Kvalitatív módszerek az empirikus társadalom és kultúrakutatásban



A tananyag szerkezete (tartalom, szöveggyűjtemény, irodalom)

Minden fejezet elején egy - nyitott felületen elhelyezett, vagyis mindenki számára hozzáférhető - előadás áll, ez vezeti be a hallgatókat a téma tanulmányozásába (1). Az előadásokhoz fejezetenként kapcsolódnak a módszertani olvasókönyv tartalmát alkotó tanulmányok (2). Ezek digitalizált szövegfájlok, gyakran angol vagy német nyelven, amelyekhez egy tartalommal később feltöltendő harmadik felületen kapcsolódnak e tanulmányok fordításai. Az előadásokhoz egy negyedik szinten kapcsolódnak - az itt leirt módszerek alkalmazását bemutató - példák, szemléltető anyagok (4).

 


1. Előadás

1.1. Az empirikus kutatások kvalitatív módszereinek episztemológiai alapvetései

1.2. A kvalitatív módszerek története a társadalom- és kultúratudományokban (Feischmidt Margit)

1. Szöveggyűjtemény

1A. Pozitivizmus, funkcionalizmus, community studies. Az empirikus munka kezdete az antropológiában és a szociológiában

Malinowski, Bronislaw 2000 (1922): A nyugat-csendes-óceániai térség argonautái. Café Babel 36 (2), 43-57.  

Whyte, William Foote 1999 (1955): Utcasarki társadalom. Bp.: Új Mandátum. Különösen: 301-408.

Gupta, Akhil és Ferguson, James 1997: Discipline and Practice: „The Field" as Site, Method and Location in Anthropology. In: A. Gupta és J. Ferguson eds. Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of Field Science. Berkley: University of California Press, 1-45.

Vörös Miklós és Frida Balázs (2004): Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest: L'Harmattan. 395-416.  

1B. A társadalom- és kultúraelmélet fenomenológiai és hermeneutikai fordulatának módszertani implikációi 

Holstein, James A. and Jaber F. Gubrium: Phenomenology, ethnometodology, and Interpretative practice. In: Norman K. Denzin and Yvonna S. Lincoln eds. Handbook of Qualitative Research. Thousand Oaks - London - New Delhi: Sage, 262-272 

Schütz, Alfred és Thomas Luckamnn: Az életvilág struktúrái (részletek). In. Felkai Gábor - Némedi Dénes - Somlai Péter: Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig I. Budapest, Új Mandátum, 2000, 272-302.

Geertz, Clifford 1994: Mély játék. Jegyzetek a bali kakasviadalról. "A bennszülöttek szemszögéből": Az antropológiai megértés természetéről. In: Niedermüller Péter szerk. Az értelmezés hatalma. Bp: Századvég, 126-216.   

1C. Az etnográfiai reprezentáció válsága. Újabb próbálkozások

Rosaldo, Renato (2004): A bánat és a fejvadászok őrjöngésének kapcsolata. In: Antropológiai irányzatok a második világháború után. Biczó Gábor szerk. Debrecen: Csokonai, 257-275.  

Clifford, James(1999a): Bevezetés: Részleges igazságok. In. Helikon, 1999/4, 494-513.  

Clifford, James (1999b): Az etnográfiai allegóriáról. In: N. Kovács Timea szerk. A kultúra narrativái. Budapest: Kijárat, 151-181. 

 


2. Előadás: a társadalom, mint szöveg

2A. A diskurzuselemzés a társadalomtudományokban (Glózer Rita)

2B. Elbeszélés és azonosság a társadalomkutatásban (Kovács Éva)

 

2. Szöveggyűjtemény

2A Diskurzuselméletek

Szabó, Márton (2003b): A szövegvalóság elve, Paul Ricoeur a hermeneutikai társadalomtudományról, In: uő. A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések. (Posztmodern politológiák) L' Harmattan, Budapest, 30-43. o. http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/

Foucault, Michel (1998 [1971]): A diskurzus rendje, in: Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár, vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Pallas Stúdió - Attraktor Kft., Budapest, 50-74.  

van Dijk, Teun A.: A kritikai diskurzuselemzés elvei. Fordította Kriza Borbála. In Szabó Márton - Kiss Balázs - Boda Zsolt szerk.: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 2000. 442-477. 

2B. Narratológiai elméletek

Apitzsch, Ursula - Lena Inowlocki (2000): Biographical Analysis. A German School. In Chamberlaine, Prue - Bornat, Joanna - Wengraf, Tom: The Turn to Biographical Methods in Social Science. London/New York: Routledge, 53-70.

Ricoeur, Paul 2002: A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés (ford. Szabó Márton) Szociológiai Figyelő, 1-2. szám, 60-76. 

Tengelyi László (1998): Élettörténet és sorsesemény. Budapest: Atlantisz, 13-48.

 

 


3. előadás: a közösségkutatások.

Közösségkutatások Magyarországon (Kotics József)

3. Szöveggyűjtemény

Sárkány Mihály 2000: Közösségtanulmányok és összehasonlitásuk lehetőségei. In: Kalandozások a 20. századi antropológiában. Budapest: L'Harmattan, 57-72.

Jahoda, Marie- Lazarsfeld, Paul- Zeisel, Hans (1999): Marienthal. Szociográfiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól. Budapest, Új Mandátum. 

Ambrus Péter 2000 (1988): A Dzsumbuj. Bp: Magvető, különösen 162-176.

 


4. Az empirikus kutatás folyamata. Kvalitatív és kvantitatív módszerek

Babbie, Earl (1995): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Bp: Balassi, itt: 2.4., 108-137.

4. Szöveggyűjtemény

Bryman, Alan (2004): Kvantitatív és kvalitatív módszerek összekapcsolás. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest: L'Harmattan. 371-391.

 


5. előadás: az adatfelvétel módszerei.

5A. A terepmunka és résztvevő megfigyelés (Feischmidt Margit)

 

5A. Szöveggyűjtemény

Emerson, Robert M. (2001): Fieldwork Practice. Issues in Participant Observation. In: Contemporary Field Research, 113-151.

Lofland, John (1974): Feldnotizen (Fieldnotes), 110-120.

San Roman, Teresa (2005): A megérzéstől a megerősítésig: a terepmunka az antropológiában. In: Településkutatás, 360-369.

5A. Példa, terepnapló

További irodalom:

Letenyei László (2003): Résztvevő megfigyelés. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest: L'Harmattan. 73-95.

Babbie, Earl (1998): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. 10. fejezet. A terepkutatás. Budapest. Balassi, 301-336.

Emerson, Robert M., Rachel I. Fretz és Linda L. Shaw (1995): Writing Ethnographic Fieldnotes. University of Chicago Press.

Beer, Bettina (Hg.) Methoden und Techniken der Feldforschung. Berlin: Dietrich Reimer.

 

 

5B. Interjúmódszerek és technikák (Kovács Éva)

 

5B. Szöveggyűjtemény:

Kvale, Steinar 2005: Az interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Budapest. (4 fejezet)    

Solt Ottilia: Interjúzni muszáj. In: uö. Méltóságot mindenkinek. Összegyűjtött írások. Első kötet. Bp: Beszélő, 29-45.

Heltai Erzsébet és Tarjáni József (2004): A mélyinterjú készítése - és az elkövethető hibák forrásai. In: Településkutatás, 502-543.

Kovács András: (1992): Szóról szóra, Buksz 4: 88-94.

Kovács Éva - Vajda Júlia (2002): „Leigazoltam a zsidókhoz. In: Mutatkozás. Zsidó Identitás Történetek. Múlt és Jövő kiadó Budapest, 61-78.

 

5B Példa. Interjú vezérfonal, interjúesszé, interjú rövid átirat

 

5C. A fókuszcsoport (Oblath Márton)

 

5C. Szöveggyűjtemény:

Kitzinger, Jenny: Bevezetés a fókuszcsoportos vizsgálatba. In: Terepkutatás, 467-475.

Vicsek Lilla (2004): A fókuszcsoportos vizsgálat kimenetelét befolyásoló tényezők. Letenyei László szerk. (2003) Településkutatás. Szöveggyűjtemény. 477-498.

5C Fókuszcsoport minta és fókuszcsoport minta Szilassy-Feischmidt


5D. Vizuális módszerek - előadás

5D1. A fényképezőgéppel a terepen (Béres István)

5D2. Kamerával a terepen (Szuhay Péter)

 

5. Szöveggyűjtemény

Ball, Michel (1992): Analyzing visual data. Newbury Park, Sage. (részletek)

Collier, John Jr. - Collier, Malcolm (1986): Visual Anthropology: Photography as a Research Method. Albuquerque, University of New Mexico Press. (részletek)

Hans Belting: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok, Budapest: Kijárat, 2003, MÉDIUM - KÉP - TEST c. fejezet

Sarah Pink: Interdiszciplináris programok a vizuális kutatásban. A vizuális antropológia újragondolása. In: Letenyei szerk. Településkutatás, 703-728.

 

5. Példák

 


6. Előadás: Kvalitatív adatok elemzése és értelmezése

6A. A megalapozott elmélet: empíria és elmélet viszonya a kvalitatív kutatásokban (Feischmidt Margit)

Szöveggyőjtemény:

Gelencsér Katalin (2003): Grounded theory. Szociológiai Szemle 1, 143-154.

Böhm, Andreas: Theoretisches Codieren: Textanalyse in der Grounded Theory: Qualitative Forschung. Ein Handbuch, 475-485.

Schmidt, Christiane: Analyse von Leitfadeninterviews. In: Qualitative Forschung, 447-456.

 

6B. A narratív-biográfiai elemzés (Kovács Éva)

Szöveggyűjtemény

Fischer-Rosenthal, W. und G. Rosenthal: Warum Biographieanalyse und wie man sie macht. Zeitschrift für Sozialisationsforschung und Erziehungssoziologie 17 (1997) 4, S. 405-425.

Wolfram Fischer-Rosenthal: Strukturale Analyse biographischer Texte In: Brähler, E. - Adler, C. (Hg) (1996): Quantitative Einzelfallanalysen und qualitative Verfahren. Gießen: Psychosozial-Verlag; 147-208.

 

6C. Tartalomelemzés és diskurzuselemzés (Glózer Rita)

Szöveggyűjtemény:

Mayring, Philipp: Qualitative Inhaltsanalyse. In: Flick, Uwe - Kardorff, Ernst von - Steinke, Ines (Hrsg.): Qualitative Forschung. Ein Handbuch, Rheinbek bei Hamburg, Rowohlt, 2000, 468-475.
Parker, Ian: Die diskursanalytische Methode. In: Qualitative Forschung. Ein Handbuch, 546-556.
Wodak, Ruth - Meyer, Michael: Methods of Critical Discourse Analysis, Sage: London/Thousand Oaks/New Delhi 2001. 32-61.

 




1. előadás




1.1. Az empirikus kutatások kvalitatív módszereinek episztemológiai alapvetései (Feischmidt Margit)

„ha meg akarunk érteni egy tudományt, először nem elméleteit vagy eredményeit kell megtekintenünk, és egészen biztosan nem azt, amit hívei mondanak róla - azt kell megnéznünk, hogy mit csinálnak azok, akik a gyakorlatban művelik." (Geertz, 1994, 172.)

A kvalitatív módszerek elméletének és alkalmazásának hosszú története van a társadalom- és kultúratudományokban egyaránt. A szociológiában a kezdeteit a Chicagói Iskola jelzi, az antropológiában Boas, Mead, Benedict, Radcliffe-Brown és Malinowski tette le a terepmunka, különösen az idegen kultúrák résztvevő megfigyelésének alapjait. A 'kvalitatív módszerek' címmel vagy címkével sokkal inkább az empíria egy bizonyos irányát és szemléletet jelölik, semmint egész konkrét és egzakt metodológiát. Különböző kutatási módszerek tartoznak ide a résztvevő megfigyeléstől az interjús módszereken át a vizuális módszerekig. Közös bennük az a szemlélet, hogy a társadalmi jelenségeket a maguk természetes környezetében, vagy ahhoz legjobban hasonlító mesterséges körülmények között próbálják vizsgálni. A kvalitatív módszereket alkalmazó kutató célja, hogy „belülről", a cselekvők perspektívájából értse meg a társadalmat és kultúrát alkotó életvilágokat; ennek érdekében azokat a tudásokat, beszédmódokat és interakcióikat vizsgálja, amelyek alapján a mindennapi életét élő ember tájékozódik és cselekszik. Olyan kérdésekre tud választ adni, amelyek a szimbólumokra, diskurzusokra és a viselkedés megfigyelhető módjaira, valamint mindezek társadalmilag birtokolt jelentéseire vonatkoznak. Kvalitatív módszerekkel a társadalmi jelenségek mélyére lehet nézni, kevés esetet alaposan vizsgálni. Továbbá e „mélyfúrások" alapján a társadalmi cselekvés és vélekedés változatait típusokban lehet leképezni, amelyek azonosításához a társadalmi élet egyéb dimenzióival való összefüggéseket is fontos vizsgálni. E módszer nem alkalmas mérésre, számszerűsítésre, épp ezért nem is célszerű kvalitatív kutatások eredményeit a számokhoz szokott felhasználók meggyőzésének kedvéért számszerűsíteni.

Kvalitatív módszereket ma leginkább közösségkutatásban vagy szubkultúrák vizsgálatában alkalmazunk, de média vagy politikai hatásvizsgálatokban is, általában minden olyan esetben, amikor egy társadalmi probléma, téma, vélekedés tapasztalati szintje, valamint e tapasztalatok konstrukciójának egyéni - pl. az emlékezetbe és az identitásba való beleágyazódása - és kollektív formái - pl. interakciókban való előállítása - foglalkoztat minket mint kutatókat.

A kvalitatív kutatásokban a konkrét kutatási eszközök nem eleve rögzítettek, hanem a vizsgált kérdés, valamint a vizsgálat célcsoportja határozza meg, hogy az interjútól a megfigyelésig, a történeti forráselemzéstől az intenzív önreflexióig terjedő skálán milyen technikákat használunk, sőt igen gyakran előfordul, hogy a kutatás különböző részeiben a probléma különböző aspektusainak vizsgálatára más és más módszert alkalmazunk. A kvalitatív kutatás, beleértve adatfelvételi és -elemző részét is, nagyon személyes vállalkozás (különösen a tereppel csak a kérdezőbiztosokon keresztül érintkező survey-kutatásokkal összehasonlítva). Ezért a kutatásban jelen levő személyek - a kutató és a kutatottak - kapcsolatától, személyes adottságaiktól - amilyen az egyéni életút, nemi, osztály- és etnikai meghatározottság - nem lehet eltekinteni. A személyes pozíciót a (ön)reflexió tárgyává kell tenni, mint ahogyan azt az elméleti paradigmát is, amelyen belül a kutató kérdései és előfeltevései megfogalmazódnak.

A kvalitatív módszerek kidolgozása és alkalmazása végigkíséri a társadalom, valamint kultúratudományok történetét. Denzin és Lincoln ezt a történeti folyamatot öt korszakra osztotta: 1. tradicionális (1900-1950); 2. modernista - aranykorszak (1950-1970); 3. elmosódó műfajok (1970-1986); 4. a reprezentáció váláságának korszaka (1986-1990); 5. a posztmoderntől napjainkig (1990-). Az öt korszakot különböző episztemiológiai hitvallás jellemzi:

1. A tradicionalista időszakot a pozitivista szemlélet dominanciája, a társadalomtudományok objektivitásba vetett hite jellemzi, aminek következében a fiatal társadalomtudományok módszertanilag is a természettudományokhoz kívánnak hasonlítani (azon belül is leginkább a természettudományos tereptudományokra).

2. A modernista korszakban az empirikus megismerés a korszak nagy elméleteinek - strukturalizmus, marxizmus, pszichonalizis, szemiotika - van alárendelve.

3. Az elmosódó műfajok (blurred genres) megjelölés a társadalomtudományi és bölcsészeti gondolkodás, valamint az irodalom határainak elmosódását jelöli, az empirikus megismerés számára új elméleti horizontokat nyit meg a társadalomtudományi fenomenológia és a hermeneutika (interpretatív elmélet).

4. A reprezentáció válsága a kutató és a kutatás tárgyainak és eredményének viszonyára reflektál, valamint a tudományos reprezentáció történetére és előzményeire.

