A betűk időben változó megítélése

A reneszánszban történt meg először a művészettörténetben, hogy az ókori és a modern modernség-érzete egybeolvadt. Erwin Panofsky írja: „A görög és római eredetik nem tűntek kevésbé modernnek, ha nem modernebbnek, mint egy nagy XI. századi szobrász művei.  […] [a reneszánsz] korában nem észleltek alapvető különbséget egy attikai relief buona maniera greca anticája és Michelangelo moderno si gloriosója között.”^[ix]

Ugyanez a jelenség játszódik le a modern szemlélő előtt, ha a Trajanus-oszlop feliratait szemléli: a betűk kortársnak, modernnek tűnnek (mai köztereken utánozzák is); és már pusztán a feliratok betűinek hasonlósága és olvashatósága által is magáénak érzi (egy mai európai) az európai antikvitás emlékeit és idegennek pl. a kínait.

Ez a reneszánsz tipográfiai öröksége, annak a kornak, amikor az antik modernnek számított; és amely az antik szövegeken keresztül ismerte meg az antikva betűírást és az antikván keresztül az antik szövegeket. A reneszánszban azt az írásformát tették meg az itáliai nyomdászok a betűírás alapjává, melyekkel a Karoling-udvarban ókori munkákat másoltak, s melyek az ókori írók műveit közvetítették a reneszánsz humanisták számára. Ezeket a tollírásos karoling minuszkulákat hozzáigazították a kőbe vésett (lapidáris) ókori római feliratok szabályos-szabványos stílusához, formájához (pl. talpak, kontraszt). Ez az antik-modern forma maradt máig a latin betűk alapja; miközben a reneszánszban kortárs gót betű, mely az itáliai olvasónak már akkor idegennek tűnt[4], csak ideológiai alapon tűnt el a 20. században (az angolszász olvasók számára újságok fejlécében megmaradt, de nem mint gót, hanem mint saját hagyományuk: „Old English” néven).

Így kulturális kapcsolatot érezhetünk a Nemzeti Múzeum római és kelta sírköveivel is, bár a ligatúrák, rövidítések idegensége zavaró lehet; a középkori feliratok 4-es számjegye hasonlóképp zavarba ejtően idegen elem a megszokott betűformák között; ezek pedig jelzik a két kultúra lényegi idegenségét, s csak formai hasonlóságát.

A betűformák második újjászületése a 19. sz. végén az Arts and Crafts mozgalomhoz kötődik. Ebben a reneszánsz betűképet és oldalképet is visszahozták.  Ez indította meg azt a folyamatot, melynek révén hamarosan minden korábbi nagy betűmetsző munkáját elérhetővé tették az új nyomdai technológiák számára. A reneszánsz szemléletből azonban csak a betűkép maradt meg, az oldalkép – a tipográfiai stílus, az elrendezés és struktúra – nem vagy csak néhány művészi kiadványban tért vissza; illetve annak erős mellékjelentése lett. A tipográfiatörténet nagy betűit tömegesen csak a 20. sz. második felében alkalmazták modern munkák szedésére (ekkorra sikerült azokat elfogadható formában „helyreállítani” – és ekkorra kezdték a hazai nyomdászok (főleg Szántó Tibor és követői) következetesen alkalmazni pl. a reneszánsz vagy barokk formákat klasszikus, kanonizált szerzők munkáinak szedésére.

Digitális formában a Garamond, Caslon, Kis, Bodoni ma éppolyan modern érzetű, mint bármely új betűtípus, ha formájában (és finom árnyalataiban) el is különül azoktól. Ez a történeti pluralizmus egyedi jellemzője a 20–21. századi tipográfiának. Az átlagos olvasó ma már nem észlel korbéli különbséget a reneszánsz és a mai betűtípusok között, ami e betűk differenciálatlan használatából is következik. A 21. században a régi korok betűtípusai is modernek, azaz betűtípusok tekintetében minden megelőző kor alkotását a mai szövegek hordozására használjuk: teljes spektrumú reneszánszról van szó, miközben az új stílusoknak is helye van.

A „láthatatlanul olvasandó” klasszikus szövegbetűktől eltérően a dísz- és reklámbetűk célja éppen a figyelemfelkeltés, az újdonság, a feltűnően új, divatos betűforma megteremtése. Ezek a rövid ideig élő divatbetűk szorosan egy adott korhoz kötöttek, s így eredeti szándékuk (újszerű, trendi) a leghamarabb csap át ellenkezőjébe; majd később már az eredeti korhoz kapcsolódnak. A mai divatbetűk – melyekből csak újdonság, trendiségük látható – évtizedek múlva éppúgy a mai kor jelzői lesznek, mint az árnyékolt egyptienne-ek a 19. századéi. Mégis a cím- és reklámbetűk többsége is általánosan használt, jórészt műfaji betűként.

Összefoglalva: a betűtípus (glif) tekintetében a reneszánsz antikva forradalmától kezdve minden korban más számított a kor autentikus betűformájának, míg a 20. századtól a korábbi korok formái is elfogadottak lettek, és ez lehetővé tette az egyes formák általános használatát, de e használatok közötti differenciálást is. Az oldalkép ugyanakkor továbbra is erősen korfüggő maradt, de egyes műfajokban – pl. szépirodalom – a korábbi korok betűtípusának és oldalképének némileg modernizált használata ma is modernnek (vagy modern formájú klasszikusnak) hat.