek végbe), hanem magára a sakkra mint játékra, annak jól definiált szabályrendszerével. Úgy tűnik: a sakk mint absztrakt entitás időbeli létező, hiszen meghatározott időben jött létre, sőt a szabályai időről-időre változtak.

A dilemma, amivel szembekerülünk, tehát a következő: vagy azt kell állítanunk, hogy az „absztrakt" versus „konkrét" fentebbi megkülönböztetése implauzibilis, mivel nem tud elszámolni az olyan absztrakt entitásokkal, melyeket az ember hozott létre, vagy azt, hogy nem léteznek ember által alkotott absztrakt entitások, vagyis például a sakk nem absztrakt tárgy. Ez utóbbit éppenséggel lehet állítani, de elég ad hocnak tűnik.

 

5.1.2. Az „absztrakt" és „konkrét" oksági megkülönböztetése

A másik leggyakoribb javaslat arra, hogy megkülönböztessük egymástól az absztrakt és konkrét entitásokat, a következő: míg a konkrét tárgyak (például: rádióhullámok, kavicsok) oksági viszonyban állhatnak más dolgokkal, addig az absztrakt tárgyak (például: a „2" vagy a koszinusz függvény) nem állhatnak oksági viszonyban semmivel.

Erős a késztetés azt gondolni, hogy az „absztrakt" és „konkrét" oksági megkülönböztetése egybeesik a tér-időbeli megkülönböztetésükkel. Azaz: csak azok a dolgok állhatnak oksági viszonyban más dolgokkal, amelyek térben és időben léteznek, és azok a dolgok, amelyek nem térben és időben léteznek, nem állhatnak oksági viszonyban semmivel. Egyesek szerint azonban (például: Rosen 2001) ez nem teljesen van így. Íme egy állítólagos ellenpélda: a naprendszer tömegközéppontja. A naprendszer tömegközéppontjának minden időpontban van térbeli helye, mégsem mondaná senki azt, hogy oksági viszonyban állhat más dolgokkal.

De vajon plauzibilis-e az „absztrakt" és „konkrét" entitások oksági megkülönböztetése? A válasz attól függ: miképp vélekedünk az oksági viszonyok relátumainak a természetéről. A legtöbb kortárs filozófus úgy véli, hogy az oksági viszony események között áll fenn. Az oksági kijelentések azt tartalmazzák, hogy egy esemény egy másik eseményt okozott vagy idézett elő. Ezt a meggyőződést az támasztja alá, hogy amikor valaminek az okára kérdezünk rá, akkor többnyire arra vagyunk kíváncsiak, hogy valami miért történt, vagyis arra, hogy egy esemény miért következett be.

Nomármost ha az oksági viszony valóban események között áll fenn, akkor nem jó a konkrét és absztrakt tárgyak oksági megkülönböztetése, lévén nem a konkrét tárgyak állnak oksági viszonyban egymással. Legfeljebb az mondható: a konkrét tárgyak - ellentétben az absztraktakkal - lehetnek az oksági viszonyban levő események alkotóelemei. Például annak az eseménynek, hogy betört az ablak, oka lehet az az esemény, hogy eldobtam egy téglát; és ez utóbbi eseménynek mint oknak alkotóeleme lehet a tégla mint konkrét tárgy, és az előbbi eseménynek mint hatásnak vagy okozatnak alkotóeleme lehet a betört ablak mint konkrét tárgy.

Így értve azonban nem világos, hogy az absztrakt tárgyak miért ne lehetnének oksági viszonyban álló események alkotóelemei. Teljesen korrekt oksági kijelentésnek tűnik például az, hogy „Jóska örömét mint eseményt az az esemény okozta, hogy megértette a Pitagórasz tételt".

 

5.1.3. Az „absztrakt" és „konkrét" megkülönböztetése az absztrakció fogalmával

Az absztrakt és konkrét entitások megkülönböztetésének harmadik módja alapvetően különbözik az előző kettőtől. E megközelítés az absztrakció mint mentális aktus felől igyekszik megragadni az absztrakt entitások fogalmát; úgy tekinti az absztrakt entitásokat, mint egyfajta mentális művelet eredményeit. Az absztrakció során gondolatban elválasztjuk egy konkrét partikuláris tárgytól valamely tulajdonságát. Figyelmünket például egy alma alakjára koncentráljuk, és így eljutunk az alma alakjának absztrakt fogalmáig.