5. Az előbbiből egy újfajta érzékenység nőtt ki, amely a kvalitatív kutatásokat új elvárások elé állítja. Hasonlóképpen új kihívások elé állítja a kvalitatív metodológiát a terep, illetve terepmunka ismeretelméleti státusának újraértékelése a transznacionalizmus, globalizáció korában, a média megjelenése ugyanazon a piacon, és nem utolsósorban a kvalitatív módszerek bevonása a társadalomtudományi tudásiparba, amely a feltett kérdésekre gyorsabb - és olykor egyszerűbb - választ követel.

 

A kvalitatív módszereket sok szerző más módszerekkel, legfőképpen a pozitivista szemlélettel azonosított kvantitatív módszerekkel összehasonlítva definiálja. Az összehasonlítás szempontjai általában: 1. a megfigyelt valóság ismeretelméleti státusának értelmezése; 2. a megfigyelt valóság és a megfigyelő viszonya; 3. az eredmények ellenőrizhetőségének és reprodukálhatóságának kérdése; 4. a kérdezés módjáról való vélekedés.

A kvalitatív módszerek, különösen a fenomenológiai és hermeneutikai megalapozottságú módszertan német úttörője, Ralf Bohnsack a következőképpen ír erről. A megfigyelt és a megfigyelő viszonyára vonatkozóan a társadalomtudományokban kétféle válasz van: a pozitivista alternatíva szerint a kutató kívülállása, objektivitása lehetséges. A fenomenológia és minden azutáni alternatíva értelmében nem: a kutató is része a megfigyelt valóságnak, ahhoz való viszonyát be kell kalkulálnia az eredményekbe (a pozícióba ágyazott tudás). Az eredmények ellenőrizhetőségének kérdésére a hagyományos válasz (lényegében minden pozitivista tudományban): a megismerés folyamatának reprodukálhatónak kell lennie. Ez legbiztosabban a standardizálás révén, vagyis a megfigyelt és a megfigyelő közötti kommunikáció előstrukturálásával érhető el, így lehet kizárni a szubjektivitás lehetőségét, és elérni, hogy az adatfelvétel és a kiértékelés folyamata is reprodukálható legyen.

Bohnsack szerint az empirikus kutatás lényege az idegen(ség) megértése módszertanilag ellenőrzött módon, ahol a kevesebb beavatkozás nagyobb fokú hitelességet, a társadalmi valósághoz való nagyobb közelséget eredményez. Ezt akkor érhetjük el, ha a kérdéseink a lehető legnyitottabbak, és ezáltal a kommunikációt és magát a témát az adatközlők konkretizálják. A Bohnsack-féle interpretatív paradigmában megfogalmazódó kvalitatív módszer két legfontosabb elve a nyitottság és a kommunikáció elve. A nyitottság elve azt jelenti, hogy a téma elméleti strukturálása csak az émikus konstrukciók ismeretében lehetséges, a kommunikáció elve pedig azt, hogy a jelentésstrukturáló adatokhoz csak kommunikációs helyzeteken keresztül lehet hozzáférni. És végül a kutatás tárgyára és a kutatóhoz való viszonyára vonatkozóan a fenomenológia álláspontját képviseli, miszerint nem léteznek társadalmi tények a szó tiszta és egyszerű értelmében, minden tény elménk szüleménye. A társadalmi világ előstrukturált (Schütz), az, amit mi adatnak hívunk, eleve egy jelentésteli struktúrához tartozik, amelynek alapján a mindennapi életben tájékozódnak az emberek. Emiatt a társadalomtudomány alkotta magyarázatok és értelmezések másodlagos konstrukciók, amelyek egyfelől a mindennapi magyarázatokra támaszkodnak, másrészt magára a mindennapi cselekvésre, illetve a kutató azokra vonatkozó megfigyeléseire. A kvalitatív kutató ebben az értelemben kommunikációs és interakciós helyzetek elemzését végzi, amelyekhez alapvetően két módon jut hozzá: megfigyelési és interjús technikákkal, illetve interakciós helyzetek és szövegek elemzése által. Ezeket rekonstruálni a társadalomtudomány feladata, a tudomány társadalmi aktorok szubjektív látásmódjának és jelentéstulajdonítási gyakorlatának rekonstrukciójára törekszik. Ez a szemlélet, vagyis hogy nem kell új kérdések és szempontok alapján számára idegen helyzetbe hozni az adatközlőt, hanem a mindennapi tudás és mindennapi tapasztalat rekonstrukcióját kell elvégeznie, határozza meg a fenomenológiai alapokon álló kvalitatív módszerek kérdezési technikáját.

A kvalitatív és kvantitatív módszerek viszonya azonban nem szükségszerűen kizárólagos. Jó és igényes kutatásokban egyre gyakrabban történik meg, hogy a kettőt együtt alkalmazzák.

Alan Bryman a kvantitatív és kvalitatív módszerek összekapcsolását kétféleképpen látja lehetségesnek:

1. a kvalitatív kutatás kiegészíti a kvantitatív kutatást (az előkészítésében vesz részt, a terepmunka megelőzi a kérdőívkészítést, de egy későbbi szakaszban elősegíti a kvantitatív adatok elemzését is, némelykor többször is cikáznak a kétféle módszer között);

2. a kvantitatív kutatás egészíti ki a kvalitatív kutatást (kérdőíves adatok elemzése után végzünk etnográfiai kutatást egy vagy több tipikusnak vagy csupán fontosnak gondolt terepen), illetve a kvantitatív és kvalitatív kutatás összekapcsolása egy átfogó kép kialakítása érdekében történik (a kétféle módszer leggyakrabban úgy találkozik, ha egy etnográfus a kérdőíves módszert alkalmazza, hogy a vizsgált közösségre nézve konkrét adatokat megszerezzen).

Táblázat kvalitatív és kvantitatív módszerek összehasonlítására (Bryman, 379.)

 

 

Kvantitatív

Kvalitatív

A kvalitatív kutatás szerepe

előkészítő

az aktorok egyéni interpretációinak feltérképezését szolgálja

Az alany és a kutató kapcsolata

távoli

közeli

A kutató helye az alanyhoz képest

kívülálló

bennfentes

Az elmélet/fogalomhasználat és a kutatás közötti kapcsolat

megerősítő igazoló

kialakító/előhívó

Kutatási stratégia

strukturált/statikus

strukturálatlan/folyamatos

Az eredményesség érvényessége

nomotetikus/törvényszerű

ideografikus

Társadalmi valóság képe

statikus és a szereplőtől független

folyamatosan alakuló és az aktorok által konstruált

Az adatok jellege

„kemény", megbízható, száraz

gazdag, mélyreható, „puha"

Kvalitatív módszereket ma különböző diszciplínákban és különböző elméleti pozíciójú kutatásokban alkalmaznak. Ezeket az elméleti tradíciókat tekintjük át a következő fejezetben. Azt követően a kutatás lefolyását, folyamatát foglaljuk össze, majd az adatfelvétellel, az elemzéssel és értelmezéssel, végül az írással, reprezentációval kapcsolatos technikai és morális, illetve politikai kérdésekkel foglalkozunk. Mindezeknek áttekintő összefoglalását szolgálja a következő táblázat (Flick-Kardorfd-Steinecke, 2000, 19.):

 


A szubjektív látásmódokhoz való hozzáférés
Társadalmi helyzetek, viszonyok konstrukciós folyamatainak leírása
A mélyben nyugvó struktúrák hermeneutikai elemzése
Elméleti pozíció
szimbolikus-interakcionalizmus
fenomenológia
etnometodológia
konstrukcionizmus
pszichoanalízis
genetikai strukturalizmus
Adatfelvétel módjai
vezérfonal-interjú
narratív interjú
csoportinterjú
etnográfia
résztvevő megfigyelés
interakciók feljegyzése
interakciók megfigyelése
film
fotográfia
Adatelemzés és -értelmezés módszerei
teoretikus kódolás
kvalitatív tartalomelemzés
narratív elemzés hermeneutikai módszerekkel
párbeszédelemzés
diskurzuselemzés
dokumentumelemzés
objektív hermeneutika
hermeneutikai tudásszociológia
Alkalmazási terület
biográfiakutatás
mindennapi tudás vizsgálata
mindennapi életvilágok és intézmények vizsgálata
cultural studies (kritikai kultúrakutatás)
családszociológia
biográfiakutatás
generációkutatás (pl. ifjúság)
gender (társadalmi nemek) kutatása

Irodalom

Flick, Uwe - Ernst von Kardorff - Ines Steinke (2000): Was ist qualitative Forschung? Einleitung und Überblick. In: Flick, Uwe - Ernst von Kardoff - Ines Steinecke (Hrsg.): Qualitative Sozialforschung. Ein Handbuch. Rowohlts Enzyklopedie. 13-29.

Denzin, Norman K. - Yvonna S. Lincoln (1994): Introduction: Entering the Field of Qualitative Research. In: N. K. Denzin - Y. S. Lincoln (eds.): Handbook of Qualitative Research. London, Sage, különösen: 1-19.

Babbie, Earl (1995): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, Balassi, itt: 1.1., 1.2. 30-88. és 2.4., 108-137.

Bryman, Alan (2005): Kvantitatív és kvalitatív módszerek összekapcsolás. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan, 371-391.




1.2. A kvalitatív módszerek története (Feischmidt Margit)

A terepmunka és a résztvevő megfigyelés kannonizálása a szociálantropológiában

A 19. század végén az összehasonlító etnológiai kutatások középpontjában a társadalmi evolúció magyarázata állt, amihez nem kellett tereptapasztalat, illetve nem maguk a kutatók mentek terepre, hanem a gyarmati vagy egyházi adminisztrációtól, esetleg utazóktól kapott leírásokat használták fel értelmezéseikhez (karosszék-antropológia). A természettudományi expedíciókban felmerült a kultúrák iránti érdeklődés (Haddon-expedíció, 1888) - kezdetben csak tárgyakat, egy idő után nyelvre és társadalmi szerveződés formáira vonatkozó adatokat is gyűjtöttek. Vörös Miklós és Frida Balázs terepmunka-történeti esszéjükben a korai terepmunka négyféle módszerét említik: 1. kérdőívek (minden néppel kapcsolatban ugyanazok a legfontosabb adatok, Notes and Queries); 2. útinaplók, útleírások (többnyire nagy utazók, gyarmati tisztviselők munkái), 3. intenzív expedíciók - genealógiai módszer; 4. tárgyi kultúra gyűjtése (megmentő-megőrző antropológiai megközelítés megfogalmazása).

Amerikában a 19. század végén a figyelem a bennszülöttekre - native americans - irányult; a cél jobb kormányzati politikát megalapozó nyelvészeti, archeológiai, etnológiai ismeretek gyűjtése volt. Ez okból Franz Boas az evolucionizmussal szemben a jelenkutatást fogalmazza meg célként, elméleti szinten a - politikai konzekvenciákkal is bíró - kulturális relativizmust. Az északnyugati part inuitjai között kutató Boas 1911-ben már a helyi nyelvek ismeretének szükségességét hangsúlyozza: „a legtöbb információhoz úgy juthatunk, ha figyeljük a bennszülöttek beszélgetéseit, és részt veszünk a mindennapi életükben."

A 20. század első évtizedeiben kialakuló empirikus társadalom- és kultúratudományok - a tudományokban akkor általános pozitivista paradigmát követve - a megfigyelt társadalmi jelenségek objektív, hihető és megbízható leírását és magyarázatát kívánták adni. A szociológiában és a brit szociálantropológiában igen korán egy elméletorientált, deduktív megismerési stratégia vált dominánssá, amelynek célja a társadalmi élet szabályszerűségeit ok-okozati összefüggések formájában feltárni és magyarázni. Az antropológiai és néprajzi/etnográfiai munkák másik részét az empirizmus jellemzi, a kutatók azt hiszik, hogy vannak objektív társadalmi tények, amelyeket csak rögzíteni kell és megfelelő szempontok szerint rendezve kiállítani - etnográfiák vagy múzeumok formájában - , mert azok amúgy is önmagukét beszélnek. A szépirodalom és a társadalomtudományi beszédmód szétválása csak e korszak végén kezdődik. A Chicagói Iskola tagjainak monográfiái még az irodalmi naturalizmus műveiként is olvashatók (mint ahogyan a kelet-közép-európai szociográfiák is).

A terepmunka, módszertani megalapozását Bronislaw Malinowski végzi el. A Nyugati Pacifikum argonautái (1922) módszertani előszavában a közvetlen, „résztvevő megfigyelés" mellett tőr lándzsát, amelyet őszerinte csak az tesz lehetővé, ha a kutató huzamosan a kutatott közösségben tartózkodik, és részt vesz a közösség mindennapi életében. 1914-15 első terepmunkája idején, Új-Guineában a gyarmati hivatalnokok vagy misszionáriusok társaságában tartózkodik, 1917-ban, amikor visszaér a Trobriand-szigetekre, már hosszabb ideig egymaga marad, sátrát a falu közepén, a törzsfőnök sátra közelében veri fel, státusát a faluban és viszonyát a bennszülöttekhez ez a helyzet határozza meg. Malinowski később, a London School of Economics tanáraként nagy hatást gyakorolt a következő antropológus nemzedékekre, akik számára a mindennapi életben való részvétel, illetve a megfigyelés az antropológia legfőbb módszerré vált.

Malinowskinál fogalmazódik meg először - a természettudományok mintájára - az igény arra, hogy a módszert, amellyel a kutató az adatok birtokába jut, bemutassa. Malinowski e tekintetben bírálja az előtte járó nemzedékek etnográfusait. Azokat az etnográfiákat értékeli, amelyekben: 1. világosan megkülönböztethetők a közvetlen megfigyelések; 2. a bennszülöttek állításai és értelmezései, valamint 3. a szerző beavatkozásai. Az etnográfiában nagy a távolság az adatok - „a törzsi lét sokszínűsége" és a kutatási eredmények végső, autoritatív bemutatása között. Malinowski először ír a terepmunka személyes vonatkozásairól is: a terepmunkát végző kutató magányáról - „távol a fehér emberektől" -, a kapcsolatfelvétel nehézségeiről. Azt tanácsolja, hogy a kutató először olyan témával foglalkozzon, amely nem kell feltűnést, ugyanakkor könnyen beszélnek róla az emberek: ilyen lehet a rokonsági rendszerek feltárása családfák megrajzolásával.

Az általa megfogalmazott módszertani alapelvek a következők: 1. elméleti tájékozottság; 2. megfelelő körülmények kiválasztása („többnyire távol a fehér emberektől, a bennszülöttek között kell élnie"); 3. az adatgyűjtésre vonatkozó szabályok, módszerek ismerete és betartása. A terepmunka tartós részvételt kell hogy jelentsen a kutatott közösség mindennapi életében (nem „alkalmanként elmerülni"), akinek jelenlétét ezáltal a vizsgált közösségben megszokják, majdhogynem láthatatlanná válik. Ily módon nem másodlagos interpretációkban hallja vissza, hogy mi történik, hanem a jelenségeket a mindennapi élet kontextusában maga figyelheti meg - „az események a szemem előtt zajlottak, a sátram küszöbén". Az utolsó, de az előbbinél semmivel sem kevésbé fontos érve pedig, hogy az antropológia holisztikus szemlélete csakis a kontextus közelebbi megismerése által valósulhat meg. A megfigyelések szisztematikus archiválása a terepnaplóban történik, a személyes megfigyelések így „válnak le" a kutatóról és lesznek „objektív adatokká". (Az objektív, szakmai feljegyzések mellett Malinowski szubjektív benyomásait második, ún. „tikos naplója" rögzítette.)

 

Szociológiai terepmunka a városban

 

A 19. század végi társadalmi mozgalmak és a szociológiai megismerés kezdetei összefonódnak: a városi szegénységet meg kell ismerni ahhoz, hogy sorsukon változtatni lehessen. Az első ilyen munka Charles Booth Life and Labour of People in London (1902) című műve, amelyben a London gyors iparosodása és urbanizációja következtében létrejött szegénynegyedek életet tárja fel, írja le, módszertanilag statisztikai adatokra, interjúkra és közvetlen megfigyelésekre támaszkodva. DuBois The Philadelphia Negro (1899) című munkája az első városi szegénységről és rasszviszonyokról szóló könyv Amerikában.

