6. A koraújkor metafizikai rendszerei

C) Spinoza és Leibniz

Az újkori metafizika kiteljesítését Spinoza és Leibniz filozófiája jelenti. A szubsztancia problémája náluk a legkidolgozottabb: felfogásuk két, egymást kiegészítő ellentétes pólust képez, habár a végső szubsztancia mindjettőjüknél, formálisan, azonos.

Benedictus (eredetileg: Baruch) Spinoza (1632-1677) szubsztanciája, amint azt Etika, geometriai módon bizonyítva („Ethica, ordine geometrico demonstrata”, megjelent 1677-ben, de már a szerző halála után) című főművében kifejti: „Isten vagy a természet” (Deus sive natura), mely egyetlen és végtelen, s nem lehet teremtett, hiszen a szubsztancia éppen az, ami önmagának oka (causa sui). Ennek a szubsztanciának végtelen sok attributuma (lényegétől elválaszthatatlan tulajdonsága) van, habár mi csupán kettőt ismerünk: a kiterjedést és a gondolkodást. Az emberben a két attribútum együtt nyilvánul meg, mégpedig az ún. pszichofizikai paralelizmus elve szerint: „a képzetek rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata”. A szubsztancia modusainak (lényegétől elválasztható tulajdonságainak) száma is végtelen; ilyen móduszok a természeti világ dolgai, s ilyen például a mozgás is. A világban minden szükségszerű, ez magára Istenre is vonatkozik: „Minden, amit úgy fogunk fel, hogy Isten hatalmában van, szükségszerű.” A szabadság: a fölismert szükségszerűség, a szenvedélyeink fölötti uralom. A politikában a demokrácia, az erkölcsben a szubsztanciával való teljes azonosulás, „Isten értelmi szeretete” (amor Dei intellectualis) testesíti meg a szabadságot és az erényt, s ezzel együtt a boldogságot: mert a boldogság nem az erény jutalma, hanem ez maga az erény. Élete megfelelt filozófiájának: a zsidó egyházból kiátkozott Spinoza, aki ezt követően egy kisebb protestáns közösséghez csatlakozott, erkölcsi függetlenségét lemondással és áldozatokkal vívta ki: az egyetemi meghívásokat visszautasította, mivel úgy vélte, azok mindenképpen korlátoznák gondolkodási és tanítási szabadságát, s ehelyett optikai üvegek és gyémántok csiszolásából élt.

Spinoza főművének, az öt részből álló Etikának valójában csak az utolsó három része foglalkozik ténylegesen etikával. Elméletének sajátos vonása, hogy az erkölcsi élet területét nem állítja szembe a természettel, hanem a természet részeként szemléli. A mű harmadik része az indulatok (latinul: „affectus”-ok) eredetét és természetét tárgyalja. Ezeknek ismerete híján ugyanis nem tudnánk megérteni az emberi természetet, és a helyes emberi magatartás éppen az indulatok megfelelő kezeléséből áll. Az indulatok (például a szeretet, gyűlölet, remény, félelem stb.) három alapindulatra vezethetők vissza; ezek: az öröm, a szomorúság, a kívánság. Az öröm és a szomorúság indulata természetes tevékenysége az emberi léleknek. Ám a filozófiailag képzetlen ember úgy gondolja, hogy ezt a két indulatot olyan külső tényezők (személyek, tettek, események) ébresztik benne, amelyek fölött neki nincsen hatalma. Az öröm és a szomorúság tehát olyan indulatoknak látszanak, amelyekben nem tevőlegesen veszünk részt, hanem elszenvedjük őket. Ezért Spinoza ezt a kettőt passzív indulatnak, azaz szenvedélynek nevezi. Az örömnek és a szomorúságnak többféle megnyilvánulási formája van: ilyen például a szeretet és a gyűlölet, a vonzalom és az ellenérzés, a remény és a félelem stb. Mivel a szenvedély mindig valaminek az elszenvedése, egy szenvedély ébredésének kettős oka van: maga az ember, akiben a szenvedély ébred, valamint az a külső dolog (személy vagy tárgy), aki vagy ami szenvedélyt ébreszt bennünk. A kívánság ellenben mindig aktív indulat, sohasem szenvedély. A kívánság Spinozánál ugyanis a törekvés, ösztön, vágy és akarás összefoglaló elnevezése. Ez a kívánság nem valamely külső tárgyra irányuló, hanem az ember saját létének fönntartására irányuló törekvés. Ezért a kívánság végső soron az ember lényegével azonos.

