Klasszikus történelemfilozófia tanterv

Nyolcadik előadás - Hegel

Hegel: Előadások a világtörténelem filozófiájáról.

I. Miért írt/adott elő Hegel történelemfilozófiát?

Noha a német idealizmus alapjává tette a felvilágosodás azon központi gondolatatát, hogy a valamennyiünkben meglevő és közös törvényeket képviselő ész, olyan közös, általános mércét jelent, mely lehetővé teszi a világ - s az emberi társadalom - megítélését, de arra a kérdésre, hogy ez a világ ki is állja-e az ész ítéletét, hogy maga ésszerűnek bizonyul-e, már egyre nehezebbnek tűnt problémátlanul optimista válasz adni. A modern világképbe újra erőteljesen benyomuló rossz képének - bár a rossz sokféle artikulációban jelent meg a filozófiai szövegekben - értelmezése, vagyis egy racionálisnak vágyott világrend részévé szelidítése a történelemfilozófiai gondolatmenetek közös és nehéz problémájának bizonyult.

Kant, Fichte, Schelling vagy éppen Schiller eredetileg teodíceát akartak, mint Hegel. Mégpedig racionális teodíceát, a Gondviselés igazolását, de az ő megidézése, bevonása nélkül. Az emberi világban tapasztalt rossz felelőssége alól Istent mintegy távollétében kellett volna felmenteni. De azért úgy, hogy az e világot emberileg elviselhetetlennek, értelem nélkülinek mondó minden vádról kiderüljön: nem az utolsó szó a perben. Azt remélve, hogy az utolsó, a felmentő szó ugyanakkor az ész szava lesz. Eredetileg valamennyien ezt kívánták volna elmondhatni, de sorra szembesültek azzal, s nem hallgatták el, hogy így nem megy a dolog.

E teodíceai jellegű feladattal minden komoly gondolkodó tisztában volt, de egyben látták - és több vagy kesevesebb aggodalommal vették tudomásul - a rossz racionális domesztikálásának elkerülhetetlen filozófiai árát. Volt, aki - mint Kant vagy Fichte - ezt az árat kényszerűen számításba vette, volt, aki azután az értelemnélkülinek tett engedmény árán azt mérsékelni igyekezett - mint Schiller -, s volt, aki - mint Schelling - végül nem volt hajlandó az ész kedvéért alapvető intellektuális kompromsszumokra, inkább magán a célkitűzésen változtatott. De azt egyikük sem gondolta, hogy a rosszat, a pusztulást, az emberi szenvedést, nemes emberi akaratok megalázó kudarcait magában foglaló történelem máris, ma is olyan racionális elégtételt tudna nyújtani szomorú szemlélőinek, mely képes volna félretolni az emberi észre és szabadságra felesküdöttek minden lelkifurdalását.

Amikor tehát Hegel arról ír és beszél, hogy az ész nem egyszerűen tapasztalattal, a múlt és jelen világával szembeállítható remény, követelés, végcél, hanem az egész történelmet minden mozzanatában kezdettől átható, és máris teljes mértékben feltárult elv, hogy tehát a történelem - legrémesebb, legostobábbnak tűnő pillanataiban is - az ész története, s minden ésszerűtlennek megélt eleme, minden emberi nyomorúsága, minden történelmi szolgaság az ész és a szabadság kibontakozásának szükségszerű komponense, akkor nem egyszerűen radikalizálja - kiélezve csak tendenciájukban beteljesíti - a német idealizmus egyes történelemfilozófiai gondolatait, hanem egyúttal zárójelbe is teszi mindazokat az aggályokat, amelyek e radikális következetesség ellen szóltak. S ezáltal talán inkább annak a kérdése vethető fel: mennyiben tekinthető vagy sem a hegeli történelemfilozófia az elődök és kortársak értelmes történelmet kereső meggondolásáinak valóban konzekvens folytatásaként, „betetőzéseként"? Mi lehetett az a nagyon nyomós ok, amely zárójelbe tétette Hegellel az értelmes cél felé haladó történelem filozófiájával szembeni érveket? Nem is olyan magától értetődő tehát, hogy miért írta-komponálta, illetve írhatta-komponálhatta meg Hegel a világtörténelem racionális ambiciójú filozófiáját, ha megtette, mit keresnek benne az általa is reflektáltan nem-racionális elemek?