Robert E. Parknak, aki korábban újságíró volt, majd a szociológia Chicagói Iskolájának alapítása fűződik nevéhez, a társadalommérnöki, illetve szociálpolitikai aspirációval szemben erősebb volt szakmai, akadémiai érdeklődése. Ezt egy helyen így fogalmazta meg: „azokat a folyamatokat és erőket kell megérteni, amelyek létrehozzák (és reprodukálják) a társadalmi problémákat. Az empirikus adatok, illetve gyűjtésük nem öncél, hanem elméleti (analitikus) érveléséket támasztanak alá." A húszas években Park és Peter Burgess szakmai felügyelete mellett több klasszikus monográfia született annak a felhívásnak megfelelően, amellyel hallgatóikat is ösztönözték. („In short gentlemen, do get the seat of your pants dirty in real research.") Parkék nemcsak a kutatásban, de az egyetemi oktatásban is hangsúlyozták az első kézből származó megfigyelések fontosságát.

Nevükhöz kapcsolódik az ún. intenzív esettanulmány módszerének megalkotása, amelynek keretében a munka a létező és a jelen esetben forrásként használható dokumentumok (hivatalos jelentések, újságcikkek, egyéb intézményi dokumentumok, személyes dokumentumok) felgyűjtésével kezdődik, majd interjúzással és megfigyeléssel folytatódik. Thomas és Znaniecki e korszakból klasszikussá vált műve - The Polish Peasant in Europe and America (1917) - elsősorban írott személyes dokumentumokra támaszkodik. A Chicagói Iskola első nemzedéke számára a személyes dokumentumok és élettörténetek még fontosabbak voltak, mint a megfigyelés. A második nemzedéknél a közvetlen megfigyelés és az informális interjútechnikák váltak a chicagói esettanulmány legfontosabb módszerévé.

A résztvevő megfigyelést a Chicagói Iskolában kezdetben nem a kutató végezte, hanem a „résztvevő megfigyelő", egy alkalmazott vagy a kutató számára beszámolókat író bennszülött. A résztvevő megfigyelő első említése 1937-ben Lohmannál történik (The participant Obsever in Community Studies). A módszer igazi megalapozója a szociológiában: William Foote White, akinek Utcasarki társadalom című könyve (Street Corner Society, 1943), pontosabban annak módszertani utószava máig érvényes megállapításokat tesz. Whyte - a közösségtanulmányoknak kevés előzménye lévén a szociológiában - szociálantropológiai szakirodalmat kezdett olvasni, elsősorban Malinowskit. Ennek nyomán képzeli el és valósítja meg a kapcsolatfelvételt a közösség tagjaival, állandósítja státusát a vizsgált közösségben, ami lehetővé teszi számára a tartós jelenlétet és a résztvevő megfigyelés lehetőségét. Az Utcasarki társadalom keletkezéséről írt módszertani utószóban először szól szociológus/antropológus szerző személyes hangon (bemutatva például azt, hogy miként küzdött meg saját származása, társadalmi hovatartozása mentális meghatározottságaival). További újítása a kulcsadatközlő főszerepbe emelése. White módszertani credója, hogy a résztvevő megfigyelés által sajátos, fontos és másként elérhetetlen helyszínekhez kerülhet közel a kutató, máig érvényes.

 

Mikroanalízis a szociológiában

A második világháború utáni időszakban egyre nagyobb hangsúly került a survey módszer technikáinak fejlesztésére. Ezek árnyékában már nem lehetett azt gondolni, hogy a szociológus az, aki terepmunkát végez, sőt az egyre kisebb szerepet játszó kvalitatív módszerek karakterét kellett jobban meghatározni a statisztikai feldolgozásra és kérdőíves adatfelvételre épülő kutatások expanziójával szemben. A kvalitatív módszerek fejlődésére jelentősen hatottak azok a szociológiai irányzatok - mint a szimbolikus interakcionizmus vagy az etnometodológia -, amelyek a filozófiai fenomenológiából kiindulva vallják, hogy a társadalmi tények nem önmagukban vannak (objektíve), hanem azáltal - és úgy -, ahogyan a mindennapi tudásban és interakciókban megjelennek. A társadalmi struktúra felől Whyte-nak magának az érdeklődése is az interakciók irányába fordult, tanítványa, Blumer fogalmazza meg először interakciók megfigyelésére, az interakciókban folyó jelentéstulajdonításokra vonatkozó módszereket. A jó résztvevő megfigyelés kulcsa nemcsak a fizikai jelenlét az interakciók helyén, hanem szoros és aktív részvétel a mindennapi élet rutinjaiban. A szimbolikus interakcionizmus az egyének közötti interakciókból álló folyamatként szemléli a mindennapi életet, ahol a társadalmi struktúrák határozzák meg a cselekvés kereteit, illetve az egyénre a státusával kapcsolatos szerepeket kényszerítenek. Goffman a kórházban végzett terepmunkájáról mondja: „a célom az volt, hogy megértsem ezt a világot, azt, ahogyan a kórházat szubjektív módon megélik, ahogyan az ezt a világot alkotó emberek felépítik életüket, jelentéstelivé és normálissá teszik. Megismerni pedig leginkább úgy lehet, ha részt veszünk azokban a tevékenységekben, amelyekben napról napra szembesülnek az általunk vizsgált kérdéssel." Goffman mindennapi élethelyzeteket ír le - amelyekben bizonyos szerepeket betöltő egyének kerülnek interakciókba egymással -, s a leírásokra elemezés épül. Erre utal az idézet első fele: a mindennapi élet gyakorlatában, interakcióiban működő implicit jelentéstulajdonításokat értelmezi, s az eredményeket modellekbe foglalja (ilyen például a színház vagy a totális intézmények metaforája).

A fenomenológia társadalomtudományi percepciója alapjaiban fogalmazta újra a szociológia ismeretelméleti célját, ami új módszereket is megkövetelt. A legfontosabb közvetítő szerepet Schütz (Max Weber-i előzmenyekre épülő) „megértő szociológiája" és a Garfinkel nevével fémjelzett etnometodológia töltötte be, akik a husserli életvilág (Lebenswelt) kategóriát lefordították a mindennapi életre, a mindennapi vagy köznapi tudásra. A szociológus dolga ebben a paradigmában nem az, hogy a társadalmi világ objektív adottságait és összefüggéseiket feltárja, hanem hogy megértse, rekonstruálja (csupa módszertani következményekkel járó kulcsszó), ahogyan ez a mindennapi életvilágokban megjelenik, a társadalmi tapasztalat részévé válik. (Garfinkel Studies in Ethnomethodology című könyvének előszavában történik meg a társadalmi tényeknek az általa a szociológiatudomány feladatának tartott újrafogalmazása a durkheimi objektivitás ideáljával szemben.) Az etnometodológiából kinövő egyik legjelentősebb módszertani kísérlet - ma már inkább irányzatnak hívhatnánk - a párbeszéd vagy konverzáció elemzése (conversational analysis), amely a vizsgálat tárgyát a maga természetes közegében rögzíti magnó vagy képmagnó segítségével. A Harvey Sacks által kidolgozott és E. A. Schegloff által továbbfejlesztett módszer a természetes konverzációk átírására és mikroelemzésére alkalmas. Az utóbbival kapcsolatban azt az elvet dolgozták ki és alkalmazzák, hogy minden verbális megnyilvánulás jelentését kizárólag a szöveg és a párbeszédes szituáció kontextusában kell elemezni. Ha pedig ezt tesszük, rekonstruálható lesz számunkra bizonyos kategóriák, normák, értékek helyi jelentése, fontossága - valósága - a helyzetben részt vevők számára.

 

Az etnográfia megújulása a hermeneutika és posztmondern hatására

A szociológiában elsősorban a fenomenológia, az antropológiában pedig a hermeneutika hatása hozza meg azt a fordulatot, amely a kutatók figyelmét a szövegre irányítja, két értelemben is: a társadalomban folyó diskurzusokra egyfelől, az antropológusok vagy szociológusok által teremtett szövegekre másfelől. Ennek jegyében újulnak meg az interjús és a biográfiai adatfelvételi módszerek, kanonizálódik a csoportinterjú, a narratív interjú módszere (amelyekkel utóbb részletesen foglalkozunk), valamint dolgozzák ki a szöveges adatok elemzésének új technikáit, a strukturális-hermeneutikai elemzést, a tartalomelemzést és végül a megalapozott elméletet.

Az antropológiában az interpretatív korszak, illetve irányzat kezdetét Clifford Geertz The Interpetations of Cultures (1973) című könyve jelzi. Az ebben a műben megjelenő „sűrű leírás" nemcsak ez etnográfiai leírás új módját határozta meg, hanem a társadalomtudományi szöveg, reprezentáció és a társadalmi szöveg között is új viszonyt jelölt ki. Amit az etnográfus leír, az a társadalmi beszéd, ennek jelentését „találgatja". Amit megfigyel, lát, rögzít, azt szimbolikus konstrukcióknak tekinti, és jelentéseiket keresi: „azokat a szimbolikus formákat - szavakat, képeket, intézményeket és viselkedéseket - kutattam és elemeztem - mondja Clifford Geertz -, amelyek terminusaiban különböző helyeken az emberek ténylegesen megjelenítik magukat önmaguk és mások számára." (203.)

Geertz a filozófiai hermeneutika hatását hozza be a kultúratudományba, amikor azt mondja, hogy a társadalmat szövegnek tekinti, az antropológust, pedig olyasvalakinek, aki a szimbolikusnak tekintett cselekvések és szövegek jelentését keresi. „Az etnográfia művelése arra hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni egy kéziratot (abban az értelemben, hogy »létrehozzuk valamely olvasatát«) - egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, ami azonban nem hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott." (Geertz, 1994, 177.) Geertz az interpretatív antropológia lényegét a kognitív antropológia tagadásaként fogalmazza meg, ami szerint „a kultúra abból áll, amit az egyénnek tudnia vagy hinnie kell ahhoz, hogy egy társadalom tagjai számára elfogadható módon tevékenykedhessen". De a partitúrát nem lehet összetéveszteni a Beethoven-vonósnégyessel. És még nem is a vonósnégyest vizsgáljuk, hanem azt, hogy ez valakiknek esztétikai örömöt szerez (míg másoknak nyilvánvalóan nem).

Az antropológusok többsége ezeket a szimbolikus eseményeket távoli kultúrákban kutatja. Emellett Geertz úgy érvel, hogy a kulturális távolság, idegenség megvilágosító erejű. „A hétköznapit olyan helyeken véve szemügyre, ahol szokatlan formákat ölt - a gyakran hallott állítással ellentéten - nem az emberi viselkedés önkényes voltát teszi feltűnővé [...], hanem azt mutatja meg, hogy mennyire változatos az ilyen dolgok jelentése attól függően, hogy milyen életminta járja át őket." (181.) Más népek szimbólumainak leírásakor „cselekvőre orientáltnak" kell lennünk. Az antropológiai írások maguk is értelmezések, cselekvőre orientált leírások, másod- és harmadkézbeli értelmezések. Minek az értelmezései? A megismerendő társadalomban folyó társadalmi beszédé. Ahogyan Geertz fogalmaz: az etnográfus „feljegyzi a társadalmi beszédet: leírja. Futó eseményből, amely csak előfordulása pillanatában létezik, beszámolóvá változtathatja, amely le van írva és ismételten elővehető" (186.). De nem a nyers társadalmi beszédet jegyezzük le, hiszen ehhez közvetlenül nem férünk hozzá, csakis azt a kis részét jegyezhetjük le, amelyet adatközlőink meg tudnak értetni velünk. Az antropológus feladata azonban nemcsak a társadalmi szövegek, hanem a viselkedés regisztrálása is, az előbbit nem is tudja másként, csak az utóbbi kontextusában megfejteni.

Az etnográfiai leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamot értelmezi, a kérdéses értelmezés abból áll, hogy a „beszéd" jelentését megpróbáljuk kiszabadítani esetleges körülményeiből, illetve tanulmányozható formában rögzíteni. A leírások negyedik jellegzetessége, hogy mikroszkopikus, „az antropológus kis ügyekkel próbál mind behatóbb ismeretségeket kötni, s így jut közelebb a tágabb értelmezésekhez és elvontabb elemzésekhez". Geertz az ellen érvel, hogy a nemzeti társadalmak, civilizációk vagy vallások megtalálhatók volnának ún. „tipikus kisvárosokban". A kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával, az antropológusok nem falvakat, hanem falvakban kutatnak. „Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag minőségi, erősen résztvevő jellegű és szinte megszállottan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érezhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra [...], jelentés."

Valamivel több mint tíz évvel Geertz Interpretations... című könyvének megjelenése után egy újabb antropológiai tanulmánygyűjtemény váltott ki vitákat, melynek hatása csakúgy, mint az első esetben, túlmutatott e diszciplína keretein, a társadalom- és kultúratudományok művelőit általában késztette munkájuk társadalmi és politikai beágyazottságának átgondolására. Az Anthropology as Cultural Critique című könyvről van szó (Marcus-Fischer, 1986), amelynek szellemisége folyatódik a Writing Culture-ral (Clifford-Marcus, 1986). A két kötet szerzői elsősorban Foucault-tól, a posztmodern filozófiától és a posztkoloniális pozícióból írt munkáktól inspirálva a tudás és a hatalom viszonyára reflektálnak. Az etnográfia, illetve az etnográfus autoritásának kérdését vetik fel, az objektivitás látszatát és az etnográfiai realizmust kritizálva. Az etnográfus valójában a terepen szerzett egyéni tapasztalatait gyűjti egybe, és egy tudományos - antropológiai - beszédmóddal álcázza objektívvé. Megfogalmazzák azt az újító szándékú igényt, hogy a terepen élők és őket kutatók közötti dialogikus viszonyt az etnográfia ne elfedje, hanem jelenítse meg, vagyis az etnográfia mint szöveg is legyen dialogikus.

James Clifford hívta fel a figyelmünket az etnográfia mint szöveg allegorikus voltára. Az antropológus történeteket ír le, amely történetek egyszerre jelenítenek meg valódi kulturális eseményeket, és tesznek rajtuk túlmutató morális, ideológiai (stb.) tartalmú állításokat. Clifford példaként Shostak Egy !kung nő élete és szavai című könyvét elemzi, amelynek bevezetőjében van egy leírás a címben szereplő nő szüléséről. A leírás arra készteti az olvasót, hogy először elképzeljen egy sajátos kulturális formát, eseményt (hiszen a nő a bozótban szül), majd ráébredjünk valami közös emberi élményre. E példa alapján állítja Clifford, hogy az etnográfiai szövegek elkerülhetetlenül allegorikusak, ami azt jelenti, hogy amennyiben az etnográfiai leírás magját alkotó realisztikus portrék részletgazdagok és meggyőzőek, voltaképpen kiterjedt metaforák vagy képzettársítási modellek, amelyek különféle (elméleti, esztétikai és morális) többletjelentésekre mutatnak rá. Itt és általában a posztmodern antropológiában: a kulturális megjelenítések narratív jellegére kerül a hangsúly, ami egybeesik egy olyan politikai és episztemiológiai jellegű újraértékelési folyamattal, amelyben a reprezentációs autoritás természete és következményei élesen merülnek fel.

Az etnográfiai beszámolók többsége mögött „kulturális és humanista" allegóriák állnak. A klasszikus antropológiából a legjobb példák: Margarete Mead és Ruth Benedict. Mead a samoai kamaszok és szexuális szokások vizsgálatával liberális és pluralista nézetekkel átitatott választ próbált adni a „komplex" amerikai társadalom dilemmáira. Derek Freeman kritikája szerint Samoa valójában egy amerikai ellenvilág. Shostaknál három allegorikus regiszter:

1. a tudományos ismeret forrásaként felfogott kulturális alany reprezentációja (Nisa egy kung asszony);

2. a társadalmi nemmel rendelkező szubjektum létrehozása (Shostak kérdése itt: mi tesz egy nőt nővé?);

3. az etnográfia és az etnográfiai helyzet (intim dialógus) egy módjának története.

 

Mindegyik regiszternek van egy specifikus és partikuláris, valamint egy általános szintje:

1. az életrajz más kung asszonyok élettörténetének kontextusába ágyazódik;

2. az így megformált tapasztalat a „női létezés" egy történetévé válik, olyan történetté, amely rímel számos más, a kortárs feminista irodalomban kiemelt tapasztalatra és problémára;

3. Nisa olyan kultúraközi találkozásról számol be, amelyben két személy együtt dolgozik az igazság egy sajátos területének létrehozásán.

