Filmes gazdaság- és intézménytörténet

Filmipar és törvénykezés II: A három filmtörvény

Az 1927 decemberében kihirdetett Kvóta Törvényt nagy várakozások előzték meg. A törvény legfontosabb elemei a következők voltak:

• rögzítette, hogy az Angliában évente forgalmazásra kerülő filmek 7.5 százalékának, míg a bemutatásra kerülő alkotások 5 százalékának hazai gyártásúnak kell lennie
• rendelkezett továbbá arról, hogy ezzeket az arányokat évenként egészen 1936-ig kell növelni, amikorra elérik a 20%-ot, és 1938-ig, vagyis a törvény hatályban létének időpontjáig változatlanul maradnak
• megszigorította a csoportos előjegyzés intézményét
• jogi értelemben is meghatározta az angol film fogalmát. Ennek értelmében  olyan film tekinthető angolnak, amelyet brit állampolgárságú természetes, vagy Nagy-Britanniában bejegyzett jogi személy készít, a produkciós költségek (munkadíj, jogdíj, anyagdíjak) 75 %-át pedig Angliában, illetve a koronabirodalomban költi el.
• az angol filmgyártás felügyeleti szerveként a kereskedelmi minisztériumot nevezte meg.

http://www.britishpictures.com/articles/quota.htm

A törvény legfontosabb eleme a kvóták, vagyis az angol gyártású filmek arányának a meghatározása volt, amely a külföldi gyártókat gyakorlatilag a hazai filmipar közvetlen támogatására kényszerítette. A törvény emellett egy vertikális felépítésű rendszer meghonosítását is elősegítette. Ennek értelmében a soktényezős, következésképpen túlságosan is felaprózótt iparág résztvevői a gyártás, a forgalmazás és a vetítés feladatait egyszerre ellátni képes vállalatok és konzorciumok létrehozásában váltak érdekeltté. A törvény jótékony hatásának tudható be az GBPC és az ABPC megerősödése. E két cégcsoport volt képes a fentebb jelzett átalakulás sikeres végrehajtására és vállalkozhatott ambiciózusabb filmek elkészítésére. Mindez – főként a hangosfilm megjelenésével megugró gyártási költségek következtében – kiegyensúlyozott pénzügyi háttér és a technikai fejlesztések nélkül megoldhatatlan volt. A korrekt jövedelmezőség amellett, hogy számos külső befektető figyelmét fordította az ipar felé, folyamatos munkát és tapasztalatszerzést kínált a színészeknek, forgatókönyvíróknak, operatőröknek, rendezőknek, valamint a technikai személyzetnek.

Az 1927-es filmkvótákat szabályozó törvény mindazonáltal kettős küldetést fogalmazott meg. Célúl tűzte ki a nemzeti filmgyártás közvetlen védelmét, ám közvetett módon egy kultúrpolitikai követelésnek is érvényt szerzett. Az amerikai produkciók közvetítette osztálynélküli, fogyasztás uralta társadalom sokak szemében fenyegetőnek hatott, alapjaiban veszélyeztette a hagyományos angol életmódot és a hangosfilm megjelenésével a közösségtudatot életben tartó nemzeti nyelvet. Ezeket a véleményeket gyakran parlamenti képviselők, közismert politikusok, illetve neves közírók fogalmazták meg, de a tengerentúli életforma számos más kritikusa is a túlzott amerikanizálódás veszélyeire, a nemzeti identitástól idegen öltözködési- és beszédstílusok átvételére és életszemlélet meghonosodására hívta fel a figyelmet. Az amerikai mozi eszképizmusától különösen a fiatalabb generációkat féltették, „kulturálatlanságukért” leginkább azt tették felelőssé. Ugyanekkor a filmiparnak a túlzott nemzetköziséget rótták fel, azt, hogy túl nyíltan majmolja Hollywoodot, és természetesnek veszi az amerikai filmsztárok modorosságát. Az angol produkciókhoz pénzügyi hátteret biztosító filmtörvény burkoltan az osztálytudatosságot, mint a nemzeti identitás meghatározó elemét is védelmébe vette, olyan filmek gyártását tartva fontosnak, amelyek megerősítik az embereket a hagyomány értékeiben és hozzájárulnak a brit birodalomi közösség- és küldetéstudat megerősítéséhez.

A filmtörvény eredményeit ezen utóbbi szempontból értékelve sikertelenségről beszélhetünk. Az amerikai gyártók a törvényben lefektetett kvótákat ugyanis nemcsak, hogy teljesítették, de a harmincas évek elejére (átlagosan 24%-os értékkel) túlteljesítették.[i] Eljött az úgynevezett kvótafilmek és az amerikai dominancia növekedésének a korszaka. Az úgy technikai, mint esztétikai értelemben komoly kívánalmakat hagyó hangos kvótafilmek átlagos gyártási költsége ₤12-20,000 volt (szemben a mindössze ₤5-12,000 összköltségű némafilmekkel). Míg ezek az összegek a tengerentúli stúdióóriások számára jelentéktelennek minősültek, számos szigetországi kisvállalkozás éppenséggel a hangosfilmre történő átállás következtében volt kénytelen felhagyni a filmgyártással. A hangosfilm megjelenése átláthatóbbá tette a piacot, ugyanakkor az új színjátszási stílusok és a brit nemzeti karakterhez mindig is közelebb álló nyelvi regiszter megjelenítésével vonzóbbá tette a hazai produkciókat. Bizonyos területeken – például a krimik, valamint komédiák esetében – a brit gyártók egyenesen amerikai versenytársaik fölébe kerekedtek a bevételek tekintetében.

Külön ki kell emelni a magyar származású Korda Sándor brit filmgyártásra gyakorolt termékeny hatását. A VIII. Henrik magánélete (1933) mindössze ₤60,000 fontból készült és több mint ₤500,000 jövedelmet hozott a London Film Productions (Korda saját cége), valamint a film amerikai forgalmazását lebonyolító United Artist számára. Korda nemcsak meghódította az amerikai piacot, de a brit filmgyártás történetében először egy bejáratott, igen jól működő tengerentúli terjesztői hálózathoz is hozzájutott. Így a gyártókapacitás fejlesztése, modernizációja is megvalósulhatott: Korda megépítette a technikai felszereltségét tekintve egyedülálló Denham-i stúdiókomplexumot, ahol nagy költségvetésű, látványos filmek egész sora készült el a következő években. A VIII. Henrik sikerét azonban egyik sem tudta megközelíteni. A polarizálódó filmpiacon a gyártók nehéz döntéshelyzetbe kerültek: vagy kis költségvetésű, ám szolid profitot biztosító kvótafilmeket, vagy kiemelkedő nyereséggel kecsegtető ám jóval kockázatosabb szuperprodukciókat készítenek. A Korda-film külföldi sikere buzdított sok vállalkozást arra, hogy – igazából megfelelő alapok nélkül, rövidlejáratú, nagy törlesztő-részletű bankkölcsönökre támaszkodva – a második utat válassza. De a kvótafilmek készítői is magasabb sebességi fokozatba kapcsoltak. Voltak stúdiók, ahol három műszakban forgattak filmeket és olyan rendező is akadt (pl. George Pearson, Michael Powell), aki évi 6-8 filmet forgatott. A kvótafilmek ennek ellenére egyre érdektelenebbé váltak és közönségük jó részét elveszítették a látványvilágukban, dramaturgiájukban és színészi alakításaikban Hollywood-szerű filmek mellett. Ez utóbbiak gyártási költségeit viszont az angol piac önmagában nem tudta kitermelni, ám az amerikai közönségnek csak egy szűk – az irodalmi adaptációk és a történelemi témák iránt nyitott – szegmensét tudták megszólítani.

Az alapokig visszavezethető, strukturális gondok hamarosan kiütköztek. 1937-re az angol filmgyártás gerincét jelentő vállalatok (Gaumont-British, London Films, Gainsborough) egymás után tettek közzé komoly veszteségeket tartalmazó pénzügyi jelentéseket. A fellendülés éveiben meghonosított finanszírozási gyakorlat, valamint az amerikai piac jóságos hatásába vetett hit egyaránt megalapozatlannak bizonyult. Már 1936-ban körvonalazódni kezdett egy újabb állami interveció szüksége, amikor a kormány Lord Moyne-t arra kérte, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot állítson fel a filmiparban tapasztalható gazdasági nehézségek kivizsgálásra. Mielőtt rátérnénk az új problémák kezelésére tett kormányzati kísérletekre, vessünk egy pillantást a következő adatsorra. Ez ugyanis az 1927-es törvény hatását a konkrétumok tükrében mutatja.

Forrás: bfi Film & Television Handbook.

http://www.screenonline.org.uk/film/facts/fact2.html

A táblázat utolsó két sora a hazai gyártású filmek számának jelentős csökkenését mutatja. Ennek okait fentebb kivonatosan jellemeztük, a Moyne-bizottság pedig maga is megnevezte a pontos okokat. Az 1938-as második filmtörvény sokat köszönhet a bizottság helyzetfelmérő munkájának, az általa megfogalmazott célok közül a következők voltak a legfontosabbak:

• újabb 10 évre meghatározásra kerültek a kvóták
• a rövidfilmek ugyanúgy védelem alá kerültek, mint a játékfilmek
• meghatározásra került az a minimális összeg, amelyből az úgynevezett kvótafilmeket forgatni lehetett (₤7,500/film); ha a gyártási költség ezt a határt bizonyos mértékben meghaladta, akkor könnyebben teljesíteni lehetett a kvótaelőírásokat.
• a kvótafilmek gyártását megkönnyítették a filmjeiket külföldön terjesztő cégek számára

Az új törvény egyértelművé tette az állami szerepvállalásra vonatkozó elképzeléseket. Az állam egyáltalán nem kívánt a filmipar finanszírozásában közvetlenül részt venni, ugyanakkor saját lehetőségeihez képest elkötelezte magát a külföldi tőke, vagyis az amerikai befektetők iránt. A világpolitikai helyzet is közrejátszott abban, hogy az évtized végére az USA és Nagy-Britannia egyre szorosabb szövetségi rendszert alakított ki egymással, amelynek egyik elemét éppen a film jelentette: Hollywood legfontosabb piaca Anglia lett. Mindemellett újra előtérbe kerültek a külföldi befolyásszerzés negatív következményei, valamint a nemzeti értékek védelmének kiemelt fontossága. Egy dolog mindenesetre világossá vált: a fenntartható fejlődést biztosítani képes függőleges felépítésű filmipar létrehozása csak komoly befolyás-növekedéssel járó külföldi tőke bevonással valósítható meg.

A második világháború jelentős anyagi károkat okozott a technikai infrastruktúrában, ugyanakkor a gyártásban résztvevő humán-erőforrás átcsoportosítását eredményezte. Átlagosan évi hatvan, javarészt a kormányzat által támogatott, propaganda-értékkel bíró filmet forgattak a szigetországban, ám jelentősen megnőtt a tengerentúli koprodukciók száma is. Az amerikai tőke a szolidaritás szellemében átmenetileg az angol piacon elért profitjának mindössze egyharmadát (évi 6-10 millió fontot) telepítette haza. A forgalom soha nem látott szintekre emelkedett: míg a háború kirobbanásakor ez az összeg 19 millió font volt, addig 1945-ben meghaladta a 30 milliót. A haszon a mozikra kirótt szórakoztatóipari különadó és nyerség-többletadó profitcsökkentő hatása ellenére ugyancsak jelentősen megnőtt. A háború alatt vált jelentős piaci tényezővé (úgy a gyártás mint a forgalmazás terén) a harmincas években J. Arthur Rank által megalapított és eleinte kizárólag filmforgalmazással foglalkozó vállalat. A mélyen vallásos Rank amellett, hogy a mozit a családi szórakozás legfontosabb formájának, a hagyományos értékrend alapvető közvetítőjének tekintette, összhangot teremtett a hazai és a nemzetközi forgalmazás gyakran feszültségekkel teli folyamataiban. A Rank filmbirodalom és a háború során ugyancsak jelentős befolyásnövekedést elérő ABPC 1941-re az angol stúdiókapacitás hetven százalékát irányította és jelentős érdekeltségekkel bírt a filmszínház-láncokban is. Az ilyen mértékű tőkekoncentráció ellentétes volt a monopóliumellenes szabályokkal és újra állami beavatkozást sejtetett.

