Klasszikus történelemfilozófia tanterv

Harmadik-ötödik előadás - Kant

Kant: Az emberiség egyetemes története világpolgári szemszögből

A német idealizmus történelemfilozófiáját fogadó szellemi közeg, különösen a történelemről szóló korábbi és kortársi irodalom tanulmányozásához igen jó bevezetést kínál Peter-André Alt nagy Schiller-monográfiájának erről szóló része. (Ld. V. fejezet, különösen a Schiller jénai székfoglaló beszéde kapcsán írottakat. Verlag C. H. Beck, München, 2000.)

Három előadásunk tárgyalja a Világpolgár-esszét. Első alkalommal rövid felvezetés után a mű szerkezetét, a struktúra és a stílus jelezte belső feszültségeket vesszük előzetesen szemügyre, majd az írás bevezető részének dilemmáit elemezzük. A második előadás az első négy tézist, míg a harmadik előadás az utolsó öt tézist tárgyalja, kitekintéssel Azemberi történelem feltehető kezdete című írásra.

Az első előadást bevezetve célszerű röviden kitérni a következőkre:

A történelemfilozófia nagy korszaka, a klasszikus német idealizmus gondolkodói éppen a felvilágosodás ellentmondásos szellemi örökségével próbáltak szembenézni, s igyekeztek ezt az örökséget újrafogalmazni. Rousseau fejlődéskritikája után amúgy is képtelenségnek látszott fenntartani a szüntelen, problémátlan haladásba vetett naiv hitet. Vajon összeegyeztethető-e még a haladás rossz következményeit föltáró rousseau-i kritika komolyan vételével a történelmi haladás bármiféle módosított koncepciója? S nemcsak a haladás és a „rossz" immár letagadhatatlannak tudott kapcsolatát (a képességek és szükségletek bővülésének, a gazdaság és a technika fejlődésének emberi, társadalmi árát) kellett tisztázni. Arra is választ kellett találni, hogy egyáltalán mit is jelent a haladás? Minek a haladását? Milyen cél felé? Egyáltalán, milyen alapon beszélhetünk haladásról, értelmes emberi történelemről? Mi múlik azon, hogy sikerül-e vagy sem valamilyen történelemi haladáskoncepció elgondolása? S mi az egyes ember szerepe, súlya és szabadsága ebben a haladásként elgondolni próbált történelemben?

Ezeket a kérdéseket állította középpontba Herder és Kant híres történelemfilozófiai vitája.

Kiindulópontjuk két kérdésben közös volt: 1) Híven a fölvilágosodás szemléletéhez, a történelmi haladást az ember saját erőinek kibontakozásaként fogták fel. 2) Akárcsak Rousseau, elismerték a „rossz" és a haladás összefonódását, ez mégsem vezette őket haladásellenző pesszimizmushoz. Legalábbis megpróbálták végiggondolni az értelmes történelem eszméje fenntartásának lehetőségeit.

Nézetkülönbségük talán két ponton a legizgalmasabb: 1) Mire építhető a haladás gondolata? Herder szerint a humanizálódás föltartóztathatatlan folyamatát a Gonviselés indította el a világban, amelyben a látszólagos rossz fokozatosan föloldódik, illetve értelmet nyer, isteni harmónia bontakozik ki. Kant, szemben Herder optimizmusával, úgy látja, semmilyen empirikus bizonyítékunk nincs egy ilyen célszerű rendszerről - sőt, történelmi tapasztalataink éppenséggel szörnyű értelemnélküliséget mutatnak -, de a filozófusnak súlyos okai vannak arra, hogy ne fogadja el ezt a lehangoló képet. Nem tehet egyebet, mint hogy megpróbálja tapasztalatai ellenére ésszerűnek elgondolni a történelem folyamatát. Ha ugyanis ragaszkodik egyfelől bármiféle természeti rend képzetéhez, másfelől az ember kitüntetett státusának bibliai hagyományához (a nyugati ember önképéhez), akkor szükségesnek tűnik az emberi dolgok világában is rendet feltételezni, s megkerülhetetlen egy értelmes történelmi fejlődés feltételezése. Szükséges munkahipotézisről van szó tehát, s amit Kant ezután a történelemről mond, így föltételes: ha föltesszük ezt a történelemben érvényesülő ésszerűséget, akkor a történelmet így és így lehetne elgondolni. 2) Fölszámolja-e az ember nem haladása az egyének szenvedését, alávetettségét? Míg Herder az emberi - beleértve az egyéni - boldogságot, humanizálódást, végső soron az állam nélküli szabadságot tartotta a haladás céljának, addig Kant az ésszerű törvényekre épülő jogállamot, amelyhez ugyan az emberi nem képességeinek kibontakozása vezetne el (s amely egyben e képességek tökéletes kifejtésének legjobb közege is volna), de ez a folyamat az egyén számára éppenséggel veszteség. Úgy látta, hogy nem és egyén érdeke nem esik egybe: a történelmi fejlődés csak olyanként gondolható el, mint amely átgázol az egyes embereken, nemzedékeken.

Kant ugyanis az emberi-társadalmi antagonizmusokat, a „radikális rosszat" - egy, a fölvilágosodásban is továbbélő hagyományhoz kapcsolódva - közvetlenül az emberi természetből (mégpedig éppen az embert az állatok fölé emelő adottságokból) vezeti le, s ezt szerinte csak a törvényekre épülő állam tarthatja féken. „Az ember olyan állat, amelynek úrra van szüksége, ha nemének más tagjaival él együtt" - írja. Ezért az értelmes történelem lehetőségén gondolkodva Kant számára nem az a kérdés, miként szüntethetők meg az uralmi viszonyok, hanem az, melyek az emberi képességek kifejlődését leginkább segítő ésszerű uralmi viszonyok, s ezek milyen föltételek között valósíthatóak meg? S persze ismét fölmerül a Társadalmi szerződésben megfogalmazott rousseau-i kérdés: ki lehetne egy ilyen jogi állapot elgondolható törvényhozója és törvények végrehajtója?

