Portré

A Petőfi-arckép változásai. Adalékok romantikus művészetünk korszakolásához

*[1]

Az alcímben foglalt feladat elvégzéséhez szükség volna olyan tudománytörténeti áttekintésre, mely a romantika szó megjelenését, tartalmát és annak változatait kísérné figyelemmel a 19. század művészeti irodalmában.[2] Ezt a pótolandó hiányt tudomásul véve s nem helyettesítve abból indulok ki, hogy a romantika kategóriáját nem használták a 19. század első felében itthon, pedig tudjuk, a kor filozófiája, esztétikája, irodalomtörténete ismerte Herder, Hegel gondolatait. A művészettel kapcsolatban azonban a nemzeti stílus fogalmát alkalmazták általánosan. Így feltételezhető, hogy a romantika az irodalomtörténetből vagy az egyetemes művészettörténetből került a magyar művészettörténet-írásba, utólag, amiből fogalmi és kronológiai zavar keletkezett.

Egy stílusfogalom használata az érintett művészet történeti fejlődésének felfogását és ismeretét feltételezi, ami a 19. század első kétharmadában még nem jellemzi a magyar művészeti irodalmat. Így a hegeli értelemben a művészeti tudat fejlődését leíró művészettörténet is hiányzott.[3] A még nem individualizálódott stílusfogalmaknak köszönhetően a stíluspluralizmus korában a differenciálás sem történt meg. Nem így az irodalomban. Épp ezért választottam irodalmi személyiséget témám alapjául. Irodalomtörténeti értékelését összevetve az alakjához és életművéhez kötődő képzőművészeti alkotásokkal, stílusváltozások és -módosulások világosodhatnak meg előttünk. Petőfi Sándort pedig azért emeltem ki, mert élete és aktív utóélete felöleli azt a kort, ami - kisebb-nagyobb eltérésekkel - a romantikát jelenti szakirodalmunkban.

Igaz, Petőfiről szólva ódzkodnak a kortársak a stílusmeghatározástól, s ez nehezíti a feladatot, de elfogadhatjuk Németh G. Béláét, miszerint Petőfi költészete a romantika realisztikus áthangolása, romantikán belüli lírai realizmus,[4] s mint ilyen, a nemzeti romantikát az 1840-es évektől lassan felváltó népiesség polgári realizmusának képviselője akkor, amikor a romantika virágkorát élte Európában.[5] Művészettörténet-írásunkban a 40-es évek vagy a biedermeier koraként szerepel (Genthon István), vagy a nemzeti művészetben a klasszicizmus mellett itt-ott megjelenő európai romantikus hatás kap hangsúlyt értékelésében (Zádor Anna), illetve a reformkorit követő nemzeti művészet polgári realista szakaszának nevezik (Németh Lajos).[6] Ha Petőfi képmásait tekintjük, ez utóbbi véleményt igazolja Barabás Miklós három arcképének, Orlai Petrics Soma eredeti, enteriőrös Petőfi-portréjának és ugyancsak ismeretlen helyen levő, 1849-es Petőfi Mezőberényben című festményének[7] biedermeier realizmusa, ami valódi realizmussá is tudott válni Orlai 1848-as Petőfi-mellképén.[8] Hozzátéve, hogy a 48-as Barabás-kép és Orlai enteriőrös festménye bizonyos nem festői elemekben (fejtartás, nemzeti, szabadság- és szerelemszimbólumok)[9] romantikus vonásokat is tartalmaz, ami a forradalmi és szabadságharcos indulatoknak természetes velejárója volt az évtized végén. Ám az érzelmeknek inkább fogalmi jellegű kifejezői lévén, ezek az attribútumok még a romantikát előlegező szentimentalizmus kelléktárából erednek. A forradalmi eseményeket is kis, realista igényű lapokon örökítették meg, melyek össze sem vethetők az európai forradalmak nagyromantikus alkotásaival (Delacroix, 1831).