A háború befejezésének évében hatalomra került munkáspárti kormány számára a kartellek és a függetlenek között egyre feszültebbé váló viszony kezelése szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A helyzetet csak tovább nehezítették az olyan átgondolatlan döntések, mint az amerikai filmekre 1947 augusztusában kivetett értéknövelő-adó (ú.n. Dalton-adó), melynek mértéke a mai szemmel szinte  hihetetlen 75% volt. Az Amerikai Mozgóképszövetség (MPAA) igen gyors és nem kevésbé radikális válaszlépéseként az angol piac teljes bojkottját jelentette be. A kereskedelmi minisztérium és az államkincstár hamar ráébredt arra, hogy az ország újjáépítéséhez Angliának óriási szüksége van a tengerentúli alapanyagokra, ipari és mezőgazdasági termékekre, vagy éppenséggel a Marshall-terv keretében az országba érkező tőkére. Mivel az Egyesült Államok Nagy-Britannia legfőbb kereskedelmi és politikai szövetségesének számított semmiképp sem kockáztathatta a filmipar védelmében egy esetleges kereskedelmi háború kirobbanását: egészen egyszerűen a filmet nem lehetett a kereskedelmi kapcsolatok összetett rendszerétől különválasztani és egyedi módokon és stratégiákkal kezelni. Az adót a rákövetkező évben eltörölték, amit megkönnyített az is, hogy az angol filmgyártás a közbeeső időben sem virágzott fel. Az ok egyértelmű: a Rank vállalaton kívül nem létezett olyan hazai piaci szereplő, amely az amerikaiak kivonulásával létrejött űrt sikerrel próbálhatta volna meg betölteni. A kormányzatnak más módokon, de záros határidőn belül kellett a brit mozi védelmében lépéseket tenni.

Az 1948-ban beterjesztett filmtörvény a vetítők számára határozott meg kvótákat: ennek értelmében a műsorra tűzött filmek 45%-ának kellett angol gyártásúnak lenni. Két év múlva a kartellek hatékony lobbitevékenysége révén ez az arány 30%-ra csökkent. Az ötvenes évek kvótafilmjei azonban csak nevükben idézték a harmincas évek alkotásait, hiszen itt túlnyomó többségükben nagy költségvetésű, a külföldi piacokon is ütőképes, nemzetközileg ismert és elismert sztárszínészekkel forgatott munkákról beszélhetünk (Ivanhoe–1952; Rob Roy–1953; Moby Dick–1956). Az egyik törvénycikkely értelmében az amerikai vállalatok mindössze évi 17 millió fontot telepíthettek haza, ami komoly infrastrukturális fejlesztésekhez, a Borehamwood-i valamint az Elstree-i stúdiók kibővítéséhez és modernizációjához vezetett. Az angol filmeket egy külső tényező, mégpedig a művészmozik Amerikában tapasztalható felvirágzása segítette. Powell és Pressburger munkái, az igen gazdag irodalmi és színpadi kötődésekkel rendelkező alkotások, valamint az Ealing-vígjátékok komoly bevételeket jelentettek a gyártók számára, ugyanakkor megalapozták a free cinema következő évtizedre tehető diadalmenetét. Az 1948-as filmtörvényen kívül két másik a brit mozi gazdaságtörténetét évtizedekre meghatározó lépés is  a munkáspárti kormányzati ciklushoz (1945-51) kötődik. Megalakult a Nemzeti Filmfinanszírozási Vállalat (National Film Finance Corporation – NFFC) és bevezették az Eady-adót. Az új filmfinanszírozási rendszer a gyártók helyett a forgalmazókat – elsődlegesen a független British Lion-t – támogatta mintegy évi 6 millió fonttal. A közönségsiker-gyanús produkciók mellett az idősebb rendezőgeneráció tapasztalt tagjait és a tehetséges elsőfilmeseket egyaránt támogatta a rendszer. Az Eady-adó (az állam, valamint a mozi-hálózatokkal is rendelkező kartellek kompromisszumkészségét is bizonyítva) a lecsökkentett szórakoztatóipari adót egészítette ki. Ez az adónem azért nem jelentett túlságosan nagy terhet a mozi-fenntartók számára, mert a jegyárakba beépítve gyakorlatilag a nézőkkel fizetették meg. Az adóból befolyt összegből a legnépszerűbb hazai alkotások gyártói és forgalmazói részesülhettek. A három tartópilléren nyugvó finanszírozás az iparág összes szereplője számára kiszámíthatóbb struktúrát teremtett és végleg eloszlatta a kereskedelmi háborúval fenyegető 1947-es amerikai bojkott hosszú hónapokon át kísértő szellemét. Egy valami viszont megoldatlan maradt és egyre inkább megoldhatatlannak tűnt: a gyártás és forgalmazás tekintetében az amerikai cégóriásoktól független angol filmipar létrehozása.

Az alábbi adatok jól érzékeltetik a második világháború, valamint a negyvenes évek végi strukturális reformok filmgyártásra gyakorolt hatását:

Forrás: bfi Film & Television Handbook.

http://www.screenonline.org.uk/film/facts/fact2.html