Ha e megkülönböztetés mellett kötelezzük el magunkat, és az absztrakt entitásokat absztrakciós folyamatok eredményeinek tekintjük, akkor absztrakt entitásokon ontológiailag nem önálló entitásokat értünk. Például az alma alakja mint absztrakt entitás nem létezhet az almától függetlenül. Az absztrakt entitások tehát ontológiailag függő (ontologically dependent) entitások, amelyek nem létezhetnek ama konkrét tárgyaktól elválasztva, amelyekből absztraháltuk őket, és amely tárgyak viszont ontológiailag függetlenek.

Ezzel a megközelítéssel szemben is fel szokás hozni egy ellenvetést: nem igaz, hogy míg a tulajdonságok mint absztrakt entitások ontológiailag függnek azoktól a tárgyaktól, amelyeknek a tulajdonságai, addig a tárgyak mint konkrét entitások ontológiailag függetlenek a tulajdonságaiktól. Ehelyett kölcsönösen függnek egymástól; a tárgyak éppen úgy függnek ontológiailag a tulajdonságaiktól, mint fordítva, a tulajdonságok a tárgyaktól. Gondolj arra: mi marad egy tárgyból, ha valamennyi tulajdonságától elvonatkoztatsz!

 

5.2. Konkrét vagy absztrakt entitások-e az univerzálék?

A válasz nyilván attól függ, mit értünk konkréton, absztrakton és univerzálén. Ha nem vagyunk elég óvatosak, csúnya fogalmi és terminológiai zavar támad, és számos bosszantó keresztosztályozáshoz jutunk (lásd: Lowe 1998: ch. 7, 10, 2002: ch. 20.) Íme egy lehetséges felosztás, melyből most kihagyom az „absztrakt" és a „konkrét" oksági megkülönböztetését, az ugyanis e felosztásban ugyanúgy viselkedik, mint a tér-időbeli megkülönböztetés.

(1) Ha konkrét entitásokon térben és időben létező entitásokat értünk, és ha - Arisztotelészt és Armstrongot követve - univerzálékon olyan entitásokat értünk, melyek egészükben és teljesen a tér különböző helyein képesek prezentálódni, akkor azt kell állítanunk, hogy az univerzálék konkrét létezők.

Plauzibilis ez a javaslat? Nem biztos, van ugyanis egy kellemetlen következménye. Ha az univerzálékat térben és időben létező (konkrét) entitásoknak tekintjük, akkor ebből az következik, hogy a nem térben és időben létező (absztrakt) entitások nem instanciálhatnak univerzálékat. A „2" például nem instanciálhatja a párosság univerzálét, ugyanis a „2" mint nem térben és időben létező (absztrakt) entitás csak nem térben és időben létező (absztrakt) univerzálét instanciálhat, azonban a feltevés szerint az univerzálék konkrétak. Mármost mivel nem tagadhatjuk azt, hogy ha vannak absztrakt entitások, akkor azok absztrakt univerzálékat instanciálnak, ezért ha az arisztotelészi-armstrongi javaslatot fogadjuk el és az univerzálékat térbeli és időbeli entitásoknak tekintjük, akkor tagadni kényszerülünk az absztrakt, nem térbeli és nem időbeli entitásoknak a létezését. Egyébként maga Armstrong expressis verbis tagadja is az absztrakt tárgyak létezését.

(2) Ha absztrakt entitáson absztrakció útján nyert, ontológiailag függő entitásokat értünk, akkor annak ellenére, hogy - Arisztotelészt és Armstrongot követve - univerzálékon térbeli és időbeli entitásokat értünk, azt kell állítanunk, hogy az univerzálék absztrakt létezők.

Amennyire látom, a kortárs realista filozófusok ezt az álláspontot kedvelik a legjobban. Vagyis (figyeljünk a terminológiára!): a tulajdonságok képesek egészükben és teljesen jelen lenni a tér különböző helyein (ezért univerzálék), és egy időben egyszerre több lehet belőlük egyetlen helyen (ezért absztraktak). Ezzel szemben a fizikai tárgyak egészükben és teljesen egy időben kizárólag a tér egyetlen helyén lehetnek (ezért partikulárék), és egy időben nem lehet ugyanolyan típusú dolog belőlük a tér ugyanazon a helyén (ezért konkrétak).

