Szókratikus korszak: „Szókratész védőbeszéde (Apológia)”, „Lakhész”, „Euthüdémosz”, „Prótagorasz”, „Gorgiasz”, „Melisszosz”. Ezek a művek többé-kevésbé hiteles beszámolóknak tekinthetők Szókratész beszélgetéseiről.

Középső korszak: „Phaidón”, „Phaidrosz”, „Állam”, „Lakoma (Szümpozion)”. Ezekben a dialógusokban jelenik meg Platón ún. ideatana abban a közismertté vált formájában, amely szerint az ideák: téren és időn kívül fennálló örök létezők, amelyeket lelkünk a születésünk előtt ismert meg, s amelyekre a tanulás során visszaemlékezünk (ez az ún. anamnészisz, anamnézis); a természeti világ dolgai azáltal olyanok, amilyenek, hogy részesültek bizonyos ideákban.

Harmadik (késői) korszak: „Parmenidész”, „Szofista”, „Theaitétosz”, „Philébosz”, „Timaiosz”, „Törvények”. Ezekben a dialógusokban eltűnik Platón tanításából a visszaemlékezés és a részesülés gondolata. Az ideák valamilyen - közelebbről meg nem határozott - módon benne vannak magukban a dolgokban. Ez a tanítás voltaképpen már átmenetet alkot a szubsztancia arisztotelészi elméletéhez.

Dialógusain kívül 13 levelét ismerjük, amelyek közül a legjelentősebb a Hetedik levél: ez Platón tudományos önéletrajzát tartalmazza. Az alábbiakban alapvetően a középső korszak dialógusai alapján vesszük szemügyre Platón tanítását.

A filozófiai párbeszédet már a szofisták és Szókratész is alkalmazták, de a műfaj Platón műveiben nyerte el érett formáját. A dialógus eredetileg nem két különböző nézetű ember kölcsönösen érvelő eszmecseréje, hanem szigorúan szabályozott, kérdés-felelet formájú párbeszéd a kérdező (mester) és a válaszoló (tanítvány) között. A kérdező irányított kérdések sorozatában fejti ki nézeteit. A válaszoló feladata az, hogy jelezze egyetértését, egyet-nem-értését, vagy azt a tényt, hogy nem érti a kérdést - de ahhoz például nincs joga, hogy elkezdje kifejteni saját álláspontját a fölvetett kérdéssel kapcsolatban. A beszélgetést mindvégig a kérdező vezeti. A dialógus lépései a következők:

1. Célkitűzés: A kérdező kitűzi a beszélgetés célját. Például: „Alaposan meg kell vizsgálnunk a keletkezésnek és a pusztulásnak az általában vett okát.”

2. Az alaptétel rögzítése: A kérdező, kérdés vagy állítás formájában, kimondja az alaptételt, amelyből indítja a beszélgetést. Például: „Létezik valami, amit melegnek nevezel?” „Abból az alaptételből indulok ki, hogy létezik valami, ami maga a szép.” Az alaptétel általában valaminek a létezését állítja. Ha az alaptétel magától értődően igaz (például: „Létezik olyan, hogy meleg”), akkor a válaszolónak azt el kell fogadnia. Ha az alaptétel nem valami tapasztalati evidenciát fejez ki (például: „Létezik a szép ideája”), akkor a kérdező felszólítja a válaszolót, hogy adja beleegyezését ennek az alaptételnek az alkalmazásához, s megindokolja, miért van rá szüksége. Például: „Ha ezt jóváhagyod és egyetértesz velem, akkor ezek alapján megtalálhatom annak az okát, hogy miért halhatatlan a lélek.” (A görög matematikában, amely rokonságban áll a dialogikus érveléssel, az evidens alaptételekből alakultak ki az axiómák és a definíciók, a tanítvány által jóváhagyandóból a posztulátumok.) A válaszolónak jogában áll nem elfogadni az alaptételt. Ekkor a mester megpróbálhatja meggyőzni őt, vagy pedig új alaptételt keres.

3. Bizonyítás: Ha az alaptételben megegyeztek, a mester kérdések formájában levezet belőle egy tételsort, amelynek tagjai nem szabad hogy ellentmondjanak az alaptételnek; mai kifejezéssel: amelyek konzisztensek vele. Ezt a levezetést addig folytatja, amíg meg nem érkezik a célkitűzésben kimondott (vagy kimondatlanul jelen lévő) tételhez. Platón Phaidón című dialógusa például egy ilyen jellegű hosszabb bizonyítást tartalmaz, amely azzal kezdődik, hogy „Remélhetőleg kimutathatom, hogy miért halhatatlan a lélek”, és azzal fejeződik be, hogy „Halhatatlan tehát a lélek”. A kérdések formájában történő levezetés során a tanítvány csak akkor nyilváníthat ellenvéleményt, ha a levezetés egyik tagját inkonzisztensnek véli az alaptétellel.