 

A személyes és az általános dilemmája az első regiszterben: Shostak kutatása során jó néhány módszeres interjút készített, amelyekből elég adatot halmozott föl ahhoz, hogy képes legyen tipikus attitűdök, tapasztalatok megjelenítésére. De nem volt elégedett vele, talált egy olyan asszonyt, aki képes volt életét a legapróbb részletességgel elmondani, végül ez vált a könyv főnarratívájává, a többi elbeszélés keretévé. A könyv harmadik, jól elkülöníthető regisztere Shostak személyes beszámolója terepmunka-tapasztalatairól: „Taníts meg, mit jelent kung nőnek lenni!" - ez volt a kérdés, amivel adatközlőihez fordult. A könyv része annak az újonnan kialakult tudományos érdeklődésnek, amely újraértékeli a kutatás szubjektív (pontosabban interszubjektív) aspektusait. A feminista politika és ismeretelmélet kulcsfontosságú szempontjait állítja előtérbe: a női tapasztalat közös feldolgozását.

A hatalmi viszonyok megváltozásának következtében (gyarmat-gyarmattartó, írástudó-írástudatlan) az etnográfiai ismerettermelés és reprezentáció körülményei is megváltoztak. Többé nem lehet úgy tenni, mintha kívülről érkezett kutató lenne képes csak írásba foglalni a kultúrát - a terep is egyre inkább tele van szövegekkel, az „adatközlők" maguk is mind többet olvasnak -, kultúrájuk korábbi verzióit - bizonyos minták, elbeszélések alapján. Szakmai munkánk politikai következményeinek átgondolását nem lehet megkerülni, azt, hogy a kutató vállalja a felelősséget azokért a reprezentációkért, amelyekkel másokat jelenít meg.

Irodalom

Clifford, James (1999): Bevezetés: Részleges igazságok. Helikon, 4. 494-513.

Emerson, Robert M. (2001): Introduction: The Development of Ethnographic Field Research. és The Face of Contemporary Ethnography. In: Emerson R. M. (ed.): Contemporary Field Research. Perspectives and Formulations. Waveland Press, 1-53.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. és „A bennszülöttek szemszögéből": Az antropológiai megértés természetéről. In: Az értelmezés hatalma. Niedermüller Péter szerk. Budapest, Századvég, 170-216.

Goffman, Erving (1999 [1959]): Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Thalassa Alapítvány, különösen: 13-68. és 167-189.

Malinowski, Bronislaw (2000 [1922]): A nyugat-csendes-óceániai térség argonautái. Café Babel, 36 (2), 43-57.

Vörös Miklós - Frida Balázs (2004): Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan, 395-416.

Whyte, William Foote (1999 [1955]): Utcasarki társadalom. Budapest, Új Mandátum, különösen: 301-408.

Schütz, Alfred (1984): A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In: Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest, Gondolat, 178-228.

Weber, Max (1987): Szociológiai alapfogalmak. Módszertani alapok. In: Gazdaság és társadalom I. Budapest, KJK, 38-51.

 




2. előadás: a társadalom mint szöveg




2. A. A diskurzuselemzés a társadalomtudományokban (Glózer Rita)

Glózer Rita

A nyilvánosság, a közélet és a politika jelenségeinek kutatása során manapság egyre fontosabbnak és ígéretesebbnek tűnik a diskurzusoknak, a nyilvános beszéd sajátos és autonóm halmazainak a vizsgálata. A diskurzuselemző módszer a korábbi trendektől némileg eltérően most nem a társadalomkritika szolgálatába szegődik, nem az egyenlőtlenségek, az elnyomás vagy a diszkrimináció eseteit mutatja meg, hanem egyre inkább a társadalmi valóság megkonstruálásának kérdései felé fordul. Az alábbiakban azt a társadalomtudományos összefüggésrendszert igyekszem vázolni, amelyből ez a közelítésmód inspirációit meríti.

A diskurzuselemzés elméleti kontextusát a társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata jelöli ki. Az alábbi elméletek és modellek számos közös vonása annak a paradigmatikus változásnak a következménye, mely a 20. század második felében a filozófiában, a nyelvtudományban és a szociológiában párhuzamosan zajlott. A megismerésről és a tudás természetéről alkotott heideggeri fogalom, a nyelv valóságalakító szerepét megvilágító nyelvészeti koncepciók, a kultúra szemiotikai értelmezésének új útjai, a hermeneutikai hagyomány feléledésének (elsősorban módszertani) következményei átformálták a társadalomtudományokban a tudományos kutatás kiindulópontjául szolgáló tény fogalmát: „a nyelvi-konstrukciós paradigmán belül a tényt nem a - tudattól független - objektív állapotok, intézmények, struktúrák, cselekvések jelentik, hanem a tudatban, a nyelvben, a beszédben, a szövegben interpretált objektív valóság, azaz az empíria mint konstrukció" (Szabó, 1998a, 282.). A társadalomtudományi vizsgálódás középpontjába a „szövegvalóság",[1] a sokféle nyilvános beszéd szövegeinek keletkezése és létmódja került, azok a stratégiák és technikák, melyek segítségével e szövegek útján megszervezzük, berendezzük és értelmezzük társadalmi környezetünket.

 

A szöveg felszabadítása

 

A társadalomtudományi kutatás szövegparadigmájának filozófiai megalapozását Paul Ricoeur végezte el a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Írásaiban[2] a szöveg problémája annak az alapvető kérdésnek az összefüggésében merül fel, hogy van-e lehetőség hermeneutikus megértésre a társadalomtudományok (módszertani) keretei között. A szubjektum pszichologizáló megértésének érvényességét és az értelmezés kizárólag írott szövegekre korlátozását egyaránt megkérdőjelezve Ricouer két lényegi kérdést vizsgál meg. Egyfelől azt, hogy mit kínál a szöveg paradigmája a társadalomtudományok számára (szövegszerűnek mutatja-e e tudományok tárgyát), másfelől pedig azt, hogy „mennyiben van szükségünk a humán tudományok területén általánosított értelemben a szövegértelmezés módszerére mint az értelmezés paradigmájára" (Ricoeur, 2002, 60.), azazhogy a kínálkozó kutatási módszer felől igazolható-e a társadalomtudományok hermeneutikai jellege.

A szöveg mibenlétének, sajátos létmódjának meghatározását Ricoeur a rögzítés, rögzítettség momentuma köré rendezi. „Nevezzünk szövegnek minden írásban rögzített megnyilatkozást (discours). E meghatározás értelmében az írásban való rögzítés alkotja magát a szöveget." (Ricoeur, 1999a, 10.) Ez azonban semmiképp nem jelenti azt, hogy a szöveget pusztán rögzített beszédnek tekintené. Nem elégszik meg azzal a szokványos vélekedéssel, mely szerint „az írás semmit nem ad hozzá a beszéd (parole) jelenségéhez, hacsak nem a rögzítést, amely a beszéd (parole) megőrzését lehetővé teszi." (Ricoeur, 1999a, 10.). Az írás tehát szerinte nem a beszéd tartalmát rögzíti, hanem egy szándékosan éppen írás által (és nem másként) rögzített megnyilatkozást, ezáltal „az írásban való rögzítés magának a beszédnek (parole) a helyére kerül, azaz arra a helyre, ahol a beszéd (parole) megszülethetett volna" (Ricoeur, 1999a, 10.). Az írásnak „ez a felszabadítása, mely az írással helyettesíti a beszédet (parole): a szöveg születésének aktusa" (Ricoeur, 1999a, 12.). A szövegnek a beszédtől való emancipációja és saját alanyi jogon történő megközelítése Ricoeur teóriájának messzire mutató újítása, mert ez az első lépés azon az úton, mely egy társadalomtudományi hermeneutika koncepciójának és módszertani kereteinek kialakításához vezet. Csak egy önállónak tekintett, nem származtatott, és ugyanakkor a rögzítés következtében objektívan megragadható szöveg szolgáltathat analógiát, mintát a társadalom, az emberi viselkedés vagy a kultúra jelenségeinek vizsgálatához - amennyiben ezeket a társadalomtudomány nem pusztán díszítőelemeknek vagy szimptómáknak tekinti, melyek alatt vagy mögött mélyebb igazságok rejlenek. Ricoeur gondolatmenete éppen azokat a tudományos irányzatokat (elsősorban az interpretatív antropológiát) termékenyítette meg, melyek a kultúrát maguk is autonóm praxisnak tekintik, melyen belül a leghétköznapibb társas cselekvések is a társadalmi valóság szervezésére és megértésére irányulnak.

Az általa kidolgozott szövegparadigma a diskurzust nyelvi eseménynek tekinti, megvalósulásnak, amelynek elmélete az eseményszerűség hermeneutikáján alapul. Eszerint a diskurzus eseményjellegű, performatív természetű, szemben a nyelv rendszerszerűségével, illetve a nyelvi kompetenciával. Aktuális megvalósulásában mindig vonatkozik saját beszélőjére (ennyiben reflexív természetű), és egyúttal egy világra is, melyet leírva, kifejezve, reprezentálva megvalósítja a nyelv szimbolikus funkcióját. A diskurzusban ugyanakkor tényleges közlemények cseréje zajlik, tehát a diskurzus egy beszélgetőtárs is egyúttal, valaki, akihez beszélnek - mondja Ricoeur. A szövegnek, a szövegolvasásnak ezt a paradigmáját átviszi a társadalomtudományok tárgyára, az emberi viselkedés világára, megalapozva ezzel a „cselekedetek hermeneutikáját" (Szabó, 2003a, 34.). Meggyőzően igazolja, hogy az értelmes emberi cselekvésre is érvényesíthető a szövegparadigma, mert megfelel az objektiváció kritériumának: a cselekvés a beszédaktushoz hasonló noematikus struktúrával rendelkezik, melyet a társadalmi időben, az emberi történelem során keletkező társadalmi intézményekben jegyeznek fel, vésnek be - elszakadva az eredeti cselekvőtől, az aktuális relevancia világától és az olvasóktól egyaránt. A szövegértelmezés lehetséges módszere, mely mindezek nyomán immár a társadalomtudományok vizsgálati tárgyára (az emberi cselekvés, viselkedés különféle formáira) is alkalmazható, Ricouer szerint a megértés és magyarázat tradíciójának egyesítésével alakítható ki. A természettudományok matematikai logikára épülő magyarázó modellje és a szubjektív megértésre irányuló igyekezet hagyományosan szemben álló, egymást kizáró megismerési stratégiák, ám szerinte a társadalomtudományoknak egyikről sem szabad lemondaniuk, hiszen „az úgynevezett szellemtudományok önállósága csak akkor lehetséges, ha nem mondunk le a megértésről, azaz egy idegen lélek megértéséről, méghozzá azon jelek alapján, amelyekben ez közvetlenül megnyilatkozik" (Ricoeur, 2002, 68.). Eszerint a humán tudományok (társadalomtudományok) akkor válhatnak módszereikben valóban tudományossá, ha tárgyukat objektivációkban képesek megragadni, hiszen ez esetben a pszichikai karakterű társadalmi jelentésekhez kellően érzékeny jeleken keresztül mégiscsak sikerül objektíven hozzáférni. A két eljárás tehát egyesíthető egyetlen dialektikus folyamatban, melynek során a társadalmi cselekvés objektivált, rögzített megnyilvánulásait szövegként olvashatjuk.

Az értelmezés folyamatát Ricoeur egy hipotézis felállításából és bizonyításából álló dialektikus folyamatként gondolja el. A szövegértelmezés dialektikusságát a szövegnek mint részekből felépülő autonóm egésznek a kettőssége idézi elő, mely „a »megítélés« különleges módját igényli" (Ricoeur, 2002, 69.): a szövegnek mint egésznek a rekonstruálása a részek felől indul, ám ezek azonosítását csak az egészről való leválasztás teszi lehetővé. „Ezért aztán egy szövegnek mint egésznek a rekonstruálása szükségképpen körben forgó jelleget ölt..." (Ricoeur, 2002, 69.). Az így (a részekből) konstruált és (az egészből) rekonstruált szöveg mint totalitás maga is individuum, mely sokféle oldalról közelíthető meg. A hipotetikus értelemkonstrukciók bizonyításának folyamata valójában nem is empirikus igazolás, inkább értékelés, mely a valószínűség logikáját követi. A hipotézisek felállítása és érvényességük mérlegelése körkörösen vonatkozik egymásra. Ha pedig „egy szöveg kvázi-individuum, s a szöveg-interpretálás értékeléssel jár, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy itt a szövegről szóló tudományosan használható tudás jött létre" (Ricoeur, 2002, 70.). Az érvényesítés logikáját az értelmezés (mint mérlegelés) egyik vezérfonalává téve Ricoeur a társadalomtudományi értelmezés újfajta nyitottságát, vitathatóságát alapozza meg, Geertz például ebben az értelemben nevezi a kultúra kutatását „jelentések találgatásának" (Geertz, 1994c, 188.). Az értelmezésnek ez a paradigmája azért vihető át a szövegről a társadalomtudományok egészére, állítja, mert a szöveghez hasonlóan az emberi cselekvés is rendelkezik az ezt lehetővé tevő „specifikus többszólamúsággal" (Ricoeur, 2002, 71.). A cselekvéselmélet egyes fejleményeire hivatkozva Ricoeur leszögezi, hogy a cselekvések megértését motivációs bázisuk megkonstruálása teszi lehetővé. Akkor vagyunk képesek megérteni a cselekedeteket, ha megértjük, hogy a cselekvő miért épp az adott cselekvési módot választotta - azaz ha tettéhez egy általunk ismert értelmet rendelünk. Ez a szemlélet a modern cselekvéselméletnek egy olyan felfogása, mely - a jogi gondolkodásmód közvetítésével - „összekapcsolja az irodalomkritikai eljárást ennek társadalomtudományi megfelelőjével" (Ricoeur, 2002, 71.).

A magyarázat perspektívájából Ricoeur úgy látja, hogy a konkrét szituáció vonatkozásaitól elszabaduló szöveghez kétféle módon viszonyulhatunk: vagy teljességgel eltekintünk a szövegen kívüli valóságra történő referálás minden megnyilvánulásától, és a szöveget mint valami „világtalan" jelenséget tekintjük, vagy épp belső világának, a szöveg belső viszonyainak kibontásával „életre is kelthetjük". E két - teljesen ellentétes stratégiára épülő - magatartásforma szerinte egyformán jelen van az olvasás aktusában, mégpedig dialektikusan egymáshoz kapcsolódva (Ricoeur, 2002, 72.; Ricoeur, 1999a, 18.). Az elsőnek említett álláspont rajzolódik ki például az irodalomkritika strukturalista iskoláinak elemzéseiben. Amit ennek az irányzatnak a képviselői „olvasásnak hívnak, az a valósághoz fűződő jól látható viszonyok felfüggesztésének kiterjesztése, és a szöveg »pártjára állás« abból a célból, hogy meg lehessen maradni ennek a világát vesztett helynek a keretei között" (Ricoeur, 2002, 72.). A szövegek ilyen típusú megközelítésére a nyelvtudomány fonológiai iskolája sajátos módszert dolgozott ki: a nyelvészek elemzéseikben megmutatták, hogyan lehet elválasztani a rendszert a folyamattól, és a rendszert oly módon egységesíteni (formalizálni), hogy minden lényeges mozzanata leírható legyen az adott rendszeren belüli egymásnak megfelelő egységek szembeállításával. E nyelvi modell magyarázóképességét Ricoeur Lévi-Strauss mítoszelemzéseinek közvetítésével vonatkoztatja általában a szövegekre. A Lévi-Strauss által vizsgált „vad gondolkodás", illetve a törzsi társadalmak mítoszainak szélsőséges szinkronitása, statikus rendszerszerűsége - szembesítve a zsidó-keresztény kultúrkör inkább történeti, a hagyomány és a megújítás dinamikája által fenntartott mitológiájával - ismerteti fel Ricoeurrel a strukturális módszer hermeneutikai elmélyítésének szükségességét, és jelzi a lehetőséget a hermeneutikának az „érett megértéshez" való elvezetésére, a strukturalista elemzés révén. Az ilyen, nagyfokú absztrakció eredményeként létrejövő formális leírás (mint a mítoszok Lévi-Strauss által feltételezett struktúrája) ugyanis - szögezi le Ricoeur - legfeljebb megmagyarázza, de nem értelmezi tárgyát: „A strukturális elemzés révén kipreparáltuk a mítosz logikáját, a műveleteket, melyek révén a különböző viszonylatnyalábok egymással összekapcsolódnak." (Ricoeur, 2002, 73.) Mindez azonban semmiféle jelentőséggel nem bírna, „ha maguknak az ellentéteknek nem lennének olyan értelemmel teli tartalmai, mint amelyek a születés és a halál, a világos és a sötét, az érosz és a logosz között feszülnek" (Ricoeur, 2002, 73.). Ennyiben tehát a strukturális elemzés nem zárja ki az értelmezés lehetőségét, logikailag éppen hogy feltételezi, előkészíti, hiszen „egy puszta felszíni szemantikától, vagyis az elmesélt mítosz szemantikájától elvezet bennünket egy mélyebb szemantikához, vagyis a határhelyzetekhez, amelyek a mítosz végső vonatkozásai" (Ricoeur, 2002, 73.). A strukturális elemzés tehát maga hívja fel a figyelmet a kritikus indíttatású mélyinterpretáció lehetőségére és szükségességére, a megértés elmélyítésének útjára. Mindebből Ricoeur számára nyilvánvalóan következik annak bizonyossága, hogy a magyarázat paradigmájaként meghatározott strukturális modell a szövegegység elemzéséről problémamentesen átvihető a társadalmi jelenségek elemzésére, mégpedig e jelenségek jelszerű, szemiotikai minőségének köszönhetően (a nyelvi és viselkedésbeli jelek egyaránt egy általános szemiotikai minőség alesetei). Ha pedig ez így van, akkor „nem egyszerűen csak a szimbolikus funkció társadalmi, hanem a társadalmi valóság maga is szimbolikus alapzatú" (Ricoeur, 2002, 75.). Ricoeur gondolatmenetének egy újabb messzire vezető fejleményét rejti ez a megállapítás. A kultúra jelszerűsége, szemiotikai megközelíthetősége a vallási, gazdasági, művészeti, politikai szféra vagy a mindennapi élet, gondolkodás jelenségeinek és formáinak gyökeresen új értelmezését teszi lehetővé. Ez a megközelítés maga mögött hagyja mind a pszichologizáló, mind az intézmény- és struktúracentrikus magyarázat tradícióit, és e szférákat a kultúra megértésére, drámai megélésére és reprezentációjára irányuló gyakorlatok kontextusának, rendszerének tekinti. Egy másik, szintén a fentiekből következő észrevétele radikális fordulatot jelent a tudományosság módszertani követelményeire vonatkozóan. Mivel „az értelemmel telített struktúrák, amelyeket éppen a mélyinterpretációknak kell feltárniuk, nem érthetők meg a személyes kötődések nélkül" (Ricoeur, 2002, 75.), többé nem szükséges tagadni a személyes érintettség és involváltság fennállását a tudományos megismerés és értelmezés során, hanem éppenséggel tisztázni és vállalni kell őket. „A megértés közvetített tény, amit átsző a magyarázó eljárások teljes komplexuma; ezek az eljárások megelőzik és egyben elkísérik a megértést." (Ricoeur, 2002, 75.)

