A jugoszláv filmgyártás kialakulása (1945-1953

2. Filmirányítás, intézményrendszer

A Balkán délszlávok lakta területein 1945-ig nem beszélhetünk szervezett filmgyártásról. Egyedi próbálkozások akadtak. Maga a film, főleg vándormozisok révén, már a huszadik század kezdetén eljutott a térségbe. Több lelkes terjesztő felvételek készítésével is kísérletezett. Közülük talán a Manaki fivérek váltak a legismertebbekké. Szerbiában 1911-ben játékfilm is készült, a Karadjordje (r: Čiča Ilija Stanojević). Az első világháború után a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban mégsem fejlődött ki filmipar. Egyedül a terjesztés virágzott, és - a szovjet filmek mellőzésén kívül - lépést is tartott a világ filmes fejlődésével, az éppen uralkodó áramlatokkal. A hangosfilm megszületése után a népszerű amerikai és nyugat-európai filmek mellett nagy sikerrel játszották a magyar vígjátékokat, melodrámákat is. Helyi játékfilmes kísérletek azonban továbbra is csak elvétve, általában dilettáns szinten születtek.

A film először a partizánháború alatt jutott komoly szerephez. Az események híradós megörökítésére megalakult a népi felszabadító hadsereg (NOV) és a partizáncsapatok (POJ) propagandaosztályának filmes szekciója. Később szovjet híradósok is bekapcsolódtak a munkába, és igen jelentős anyag gyűlt össze a felszabadító harcról.

Részben ez a tevékenység is hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború után gyökeres fordulat álljon be a film területén. A népi hatalom azonnal megkezdte a nemzeti filmipar kiépítését. 1945 júniusában, a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alatt megalakult Jugoszlávia Filmvállalata (Filmsko preduzeće DFJ), amelynek tevékenysége föderációs szinten felölelte az egész területet, a gyártás minden filmtípusra kiterjedő technikai feltételeinek megteremtését, a forgalmazás és a mozihálózat működtetését. Keretén belül jöttek létre a köztársasági filmvállalatok is. Az első néhány hónap a szabályozott szervezeti keretek, szabályozási elvek kialakításával telt. Egy cenzúra-bizottságot is létrehoztak, amelynek tagjai a honvédelmi, az ipari és a művelődésügyi minisztériumokból kerültek ki. Egy év múlva már a filmszakma is képviseltette magát benne.

Az első év dokumentumfilm-gyártással telt, amelyben Szerbia (Radoš Novaković) és Horvátország (Gustav Gavrin, Branko Marjanović) járt az élen, de Szlovéniában is aktívan indult a terület. A filmek döntően a háborús események feldolgozásásval. az újjáépítéssel, kulturális ismeretterjesztéssel foglalkoznak. Fontos szerepük volt a szakembergárda kiépülésében, megindult az érdeklődés a filmkészítés iránt.

Az 1945 végén kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság Művelődésügyi Minisztériuma és a JKP KB Agitprop osztálya úgy értékelte, hogy a Filmvállalat már nem képes megfelelni az elvárt igényeknek. Ezért 1946 júniusában megalakul helyette a Jugoszláv Kormány Filmbizottsága (Komitet za kinematografiju Vlade FNRJ). Elnöke Aleksandar Vučo lett. Egyaránt volt politikai és állami szerv, hiszen a minisztérium mellett az párt agitprop osztálya is felügyelte. A Filmbizottságon belül több osztály jött létre. A Filmosztály több alosztályra oszlott, amelyek külön foglalkoztak a forgatókönyvekkel, a játékfilmmel, a dokumentumfilmmel, a híradókkal, a propagandafilmekkel és a filmexporttal. A Tervosztály hatáskörébe a gyártással és a mozihálózat tartozott. Külön részleg irányította a filmbehozatalt, míg a Rövidfilmes Osztály a tudományos-ismeretterjesztő és az oktatófilmek készítését felügyelte. Mindezen túl a Filmbizottság bármikor összehívhatott konzultatív testületeket aktuális problémák vizsgálatára. A legmagasabb állami szinten felelt filmes vállalatok, filmstúdiók, oktatási intézmények alapításáért, anyagi feltételeik biztosításáért, ellenőrzésükért. Határozata alapján az országban csak országban csak állami filmes cégek működhettek Minden köztársaságban létre hozhatott filmgyárakat, olyan helyeken, városokban, amelyeket alkalmasnak talált rá. Ezeknek a vállalatoknak rendelkezniük kellett laboratóriummal is. 

A Filmbizottság fogalmazta meg a terület számára irányadónak tekintett tartalami-esztétikai értékeket, és kézben tartotta a gyártás egész menetét. A köztársasági szakmai-művészeti tanácsok javaslata alapján hagyta jóvá a forgatókönyveket, a költségvetést, a rendezőket és a gyártásvezetőket, és lényegében az egész stábot. Fenntartotta magának a jogot a kész filmek elfogadására, tiltására, változtatások elrendelésére. A forgatások során állást foglalt a vállalatok és a rendezők között fölmerült esetleges konfliktusokban. Kezelésükre külön szabályzatot léptetett életbe a filmkészítő vállalatok jogairól és kötelességeiről. Minent öszegezve, a Filmbizottság, szovjet minta alapján, a filmipar központi irányító szerveként működött.

1946 augusztusában kezdte meg tevékenységét a Jugoslavija film, a hazai és külkereskedelmi forgalmazó cég. Ugyanekkor minden köztársaságban mozivállalat is alakult. Végrehajtó gazdasági egységekként működtek a Filmbizottság alatt. A moziknak bevételük egy tizedét be kellett fizetni az országos mozihálózat fejlesztési alapjába, amelyet szintén a Filmbizottság kezelt. A filmes képzés területén 1947-ben rendelet született a Filmművészeti Főiskola megalapításáról (Visoka škola za filmsku glumu i režiju.). Az intézmény 1950 végén összeolvadt a belgrádi Színházi Akadémiával (Akademija za pozorižnu umetnost). 1947-től szakemberképzők is nyíltak, amelyek irányítása 1950-ben átkerült a köztársasági művelődésügyi minisztériumokhoz.

A központosított struktúrában tehát a szövetségi Filmbizottsághoz alá köztársasági bizottságok tartoztak, amelyek végrehajtó szervként működtették a helyi filmgyártó-, forgalmazó- és mozivállalatokat. A játékfilmgyártás irányítása azonban közvetlenül magához a szövetségi szervhez került.

1946. július 15-én határozat született az első gyártó vállalatok megalapításáról. A köztársasági igazgatóságok filmműhelyeiből létre jött a Triglav film (Ljubljana), a Jadran film (Zágráb) és az Avala film (Belgrád). Első produkcióik még kizárólag dokumentumfilmek. Egy évvel később,  1947. július 1-én, megfelelő feltételekkel megalakult a Bosna film (Sarajevo) és a Vardar film (Szkopje), majd 1948 márciusában a Lovćen film (Cetinje), amely 1955-ben Budvába került. A vállalatoknak korlátozott költségvetési eszközeik voltak. A jövedelem 10%-át híradók, oktató- és dokumentumfilmek támogatására kellett fordítaniuk. Az elkészült filmeket a Jugoslavija film vette át forgalmazásra.

A Filmbizottság 1946. közepén megalakított két szövetségi szintű vállalatot is: a belgrádi Zvezda filmet híradók, dokumentum- és játékfilmek, a zágrábi Nastavni filmet pedig oktató és népszerű-tudományos filmek gyártására.

1951-ig ez maradt a jugoszláv filmipar szerkezete.

A Filmbizottságban megfogalmazott igények alapján az első ötéves tervben (1947-1951) az állam másfél milliárd dinárt irányzott elő a terület támogatására, amihez a köztársaságok további 745 millió dinárt tettek hozzá. A cél az volt, hogy 1951-ben évi 25 játékfilmmel megkezdje működését Košutnjak, az addigra felépülő belgrádi filmváros, a köztársaságok pedig megfelelő technikai háttérrel további 15 filmet tudjanak legyártani. Ezen túl évente 100 dokumentumfilmnek, 125 híradónak kellett készülnie. A terv azt is előírta, hogy minden 10.000 nézőre jusson egy mozi a korábbi 23.000-es számhoz képest.

Mindez óriási beruházást igényelt, hiszen a filmipar technikai, laboratóriumi háttere igen alacsony színvonalú volt. A legegyszerűbb feladatnak a filmgyári objektumok felépítése bizonyult. A kezdetben még háborús hadizsákmányokat is használó műszaki infrastruktúra fejlesztéséhez legkönnyebben a Szovjetunióból és a baráti országokból lehetett felszereléseket szerezni, ám a szakításhoz vezető politikai konfliktusok után más források után kellett nézni. A lenagyobb problémát mégis inkább a szakemberhiány jelentette. Pedig 1950-ben már több mint 2000 munkatárs dolgozott a filmgyártásban.

Így is le lehetett volna gyártani 1948-ban 10, 1950-51-ben pedig 20 filmet. Hogy miért nem sikerült? A filmvállalatok nem voltak önállóak, sokat kellett várniuk a központi döntésekre, és nem maradt erejük magára a gyártásszervezésre. Mindent lelassított a nehézkes és kicsinyes adminisztrációs gépezet, és túl sok volt a konzultáns is. 1950-ig nem sikerült egyetlen reális költségvetést sem sikerült csinálni. Egy játékfilm 1947-ben 6 millió, 1948-ban 12 millió, míg 1950-ben már 30-40 millió dinárba került. Közben csökkent a központi támogatás, a költségek egyre nagyobb részét kellett a köztársaságoknak biztosítaniuk. 1951-re, az első ötéves terv végére tudatosodott, hogy ezt a szerkezetet nem lehet finanszírozni. Az ekkorra tervezett 40 helyett mindössze 5 játékfilm készült el. A híradók száma 50 körül mozgott. A dokumentumfilmeknél kedvezőbb volt a helyzet, de itt sem sikerült teljesíteni az előirányzatot.

1950 elején a társadalmi változásokkal párhuzamosan világossá vált, hogy a szigorúan központosított irányítás nem tudja új szintre emelni a jugoszláv filmgyártást. Az alkotók is kezdtek ellenállni a túlzott ellenőrzésnek, amely véleményük szerint gátolta a szabad művészi kifejezés kibontakozását. El kellett kezdeni a filmvállalatok önállósítását. Ez a vállalati munkásönigazgatásról szóló1950. évi törvény után lassan el is kezdődött. A Filmbizottságnak még fontos kezdeményezése volt a filmművész-szövetség megalakítása, és a filmalkotók szabad státuszának bevezetése. A szervezeti változtatás azonban a film területén is elkerülhetetlenné vált. A kormány 1951. április 7-i határozatában megszüntette a Filmbizottságot. Ezzel lényegében lezárult a jugoszláv filmgyártás adminisztratív korszaka. Az átalakulás azonban még hosszú éveket vett igénybe.