A dialógus a filozófiai gyakorlásnak is eszköze volt. Arisztotelésztől (aki hosszú időn át Platón tanítványa volt) tudjuk, hogy az Akadémiában a hallgatók előre megadott témákról folytattak dialógusokat, úgy, hogy a helyszínen lett kijelölve a kérdező és a válaszoló, akik a beszélgetés végén esetleg szerepet cserélve kezdhették újra ugyanannak a témának a megbeszélését.

Platón egyik klasszikus dialógusa a Phaidón. Kerettörténetében a címszereplő bejelenti, hogy elbeszéli Szókratész utolsó napját. Ennek során kerül sor a tulajdonképpeni dialógusra Szókratész és két beszélgetőpartnere között.

A bevezetésben elhangzik, hogy az ember testből és lélekből áll, s a valódi ismeretekre a halhatatlan lélek tesz szert. Ezután következnek a lélek halhatatlanságáról szóló érvek. Az 1. érv két részből áll: (a) A lélek nem pusztul el a halálban. Minden dolog az ellentétéből származik, következésképpen az élőnek a holtból kell származnia. (b) A tudás: visszaemlékezés (anamnézis). Vannak ugyanis fogalmaink, amelyeket nem meríthettünk a tapasztalatból: ezeket születésünk előtt kellett a lelkünknek megismernie, tehát a lelkünk létezett a születésünk előtt. A 2. érv szerint a lélek egyszerű, nem pedig összetett létező. A pusztulás nem más, mint az alkotórészek elkülönülése egymástól. Ha a lélek nem összetett, akkor nincsenek alkotórészei, következésképpen nem pusztulhat el.

Erre két ellenvetés hangzik el. Az egyik: A lant és a lanton előadott zene („a húrok összhangja”) úgy viszonyul egymáshoz, mint a test és a lélek. Ám a lant pusztulásával a zenei összhang is elenyészik. Nem ez a sors vár lelkünkre is a testi halál után? - A másik: Az anamnézis érvével bebizonyítottuk, hogy lelkünk a születésünket megelőzően létezett. Ebből azonban nem következik, hogy halálunk után is fönnmarad. Lehetséges, hogy egyazon lélek többször is testet ölt, de végül maga is elenyészik.

Következnek a válaszok az ellenvetésekre. Először: Az anamnézis érvével bebizonyítottuk, hogy lelkünk a születésünket megelőzően létezett. Ezért a lant-analógia hibás, mert egyrészt a zenei összhang nem létezett a lant keletkezése előtt, másrészt egy lant lehet felhangolatlan, rosszul hangolt, vagy jól hangolt; ám egy eleven ember nem lehet lélek nélkül való, s azt sem mondhatjuk, hogy az egyiknek a lelke kevésbé lélek (a „rosszul hangolt” analógiájára), mint a másiké. - Másodszor: Meg lehet mutatni, hogy a preszókratikus filozófia olyan, itt alkalmazott fogalmai, mint keletkezés, pusztulás, változás: rosszul elemzett fogalmak.

A 3. érv szerint az ellentétes minőségpárok (például: hideg-meleg) egyik tagjának hordozója (például a hideg víz) minőséget válthat ugyan (például meleg vízzé lesz), de maga a minőség (például a hideg) nem alakulhat át saját ellentétévé. Ily módon az élő ember meghal ugyan, de az „eleven” (mint minőség) nem válhatik holttá, hanem mindigis eleven marad. Mivel pedig a lélek ugyanolyan szükségszerű módon eleven, ahogyan a hármas szám páratlan, azaz ugyanúgy nem lehet holt, ahogyan a hármas szám nem lehet páros, ezért szükségképpen örök életű.

Az ideák létét Platón azért vezeti be, mert nézete szerint, ha föltételezzük a létezésüket, segítségükkel képesek vagyunk megoldani olyan filozófiai problémákat, amelyek egyébként megoldhatatlanok. Több dialógusában találkozunk például ilyen típusú gondolatmenettel: egy szép ember különbözik „magától a széptől”, két tárgy egyenlő volta nem azonos „magával az egyenlővel”. Az ember ugyanis egyrészt nemcsak szép, hanem más is (például férfi, görög, művelt stb.), másrészt elveszítheti szépségét. „Maga a szép” ellenben egyrészt szép és semmi egyéb, másrészt sohasem válik rúttá. - Platón egyetlen művében sem adja kimerítő fölsorolását annak, hogy mi mindennek tulajdonít ideát. Annyi bizonyos, hogy a következőkben fölsoroltaknak van ideájuk: viszonyok (egyenlő, kisebb, nagyobb stb.); matematikai idomok (háromszög, kör, gömb stb.); érzetminőségek (hideg, meleg, fekete, fehér stb.); elemek (tűz, víz, föld, levegő); értékek (szép, jó stb.); fajták (ember, ló stb.). Az ilyen, tapasztalatunk számára hozzáférhetetlen, csak az értelmünkkel belátható létezőket nevezi Platón így: eidosz („forma”, „fajta”) vagy idea („alak”, „jelleg”). De az ideára utal Platón írásaiban az úszia („lét”, „lényeg”), valamint a „maga a...” formájú kifejezés is (például „maga a szép”: a szép ideája).