(3) Ha absztrakt entitásokon nem térben és időben létező entitásokat értünk, és ha - Platónt követve - univerzálékon transzcendens entitásokat értünk, akkor azt kell állítanunk, hogy az univerzálék absztrakt létezők. (Ez világos, nem fűzök hozzá kommentárt.)

(4) Ha absztrakt entitáson absztrakció útján nyert, ontológiailag függő entitásokat értünk, és konkrét entitásokon ontológiailag független entitásokat értünk, akkor annak ellenére, hogy - Platónt követve - univerzálékon transzcendens entitásokat értünk, azt kell állítanunk, hogy az univerzálék konkrét létezők.

E javaslat összefügg a platonisták ama nézetével, mely szerint léteznek instanciálatlan univerzálék. Értelemszerű: amennyiben léteznek instanciálatlan univerzálék, akkor az univerzálék létezése nem függ ama tárgyaktól, melyek instanciálják őket, vagyis az univerzálék ontológiailag független entitások, vagyis definíció szerint konkrétak.

 

5.3. Konkrét vagy absztrakt entitások-e a trópusok?

E kérdésnek az kölcsönöz külön bájt, hogy míg egyes trópuselmélészek (például: Williams 1953/2004, Campbell 1981/1998, 1990) a trópusokat absztrakt partikuláréknak nevezik, addig más trópuselmélészek (például: Simons 1994/1998) konkretizált tulajdonságoknak hívják őket.

E terminológiai zavar mélyén is az „absztrakt" fogalmának kétértelműsége rejlik. Campbell például ekképpen határozza meg az absztraktságot: „[...] egy dolog akkor absztrakt, ha egy absztrakciós aktus által kerül az elmébe (an item is abstract if it is got before the mind by an act of abstraction), vagyis azáltal, hogy a prezentált dolog egy részére, de nem teljes egészére összpontosítjuk a figyelmünket" (1981/1998: 351).

Ha így nézzük: a trópusok mint absztrakt entitások a partikuláris tárgyakkal mint konkrét entitásokkal állnak szemben. A trópusok absztraktak, mert ontológiailag függenek a partikuláris tárgyaktól, lévén nem létezhetnek azoktól elválasztva. Egy trópus ugyanis mindig csak trópusok egy meghatározott együttese vagy kötege tagjaként létezhet, amely köteg alkotja magát a partikuláris fizikai tárgyakat. Ezt fejezi ki az az ismert megfogalmazás is, hogy nem léteznek „szabad" trópusok (there can be no „free" trops).

Simons ezzel szemben absztrakt tárgyakon olyan entitásokat ért, amelyek nem rendelkeznek térbeli és időbeli tulajdonságokkal, és konkrét entitásokon pedig olyanokat, amelyek rendelkeznek ilyenekkel (1994/1998: 368). És értelemszerűen: amennyiben konkrét entitásokon olyan entitásokat értünk, melyek térben és időben léteznek, akkor a trópusokat konkrét entitásoknak kell tekintenünk.

6-2. Felhasznált irodalom

- Armstrong, David (1978) Universals and Scientific Realism, Vol. II. A Theory of Universals, Cambridge: Cambrigde University Press.

- Armstrong, David (1989) Universals: An Opinionated Introduction, Boulder, Colo.: Westview Press.

- Armstrong, David (1997) A World of States of Affairs, Cambridge: Cambridge University Press.

- Broad, C. D. (1933) Examination of McTaggart's Philosophy: Volume I., Cambridge: Cambridge University Press.

- Campbell, Keith (1981/1998) 'The Metaphysics of Abstract Particulars', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 351-63.

- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George Allen & Unwin Ltd.

- Campbell, Keith (1990) Abstract Particulars, Oxford: Blackwell.

- Foster, John (1991) The Immaterial Self: A Defense of the Cartesian Dualist Conception of the Mind, London: Routledge.

- Lewis, David (1983) 'Extrinsic Properties', Philosophical Studies 44, pp. 197-200.