A negyedik rész az indulatok erejéről és az emberi szolgaságról szól, s ez foglakozik az indulatoknak az emberre gyakorolt hatásával. Az indulatoknak - pontosabban a szenvedélyeknek - alávetett ember azért nem a maga ura, mert az ember csupán rész-oka saját szenvedélyeinek. A másik rész-ok, amely viszont nincs a hatalmunkban, az a külső tényező, amely szenvedélyt ébreszt bennünk. De hogyan képesek külső tényezők szenvedélyes indulatokat ébreszteni az emberben? Az ideáink (azaz képzeteink, gondolataink) révén. Ha például egy emberrel kapcsolatban az a gondolatom támad, hogy ártani akar nekem, akkor félelem vagy gyűlölet ébred bennem iránta. Mindkettő a negatív alapindulatnak, a szomorúságnak egy-egy megnyilvánulási formája. Ha ellenben azt gondolom, hogy az illető jóindulattal van irántam, akkor szeretetet, vonzalmat, barátságot érzek vele kapcsolatban. Ezek az öröm különböző formái. Az erkölcsileg helyes viselkedést Spinoza a szenvedélyek megszüntetésével tekinti azonosnak. A szenvedélyek megszüntetése azonban nem az indulatok megszüntetését jelenti; indulatok ugyanis természetünknél fogva vannak bennünk. Csakhogy ezeknek az indulatoknak nem kell szükségképpen szenvedélyek formájában megnyilvánulniuk. Ember voltomnál fogva jelen van a lelkemben a szomorúság, de nem szükségszerű, hogy ez az indulat X vagy Y iránti félelem illetve gyűlölet formájában jelenjék meg.

Az értelem Spinoza szerint az a képességünk - olvassuk az ötödik részben az értelemről és az emberi szabadságról -, amelynek segítségével szenvedélyeinket legyőzhetjük. Ehhez tiszta és határozott képzetet kell alkotnunk róla. Miben áll ez? Spinoza szerint a szenvedélyt megérteni annyi, mint fölismerni a külső okot, amely kiváltotta. Ha pedig fölismertük, akkor ki tudjuk kapcsolni ezt az okot. Ha például Péter azt tapasztalja, hogy Pál gyűlölettel van iránta, akkor Péterben a viszontgyűlölet szenvedélye ébred Pál iránt. De ha tiszta és határozott képzetet alkot erről a szenvedélyes indulatáról, akkor le tudja győzni, a következő megfontolás segítségével: egy ember felém irányuló gyűlöletét szeretettel kell legyőzni, nem pedig viszontgyűlölettel megtorolni.

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) szubsztanciája nem az Egy, hanem a Sok, a végtelenül sok „monász”. Az „egység” jelentésű görög monász kifejezést Leibniz a szubsztanciák elnevezéseként alkalmazza. Elfogadja a korpuszkula-elméletnek azt a tanítását, hogy a természeti világ végső összetevői a korpuszkulák. Elfogadja továbbá Spinoza tételét, miszerint minden dolog - azaz minden korpuszkula - Isten általunk ismert két attribútumának, a gondolkodásnak és a kiterjedésnek a módusza. Nem tartja ellenben megalapozottnak azt a diszjunkciót, hogy egy dolog vagy kiterjedt, vagy gondolkodik. Szerinte a korpuszkulák kiterjedt és gondolkodó létezők: ezeket nevezi monászoknak, s a monászokat tekinti szubsztanciáknak. A monászok, melyeket Isten teremtett, akarattal és tevékenységgel bíró atomok: „a tevékenység a szubsztancia lényegéhez tartozik”; a monász mint szubsztancia „tevékenykedni képes létező”. A tevékenység oka és alapja az erő. Leibniz későbbi monadológiájában a monászok már csak az erő tulajdonságával rendelkeznek szükségképpen, kiterjedéssel nem - a kiterjedés csupán az erő egyik jelenségformája. A tér maga is mindig csak valaminek a kiterjedése, az idő pedig valamely dolog mozgásának az ideje. Minden monász egy kis univerzum („nincs ablaka” a másikra); a mindenség élő tükre, tevékeny és szabad, a tökéletességre tör. Mivel a monászok „gondolkodó metafizikai pontok”, ezért minden monász elgondolja, vagyis fogalmilag reprezentálja a teljes univerzumot. Természet és lélek, anyag és szellem - Isten, a „legfőbb monász” kivételével - mindenben együtt van, természetesen az emberben is: itt mint két, előre jól beállított óra, párhuzamosan működnek, az „eleve tételezett harmónia” (harmonia praestabilita) elvének megfelelően. Isten a teremtés alkalmával eleve összhangba hozta egymással a testet és a lelket, amelyek így párhuzamosan, de kölcsönhatás nélkül működnek. A helyes életben megvalósul a teremtés végső célja: világunk „a lehetséges világok legjobbika”. A matematikus és polihisztor Leibniz a hannoveri uralkodóház szolgálatában állt; a berlini tudományos akadémiának pedig megalapítója és első elnöke volt.

