Klasszikus történelemfilozófia tanterv

Második előadás - Rousseau

Rousseau: Második értekezés. A probléma megjelenése - eszmetörténerti előzmények. Kitekintés a Társadalmi Szerződésre.

Visszatekintés:

Történelem és üdvtörténet

a) Ószövetségi próféciák történelemteológiájáról.

b) Az evilági történelem irrelevanciája az üdvtörténettel szemben a hagyományos keresztény történeti gondolkodásban. Ágoston.

c) Fordulat és kivétel: Joachim. Hogyan válik az evilági történelem előbb az üdvtörténet részévé, majd az üdvtörténet tulajdonképpeni terepévé.

d) Vico: evilági történelem, mely azonban szükségképpen ciklikus pályát jár be.

e) A felvilágosodás tudás-eufóriája és a történelmi rossz tudomásulvétele.

Ehhez:

Az évszázadokig csak lassan változó, hierarchikus fölépítésű középkori európai társadalom zárttá vált világképe a reneszánsz nyomán, a reflektált kulturális tér és idő tágulásával ismeretesen mind jobban kinyílik. A természettudományos és földrajzi fölfedezések, a kapitalizálódás, a modern városi életforma kialakulása stb. kétarcú szellemi folyamatot indított el.

Egyfelől a természeti és társadalmi jelenségek racionális, tudományos magyarázatának lehetősége, az, hogy a világ egyre inkább az ész és a tapasztalat által vizsgálhatóak tűnt, s hogy ez együtt járt a korábbi rendi kötöttségek és a teológia definiálta gondolkodási keretek felbomlásával - roppant megnövete az újkori ember önbecsülését, az emberi ész tekintélyét.

Másfelől azonban a régi kötelékek, szellemi és érdekközösségek részleges bomlása folytán megint egyszer tömeges élménnyé vált a biztonságérzet elvesztése. Ha a sokarcú és változatú, de mégis alapvető szellemi pilléreit ezer évig bíró „középkori" világképben mindennek - jónak és rossznak - megvolt valamiképpen a maga helye, szerepe (s itt most nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy hányszor fenyegette mégis, ezalatt is zűrzavar és kétely ezt a rendet), a vallásos világkép bevett dogmáinak, illetve ezen hittételek evidenciájának, kanonikus értelmezésének megrendülésével a világmindenség rendjének régi képe általában is összeomlóban volt. S ezzel az emberi viselkedéseket szabályozó értékek, erkölcsök, intézmények alól is kicsúszni látszott a talaj.

- írta a nagy angol költő, John Donne.

Minden dolog viszonylagossá válásának ezt az érzését azonban - mely pl. Shakespeare-nél, Cervantesnél is magának a világ rendezettségének, egységének fölbomlásaként jelent meg - a XVIII. század második feléig háttérbe szorították - vagy nem történelemfilozófiai kontextusban érzékelték - az új természettudományos gondolkodás által fölvetett antropológiai, etikai és ismeretelméleti problémák. Ezekből azért nem adódtak közvetlenül történelemfilozófiai dilemmák, mert az empirista és racionalista vizsgálódások nem a világot magát, hanem az „eredendő" emberi természetnek és tudatnak a külvilághoz való viszonyát tekintették probematikusnak.

Maga a világ, a társadalom - a legtöbb gondolkodó számára - még a XVIII. század elején-derekán is vagy ésszerűen berendezettnek, vagy az ésszerűtlen emberi magatartások leleplezésével nyomban ésszerűsíthetőnek látszott. A társadalomban tapasztalható „rosszat" - az „ésszerű" s tényleges állapot közötti feszültséget - ebből a nézőpontból vagy puszta látszatnak tekintették, mint pl. versében Pope:

- vagy a társadalom által ésszerű kordában tartott, de egyébként önző emberi alaptermészet sötét vonásainak tulajdonították; - vagy pedig a fölvilágosodás előrehaladásával várhatóan fölszámolódó eddigi emberi tudatlanság, babona következményeinek. „A nagy bűnök mindenkor híres tudatlanoktól származnak" - vélte Voltaire.

De egyrészt a nagy újkori európai társadalmi átrendeződési folyamat egyre súlyosabb feszültségei - s később kataklizmái -, másrészt éppen a tudományos eredményeknek egyes, az emberre magára, önértelmezésére vonatkozó, váratlanul elbizonytalanító konzekvenciái mind inkább kikezdték ezt az optimizmust. Voltaire pl. maga is hamarosan korrigálta korábbi derüs világképét:

Igaz, a felvilágosodás alaphangja sokáig az az optimizmus volt, amely Condorcet soraiból s kitűnik:

„Az alapigazságokat, a tudományos módszereket, ha egyszer már elterjedtek a régi és az új világ minden népe között, többé nem lehet megsemmisíteni, az emberi nem sohasem zuhanhat vissza a fény és a sötétség erőinek ádáz küzdelmei közé, mely sorsra, eddig úgy tűnt, maga a természet kárhoztatta. Nincs többé erő, mely elolthatná a szellem gyújtotta szent lángot." (Akadémiai székfoglalójából)

Mégis, mind több gondolkodó nézett szembe azzal, hogy a társadalomban megélt „rossz" az emberi lét tartós élménye.