Az így felfogott magyarázat (mely az interpretáció „technikai" vetülete) és megértés (a szubjektív, értékelő mozzanat) az értelmezés során dialektikusan és körkörösen egymásba kapcsolódik, feltételezi egymást, és legitimitását is egymástól nyeri, mondja Ricoeur. „Ha [...] a strukturális elemzést valamely szakasznak - szükséges szakasznak - tartjuk naiv és kritikai, felszíni és mélységbeni értelmezés között, akkor lehetségessé válik a magyarázatnak és értelmezésnek egyetlen hermeneutikai ív alá való visszahelyezése, valamint az, hogy a magyarázat és megértés ellentétes magatartását az olvasásnak mint az értelem visszahódításának átfogó fogalmába integráljuk." (Ricoeur, 1999a, 29.) Azzal, hogy leírja a kétféle stratégia és eljárás egymásba kapcsolódását, és összefüggésüket a szövegértelmezés (olvasás) paradigmáján belül mutatja ki, egyúttal új megvilágításba helyezi az értelmezés hermeneutikai tradícióját is: „A »hermeneutikai kör« tulajdonképpen nem más, mint a magyarázatnak és a megértésnek, valamint a megértésnek és a magyarázatnak itt kifejtett viszonya." (Ricoeur, 2002, 76.)

Az értelmező társadalomtudomány tehát Ricoeur szerint joggal tekint a beszédre és az értelmes viselkedésre, mint szövegre, hiszen a tudomány tárgyaként megjelenő társadalmi valóság szövegszerű, eredendően szimbolikus. A társas viselkedésre irányuló tudományos érdeklődés számára a hermeneutika módszere jogosan kínálkozik, a társadalmi jelenségek értelmezésének a magyarázat és a megértés (jelek világán belül) körkörösen egymásba kapcsolódó műveleteire kell épülnie.

 

Kultúra és jelentés

Bár munkássága nem terjed ki a diskurzusok vizsgálatára, és nem érinti közvetlenül a diskurzuselmélet teoretikus kereteit sem, a ricoeuri szövegparadigma továbbgondolása és általában a társadalomtudományok felé történő közvetítése okán szót kell ejtenünk Clifford Geertz és az általa kidolgozott interpretatív antropológia diskurzuselméleti vonatkozásairól. Geertz a Ricoeurtől átvett szöveganalógiára építi az interpretatív antropológia programját, szerinte a kultúrát jelentések szervezik, amelyek rendszerszerűen egymáshoz kapcsolódó szimbólumokban artikulálódnak. A jelentések a kultúra gyakorlatában termelődnek, mindenekelőtt a nyelv és a társas viselkedés hozza létre és hordozza őket. A társadalmi világ tehát jelszerű, jelentésteli és értelmezett, és a kutató számára úgy olvasható, akár egy szöveg. A kultúra etnográfiai vizsgálatát ezért olvasáshoz, különféle olvasatok létrehozásához hasonlítja: „egy idegen, elhomályosuló, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kézirat" tanulmányozásához, „ami azonban nem a hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott" (Geertz, 1994c, 177.). A szöveg fogalmát Geertz a bemutatott ricoeuri érvelés alapján terjeszti ki az íráson és a verbalitáson túlra, az ember társadalmi viselkedésének mintázataira. A szöveg e kiterjesztett értelmezésének jelentőségét Geertz maga abban látja, hogy figyelmünket a cselekvés rögzülésére, „feljegyződésére" irányítja, arra a folyamatra, melynek során „az események jelentése rögzül, vagyis amikor a történésből történelem, a gondolkodásból gondolat, és a viselkedésből kultúra lesz" (Geertz, 1994b, 280).[3] Az egyes jelenségeket szerinte csak a kultúra kontextusán belül maradva lehet érthetően leírni, hozzáférhetővé tenni, a hozzáférést az egymásra rakódott, összekuszálódott fogalmi rendszerek szétbontása, felfejtése teszi lehetővé. „Az etnográfus [...] valójában összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe, számos struktúra egymásra rétegződik vagy összegabalyodik. Ezek a struktúrák egyszerre idegenek, szabálytalanok és rejtettek, s neki kell kitalálnia, hogy először miként ragadja meg, majd hogyan mutassa be őket." (Geertz, 1994c, 177.). Ezeknek az értelemteli struktúráknak a kibontása „azt jelenti, hogy feltárjuk a részvevők értelmezési kereteit, jelentésadásaik társadalmi hátterét és értelmező tevékenységük horderejét; másképpen kifejezve: a beszéd jelentésbeli és társadalmi kontextusát, mégpedig a kettőt együtt" (Szabó, 2003b, 59.). Ennek a cseppet sem egyszerű feladatnak a végrehajtását szolgálja a Geertz által kialakított módszertani stratégia, a „sűrű leírás" gyakorlata. Ennek legfontosabb jellemzője az értelmező szándék, mely a társadalmi beszédfolyamot oly módon igyekszik interpretálni, hogy kiszabadítja esetleges körülményeiből, és tanulmányozható formában rögzíti. A jelentések kibontása nem a makrostruktúrák szintjén zajlik: az antropológus a „tágabb értelmezéseket és elvontabb elemzéseket rendszerint úgy közelíti meg, hogy csip-csup ügyekkel köt egyre behatóbb ismeretséget", „eléggé isten háta mögötti kontextusban" (Geertz, 1994c, 188-189.).

A folyamatos jelentésadásokban és értelmezésekben létező társadalmi valóság elrendezésében Geertz szerint olyan kulturális rendszerek vesznek részt, mint a tudomány, a művészet, a vallás vagy az ideológia. A nyilvános diskurzusok gyakran a közélet, a politika terében, ideológiai tartalmak, implikációk befolyása alatt zajlanak. Ennek a közegnek a mélyebb megértéshez nyújthat támpontokat Geertznek az ideológiáról mint kulturális rendszerről adott értelmezése. Szerinte az ideológiák nem eleve rossz, elítélendő szereplői a társadalmi nyilvánosságnak, és nem is csak a hatalmi vetélkedésnek vagy a társadalmi feszültségek levezetésének szociálpszichológiai aspektusából tarthatnak számot a figyelemre. Sokkal érdekesebb szimbolikus megformáltságuk. Az emberi gondolkodás ugyanis folyamatosan modelleket alkot, ezek egyfelől a valóságról alkotott modellek (of sense), melyek leképezik a valóságról nyert tapasztalatokat, másfelől a valóság számára alkotott (for sense) modellek, melyek a valóság alakítását szolgálják. „Az ember önmaga megvalósítója, szimbolikus modelleket konstruáló általános képességével létrehozza azokat a sajátos képességeket, amelyek meghatározzák. Vagyis [...] az ember ideológiák, a társadalmi rend sematikus képeinek konstruálásával válik jobb vagy rosszabb politikai állattá." (Geertz, 1994a, 48.) Geertz szerint azokban a bizonytalanná váló társadalmi állapotokban, melyekben az egyén már nem képes megnyugtatóan tájékozódni,[4] amikor a tapasztalatok kaotikusak lesznek, szükségessé válik a valóságról alkotott, szimbólumokból építkező modellek „visszafordítása" a társadalmi valóságra. Az ideológia szerepe ezért rendkívüli módon megnő az átalakuló politikai rendszerekben, melyekben az érvénytelenné vált hagyományos formák helyébe új szimbolikus kereteket kell állítani, „melyek segítségével meg lehet fogalmazni, el lehet gondolni, meg lehet válaszolni politikai kérdéseket" (Geertz, 1994a, 50.). Azokban a helyzetekben, melyekben a társadalom korábbi orientációi már nem képesek a politikai folyamatok megfelelő képét nyújtani, „az ideológiák a társadalompolitikai jelentések és attitűdök forrásaiként létfontosságúvá válnak" (Geertz, 1994a, 49.), „megfellebbezhetetlen fogalmak" révén értelmessé és „meggyőző képek" segítségével kézzelfoghatóvá teszik a politikát. Az ideológiák képszerűen elrendezett, integrált tudása alapvetően politikai természetű tudás, mely ellenáll az igazságdiskurzusnak, nem igaz és nem hamis, hanem érvényes vagy érvénytelen, mert a politizáló ember valóságosan használja (Szabó, 1998b, 109.), és érvényessége e használatban méretik meg. Az ideológiák ezáltal nemcsak, amint láthattuk, „a problematikus társadalmi valóság térképei", hanem egyúttal „a kollektív lelkiismeret mátrixai" is (Geertz, 1994a, 50.). A nyilvános, politikai diskurzusok tehát szimbolikus természetűek, és (az időnként struktúráját vesztő) társadalmi valóság elrendezését szolgálják.

 

Diskurzus és hatalom

A diskurzusoknak a társadalmi viszonyok, mindenekelőtt a hatalmi viszonyok elrendezésében játszott szerepe Michel Foucault életművében válik központi fontosságúvá. A Foucault teoretikus jellegű írásaiban[5] értelmezett hatalom sajátosan decentrált társadalmi jelenség, helye a társadalomban sem nem centrális, sem nem hierarchikusan fölérendelt: létmódja a diszperzió, a társadalom különféle intézményeiben való szétterjedés. Megoszlása hálózatszerű, egy társadalmi háló csomópontjain keresztül áramlik, cirkulál folytonosan. A szubjektum és a hatalom viszonyát a szubjektumnak ebben a hálózatban aktuálisan elfoglalt helye határozza meg: ettől függően gyakorolja vagy szenvedi el a hatalom valamely formáját. Az egyének azonban sosem végpontjai vagy nyugvópontjai a hatalomnak - szögezi le Foucault -, hanem továbbítói, „reléi". A hatalom létezése tehát nem elsődleges vagy alapvető a társadalmi viszonyrendszerekhez képest, nem is azok felett kiépült járulékos struktúráról van szó, hanem mélyen és szervesen bennük gyökerező és jelen levő, ugyancsak viszony természetű jelenségről. E viszonyok a társadalmi cselekvések mezejében, egymásra irányuló tettek rendszerében formálódnak. A hatalom olyan „cselekvések totális szerkezete, amelyekkel lehetséges cselekvésekre gyakorolnak hatást; ingerel, ösztökél, elcsábít, könnyebbé vagy nehezebbé teszi a dolgokat; végletes esetben kényszert vagy teljes tilalmat szül, mindezekkel együtt azonban mindig olyan cselekvési mód, amellyel cselekvő szubjektumra vagy szubjektumokra cselekszenek, illetve képesek a cselekvésre. Cselekvések együttese, mely más cselekvésekre hat." (Foucault, 2002, 405.) A hatalom természetét ebből adódóan a folyamatos mozgás, áramlás, a nehezen lokalizálhatóság jellemzi; nem valami birtokolható dolog, cseppet sem állandó, és nem is anyagi természetű jelenség - ezért aztán tetten érése sem könnyű. Ezeket az akadályokat legyőzni akkor van esélyünk, ha a hatalom vizsgálatakor a figyelmet nem az önmagában vett hatalom absztrakciójára irányítjuk, mondja Foucault, hanem valamilyen társadalmi intézmény konkrét elemzése révén igyekszünk feltárni a hatalom természetét és megvalósulását. Az ilyen vizsgálatnak alulról, a legapróbb mechanizmusok megismerésével kell indulnia, egyfajta mikrofókusz segítségével, hisz ez a megközelítés felel meg legjobban a hatalmi megnyilvánulások léptékének és mikrostrukturális „elhelyezkedésének".

A szerző empirikus jellegű elemzéseiben, esettanulmányaiban megjelenő hatalomértelmezések között időrendben és az életmű belső logikája szerint is első a diskurzus hatalma. Foucault ebben az összefüggésben úgy tekint a dolgokra, társadalmi jelenségekre, fogalmakra, jelentésekre, mint amelyek a róluk szóló diskurzusokban, azok által léteznek. Ezért a diskurzus nemcsak közvetít hatalmi jellegű tartalmakat, akciókat, hanem ő maga a hatalom (médiuma, helyszíne, célja). Egy másik közelítésben a hatalomnak az a vetülete hangsúlyos, mely a tudással párban, szoros egységben mint a társadalmat szervező tényező jelenik meg. A hatalmi viszonyok vonatkozásában eszerint a tudásnak nincs elsőbbsége, hatalom és tudás egyenrangú, mégpedig oly módon, hogy „az egyes tudásfajták létrejöttében alapvető szerepet játszik a hatalom. Bizonyos hatalmi technikák mintegy tudásfajtákká változnak át, pontosabban hatalmi technikák és tudástechnikák közös mintát foglalnak magukba" (Kiss, 1994, 53.). Ez tükröződik például a filozófiai diskurzusokban, melyek meghatározó szerepet játszanak „mind a hatalom, mind pedig az alávetettek számára a tér és az idő új tapasztalatának létrehozásában" (Kiss, 1994, 53.). A tudás és a hatalom egymásba épülésének mintája a kommunikáción alapul, ami a kommunikációs folyamatok tartalmává válik, az egyben egy komplex regisztrációs rendszerbe is belekerül: a számbavétel, besorolás, körüljárás, termelés, elsajátítás, elosztás és visszatartás rendszerébe, mely kijelöli az így keletkező tudás társadalmi pályáját, karrierjét. „Ezek a formák azonban egyben hatalmi technikák is, a megismerési módok tehát egyben hatalomgyakorlási eljárások is" (Szabó, 1998b, 223.) - megismerés (tudás) és hatalom így valósul meg egyazon mintázat révén. Ami tehát a kommunikációs folyamatba bekerül, ami diskurzusok tárgya lesz, az szükségképpen részévé válik ennek a rendszernek. A modern korban Foucault szerint a vizsga a hatalom és tudás közös mintázata: „a norma, a szabály, a felosztás, a minősítés, a kizárás megállapításának, illetve visszaállításának eszköze." (Kiss, 1994, 48.) Az így felfogott hatalom teremtő hatalom (Kiss, 1994, 48.): legfőbb teremtménye maga a modern ember, mely a diskurzus(ok) által elrendezett szociokulturális térben tapasztalja meg magát, másokat és egyúttal egy szimbolikus rendet. E hatalom eszközei többek között a tér felosztása és az ember társadalmi térhasználatának szabályozása; az idő strukturálása, egy új időtapasztalat megszervezése; illetve a társadalmi normák megteremtése, működtetése. A normák révén mindenki külsőleg megmérhető, és ugyanakkor magát is folyamatosan viszonyítani képes és kénytelen. „A hatalom eszerint az a mód, ahogyan az emberek, a hatalom tárgyai rávezetődnek bizonyos célok végrehajtására vagy arra, hogy bizonyos szabályokat, előírásokat kövessenek." (Kiss, 1994, 51.) A tudásstruktúrákkal összefonódó hatalom tehát a modern embert engedelmességre igyekszik kényszeríteni. A kényszerítés iránya, közege közvetlen vagy közvetett módon a test - ez a momentum alapoz meg egy harmadik foucault-i hatalomképet. A hatalom a modern korban (a megelőző idők halálra irányultsága helyett) alapvetően az életre épít, azt célozza meg. A népesség biológiai létezésének szintjéig eljutva a biohatalom a munkaszervezés, az egészségügy, a szociálpolitika egész rendszere révén az életet nyílt kalkulációk tárgyává teszi. A mérés, az értékelés, hierarchizálás e téren egyszerre teszi lehetővé a test fegyelmezését és a népesség szabályozását. A hatalom foucault-i felfogása(i) egyúttal a politikáról való gondolkodásnak egy olyan példája is, mely kommunikáció- és tudáscentrikus, a valóságteremtő társadalmi beszédre irányul, konkrét elemzések során pedig a cselekvési mikrostruktúrákban és -viszonyokban vizsgálódik.

A hatalom egyik legfontosabb megtestesítője, az érte folyó harc színtere és (a vágy) tárgya a diskurzus,[6] a különféle szövegek társadalmi méretű előállítása, kiválogatása, ellenőrzése, elosztása. A szövegek és általuk a tudás kontrollált előállításának és elosztásának eme rendszerét tilalmak, a ritkítás és ellenőrzés különféle eljárásai szabályozzák befelé, a beszéd termelése, és kifelé, társadalmi használata, cirkulációja irányában egyaránt. Ilyen eljárásnak tekinti Foucault például a kizárás gyakorlatát, mely különféle tilalmakban, a megosztás és elutasítás formáiban, igaz és hamis szembeállításában valósul meg. Ezek kizáró rendszerekként kívülről hatnak a diskurzusra. Maguk a diskurzusok is ellenőrzik önmagukat, ebben a tekintetben a diskurzus szintkülönbségeit jelző kommentár, azután a szerző (mint „a diskurzus csoportosításának elve") és a diszciplína („a diskurzus termelését ellenőrző elv") játszik fontos szerepet. A diskurzusok alkalmazását, társadalmi működését különféle szabályok, szertartások, a diskurzusokhoz rendelt kizárólagos diskurzustársaságok által ellenőrzik. A foucault-i koncepció a társadalmi beszédnek olyan autonóm halmazait körvonalazza, melyek sajátos belső szabályok szerint jönnek létre és működnek, időnként keresztbemetszve más - diszciplináris, intézményes, nyelvi, tudásbeli - struktúrákat. Olyan realitásról van szó, melyben szétválaszthatatlanul egybeolvad a beszélő alanya; a diskurzus tárgya, amelyről a beszéd folyik; és a tudás, mely a diskurzusban megfogalmazódik (Szabó, 1998b, 212.). A tudás nem előzetesen adottként kerül a diskurzusba, hanem működése során aktuálisan keletkezik, ezért nem egyéni teljesítmény, nem kötődik a szubjektumhoz. „A diskurzust nem kell feloldani előzetes jelentések terében; ne gondoljuk, hogy a világ olvasható arccal fordul felénk, amelyet csupán meg kell fejtenünk; a világ nem tudatunk cinkosa; a diskurzus előtt nincs prediszkurzív gondviselés, amely a világot kedvünk szerint valóvá alakítaná." (Foucault, 1998, 65.) A tudás forrása a társadalom jelentésekből és értelmezésekből szerveződő valósága, melyben a tudás keletkezését nem intézmények vagy külső kritériumok szabályozzák, hanem maga a diskurzus.

Foucault korai esettanulmányaiban (a téboly, az orvoslás vagy a szexualitás kérdései kapcsán) a diskurzus úgy jelenik meg, mint amely maga hozza létre bizonyos jelenségek tapasztalatát, ebben az értelemben maga konstruálja meg tárgyát, melyről a beszéd folyik. Olyan konstrukciókat hoz létre, mint a téboly, a bűn vagy a szexualitás, melyek szimbolikus funkcióval rendelkeznek: kulturálisan létező „helyeket" töltenek be, és ezáltal az adott korra jellemző módon teszik lehetővé az egyénnek önmaga megtapasztalását. Mindeközben a nyugati embernek a (tőle különböző, ellentétes) Másik megtapasztalására vonatkozó szükségletét sajátos, a kornak megfelelő formába öntik: ahogy a középkorban a lepráshoz, aztán a vérbajoshoz képest egészségesként, a modern korban az őrülthöz képest normálisként tapasztalhatja meg magát az egyén (Kiss, 1994, 45.; Kiss, 1995, 292.). „Maga a téboly tehát szimbolikus helyet tölt be, mely hely előre adott, ugyanakkor folyamatosan át is értelmeződik, és segít értelmezni más dolgokat, módosul a téboly tapasztalata, és ezáltal is az egyéb dolgoknak az őáltala is megtámogatott tapasztalata." (Kiss, 1995, 292.) Foucault szerint a dolgok (a társadalmat szervező kulturális tartalmak) a róluk való beszédben jönnek létre. „Nincsen tehát például önmagában vett téboly, melyet jobban vagy rosszabbul írnak le a különböző orvosok, vagy amelyet, mondjuk, az idő előrehaladtával az újabb korok orvostudománya jobban közelít meg, mint a kétszáz év előtti. Inkább arról van szó, hogy maguk ezek az orvostudományi (és egyéb, pl. művészeti, vallási stb.) ismeretek, diskurzusok azok, melyek magának az őrültségnek a tapasztalatát és ezáltal bizonyos értelemben magát az őrültséget is létrehozzák." (Kiss 1995: 292.)

E tapasztalati konstrukciók szabják meg a társadalmi valóság szerkezetét, jelölik ki az egyén lehetőségeit. A diskurzusok szabályozó, normaképző funkciója, a „normalizáció" jelensége a börtön és büntetés foucault-i témái kapcsán körvonalazódik (Kiss, 1994, 50.; Kiss, 1995, 296-297.). A modern társadalomban a hatalom és a tudás egymással összekapcsolódva meghatározó szerepet játszik; a társadalom mikrostruktúráiban, mikrotechnikákat alkalmazva, alig tetten érhetően működik. Igen kifejező az a változás, melynek során a test látványos sanyargatásának helyét a modernitásban átveszi a lélek kifinomult sanyargatása, és a test ennek révén történő uralása. „A hatalom-tudás [...] bekeríti, uralmába veszi a dolgokat, jelentésekkel ruházza fel, diskurzusokat, normákat, szimbólumokat telepít köré, ennek révén tartja szemmel, szabályozza és dokumentálja a dolog működését" (Kiss, 1995, 296-297.). Mivel a cél a lélek befolyásolása, a szabályozás és kontroll technikái szükségszerűen szimbolikusak lesznek. A diskurzusok tehát - e szimbolikus technikák révén - a társadalom minden szférájában normákat állítanak elő, melyeket a társadalom legkülönfélébb működései, intézményei hoznak létre és közvetítenek, és amelyekhez a társadalom minden tagjának szükségképpen viszonyulnia kell valamilyen módon (Kiss, 1995, 297.). A normát megtestesítő intézmények és gyakorlatok határokat jelölnek ki: mit lehet és mit nem lehet, és egyúttal szimbolikusan be is sorolják, értékelik a normasértést. „A modern társadalomban [...] elsősorban a beszéden keresztül szimbolizálódik a hatalom. Akár azt is mondhatnánk, hogy amiképpen a régi korokban egy diskurzusnak az adott jelentést, hogy ki, milyen cselekedet kontextusában szólalt meg, most a cselekedetnek is a diskurzusok (és az egyéb hatalmi technikák) által invesztált térben kell végbemennie, ahhoz kell alkalmazkodnia, tehát immár a diskurzusok szabják meg a cselekedetek jelentését, minden diskurzussá (is) válik tehát." (Kiss, 1995, 298.)

            Foucault a diskurzus rendjét felvázoló egyik legismertebb előadásában a diskurzusok elemzésére alkalmas eljárásokat két csoportba osztja: „egy »kritikai« csoportba, amely a megfordítás elvét hozza működésbe: igyekszik körülhatárolni a kizárás és kisajátítás imént említett formáit; megpróbálja kimutatni, hogyan alakultak ki, miféle szükségletek kielégítése céljából, miképp módosultak, tolódtak el, milyen kényszert alkalmaztak, milyen mértékben tévesztettek célt. És egy »genealógiai« csoportba, amely a három másik elvet működteti: hogyan alakultak ki a diskurzussorozatok e kényszerítő rendszereken keresztül, ellenükre vagy rájuk támaszkodva; milyen specifikus normáik voltak, melyek a megjelenési, fejlődési, variációs feltételeik." (Foucault, 1998, 68.) A szerző követői körében elsősorban a kritikai módszer vált népszerűvé: ennek megfontolásain alapul a Teun van Dijk által alapított kritikai diskurzuselemző irányzat (Critical Discourse Analysis), mely a diskurzusok működését a társadalmi egyenlőtlenségek kialakításában és reprodukálásában játszott szerepükkel összefüggésében, erőteljes társadalomkritikai elkötelezettséggel végzi. A Foucault által vázolt másik eljárás, a genealógiai módszer megértése, rekonstrukciója a szerző konzekvensnek nem nevezhető fogalomhasználata és a módszer változó mélységű kidolgozottsága miatt nem egyszerű feladat, az alábbi értelmezés a foucault-i genealógiai diskurzuselemző eljárás egy lehetséges olvasata.

A szerző szerint a diskurzusok azonosítása, tettenérése és leírása az eszmetörténet, a hagyományos történetírás kapcsán a megszokottól teljesen eltérő gondolkodásmódot igényel, a hagyományos egységek (mű, könyv) és antropológiai kategóriák (beszélő alany, szerző) felfüggesztését. A több nagy diskurzuselemző tanulmány megírása után rekonstruált archeológiai[7] módszer nyújthat támpontokat - ténylegesen inkább koncepcionális iránymutatást, mint konkrét elemzési forgatókönyvet - ennek megvalósításához. A koncepció kiinduló állítása szerint a diskurzusok vizsgálatában nincs helye diskurzuson kívüli tényezőknek (a nyelvnek, logikának, szubjektumnak): megismerésében annak belső magjától kell a külső lehetőségfeltételek (a megvalósulás feltételei) felé haladni. A diskurzusok azonosításának első lépése olyan - feltételes, átmeneti érvényű - beszédhalmazok kijelölése, melyek mélyreható elemzésével feltárható a diskurzusnak nevezett gyakorlat, az azt létrehozó szabályegyüttes működése. Az alapvető gyakorlati kérdés persze az, milyen módon lehetséges a diskurzusok egyedi azonosítása; másképpen fogalmazva, mi biztosítja a diszkurzív egységek összetartozását. Foucault itt négy tényezőt emel ki (szemben a tárgy, a stílus, a fogalmak és a vélekedés hagyományosan feltételezett egységével): a diskurzus tárgyait összefogó és megoszlásukat lehetővé tevő közös teret; a heterogén megállapítások (enunciátumok) formációs szabályát (ez teszi lehetővé a különféle tárgyak felbukkanását), melyet megállapítási szórásnak nevez; azt az elmélethálót, mely nem más, mint a fogalmak diszperziójának, heterogenitásának, összeegyeztethetetlenségének általános törvénye; és a stratégiai lehetőségmezőt, mely az adott tárgymező, megállapítási skála és fogalmi készlet viszonylatában választási pontokat kínál fel a diskurzuson belül. A diskurzus tárgyainak, szintaktikai típusának, szemantikai elemeinek és operatív lehetőségeinek formációs szabályait leírni eszerint elegendő a diskurzus egyedi azonosságának megállapításához. Egy olyan - négy szinten megnyilvánuló - szabály leírása szükséges tehát, amely megállapít a diskurzuson belül egy referenciált, egy bizonyos típusú megállapítási szórást, egy elmélethálót és egy stratégiai lehetőségmezőt, azaz az ezek által alkotott diszkurzív formációt (vagy beszédképződményt). A vázolt szabályrendszer a sajátos foucault-i fogalmi építményben a pozitivitás elnevezést kapja. Egy adott pozitivitásrendszer által képzett diszkurzív formáció olyan halmazt jelenít meg, melyet a szerző tudásként jellemez, és amely ez esetben nem ismeretek összességét jelenti (nem igaz vagy hamis, pontos vagy pontatlan, koherens vagy ellentmondásos).

Az elemzés lépéseinek a vázolt konstrukció szintjeit kell követnie. A tárgyképzés vizsgálatakor fel kell tárni az egyes tárgyak felbukkanásának alapvető felületeit, le kell írni az elhatárolás fórumait, és elemezni kell a megkülönböztetési rácsokat (melyek alapján elkülönítik, megkülönböztetik, osztályozzák a különféle tárgyakat), melyek a tárgy mezőjén belüli jellemző megoszlást, diszperziót konstituálják. A kijelentésváltozatok képzésének elemzésekor (ahelyett, hogy egy alany egységére próbálnánk visszavezetni azokat) le kell írnunk, kik beszélnek, milyen intézményes helyeken, és mi a pozíciójuk, azaz a kijelentésváltozatok jellegzetes megoszlásának mintázatát kell feltárni. A kijelentésmező esetében szerveződési elvének vizsgálatát kell elvégeznünk: a kijelentések egymásra következésének, együttélési viszonyainak és a különféle beavatkozási eljárásoknak (újraírási és átírási technikáknak, fordításoknak) a bemutatása révén. A stratégiai mező vizsgálatakor elméleti választásokat kell bemutatnunk, a beszéd töréspontjait, körülményeinek ökonómiáját - a lehetséges diszkurzív stratégiák adott, jellemző megoszlását. Az archeológiai módszer - mint látható - a társadalmi tudás szerkezetének feltérképezése során vállalja a törésekből, a folytonossághiányból adódó következményeket, sőt egyenesen tárgyává és módszertani követelménnyé emeli a diszkontinuitást. Egy ilyen négyszintű, szintenként azonos módon a diszperzió törvényének leírására törekvő módszerrel Foucault szerint azonosíthatók a diskurzusok, megragadható individualitásuk, kirajzolódnak határaik és társadalmi működésmódjuk.

Magukat a diskurzus keretei között létrejövő kijelentéseket Foucault sajátos anyagisággal rendelkező, egyszerre esemény- és dologszerű képződményeknek látja. Olyan tárgyakhoz hasonlítja őket, mint „amelyeket az emberek létrehoznak, kezelnek, használnak, átalakítanak, kicserélnek egymás közt, másokkal ötvöznek, szétszednek és összeraknak, alkalmasint tönkretesznek" (Foucault, 2001, 136.). A kijelentések ezáltal a diskurzusokban státusszal felruházva jelennek meg - mondja -, kapcsolatok hálózatába lépnek be, felhasználási mezőkben különféle átadás-átvételek és módosulások alanyaivá válnak, ezáltal közlekednek, felbukkannak és eltűnnek, érdekeket szolgálnak vagy épp lázadnak ellenük, a tiltakozások és harcok világának részeivé válnak, az elsajátítás vagy a versengés témái lehetnek. A beszéd természetéből adódik, hogy felveti a hatalom kérdését, „olyan jószág - mondja Foucault -, amely természete szerint harc, mégpedig politikai harc tárgya" (Foucault, 2001, 156.).

A diskurzus foucault-i fogalma igyekszik átfogni mindazokat a társadalmi gyakorlatokat, amelyek a szövegek előállítására és társadalmi kezelésére (ellenőrzésére, ritkítására), illetve a hozzáférés szabályozására irányulnak. Azzal, hogy ezeket a mechanizmusokat a társadalom mikrostruktúráiban mutatja ki, lehetővé teszi a hatalmi működés, a hatalom fogalmának viszonyalapú, decentrált értelmezését. A hatalom normákat hoz létre, azaz jelenít meg szimbolikusan, tehát a jelentéstulajdonítással és értelmezéssel is összefügg. A diskurzusok azonosítására és empirikus vizsgálatára felkínált protokoll a diskurzus tárgyainak, megállapításainak és fogalmainak, és az ezek kombinációjával jellemezhető stratégiai választások megoszlásának, halmazának leírása révén jelöli ki a diskurzus határait. A diskurzust felépítő jelentéseket tehát elsődlegesen építőköveknek tekinti, az építkezés módja és következményei érdeklik, de nem merülnek fel nála olyan kérdések, mint hogy vajon mi az értelmük az építőköveknek, miről mesélnek, s hogyan lehetne vallatóra fogni őket. A diskurzusok ugyanakkor gyakran egy-egy fontosnak tetsző, aktuális koncepció, fogalom köré szerveződnek.[8] E központi fogalom - mint a diskurzus szervezőelve - szinte felkínálkozik egy olyan szemantikus vizsgálatra, mely az általa hordozott jelentéseket a diskurzussal mint nyelvi kontextussal, illetve az adott társadalomtörténeti szituációval mint nyelvhasználati kontextussal összefüggésben tekinti át. A Geertz-féle kulturálisan és funkcionálisan értett jelentés ezáltal társadalomtörténeti összefüggésekben pozícionálható, és történetileg értelmezhetővé válik.

 

Fogalomtörténet és társadalomtörténet

Reinhart Koselleck történészként éppen az ilyen - a társadalmi beszédet és a kollektív jelentéstulajdonítást illetően - kitüntetett szerepű fogalmak jelentését, jelentésváltozásait vizsgálja. A korszellem, a koronként uralkodó gondolatok forrását (történettudományi értelemben is) kutatva felismerte, hogy „egy kor eszméje nem egyenlő a szellem embereinek be- és meglátásaival, sokkal inkább közösségi produkció, amelyben mindenki részt vesz, aki szavakat és gondolatokat »termel«" (Szabó, 1997, 85.). A forrásanyag tehát különféle köznapi gyakorlatokban termelődik, és ezek dokumentumaiban érhető tetten: klasszikus jogi, filozófiai, közgazdasági, teológiai, irodalmi szerzők írásaiban, alkotmányok, törvények, szótárak, enciklopédiák, parlamenti viták szövegében, pártok és szervezetek programjaiban, illetve a tömegirodalom termékeiben: tankönyvekben, folyóiratokban, újságokban, továbbá személyes dokumentumokban, naplókban, levelekben, egy-egy kor tudását összegző szótárak szócikkeiben (Koselleck, 1972, XXIV.). Az ezekben a szövegekben felbukkanó fogalmak nem egyformán jelentősek, fontosak a társadalomkutató számára. Hogy mely fogalmak hordozzák a korszellemet, azt maga a használat, a közbeszéd gyakorlata mutatja meg. A korszellemet hordozó kulcsfogalmak szemantikailag igen telítettek, jelentésük összetett, különböző minőségű mozzanatokat tartalmaznak: „érzelmek, értékek, akaratok csomópontjai, értelmezések és viták tárgyai" (Szabó, 1997, 85.). A fogalmak tulajdonképpen tehát jelentéstartalmak koncentrátumai,[9] míg a szavak jelentéslehetőségeket tartalmaznak, egy-egy fogalom jelentések sokaságát egyesíti magában. Ha tehát a kor szellemiségét ezek a dús jelentésű fogalmak hordozzák, a kutatásoknak is ezekre kell irányulniuk (jelentésükre, jelentésváltozásaikra, társadalmi kötöttségükre és politikai funkciójukra), arra, hogy „bizonyos fontos szavak hogyan fejeznek ki történeti-politikai helyzeteket, és milyen általános szemantikai és szociológiai keret tárul fel használatuk során" (Szabó, 1998b, 55.). A kiemelkedő fogalmakra irányuló (társadalomtudományi indíttatású) kutatás alapjaiban szemantikai jellegű, hiszen a fogalmak jelentését és e jelentések társadalmi és politikai meghatározottságát vizsgálja. Ez a szemantikai jellegű problémafelvetés Koselleck munkáiban egybeesik a történettudomány alapvető kérdéseinek megfogalmazásával, a nagy történelmi változásokat, átalakulásokat elsősorban nyelvileg kifejeződő szemantikai változásokként ragadja meg, illetve mutatja ki konkrét fogalomelemzésekben. Ezekben a fogalmi elemzésekben a jelentés alakulása nem nyelvészeti problémaként merül fel, hanem a történeti léptékű társadalmi átalakulások strukturális vonásaival összefüggésben: a gondolkodás, a megismerés, a valóságra vonatkozó tapasztalás mintáival összevetve. A társadalomtörténeti fogalomértelmezés alapvető jellemzője, hogy bár empirikus anyaga és kiindulópontja nyelvi természetű, de értelmező módszere számot vet a nyelven kívüli valósággal is. Tudásszociológiai megközelítésként a kulcsfontosságú fogalmakat az adott kor társadalmi-politikai valóságába beágyazott, annak küzdelmeiben mintegy médiumként közreműködő és ezáltal alakuló, időbeli létezőknek tekinti.

Ez a kétféle érdekeltség és elköteleződés, mely a nyelvhasználatot a történelmi perspektívából megragadott társadalmi valósághoz kapcsolja, feleveti a „szavak" és (társadalmi) „dolgok", illetve az őket vizsgáló fogalomtörténet és társadalomtörténet viszonyának kérdését. Ezt a viszonyt Koselleck nem egyértelmű lefedésnek, tükrözésnek vagy meghatározottságnak tekinti, hanem egy ennél összetettebb viszonyt feltételez a két szféra között. A fogalomtörténet a történeti forrásanyag rendszerezéséből vagy összesítéséből indul ki. Interpretálni igyekszik a fogalmakban lecsapódó tapasztalatokat, a történeti folyamatok áttekintése során pedig kifejezetten az evidenciák változására kérdez rá, ahogyan az a fogalmakban nyelvileg artikulálódik (Koselleck, 1972, XIX). Feladata tehát a fogalmak múltbeli jelentésének feltárása, illetve ennek alapján a változások nyomon követése „egészen a múltra vonatkoztatott jelenig vezetve. A fogalmak jelentésváltozását követve a múltbeli állapotok szinkronikus tematizálását átfordítja diakronikus elemzéssé." (Karácsony, 1995, 106.) A szavaknak ugyanis egyszerre van szinkrón és diakrón vonatkozásuk, jelentéseik egyes momentumai csak utólag, visszatekintve válnak nyilvánvalóvá. Egy fogalom adott korban elfogadott (szinkrón) használatának vizsgálata ezáltal továbbvihető a diakrónia dimenziójába. A fogalomtörténeti elemzés először az egykori jelentéseket állapítja meg, majd kideríti, mit jelentenek ma a mi számunkra, azaz a múlt szinkronikus elemzését diakronikusan egészíti ki. A szótörténeti vizsgálat a „beugró", amennyiben minden kutatás azokból a szavakból indul ki, amelyek politikai-társadalmi vonatkozásban jelentős tartalmakat jelölnek, vagy ezeknek megfelelő tapasztalatokat, gondolatokat, teorémákat hordoznak. Az elemzés második közelítésben „kioldja a fogalmakat az eredeti szituáció kontextusából, végigköveti az idők során felvett jelentéseiket, majd egymáshoz viszonyítja őket. Ily módon a történeti fogalomelemzés egyes lépései az adott fogalom történetévé adódnak össze. A történeti-filológiai módszer ezen a ponton emelkedik fogalomtörténeti szintre, a fogalomtörténet pedig most már nem valami kiegészítés a társadalomtörténethez." (Koselleck, 2003, 131.) A kitüntetett fogalmakat különösen gazdag szemantikai tartalom jellemzi. E dús jelentés többnyire időben egymásra rakódott rétegekből áll,[10] a fogalomtörténet a jelentésnek ezt az időben egymásra rétegződött szerkezetét igyekszik magyarázni.[11] Koselleck kutatásai tehát „olyan központi fogalmak szemantikájára összepontosítanak, amelyek történeti időtapasztalatokat sűrítenek magukba" (Koselleck, 2003, 13.). Koselleck teóriája eszerint alkalmas arra, hogy a szemantikailag orientált diskurzuselemzés eredményeit egy általános társadalomtörténeti kontextusba ágyazza.

 

Kapcsolódások

Ricoeur azáltal, hogy az írott szöveget mint az adott megnyilatkozás szándékának közvetlen rögzítését értelmezi, igazolja, hogy valóban jogos a kultúra írásos dokumentumainak alanyi jogú vizsgálata. Ha az írott szöveg nem közvetítettebb, áttételesebb, mint a beszéd, akkor meghatározó empirikus közege lehet a hermeneutikusan orientált társadalomtudománynak. Ez az elgondolás az emberi viselkedés világára kiterjesztve egy olyan átfogó paradigma kiindulópontjává válik, mely a társadalom különféle nyelvi és viselkedésbeli megnyilvánulásait egységes keretben képes értelmezni. Az interpretáció ideális módjaként pedig a megértés és értelmezés lehetőségeit dialektikusan egyesítő eljárást dolgoz ki, mely a jelenségek rész-egész viszonyai mentén oszcillálva hipotetikus értelemkonstrukciók értékelése révén fér hozzá a jelentéshez, illetve a strukturális elemzést kritikus indíttatású mélyinterpretációval ötvözi és mélyíti el. Ezzel egyúttal a társadalomtudományi hermeneutika modelljét is vázolja. Ricoeur a kultúra vizsgálatának szemiotikai lehetőségeit hangsúlyozza, amikor jelentés és értelmezés összefüggésében gondolkodik a kultúráról. Elmélete a diskurzuselemzés szempontjából részben koncepcionális, részben módszertani alapvetéssel szolgál: a diskurzuselemző a kutatás során szövegekből indul ki, nem keres mögöttes valóságot. Amikor szakmai, tudományos, intézményi összefüggésekre tekint ki a diskurzusból, akkor ezeket a megnyilatkozásokat a keletkezés körülményeiként kezeli, olyan jelentésteremtő társadalmi gyakorlatok részeként, melyek maguk is kitehetők ilyen felfejtésnek, értelmezésnek. A szövegekre irányuló hermeneutikus értelmezési stratégiát a diskurzus szerkezetének strukturális leírására, illetve a nyelvileg közvetített jelentések értelmezésére építi. A társadalomtudományi szöveganalógia, illetve különösen az (ezt átfogó értelmezési paradigmaként kidolgozó) interpretatív antropológia vázolt teoretikus és módszertani keretein belül a nyilvános közéleti diskurzusokat mint bizonyos releváns jelentéseket a társadalom modelljein belül elrendező, vagyis a kollektív társadalmi valóságot létrehozó gyakorlatokként elemezhetjük. E jelentések elrendezése pozicionálja az adott nyelvi praxisban részt vevő alanyokat, akik identitásukat, intézményi kötődéseiket e jelentések által élik és jelenítik meg. Az elemzés során a diskurzust (Geertz nyomán) mint kulturális produktumot, jelentésteli struktúrát közelítjük meg, melynek értelmezése a jelentések hálójának felfejtését jelenti. A jelentések összefüggésrendszerén belül az egyes fogalmak egymásra referálnak, intertextuális viszonyok közepette nyernek értelmet és értelmezést. Ezeket az összefüggéseket kell feltárni: az egyes fogalmak milyen más fogalmakkal, az egyes jelentések milyen más jelentésekkel kapcsolódnak össze, a diskurzuson belüli egyes beszédmódok milyen más beszédmódokkal, stratégiákkal interferálnak? Mivel a diskurzus aktorainak perspektívájából törekszünk a megértésre, az elemzés a szöveguniverzumon belül mozog. A kutatási módszert illetően az értelmezésnek ez a geertzi fogalma, a diskurzuson belüli megértés elve jelöli ki az alapvető stratégiákat.

Foucault a diskurzust a tudás termelését és az ahhoz való hozzáférést kontrolláló, szabályozó, egyúttal normaképző társadalmi gyakorlatnak tartja. Az ő tudás-fogalma (mely nem igaz-hamis típusú tudásként, hanem inkább kognitív tartalomként, vélekedésként jellemezhető) közel áll ahhoz, ahogy Geertz a jelentés fogalmát érti. A társadalmi világ képe, ahogy az egyén számára hozzáférhető, ilyen értelmű tudásokból, jelentésekből áll össze. A kultúra, melynek része e társadalmi világ, jelentésrendszer - mondja Geertz. A diskurzus, a társadalmi tapasztalatok (magunk és mások tapasztalásának) szociokulturális tere, tudásrendszer - mondja Foucault. A tudás és a hatalom mintázatai azonosak, a diskurzusok gyakorlatában hatalmi relációk hatnak, a diskurzus hatalmi küzdelmek színtere. Hatalom és tudás a diskurzusokon keresztül determinálja a társadalmi világról alkotott képünket: azt, amilyennek magunkat és másokat látunk - a beszéd tehát társadalmi valóságot teremt..

Foucault gondolatmenete a diskurzusok társadalomtudományi elemzése során alkalmas a szövegkorpusz leírására, diskurzusként való azonosítására. Eszerint a diskurzus tárgyainak terét, vagyis a felmerülő témák szórását kell tehát megvizsgálni (miről szól a diskurzus); a megállapítások spektrumát (az állítások milyen rendszere révén szól valamiről); a fogalmak szórásából kirajzolódó elmélethálót (az állítások milyen jelentésrendszereket alkotnak), és a nyelvi-megnyilatkozási stratégiák változatosságát (az operatív lehetőségeket). A nyelvileg megformált jelentések feltárása során a diskurzuselemzés keretei között vizsgálhatjuk bizonyos kitüntetett fogalmak értelmezését, jelentéseit. Koselleck útmutatása alapján figyelembe kell vennünk, hogy a szavak használatában szerepet játszik létezésük társadalmi/történeti kontextusa, melyet magukkal hoznak a diskurzus praxisába. A kiemelt fogalmak elemzésekor az időben egymásra rétegződött jelentésmozzanatok szétbontása vezethet el a diskurzus társadalomtörténeti jelentőségének megértéshez

A fenti elméleti alapokra épülő diskurzuselmélet és -elemző módszer a társas valóságot értelmileg konstruáltnak, jelentésesnek és értelmezettnek, szövegekben létezőnek, kommunikatív folyamatok által szervezettnek tekinti. A jelentés e konstrukciói meghatározónak tűnnek az egyéni önmegtapasztalást illetően az adott szociokulturális szituáción belül, úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyént mint szociális lényt ezek a konstrukciók hozzák létre. A társadalom, a kultúra jelentésessége a fentiek szerint egyebek mellett a nyilvános beszéd szövegein keresztül közelíthető meg. A norma, a rend, az elrendezés is e nyelvileg megformált jelentések révén valósul meg. A fogalmak jelentése diszkurzív küzdelmek során alakul ki, társadalomtörténetileg és szociokulturálisan beágyazódva. Az ilyen jellegű diszkurzív küzdelmek a társadalom hatalmi viszonyait alakítják, kognitív és mentális képét, illetve az ideális társadalom preskriptív modelljét alakítják. „Végül mindezeknek a kutatásoknak a szemhatárán egy általánosabb téma is felvázolódik: egy kultúra diszkurzív eseményének létmódjáé. Ez alatt azoknak a feltétel-együtteseknek a felmutatása értendő, amelyek egy adott pillanatban és egy meghatározott társadalomban megszabják a megállapítások megjelenését, maradandóságukat, a közöttük képződő kapcsolatokat, szabályozott halmazokba rendezésük módját, helyzetüket, az általuk kiváltott értékhatásokat és szakralizációs effektusokat, gyakorlati és viselkedésbeli kiaknázásuk mikéntjét, a körforgásukat, elfojtásukat, elfeledésüket, kiirtásukat vagy feltámasztásukat irányító elveket." (Foucault, 2000a, 179.)

 

Irodalom

Foucault, Michel (1998 [1971]): A diskurzus rendje. In: Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár. Vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió - Attraktor Kft., 50-74.

Foucault, Michel (2000a): A tudományok archeológiájáról (ford. Sutyák Tibor). In.: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 169-199.

Foucault, Michel (2000b [1976]): A hatalom mikrofizikája - Az 1976. január 14-i előadás (ford. Kicsák Lóránt). In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 318-330.