Herder, aki elviselhetetlennek érezte az egyént föláldozó történelem és állam gondolatát („miért lenne az egyén az állam számára teremtve?"), úgy vélte, hogy az „ember, akinek úrra van szüksége, állat". De, hogy milyen föltételek mellett volna nélkülözhető az állam, arról Herder csupán annyit mond, hogy annak lehetőségét a „humanitás terjedése" hozza magával. Számára az a lényeges, hogy az egyének, népek, korok nem puszta eszközei a történelmi folyamat végcéljának, hanem önértékek: „Isten egész társadalmában egyetlen dolog sincs, amely csak eszköz - minden egyszerre eszköz és cél, így bizonyára az évszázadok is." Csakhogy - veti ez ellen Kant - ha a történelem célja az egyesember boldogsága volna, akkor mi értelme a haladásnak, miért lett a primitiv emberből civilizált lény? Aki haladásként karja fölfogni történelmet, véli, annak le kell mondania az gyén középpontba állításáról. Ez a következtetés azonban Kant számára föloldhatatlan problémát okozott, hiszen tudta, hogy e történelemkép, ahol a haladás csak fölhasználja az egyéneket, anélkül, hogy boldogságukra, s tetteiket, anélkül, hogy azok morális oldalára tekintettel lenne - összeegyeztethetetlen bármiféle etikával. Nemcsak azért, mert Kant etikai fölfogása szerint az ember eszköznek tekintése a legsúlyosabb bűnnek számít (s összeegyeztethetetlen az ember önbecsülésével), hanem azért is, mert minden etika előföltétele az egyén középpontba állítása, jelentősége. Kant érzékelte, hogy etika és történelem nem hozható közös nevezőre: a történelem nem a moralitás szférája. Vitájuk Herderrel tulajdonképpen belső vita: egy olyan dilemma egymásnak feszülő szempontjait fogalmazták meg egymással szemben, melyet mindketten sajátjukként értettek és éltek meg. Azért, hogy a rossz megtapasztalását és a haladás gondolatát összeegyeztethessék, mind a ketten eljutottak azon gondolathoz, hogy egy értelmes cél felé tartó történelem koncepciójának ára annak elfogadása, hogy maga a rossz hozza létre a jót - s persze szembesülniük is kellett e gondolat konzekvenciáival.

A Világpolgár-esszé tárgyalásnak főbb lépései:

- A szöveg címének elemzése, a benne foglalt feltételezések kibontása.

- A mű belső feszültségeinek tükröződése a kompozícióban és a stílusban. (Bevezető és kifejtő rész feszültsége, tézisek és kifejtésük feszültsége, az egyes tézisek egymáshoz való viszonyának feszültsége, szerzői kiszólások a szövegből, függő beszéd és önreflexió stb.)

- A Bevezető belső szerkezete. A történelem lehetséges nézőpontjainak dilemmája a Bevezető szerint. Hogyan viszonyul ez a történelem filozófiai nézőpontjának herderi gondolatához? Szilárdnak látszó pozíciók reltivizálódása a Bevezetőben. Az ember önbecsülésének, saját kitüntetett szerepébe vetett hitének megrendülése a történelmi tapasztalatok fényében. Mit jelent, hogy „a filozófus itt nem tehet másként"? A történelemfilozófiai hipotézis feladata és esélyei. Természettudomány és történelemfilozófia ambicióinak összevetése a Bevezetőben.

- Természettudományok és történelemfilozófia egymásra épülésének megfordulása a tézisek kifejtése során.

- A tézisekben foglalt állítások folyamatos relativizálódása.

- A történelem föltételezett értelme.

- Melyek Kant szerint az értelmes történelem elgondolásának előfeltételei? (Az ember ön-megvalósítása. Nem és egyén viszonya. Eszköz és cél. Boldogság versus önbecsülés. Társiatlan társiasság. A rossz történelmi szerepe.)

- Öntudatlanul mozgató emberi adottságok és tudatosan ható céltételezés.

- Az ésszerű jogállam és az individuum viszonya.

- Az ésszerű törvényekre épülő jogállam és a morál.

- Az ésszerű jogállam feltételei és elgondolásának paradoxonai.

- Reflexiók: az értelmes cél felé tartó történelem eszméje viszonya a chiliasztikus hithez, a szépirodalomhoz, a történettudományhoz.

- Az értelmes történelem elgondolásának alternatívái: az esetlegesség és az önpusztítás opciói.

- Kant mérlege saját kísérletéről.

- Kant viszonya saját gondolatmenetének konklúzióihoz, és e viszony tükröződése a szerkezetben.

Kitekintés Az emberi történelem feltehető kezdete és a Mi a felvilágosodás című Kant-esszékre.

Néhány szempont:

A Feltehető kezdet és a Világpolgár-esszé viszonya egymáshoz. Közös és egymást kizáró elemek. Feloldható-e a két írás szembenállása?

Mit jelent a „nem félni az árnyaktól"-gondolat a Mi a felvilágosodás esszé végén? Hogyan kapcsolódik ez az írás a másik két tárgyalt szöveghez?

Kitekintés a kitekintésből: Moses Mendelssohn Felvilágosodás-írásának és Kant szövegének összevetése. (Vajon miért írta Kant, hogy ha ismerte volna Mendelssohn szövegét, nem is írja meg a magáét?)