„Tudom - írja Hume Turgotnak -, hogy Ön egy azon nemes gondolkodók közül, akik azon vonzó és felemelő, bár talán túlzó reeményt ápolják keblükben, hogy az emberi társadalom állandó haladásra, tökéletesedésre képes; hogy az emberi tudás növekedése elősegíti a jó kormányzat kialakulását, s a jó kormányzat legfőbb támaszának tekinti a tudás növekedését, s hogy a könyvnyomtatás feltalálása óta nem kell többé a barbárság és a tudatlanság korának visszatérésétől rettegnünk. [...] Könyörgök, az Angliában mostanában zajló események nem tűnnek némileg ellentétesnek az Ön rendszerével? [...] Ön azt válaszolja, hogy mindez csupán jelen tudásunk tökéletlen állapotából származik: ez így igaz, de vajon elérhet-e az emberiség valaha s tökéletesebb állapotot, amig a gazdagt a tudásvágynál kézzelfoghatóbb vágyak kielégítése foglalkoztatja, s a szegény egész napját elfoglalja a szellemtelen munka, a szakadatlan robot. S ekkor még nem is említettem a nemzeti gyűlölséget és a háborúkat, a legnagyobb és a legképtelenebb őrültséget, mely megbénít minden szárnyaló tervet, mely az emberi nem tökéletesedését célozza." (Értekezés az emberi természetről)

Mandeville már a XVIII. század elején sem az ostbaság vagy a tökéletlen megismerés számlájára írta a társadalmi rosszat. Ellenkezőleg, úgy látta, hogy a rossz, a bűnök és a társadalom gyarapodása, haladása elválaszthatatlanul összetartoznak, sőt: „a bűn a jólét alapja, ha korlátját a törvény kiszabja".

Rousseau Értekezése az emberi egyenlőtlenségek eredetéről és a Társadalmi szerződés

Ehhez, a francia fölvilágosítók kezdeti optimizmusától különösen idegen kiindulóponthoz kapcsolódott azután Rousseau nevezetes történelemfilozófiai elmélete, csak épp Mandeville „cinikus" egyetértésével ellentétes következtetésre jutva. A modern társadalomképbe újra benyomuló rossz fölött Rousseau képtelen napirendre térni. Az embert felelősnek látja a magaformálta történelem során megtapasztalt jóért és rosszért. Az eredetinek feltételezett „természeti ember" civilizálódását, a polgári társadalom kifejlődését egyben az ember fokozatos morális elfajulása, s szabadsága elvesztése történetének látja, a társadalmi rosszat meghatározott emberi cselekvések következményeként mutatja be. Mint ilyet azonban egyben emberek által korrigálhatónak, a társadalom tudatos átalakításával felszámolhatónak, visszaszoríthatónak tartja. A megoldásra azonban Rousseau csak egyetlen lehetőséget lát: megtagadni, s lehetőleg befagyasztani ezt a fejlődést - még ha e megtagadás az emberi szükségletek korlátozását követeli is.

A gondolatmenet azonban több ponton is eleve nehezen megoldható dilemmákat vet fel. Vajon szükségszerű folyamat, balszerencse vagy hibás döntések sorozata vezetett-e az emberek közötti egyenlőtlenségek jelenkori szélsőséges kibontakozásához? Rossz döntéseket persze elvben lehetne korrigálni, de amennyiben az ember egykor szükségszerűen (mert benne szunnyadó képességeit és szükségleteit kibontakoztatva) lépett a történelmi romlás, a szabadság fokozatos elvesztésének útjára (s Rousseau inkább erre hajlik), vajon mi biztosíthatja e tragikus, ám szükségszerű elfajulás megállításához - egy új „társadalmi szerződéshez" - szükséges emberi potenciált? A megoldást kidolgozni próbáló Társadalmi szerződés megírásakor Rousseau újabb nehéz kérdésekbe fut. Feltéve, hogy lehetséges a partikuláris érdekérvényesítéseket, szabadságot az egész közösség szabadságának maximalizálása kedvéért korlátozó jogrend kidolgozása, nem világos, hogy ki lehetne a partikuláris érdekeken felülemelkedni képes új törvényhozó, s ki a törvények pártatlan végrehajtója?

Az órán a Második értekezés szövege alapján vizsgálandó kérdések:

- Miben áll Rousseau-nak a fennálló állapotokat illető kritikája?

- Hogyan különbözteti meg Rousseau a történelem történész és filozófusi szemléletét?

- Hogyan írja le a „természeti állapotot"?

- Mi vet véget szerinte a természeti állapotnak, s mi hajtja „romlás" felé a társadalmat?

- Szükségszerű-e Rousseau szerint a szabadság elvesztésének folyamata?

- Hogyan értékeli Rousseau az emberi képességek és szükségletek szakadatlan bővülését?

- Milyen korrekciós lehetőségeket enged meg e történelemfilozófiai modell?