A természeti világ dolgai és lényei részesülnek az ideákban. Például Szókratész igazságos voltát úgy magyarázhatjuk, hogy ő részesült az igazságosnak az ideájában. Ily módon a részesülés elemzésekor a következő három elemet kell megkülönböztetnünk: (a) A dolog vagy lény, amely részesül az ideában; példákban Szókratész. (b) Az idea, amelyben részesül; példánkban „maga az igazságos”. (c) Az a jellemvonás, amely a részesülés eredményeként megjelenik a részesülőben; példánkban az igazságosság mint Szókratész tulajdonsága (a tulajdonság azonos nevű az ideával). - Az anyagi összetevőnek Platónnál nincs saját neve. Általában ilyesféle körülírás jelöli: „az a dolog, amely részesül egy ideában, és a részesülés következtében a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik”.

Két olyan kérdés van, amelyre Platón művei alapján nem tudunk válaszolni. Az egyik: hol léteznek az ideák? A másik: hogyan megy végbe a részesülés? Több dialógusban találkozunk ugyan arra vonatkozó mítikus utalásokkal, hogy az ideák az Olümposzon (hagyományosan az istenek lakóhelye) vagy a Hádészban (alvilág) léteznek, ám a szövegből nyilvánvaló, hogy ezek a kijelentések: metaforák. A részesüléssel kapcsolatban Platón szintén arra figyelmeztet, hogy az nem valamiféle reális folyamat, amely a természetvizsgálat eszközeivel és fogalmaival kifejezhető volna.

Platón társadalomelmélete és etikája összefüggésben áll a lélekről szóló tanításával. A tíz könyvből álló Állam című dialógus alapgondolata szerint az államnak és az emberi léleknek a felépítése azonos. Az emberek azonban, mindaddig, amíg meg nem ismerik az ideákat, nincsenek tisztában a valóságos helyzettel. Platón hasonlata szerint eleinte úgy gondolkodnak, mintha egy barlangban ülnének, s nem látnának mást, mint a valóságos dolgok árnyképeit a barlang falán. A barlangból fokozatosan kiszabaduló ember hat lépésben ismeri meg a valóságot: kezdetben 1. a barlangbeli dolgok árnyképeit látja, majd 2. magukat a barlangbeli dolgokat; ha kijön a felszínre, előbb 3. a felszíni dolgok árnyképeit látja, majd 4. a felszíni dolgokat; azután 5. az éjszakai égbolt csillagképeit, végül 6. a Napot. Ez a kép, mint minden metafora, többféleképpen is értelmezhető. Általános vélemény szerint az 1-3. megismerési forma az érzéki észlelésnek, a 4-5. a matematikai megismerésnek, a 6. az ideák ismeretének feleltethető meg.

A léleknek a dialógus szerint három alkotórésze van: az értelem, az indulat és az ösztönös vágy. Az állami közösség három eredeti társadalmi rétege a filozófusoké, a harcosoké és a kézműveseké. A helyesen működő lélekrészekben és társadalmi rétegekben mármost ugyanazok az erények vannak jelen: az értelem és a filozófusok erénye a bölcsesség, az indulat és a harcosok erénye a bátorság, az ösztönös vágy és a kézművesek erénye a mértékletesség. A három erény együttes jelenléte esetén jelenik meg a negyedik, a legfőbb erény: az igazságosság.

A legjobb államforma a legjobb emberek uralmán alapuló arisztokrácia. Ha ez hanyatlásnak indul, akkor először a dicsőségre szomjazó emberek kezébe kerül a hatalom: ez a hatalmi forma a timokrácia (timé: dicsőség); a következő stádiumban azután a nép gyakorolja a hatalmat: ez a demokrácia. A leghitványabb hatalmi forma a zsarnokság, a türannisz; a legjobb államforma pedig akkor állítható helyre, ha a hatalom újra a filozófusok kezébe kerül. A filozófus ugyanis abban különbözik embertársaitól, hogy neveltetése következtében képes szemlélni a fizikainál magasabb rendű világot, az ideák világát. Egyébként a polisz korai történetében természetes volt, hogy a törvényeket bölcs, tudós emberek („filozófusok”) alkotják.