Petőfi halálával s az önkényuralom beálltával a Petőfihez kapcsolódó műveken végigkövethetjük a „polgári realizmus" kisebb-nagyobb mérvű összefonódását a romantikával. Romantika és realizmus aránya tulajdonképpen megfelel annak, ahogyan a világszabadság hírnöke és mártírja vagy a népies dalköltő kerül előtérbe Petőfi személyiségéből, párhuzamosan irodalomtörténeti értékelésével, aminek alapvetése Pulszky Ferenc 1847-es kritikájának kétféle Petőfi-képe volt,[10] s amely mindvégig ideológiai jellegű is; és párhuzamos a kor érzelmeivel, melyek inkább történelmiek voltak. A Petőfi-arcképek így együtt írnak meg egy ideológia- és művészettörténetet, oly korban, amikor nálunk a művészet még nem autonóm. Ebből azonban nem következik, hogy a kor s művészete pusztán az ideológia felől volna megközelíthető,[11] de vele együtt igen,[12] hiszen ez a kor a szülője nemcsak az első „hivatalos" stílusnak Magyarországon, de az első európai érvényű stílusnak is, ami - mint látni fogjuk - ideológiából nem születhet.

1852-ben megjelentek Petőfi 1847-49 között született költeményei. 1854-ben Erdélyi János és Gyulai Pál írtak róluk, utóbbi, Pulszkyval egyezően, a forradalmár, a gondolkodó Petőfit bírálva a népies dalíró erényeit emelte ki.[13] Az irodalomtörténet mai álláspontját, miszerint a romantikának a 40-es években indult realista és népies átalakítása töretlenül folytatódott tovább az 50-es években (a 70-es évekig),[14] hitelesíti a kor Petőfi-kritikája. A képeket tekintve is elfogadhatjuk. A Hölgyfutár 1855-ös Magyar költők arcképalbumának Barabás-rajza vagy Orlai Petőfi szüleinél és Petőfi az egri kispapok között című életképei, a Lotz alföldi tájfestészetét Petőfi költeményeihez hasonlító korabeli vélemény a dalköltőt éltette.[15]

A Genthon István vagy Lyka Károly által új, romantikus korszaknak nevezett 50-es éveknek[16] valójában csak a végén észlelünk változást, mégpedig több irányban.[17] Ekkorra tudatosult - úgy látszik - a szabadságharc elvesztése, az önkényuralom súlya annyira, hogy művekben is megfogalmazódott a fájdalom; történelmi festményeinken szinte reprezentálódott (Székely Bertalan: II. Lajos holttestének feltalálása, 1860, Madarász Viktor: Hunyadi László siratása és Kovács Mihály: Perényiné temeti a halottakat, 1859). E különböző akadémizmusokat képviselő művek megegyeznek abban, hogy témáikat a történelemből veszik, de nem historizálnak, és nemcsak a nemzeti romantika múltba fordulása, hanem kényszerű, az önkényuralom tiltásaiból eredő múltidézés is jellemzi őket. Akadémizmusuk többé-kevésbé romantikus felhangú, amit előidézhetett Petőfi romantikus látomása is: a mohácsi csatavesztés, a nemzethalál víziója jelent meg a szabadságharc idején írt Fekete-piros dal című költeményében. Mindenesetre a legkevésbé romantikus, akadémikus kép lett a vesztett szabadság(harc) első kultuszképe: Székely festményét megvették a Nemzeti Múzeum számára. Eljött az ideje, hogy eltemessük halottainkat - mondhatnánk képletesen Kovács Mihállyal.

Petőfi alakjában is a visszavonhatatlan veszteség fájdalmát fogalmazta meg Orlai a Petőfi Debrecenben 1844-ben című képén (1857) és a róla ugyanakkor készült litográfián, valamint a feltehetően 1860 körül a Petőfi Mezőberényben című képről készült változatokon.[18] Az előbbin olvasható: „Boldogtalan voltam teljes életemben", az utóbbiakon pedig az Egy gondolat bánt engemet sorai jelennek meg. Romantikus érzelmeknek adnak hangot a feliratok s a debreceni kép szentimentális arckifejezése, az egyébként biedermeier realista festményeken.