Az idea homályossága Leibniz szerint nem vonja maga után az ismeret és a jelentés homályosságát. Az ezerszöget pontosan ismerhetjük, s pontos jelentést is fűzhetünk a nevéhez, annak ellenére, hogy nem alkothatunk róla pontos szemléleti képet (nem észlelhetjük az ezerszög és a kilencszázkilencvenkilencszög közti különbséget). A gondolkodásnak azt a fajtáját, mely híján van a világos ideáknak, s ezért szavakra szorul, Leibniz „vak” vagy „jelképes” gondolkodásnak nevezi, s rámutat, hogy az algebrán kívül majdnem mindenütt alkalmazzuk. Amikor a szavak jelentéséről úgy beszél, mint ideákról, akkor Leibniz az idea-terminust nagyjából a logikai fogalom értelmében használja. A beszélő sohasem birtokolja teljes egészében azt a fogalmat, mely a szó jelentését alkotja. A jelentés nem a saját ideája, melyet egyedül ő ismer, hiszen lehetséges, hogy „az emberek inkább azt kívánják megjelölni, amit mások gondolnak, mint azt, amit a magunk esze után indulva gondolunk”. Az arany például, mondja Leibniz, „nem azt jelenti, amit az, aki mondja, az aranyról tud, [...] hanem azt is, amit az illető nem tud, s amit egy másik tudhat róla, pl. hogy az arany belső alkatából ered a színe és súlya, és még más tulajdonságok is, melyeket azonban szerinte is jobban ismernek a szakértők”. A szavak tehát azt az ismeretenyagot feltételezik, melyet az emberek közösen birtokolnak, s melynek a szakértők a letéteményesei. A szavaknak Leibniz szerint lényegi tulajdonsága az általánosság. Az általános szavak „nem csupán a nyelvek tökéletesebbé tételére szolgálnak” (tehát nemcsak pragmatikai vagy kényelmességi okokból vezetjük be őket), „hanem nélkülözhetetlenek is azok lényeges szerkezetéhez”. A kommunikáció mellett Leibniz aktív szerepet tulajdonít a nyelvnek a fogalmi gondolkodásban valamint a megismerés egyéni és kollektív folyamatában is. Kimondja, hogy a nyelvek nemcsak az ismeretek közlésének, hanem megőrzésének is eszközei, mégpedig abban az értelemben, hogy maguk a történetileg kialakult nyelvi formák korábbi tapasztalatokat rögzítenek. A nyelvek a népek tudásának tanúbizonyságai, „az emberi nem legrégibb emlékművei”. Ennek alapján jövendöli meg, hogy a tudományok jövendő rendszerében fontos szerepük lesz az etimológiai kutatásoknak és a nyelvek történeti összehasonlításának. Leibniz a maga tökéletes nyelvét nem szavakból, hanem - a matematikusok példájára - karakterekből kívánja fölépíteni, melyek alkalmasak lennének „szellemünk rögzítésére”. Egy ilyen nyelv szerinte lehetővé tenné, hogy a különböző nemzetekhez tartozók éppúgy kommunikáljanak egymás nyelvének ismerete nélkül, ahogyan a kínai írásjelekkel is lehet anélkül kommunikálni, hogy ugyanazokat a hangokat kellene hozzájuk fűzni. E nyelv fő előnye azonban az lenne, hogy gondolkodásunkat olyan áttekinthetővé tenné, mint amilyenek a matematikai levezetések: amikor például vita támad, elég lenne számolnunk, hogy lássuk, kinek van igaza.

<< B) Pro és kontra Descartes. Hobbes    A) Locke >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés