Az ún. milétoszi iskola első képviselője, Thalész (kb. 625-545) szerint az arkhé a víz. Nem tudjuk, miként jutott erre a gondolatra: vajon városának éltetője, a tenger, vagy az élőlények éltető eleme, az örök körforgást végző víz sugallta-e azt. - A második, Anaximandrosz (kb. 610-545) földi és égi térképet készített, bevezette a napórát Hellászban, elméletet állított föl az égitestek keletkezéséről, s az állította, hogy az ember is keletkezett, mégpedig - mint minden szárazföldi lény - a vizek halszerű lakóiból. De szerinte az arkhé mégsem a víz, hanem az ún. apeiron. E szó jelentése: „határtalan”. Egyaránt jelölhet időbelileg és térbelileg határtalant, valamint minőségileg meghatározatlant is. (Valószinű, hogy az anaximandroszi apeiron esetében mindhárom jelentést figyelembe kell vennünk.) Az örök apeiron egy része átalakul hideggé és meleggé, majd a hideg egy része a meleg hatására szárazzá lesz, másik része nedves marad. A két ellentétpárból így jön létre a gömb alakú kozmosz, amelynek közepén a száraz elem, körülötte a nedves elem, e körül a hideg elem, legkívül pedig a meleg elem helyezkedik el. Az elemek így sorban: föld, víz, levegő, tűz. Az ún. „négy elemnek” ez az elrendezése vált azután hagyományossá az antik és középkori filozófiában. - Végül a harmadik, Anaximenész (kb. 585-525) az arkhét a levegőben vélte megtalálni, melyből sűrűsödés és ritkulás révén a szél, a felhők, a víz és a föld áll elő. Az emberi lélek is levegő. Nemcsak rá, hanem valamennyi ilyen korai gondolkodóra jellemző a hülozoizmus, az egész természet átlelkesítése - a mágnesnak lelke van, mondotta például Thalész.

Az epheszoszi Hérakleitosz (kb. 530-470), aki viszonylag korán a "homályos" melléknevet kapta, ez a magányos, pesszimista, a dolgok folyását mintegy kívülről, de annál élesebb szemmel figyelő arisztokrata azért tarthatta arkhénak a tüzet, mert ez a legdinamikusabb, legtűnékenyebb elem. Az arkhéról alkotott elképzelésébe ugyanakkor belejátszhatott a kisázsiai görög városok fejlett kereskedelme és pénzgazdálkodása is, amikor ugyanis úgy fejezi ki magát, hogy "a tűznek is ellenértéke minden, és a tűz mindennek az ellenértéke, ahogy az aranyé a vagyon és a vagyoné az arany". A tűzből levegő, víz és föld keletkezik, és viszont. A folyamat körforgás jellegű, s az egész világ részt vesz benne: "minden folyik" (panta rhei); "ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk"; a kozmosz "örökké élő tűz, amely fellobban mértékre, és kialszik mértékre". A "végzet" (heimarméné) beteljesülését a bölcs ember nyugodtan szemléli, hiszen keletkezésből és pusztulásból áll elő a harmónia, a logosz. - Hérakleitosz egyik híres töredéke, mely antik testimóniumaink szerint művének kezdőmondata volt, az örökké létező logoszról beszél. Ezt a szót azért nem tudjuk pontosan magyarra fordítani, mert a hérakleitoszi szövegekben többrétű a jelentése. A korabeli görög nyelvben a logosz kifejezésnek tíz különböző jelentése is van, úgymint: beszéd (élőszóban előadott vagy írott közlés, híradás, tanítás), hírnév, gondolat, értelem vagy érv, igazság, mérték, viszony vagy arány, általános szabály vagy elv, értelmi képesség, valaminek a valódi természete - és Hérakleitosz a kifejezést a különböző szövegeiben valamennyi jelentésben használja. De mit is jelent a "logosz"? Hérakleitosz szavai szerint a logosz érthető (habár a filozófiában járatlan emberek nem értik), továbbá hallható is, és a világban minden a logosz szerint történik. Továbbá, mivel a filozófus Énje bizonyos kijelentésekben ugyanolyan stilisztikai pozícióban áll, mint más kijelentésekben maga a Logosz, ebből arra következtethetünk, hogy a Logosz és a filozófus Énje (elméje vagy gondolkodása) valamiképpen azonos. Végül a logosz a filozófiában járatlan emberek értelmével ugyanolyan ellentétes viszonyban áll, mint amilyenben az ébrenlét állapota az alvás állapotával, ezért valószínűnek látszik, hogy - metaforikus értelemben - a logosz egyfajta "ébrenlétnek" felel meg, szemben az álomképekhez hasonlóan homályos köznapi megismeréssel.