A vesztett szabadságharc és mártírjainak kultusza ezekben az években honvédemléktervekben is kibontakozott. Izsó Miklós sorozatán megfigyelhetjük, miként fonódott e kultusz egy alak: Petőfi köré. Elesett honvéd című 1859-es (?) vázlatain[19] egy-egy fájdalmasan magába roskadó figura a nemzet sorsának jelképe. Izsó Haldokló Petőfi című két szobra (1864) a példa a romantikus nemzethalál-vízió reális lehetőségének folyamatos továbbélésére, a Petőfi életéből éppen a halálát megörökítő, pesszimisztikus világlátásra, mely csak megerősödött a sikertelen 1861-es országgyűlés után.[20] Ezeken a szobrokon a haldokló figura jelentését személyesen és a lehető legáltalánosabban értelmezte egyszerre. Romantikus realista stílusuk első jele művészetünk európaibbá válásának,[21] ami tehát korábbi a Genthon által 1867 után jelzett kialakulásánál.[22]

Az 50-es évek vége más tekintetben is változást hozott. Az a rövid ideig tartó pezsgés, mely politikai életünket jellemezte, nyomot hagyott a művészetben. A politika a kései reformkort elevenítette fel, s folytatni kívánta azt.[23] Így az „életbizalom" költőjét állította középpontba a képzőművészet. Korai példája Züllich Rudolf fém mellszobra 1857-ből, majd 1860-ban Barabás újabb rajza nyomán jelent meg Petőfi Heckenast írói arcképcsarnokában, Vahot a Petőfi család tagjait ábrázoló litográfiát adott ki Grimm Rezső rajzában 1861-ben, 1860-ban gyűjtés indult a költő márvány mellszobrának elkészíttetésére, porcelán mellszobra is készült, végül Kiskőrösön felállították Dunaiszky László mellszobrát (1860), mely költői attribútumokkal jeleníti meg Barabás 48-as litográfiájának arca alapján Petőfit.[24] Petőfi alakja tehát összehangzani látszott az 1861-es országgyűlés reményeivel, Deák Ferenc híres felirati beszédével, mely függetlenségi jogaink történelmi igazolása volt. Talán Orlai Petőfi arcképe vörös köpenyben című, két változatban ismert portréját, melyek arca a 48-as mellképére emlékeztet, ekkorra tehetjük. Ez a reprezentációval összefonódó Petőfi-kultusz realista szemléletű volt.

1861 után, mint Izsó művei mutatták, a pesszimizmus felerősödött. Orlai ekkor festette meg mohácsi temetőjét (Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat), s a csalódásérzés nem változott a kiegyezéssel sem. Bizonyítja Orlai 1867-ben újra megfestett Petőfi Debrecenben című képe, a Petőfi Mezőberényben 1875-ös változata és fametszetes sokszorosítása, Madarász Viktor Petőfi halála című, ugyanekkor készült, olajnyomatban terjesztett, Hazám feliratú festménye a haldokló költőről, s Orlai utolsó, készülő, újabb változata 1880-ból a Petőfi Mezőberényben című művéről.[25]

A 60-as évek első felében a másik út a kiegyezés előkészítése, a függetlenségi elvek feladása, a lassú újjászületés, amihez Petőfi alakjára nem volt szükség. De nemcsak az övére nem. Németh László jellemezte úgy e kort, hogy „megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét", értve az utóbbin egyértelmű függetlenségi nyilatkozatait.[26] Lotz Károly Petőfi halála című allegorikus litográfiáján feltámaszkodva látjuk a halott Petőfit, mint Napóleont François Rude Napóleon ébredése szobrán, mégis elsőnek temeti el véglegesen az addig mindig élőként (életképiesen) ábrázolt, vagy eredeti (életében készült) portré nyomán újraalkotott, tehát élő alakként megjelenített Petőfit, megkoszorúzva őt, mint költőt. Zilahy Károly Petőfi Sándor életrajzában (1864) különválasztotta a politikust és a népies dalköltőt, az előbbit azzal ítélve el, hogy a magyar monarchikus érzelmű nép.

Így a képzőművészetben is, legalábbis egy másik vonulatában Petőfi népies dalainak illusztrációi szaporodnak el. Az Ország Tükrében Than Mór, Lotz Károly, Irinyi Sándor litografált életképei jelennek meg rendre-másra, köztük a János vitéz életkép jellegű jelenetei is.[27] Munkácsy Petőfi búcsúját festi meg a szülői háztól (1866), képéről litográfiák is készülnek. A 40-es évek biedermeier realizmusának e végképp megkésett utóhajtásai már az álnépiesség eluralkodásával párhuzamosak, ami ellen az irodalmárok nem győztek küzdeni.[28] Gyulai 1874-es teljes Petőfi-kiadása számos ilyen illusztrációt tartalmaz.

Az évtized végére az igazi, pozitív Petőfi-kép megalkotásának lehetősége merült fel realista művekben, melyek forrásai Barabás és Orlai Petőfiről készült eredeti képei illetve az egyetlen fennmaradt daguerrotípia voltak. Ez utóbbi után rajzolt Jankó János két arcképet (1864), fába metszette Pollák Zsigmond (1869), újrarajzolta a Magyarország és a Nagyvilág számára Székely Bertalan (1874), s fénykép is készült róla a 70-es évek végén.[29] Milyen volt Petőfi? - írta Vajda János 1870-ben. Magyar és európai, a polgár mintája, ugyanakkor eredeti és a magyar kultúra híve.[30] Ez a realista szemlélet érezhető ki az egyetlen, dokumentum értékű Petőfi-arckép elterjedésében a 70-es években. Barabás 48-as Petőfi-alakját újította meg leánya, Henrietta 1865-ös színes litográfiáján, aminek nyomán többféle sokszorosított grafika is készült. Orlaitól 1875-ben vette meg a Nemzeti Múzeum 48-as Petőfi-portréját, ekkor litografálták is. Feltehetően a litográfiához készült a kép két fekete-fehér változata. Petőfi otthonában című enteriőrös képét is ekkor festette meg újabb változatokban, a mellkép arcát felhasználva. Ebben az évben már Petőfi 48-as proklamációját is közzéteszik.[31]

A 70-es években a reprezentáció stílusa is megváltozott. A kiegyezés tette lehetővé, hogy Petőfi 1860 óta tervezett pesti szobrára gyűjtés induljon. 1871-ben Izsót kérték fel a mű elkészítésére. Márvány és gipsz mellszobra egy „ájtatosabb" és egy „hősiesebb", egy korábbi Barabás s a 48-as Barabás-arc alapján készült. Szoborváltozatai is kétfélék: „Tied vagyok, tied Hazám, e szív, e lélek" - szavalja a Honfidalt jobb kezét szívére téve az egyik Petőfi, a hazaszeretet költője. Esküre emelt jobb karral a Talpra magyart, a szabadságharc forradalmi indulóját mondja a másik. Ebben a mozdulatban nem általánosítható, egyszeri eseményt láttak a bírálók: március 15-ét, ami, azaz a szabadság tehát nem fért össze a kor világképével. Ezért Izsó a másikról készített szobormintát. Az Izsó halálát követően felkért Huszár Adolf végül elkészült szobrán a kettőből egyesített egy jellegtelen figurát: bal kezében papírtekercs, jobbja felemelve, de nem esküre, csak úgy, mint egy gesztikuláló színészé, merthogy a vázlat túl erélyes mozdulata a bizottságnak nem volt ínyére. Úgy vélték, a szellemi tartalom rovására érvényesül általa az indulat.[32] Hadd hivatkozzak párhuzamként Asbóth János Három nemzedék című könyvére (1873), mely Petőfit (és Kossuthot) alkotásra képtelen, lázas küzdés megtestesítőjeként jellemzi, kiknek életében dicsőség és iszonyat váltotta egymást, szemben Deákkal és Arannyal, kik a harmonikus alkotómunkát képviselik szemében. Nem kell mondanom, milyen egyoldalú megközelítés ez, hasonlóan a szoborbizottságé is, mely a kiegyezés szellemében a sajátos életműnek éppen sajátságait faragta le, közömbösítette, azaz meghamisította. (Utóbb köztéri szobrászatunk általános gyakorlata lett ez, de már Széchenyi szobrának sorsát is jellemezte.) Az arányaiban nem tökéletes Izsó-tervek romantikus realizmusa tehát már nem a 67-et követő korszak stílusa, ahogyan Genthon írta, sokkal inkább a puszta akadémizmus uralkodik el a kiegyezés kora reprezentáló munkáiban, amit Huszár alkotása bizonyít.