- Lewis, David - Stephanie Lewis (1983) 'Holes', in David Lewis Philosophical Papers, Vol. I., New York: Oxford University Press, pp. 3-9.

- Lewis, David (1983/1998) 'New Work for a Theory of Universals', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 163-97.

- Lewis, David (1986) On the Plurality of Worlds, Oxford: Blackwell.

- Loux, Michael J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London, New York: Routledge.

- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysic. Substance, Identity, and Time, Oxford: Clanrendon Press.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press.

- Platón (1984) Parmenidész, in Platón összes műve, Második kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, pp. 809-94.

- Quine, Willard Van Orman (1951/2002) 'Arról, hogy mi van', in uő. A tapasztalattól a tudományig, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 115-35.

- Rodriguez-Pereyra, Gonzalo (2002) Resemblance Nominalism: A Solution to the Problem of Universals, Oxford: Oxford University Press.

- Rosen, Gideon (2001) 'Abstract Objects', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/abstract-objects/

- Russell, Bertrand (1912/1996) A filozófia alapproblémái, Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

- Simons, Peter (1994/1998) 'Particulars in Particular Clothing: Three Trope Theories of Substance', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 364-84.

- Stout, G. F. (1923) 'Are the Characteristics of Particular Things Universal or Particular?', Proceedings of the Aristotelian Society, Supplementary Volume 3, pp. 114-22.

- Strawson, Peter Frederick (1959) Individuals: An Essay in Descriptiv Metaphysics, London: Methuen.

- Swinburne, Richard (1997) The Evolution of the Soul, 2nd edn, Oxford: Oxford University Press.

- Yablo, Stephen (1999) 'Intrinsicness', Philosophical Topics 26, pp. 479-505.

- Williams, Donald. C. (1953/2004) 'The Elements of Being', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 262-72.

7-2. Ajánlott irodalom

- Armstrong, David (1995) 'Universals', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 502-6.

- Bambrough, Richard (1960-61) 'Universals and Family Resemblanche', Proceedings of the Aristotelian Society 61, pp. 207-22.

- Casati, Roberto and Varzi, Achille (2003) 'Holes', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/holes/

- Crane, Tim (1995/1997) 'Univerzálék', in A. C. Grayling (ed.) Filozófiai Kalauz, Budapest: Akadémiai Kiadó, pp. 227-37.

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Universals and Particulars. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 217-26.

- Hamlyn, David W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 85-104.

- Hoffman, Joshua and Rosenkratz, Gary S. (2003) 'Platonistic Theory of Universals', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 46-74.

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 70-81.

- Loux, Michael (1970) Universals and Particulars, New York: Doubleday and Company, Inc.

- Macdonald, Cynthia (1998) 'Tropes and Other Things', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 329-50.

- Macdonald, Cynthia (2005) Varieties of Things: Foundations of Contemporary Metaphysics, London: Blackwell, pp. 219-59.

- MacLeod, Mary C. and Rubinstein, Eric M. (2006) 'Universals', in The Internet Encyclopedia of Philosophy, http://www.iep.utm.edu/u/universa.htm

- Oliver, A. (1996) 'The Metaphysics of Properties', Mind 105, pp. 1-80.

- Quinton, Anthony (1991/1993) 'Univerzálék', in J. O. Urmson és J. Reé (szerk.) Filozófiai kisenciklopédia, Budapest: Kossuth Könyvkiadó, pp. 341-2.

- Swoyer, Chris (2000) 'Properties', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu.entries/properties/

- Szabó, Gendler Zoltán (2003) 'Nominalism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 11-45.

- Tőzsér, János (2001) 'Wittgenstein és az univerzálé probléma', in uő. Játékok és nyelvjátékok, Budapest: Kávé Kiadó, pp. 36-56.

- Weatherson, Brian (2002) 'Intrinsic vs. Extrinsic Properties' in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/intrinsic-extrinsic/

- Woozley, A. D. (1949/1976) Theory of Knowledge, London: Huchinson, pp. 68-98.

- Woozley, A. D. (1967) 'Universals', in Paul Edwards (ed.) The Encyclopedia of Philosophy, Vol. 8, London/New York: Collier Macmillan, pp. 194-206.

 

<< 1. fejezet: Mi a metafizika?

3. fejezet: Fizikai tárgyak >>