Az előadás felidézi, hogy:

- Hegel mindenesetre nem Kant nyomán állítja hogy a történelem az ész képe és tette, hanem Kant erre irányuló reményével birkózó szkepszisét félretolva.

- Hegel az 1798-as - 1800-as évek Schellingjének kulcsszövegei nyomán sem állíthatná hogy a történelem az ész képe és tette, hanem csak Schelling erre irányuló reményével ekkoriban birkózó szkepszisét félretolva.

- Hegel Schillerre sem számíthat, amikor azt állítja hogy a történelem az ész képe és tette, hanem éppen Schiller előbb kijózanító, elhatárolódó, majd a racionális történelemfilozófiától teljesen eltávolódó szövegei ellenében teszi ezt.

Hegel azonban - úgy tűnik - szinte dacosan vállalta azokat a racionális szabadságfilozófia szemében addig vállalhatatlannak tűnő megoldásokat, amelyek nélkül egyszerűen megbukni látszott az értelemmel bíró történelem eszméje. E megoldások ára azonban - Hegel előtt természetesen ismeretesen - nagyon magas volt. Ezért adódik a kérdés: Hogyan és miért vállalhatta Hegel, hogy szinte lesöpri az individuum valóságosnak felfogott szabadságának egy értelmes végcéllal való összeegyeztethetőségét illető kétségeket, úgy, hogy egyszerűen látszólagossá teszi ezt az individuális szabadságot? Hogyan és miért vállalhatta, hogy míg az "empirikus történetírástól" világosan elhatárolódik, addig elmosódik a határ a "regényes elbeszélés" felé? Hogyan és miért vállalhatta, hogy egy racionális filozófia nem lehet meg a csoda és a zseni bevonása nélkül?

Az előadás e kérdésekre keres választ. Eközben felidézzük a Schelling, Hölderlin és Hegel által írt közös ifjúkori rendszertervezetet. Kitérünk Hegel és Schiller felvilágosodást bíráló néhány szöveghelyére is. Ismét utalunk arra, hogyan kapcsolódtak össze teológiai és filozófiai problémák a történelemfilozófiában, amely végig egyszerre kívánt megfelelni a felvilágosodás és egyfajta racionálisan értelmezett teológia szempontjainak. Amikor az egyensúly már nem látszik tarthatónak, van, akinél a racionalizmus, van akinél a teológia húzása erősödik.

A világtörténelem filozófiáját megíró Hegel tudja, hogy nincs többé intellektuálisan ártatlan megoldás, nem lehet visszakéredzkedni ész és hit küzdelmeinek pusztító belátásai előtti szellemállapotokba. Hegel tehát nem a hit győzelmét próbálja az ész önpusztítónak bizonyult győzelme helyére állítani, hanem a történelemfilozófián keresztül elérni remélt megbékélést, a kiegyezést.

Mert lehet, hogy a történelemfilozófia elgondolásáért ekkor már ismeretesen nagy és talán orcapirító intellektuális árat kellett fizetni, de el nem gondolásának ára végül is megfizethetetlennek tűnhetett. Ez ugyanis kiiratkozást jelentett volna abból a kulturális tradícióból, mely a görög és a zsidó-keresztény hagyományt az emberi szabadság eszméjében vélte ötvözhetni. A szabadságról, történeténetének elbeszélése nélkül - úgy tűnt - nem lehetett volna beszélni. Az emberi szabadság eszméje azonban - ahogyan erről éppen a német idealizmus Rousseau-t is továbbgondoló szerzői számolnak be - ekkorra már amilyen magasztosnak, éppolyan problematikusnak bizonyult.

A szellem filozófiájának, az ész mitológiája programját feltámasztó pátoszából talán annak a pragmatikus tudomásulvétele szól, hogy a Tiszta ész kritikájának bevezetőjében Kant által említett csapdából, melyet az ész önmagának szükségképpen állít, tényleg nincs jó menekülési útvonal, s ha az ész csupán a csapda egyik vagy másik zuga között választhat, talán legokosabb, ha felhagy a dörömböléssel és hosszú távra kényelmesen berendezkedik, ha belakja csapdáját, ezt a - mint Schiller mondaná - utolsó erődjét?