Összefoglalva tehát: e kis téma alapján úgy gondolom, érdemes a 30-40-es évektől kb. a 70-es évekig terjedő korszakot egynek tekinteni művészetünkben, s ezen belül kezdetben a (biedermeier) realizmust felmutatni a romantika felvillanásával, ami tovább élt az ötvenes években, kiüresedve még a 60-as években is. Az 50-es évek végén azonban valódi romantikus realizmus váltotta fel, ami eleinte együtt élt a romantikus akadémizmussal. S amikor a 70-es évekre ez puszta akadémizmussá válik, a realizmus is önállósodik.[33] Ebből kiviláglik, a művészet korszakhatárai nem történelmiek, habár a kapcsolatok szorosak, s a dátumok alapvetően befolyásolják a stílusalakulásokat. Mégis, ha belső tagolásról beszélünk, az 50-60-as évek fordulóját emelném ki. Ekkor, Izsóval és a romantikus realizmus megjelenésével született meg az egyetemes művészettel és a többi művészetekkel egyező stílus az ún. nemzeti művészetben.[34]

[1] Megjelent: Ars Hungarica, 1987. XV. évfolyam, 1. sz. 59-63.

[2] Az irodalomtörténet elvégezte ezt a feladatot: Sipőczy Gy.: Kik mit neveztek magyar romanticizmusnak? Bölcsészdoktori dissz. é. n. ELTE Művészettörténeti Tanszék

[3] Példaként említem az 1859-es, eredménytelenül végződő pályázatot, melyet a Műegylet írt ki egy összefoglaló magyar művészettörténetre.

[4] Németh G. B.: Türelmetlen és késlekedő félszázad. Budapest, 1971.

[5] Horváth K. A romantika (Budapest, 1965) szerint ez a nagyromantika második korszaka. Zádor A.: Klasszicizmus és romantika. Budapest, 1976.

[6] Genthon I.: Az új magyar festőművészet története. Budapest, 1935, 43.; Zádor A.: Bevezetés. In: Művészet Magyarországon 1830-1870. Budapest, 1981, I. 12-13.; Németh L.: Magyar képzőművészet a 19. század derekán. In: A művészet története Magyarországon. Budapest, 1983, 337.

[7] Rózsa Gy.: Petőfi Sándor képmásai. Irodalomtörténet, 1951. 207-217. 1, 2, 7. tétel; Keserü K.: Orlai Petrics Soma. Budapest, 1984. 26/a, 38. tétel Barabás 1. portréja és Orlai ugyancsak 1845-ös Petőfi Etelka sírjánál című kis képe azonban még szentimentális, miként Petőfi korabeli versei.

[8] Rózsa: i. m. 9. tétel vagy Keserü: i. m. 22. tétel

[9] Barabás portréján a nemzeti színű szalag, Orlaién Béranger és Szendrey Júlia portréinak Petőfire irányított tekintete.

[10] Pulszky F.: Petőfi Sándor összes költeményei. 1847. In: Pulszky kisebb dolgozatai. Budapest, 1914, 187-200.

[11] Király I.: Petőfi mint vízválasztó. Irodalomtörténet, 1949. 169-183.

[12] Németh G. B: Petőfi. In: uő: i. m.

[13] Erdélyi J.: Petőfi. Divatcsarnok, 1854. 841-847, 865-875.; Gyulai P.: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854. In: Gyulai Pál munkái. Budapest, é. n. III. 3-58.

[14] Németh G.: i. m. 15.

[15] Barabás műve Rózsa: i. m. 14. tétellel azonos feltehetően. Az írókat és színészeket ábrázoló sorozat tematikája (Vasárnapi Ujság, 1856. VII. 6. 1238) is a 40-es éveket idézi. Orlai műve Keserü: i. m. 5., 6. tétel, melyek készülési idejét ezúton pontosítanám, s az 50-es évek közepére tenném. Lotz Magyar tájképéről Simonyi Antal véleménye a Pesti Naplóban (1855. jún. 13.). In: Ybl E.: Lotz. Budapest, 1938. 36-37. Ezekben az években egyébként a Petőfiről megjelent kisebb írások is inkább visszaemlékezések, életrajzi jellegű publikációk: Jókai Móré a Tarka Életben, 1855, Vahot I.: Petőfi Sándor. Budapesti visszhang, 1856. 2. sz., vita szülőhelyéről 1857-ben.

[16] Genthon: i. m. 49.; Lyka K.: Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850-1867. Budapest, 1982. 44-45.

[17] Megegyezően az irodalomtörténettel: Németh G. B.: i. m. 7-8.

[18] A Petőfi Debrecenben Keserü: i. m. 111/a és Rózsa: i. m. 15/b tétel, a címbe foglalt l844-es dátum hangsúlyosan a magánéletre és Petőfi versére utal, kikerülendő a cenzúrát. A Petőfi Mezőberényben egyik változata Keserü i. m. 39/b tétel, megrendelője Asztalos István, Békés egykori polgármestere (48-49-ben), az 1861-es országgyűlés képviselője, a másik (papucsos) változatot, nem ölében, hanem asztalon nyugtatott kézzel, Szomor Lajos hódmezővásárhelyi jogász kapta a festőtől (1904-es vásárhelyi tárlat 116. sz. képe), valószínűleg megsemmisült. E két utóbbi kép tulajdonosai tehát a Petőfi utolsó állomásáról tudó, annak helyi jelentőségét ismerő környékbeli értelmiség soraiból kerültek ki, a képek 1861 körül készülhettek.

[19] Említi őket Szana T.: Izsó Miklós. Budapest, 1897, 28-31.

[20] MNG 8370 és 8371, datálva, Soos Gy.: Izsó. Budapest, 1966. 23-24.

[21] Zádor A.: Bevezetés. 17. is a 60-as évekre teszi ezt a fordulatot. Németh L.: i. m. 337. romantika és realizmus együttélését, reprezentatívvá válását teszi ugyanezen évekre.

[22] Genton: i. m. 42, 113. Romantika és realizmus összeolvadását valóban a magyar művészeti fejlődés sajátosságának tarthatjuk (138.), azonban nem a nemzeti jellemmel összhangban (140.), hanem a megkésettségből eredő stíluspluralizmusban és önkényuralomban kereshetjük okát.

[23] Németh G.: i. m. 8.

[24] Züllich Rudolf mellszobráról: Vasárnapi Ujság, 1857. XII. 27. 575, kiállítva a Műegyletben 1858-ban. Heckenast megrendeléséről: Vasárnapi Ujság, 1859. V. 15. 236., Barabás mellképe Rózsa: i. m. 20. tétel (1860), egy Heckenast-kiadású litográfia viszont 1858-as, Rózsa: i. m. 19. tétel, az 1848-as Barabás-fej alapján készült. Vahot kiadásában Grimm Rezső litográfiája a Petőfi családról a költő 48-as Barabás-féle arcával Rózsa: i. m. 22. tétel. Petőfi mellszobor készüléséről: Vasárnapi Ujság, 1860. II. 12. 82., porcelán mellszobor készüléséről: Vasárnapi Ujság, 1860. IX. 23. 475. Dunaiszky mellszobra kiállítva a Műegyletben 1860-ban, a felállított kiskőrösi Petőfi-emlékről repr.: Vasárnapi Ujság, 1862. VIII. 24. (a mészkő mellszobor ma a kiskőrösi múzeumban, zsinóros magyar ruhában, könyvvel, koszorúval, lanttal, irattekerccsel ábrázolja a költőt). Orlai portréi Keserü: i. m. 23. tétel. A 23/a 1848-as évszáma a MNG leíró kartonjáról származik.

[25] A Petőfi Debrecenben Keserü: i. m. 111/b. A Petőfi Mezőberényben Rózsa: i. m. 12. tétel vagy Keserü: i. m. 40/a tétel, mely 1875-ös vétel a művésztől. Fametszete 1880-ból Rózsa: i. m. 12/a. tétel Madarász képe és olajnyomata Rózsa: i. m. 29, 29/a tétel, Orlai új Petőfi-képéről: Pesti Hírlap, 1880. jan. 18. 5.

[26] Németh László: A Nyugat elődei. 1932: Id. A föld megőszült. Szerk.: Tóth Gyula, Budapest, 1985, I. 13.

[27] Than: Megy a juhász a szamáron. PIM 63. 1285. Marastoni litográfiájában: Az OT, 1862. 45. Lotz-Marastoni-rézkarcok a János vitézhez: Az OT, 1863. 293, 305, 317, 327, 337. Lotz-Marastoni: A négyökrös szekér. Az OT, 1864. 9. sz. műlap. Lotz: illusztráció Petőfi Szilaj Pista című költeményéhez. PIM, 57. 296. Irinyi Sándor: Az árvalány Petőfitől. Az OT, 1865. 297.

[28] Gyulai: i. m. Munkácsy képe: Rózsa: i m. 28, a, b, tétel

[29] Rózsa: i m. 4/f, g, c, d, a tétel

[30] Vajda J.: Milyen volt Petőfi? 1870. In: Kortársak nagy írókról. Budapest, 1956, 105-106.

[31] Barabás Henrietta litográfiája: Rózsa: i. m. 25. tétel és a, b, c. Orlai portréjáról Marastoni litográfiája: Rózsa: i m. 9/a tétel, a két fekete-fehér változat: Keserü: i. m. 24. tétel, a Petőfi otthonában változatai: Keserü: i. m. 26/b és 27. tétel. Szinnyei J.: Petőfi proklamációja 1848-ból. In: Történeti Lapok, 1875. 11. 24. sz.

[32] Buday J.: Petőfi Sándor szobrának leírása és története. Budapest, 1892. 16. Izsó-mellszobrok: Rózsa: i. m. 37. tétel és MNG, Sárospataki Református Gyűjtemény, Kiskőrösi Múzeum. Izsó álló Petőfi-szobra: Rózsa: i. m. 37/a, b. tétel és három darab a MNG-ban.

[33] A később jelentkező eklekticizmusra példa Zichy Mihály romantikus indulatú illusztrációja a Nemzeti dalhoz (1880. Rózsa: i. m. 39. és 39/a tétel), mely klasszicista élőkép: David Horatiusok esküje című festményének kompozíciója nyomán készült.

[34] Horváth: i. m. 10. A század második harmadában együtt élő romantikáról és realizmusról. Németh G. B.: i. m. 24.

Galéria A Petőfi-arckép változásai: Adalékok romantikus művészetünk korszakolásához című fejezethez