Foucault, Michel (2001 [1969]): A tudás archeológiája. Ford. Perczel István, Budapest, Atlantisz, 311.

Foucault, Michel (2002 [1983]): A szubjektum és a hatalom (ford. Kiss Attila Atilla). In: Bókay Antal - Vilcsek Béla - Szamosi Gertrúd - Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Budapest, Osiris Kiadó, 396-409.

Geertz, Clifford (1994a): Az ideológia mint kulturális rendszer (ford. Fejér Balázs). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 22-62.

Geertz, Clifford (1994b): Elmosódott műfajok: A társadalmi gondolkodás átalakulása (ford. Kovács Éva) In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 268-285.

Geertz, Clifford (1994c): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez (ford. Berényi Gábor). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 170-199.

Gottowik, Volker (1997): Konstruktionen des Anderen: Clifford Geertz und die Krise der ethnographischen Repräsentation. Berlin, Reimer, 373.

Karácsony András (1995): Bevezetés a tudásszociológiába. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 231.

Kiss Balázs (1994): Michel Foucault hatalomfelfogásáról. Politikatudományi Szemle, 1., 43-71.

Kiss Balázs (1995): Michel Foucault és a szimbolizáció. In: Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 289-300.

Kiss Balázs (2000): Michel Foucault diskurzuselmélete és a politikai nyelv vizsgálata. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika. A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 51-85.

Koselleck, Reinhart (1972): Einleitung. In: Koselleck, Reinhart - Brunner, Otto - Conze, Werner: Geschichtliche Grundbegriffe: Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Stuttgart, Klett-Cotta Verlag, Band 1. XIII-XXVII.

Koselleck, Reinhart (2003): Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Ford. Hidas Zoltán és Szabó Márton, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 430.

Ricoeur, Paul (1999a): Mi a szöveg? (ford. Jeney Éva). In: uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Osiris Kiadó, 9-33.

Ricoeur, Paul (1999b): Struktúra és hermeneutika (ford. Vajda András) In: uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Osiris Kiadó, Budapest, 34-70.

Ricoeur, Paul (2002): A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés (ford. Szabó Márton). Szociológiai Figyelő, 1-2., 60-76.

Szabó, Márton (1997): Politikai fogalmak történeti metszetben (zárótanulmány). In: Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Ford. Szabó Márton, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 83-104.

Szabó, Márton (1998a): A politikai szemantika lehetőségei. A társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata és a politológia. In: uő. Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest, Scientia Humana, 280-309.

Szabó Márton (1998b): Politikai tudáselméletek. Szemantikai, szimbolikus, retorikai és kommunikatív-diszkurzív értelmezések a politikáról. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitas, 241.

Szabó Márton (2003a): A szövegvalóság elve, Paul Ricoeur a hermeneutikai társadalomtudományról, In: uő: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések. (Posztmodern politológiák). Budapest, L' Harmattan, 30-43.

Szabó, Márton (2003b): Az interpretatív társadalomtudomány, Clifford Geertz elemzései, In: uő: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések. (Posztmodern politológiák). Budapest, L' Harmattan, 56-65.

 



[1] A kifejezést Szabó Mártontól veszem át, aki Ricoeur és Geertz nyomán jelentésteli, interpretált, nyilvános viselkedésekben megformált, és interszubjektíven létező szimbólumrendszernek tekinti a társadalmi valóságot. (Szabó, 2003a; Szabó, 2003b, 56.)

[2] Ezen áttekintés alapjául három írása szolgál: Ricoeur, 1999a [1970], Ricoeur, 1999b [1969] és Ricoeur, 2002 [1978]; az értelmezésben segítségemre volt Szabó Márton elemző tanulmánya (Szabó, 2003b).

[3] Ezzel némileg át is értelmezi a ricoeuri bevésés fogalmát, hiszen nem a kultúra vagy a történelem döntő eseményeinek hátrahagyott jeleit és nyomait interpretálja, hanem ténylegesen feljegyzésről beszél a társas cselekvések kapcsán (Gottowik, 1997, 241.; Geertz, 1994c, 177.)

[4] „Továbbá, mivel a különféle szimbólumrendszerek külsődleges információforrások, a társadalmi és pszichológiai folyamatok szervezési mintái, különösen olyan szituációkban lépnek be a játékba, amikor az adott információ hiányzik, illetőleg amikor gyengék vagy hiányoznak a viselkedés intézményesült irányítói (gondolat vagy érzés). Az embernek olyan országban van szüksége versekre és úti térképekre, amely számára érzelmileg és topográfiailag ismeretlen." (Geertz, 1994a, 48.)

[5] Az áttekintés az alábbi források feldolgozásával készült: Foucault, 1998 [1971]; Foucault, 2000b [1976]; Foucault, 2002 [1983]; Kiss, 1994; Kiss, 1995; Szabó, 1998c.

[6] „A diskurzus látszólag talán jelentéktelen dolog, de jellemző tilalmai hamar felfedik kapcsolatát a vággyal és a hatalommal. [...] A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani." (Foucault, 1998, 51.)

[7] Az áttekintett források: Foucault, 2001; Foucault, 2000d; Kiss, 2000.

[8] A magyar társadalom legutóbbi történetének meghatározó diskurzusai egyebek mellett a nyilvánosság, a civil társadalom, az európai uniós csatlakozás vagy a globalizáció fogalmai kapcsán bontakoztak ki.

[9] „Egy fogalom tehát nem más, mint temérdek jelentéstartalom sűrítménye." (Koselleck, 2003, 135.)

[10] „A fogalomtörténet az állandóságot, a változást és az újszerűséget egy adott szó jelentései és nyelvhasználata mentén, diakronikusan igyekszik megragadni. Állandóságot, változást és újdonságot firtató temporális keresztkérdése a szavak megőrződött, egymást átfedő, elsorvadt és új jelentéseinek mélységi tagolását eredményezi." (Koselleck, 2003, 133.)

[11] „A fogalomtörténet a nem egyidejűségek egyidejűségét világítja meg, mely a fogalmakban van jelen. A történelmi mélység, mely nem azonos a kronológiával, szisztematikus vagy strukturális karaktert kap. Diakrónia és szinkrónia tehát fogalomtörténetileg összefonódik." (Koselleck, 1972, XXI.)




2. B. Elbeszélés és azonosság a társadalomkutatásban (Kovács Éva)

Kovács Éva

A kilencvenes évek óta számos elméleti igénnyel készült társadalomtudományos írás feszegette az elbeszélés és az azonosság közötti kapcsolatot (Habermas, 1985, 1990; Bauman, 1991; Giddens, 1991, Hannerz, 1992; Beck-Giddens-Lash, 1994; Lash-Friedman, 1992; Apadurai, 1996; Hall-Du Gay, 1996; Castells, 1997). A premodern társadalmi kapcsolatok felbomlása problematikussá tette az identitás megteremtését és elismertetését - a modernitás nemcsak a kollektív identitásformákat rendezte át (itt leggyakrabban a rokonsági, rendi stb. kapcsolatok felbomlására szokás hivatkozni), hanem a személyes identitás létrejöttére is alapvetően kihatott. A modernitás - mivel gyökeresen átalakította a térhez és az időhöz fűződő korábbi kapcsolatokat - azt a feladatot rótta ránk, individuumokra, hogy magunk teremtsük meg újra és újra személyes és társadalmi azonosságunkat, vagyis olyan összefüggő élettörténetet legyünk képesek elbeszélni magunkról, melyet környezetünk is hitelesnek tart és elfogad. Világosabban fogalmazva: puszta „származásunk" már nem teszi egyértelművé azt, hogy kik is vagyunk, személyes élettörténetünknek is meg kell támogatnia önazonosságunkat.

Ez a másféle önazonosság a korábbi egynemű kulturális rendszerek helyett immáron egymással versengő, nagy kulturális diskurzusokban jön létre, melyek épp a kollektív és személyes lét befejezetlenségét, töredezettségét és ellentmondásosságát - azaz az önazonosság elbizonytalanodását - hangsúlyozzák, miközben a bizonyos partikuláris csoportok továbbra is kategorikus és rögzített identitásformák után kiáltanak (Calhoun, 1997). Míg a régebbi korokban az önazonosság megteremtésének és megélésének elsődleges célja az önkifejezés és az autonómia kiteljesítése volt, ma a versengő identitásminták sokfélesége az igazi feladattá magát az elismerést teszi. Ráadásul az új társadalmi elvárások az identitásteremtés intézményesüléséhez, identitáspolitikák kialakulásához vezettek, és nemcsak a személyes identitást terelték a politika irányába, illetve a privát életet a publikus térbe (mint pl. a feminista, illetve a homoszexuális identitáspolitikák), hanem nyilvánvalóvá tették a személyes és a társadalmi identitás, valamint a hatalmi viszonyok közötti szoros összefüggéseket is (Foucault, 1992, 1998; Fehér-Heller, 1993).

Bizonyára nemcsak a társadalomtudósok, hanem a versengő kulturális diskurzusok és az újonnan felbukkanó identitáspolitikák is hozzájárultak az elbeszélés és az azonosság körüli viták felerősödéséhez. Mindazonáltal az empirikus kutatások zöme e változásokról nemigen látszik tudomást venni. E kutatások nemegyszer olyan identitásfogalommal operálnak, melyben önazonosságunk nem más, mint kategorikus és rögzített, a származással megöröklött és a szocializáción keresztül elsajátított funkciók együttese, kívülről ránk aggatott tulajdonságok elegye, melyet ad abszurdum számegyeneseken is ábrázolhatunk. A befejezetlen, töredezett és ellentmondásos identitásúak pedig az „értelmezhetetlen" kategóriába sorolandók, ha a kvantifikáció egyáltalán láthatóvá teszi őket. Az identitás konstitutív természete, térbe és időbe ágyazottsága, „történetisége" (narrativitása) nem értelmezhető e keretekben. A szociológiai pillanatfelvételek ezáltal - latensen vagy nyíltan - az elméletben már általában meghaladottnak tekintett, politikailag pedig kifejezetten veszélyesnek ítélt esszencialista identitásfelfogást konzerválhatják. (Ezt a merev identitásfelfogást bírálja Brubaker, 2001.) E redukció az egyik tényező, mely mára egyfajta fogalmi zűrzavarhoz vezetett.

Csak fokozza a zűrzavart, hogy - legalábbis a survey-bázisú identitáskutatások körében - az önazonosság (identitás) tárgyalásából időközben kihullani látszik a másság (alteritás) értelmezése - noha már a klasszikus csoportlélektani, társadalomtörténeti, etnológiai munkák is éppen ellenkező következtetésekre jutottak, ti. arra, hogy nincs értelme azonosságról beszélni anélkül, hogy az azonosság és a másság közötti dialektikus viszonyt feltárnánk. Hogyan mutathatnánk meg, hogy mik vagyunk, ha nem tapasztalnánk meg eltéréseinket és hasonlóságainkat a Másiktól-Másikkal? Hogyan lehetnénk valamik anélkül, hogy e valami határát újra és újra kijelölnénk? És itt nem pusztán a határokról van szó, hanem e határok folytonos változásáról - azaz az identitás performatív jellegéről.

Az empirikus kutatások zöme - igazodva a domináns kulturális és politikai diskurzusok „előírásaihoz", és tévesen hivatkozva arra, hogy ő a társadalmi jelenségek tudománya - mintha megfeledkezett volna az identitás azon lényegi vonásáról, hogy legyen az személyes vagy kollektív, mindkét esetben az önazonosság egyéni megélésén alapul. Vagyis a társadalmi rendszerek, kultúrák (Greverus, 2000) stb. önmagukban nem képesek identitásteremtésre és -fenntartásra anélkül, hogy a társadalmat alkotó individuumok önazonosságukat személyesen is megélnék és saját jelentéssel ruháznák fel. Nehezen elképzelhető például a „magyar kollektív identitás" személyes megéltsége nélkül. Ez egyrészt azt jelenti, hogy kollektív identitások csakis a személyesen (is) megélt azonosságok analogikus átvitele révén jöhetnek létre, ha egyáltalán létrejönnek (Habwachs, 1971; Ricoeur, 1999a, 56.; Welzer, 2002). Másrészt visszavezet bennünket az identitás időbe ágyazottságához, jelesül ahhoz a fenomenológiai tételhez, hogy a tapasztalás - így önmagunk megtapasztalása - az időhöz csakis narratív módon férhet hozzá (Ricoeur, 1999b, 255.), egyszerűbben szólva: az individuum mindig történetekbe van gabalyodva (Schnapp, 1953). E történetbe gabalyodottság nemcsak arra hivatott, hogy az életben - a narratív módon áthagyományozott kulturális kompetenciák segítségével - eligazodjunk; vagy a szocializáció során praxisokat, normákat, habitusokat stb. sajátítsunk el. A narrativitás ennél jóval többet jelent: történeteink segítségével kerülünk közelebb önmagunkhoz. És itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, hogy feltegyük a kérdést, mit is jelent azonosnak lenni önmagunkkal.

 

A személyes identitás

A személyes identitás az időbeli folytonosság és annak hiánya, bizonytalansága közötti feszültségből teremtődik (Ricoeur, 1992). E sajátosságát jól példázza a testünkről és a testünk észlelése által önmagunkról alkotott képünk. Testünknek vannak állandó „határai", de e határokon belül - az idő múlásával - folyton-folyvást változik, miközben minduntalan magunk(é)nak érezzük. Testi azonosságunk mindig „addig terjed, amíg a testileg lakott világ". A bennünket ért „véletlenek" - melyek önazonosságunkat elbizonytalanítják - eltérést okoznak, és „sorseseményként" egyezést teremtenek, amennyiben identitásunk helyreáll.

„A sors fogalma arra az elképzelésre épül, hogy az élettörténet mint önazonosság hordozója zárt egész; a »sorsesemény« kifejezés viszont olyan történéseket jelöl, amelyek hatására az önazonosság mint az élettörténet foglalata meghasad és felnyílik." (Tengelyi, 1998, 43.)

 

A sorsesemény mából visszatükröződő fényében kell újraírnunk múltunkat, hogy azonosságunkat a történettel fenntarthassuk. Megkérdőjelezi addigi önazonosságunkat, addigi viszonyunkat életünk történetéhez. Ez az újrateremtett történet a mindenkori jövővel is kapcsolatban áll, hisz arra vonatkozik, azt alapozza meg. Elbeszélése múlt és jövő ütközőpontja - a múltból táplálkozik, s a jövő felé tekint.

„A sors fogalma arra az elképzelésre épül, hogy az élettörténet mint az önazonosság hordozója zárt egész, a sorsesemény kifejezés viszont olyan történéseket jelöl, amelyek hatására az önazonosság mint az élettörténet foglalata meghasad és felnyílik." (Kiemelés az eredetiben - Tengelyi, 1998, 43.)

 

Az első a rejtett és csalóka egyöntetűség, a másik a magától meginduló értelemképződés hatására felfeslő önazonosság. Sorseseménnyé válhat bármi, ami az „önmagunkból való kilépés igényét támasztja velünk szemben". A történet folytonos újraírása, a narratív identitás folytonos újrateremtése során már elfeledett, hangsúlytalanná vált események emelkednek ki, mások pedig elvesztik fontosságukat, háttérbe szorulnak, hogy elképzelt jövőnk jelenünk részévé válhasson, hogy azonosak lehessünk azzal is.

Amikor élettörténetünket újra és újra elbeszéljük, narratív identitásunk sorsesemény hatására megrendült egységének helyreállítására törekszünk. A váratlan értelemrezdülések hatására a korábbi értelmek felfeslenek, a rögzített jelentések szükségképpen megkérdőjeleződnek - új értelmet kell adnunk a történetnek. A korábban még érzetté sem vált vagy félreszorított értelemképződményeket utólag, új értelem mutatkozásakor előzetes sejtelemként, előérzetként éljük meg. Ez a múlt tehát olyan múlt, amely soha nem volt jelen. Másfelől a sorsesemény olyan jelenre utal, amely soha nem volt jövő. Elbeszélésünkben e soha-nem-volt-jövő jelenből tekintünk vissza e soha-nem-volt-jelen múltra, s előre a soha-nem-lesz-jelen, illetve soha-nem-lesz-múlt jövőre.

Az észlelésben a töredékekből teremtett átfogó benyomásunkból, melyet világunkként élünk meg, az emlékezés folyamán utólag hozzuk létre azokat a részleteket, melyeket később történetünk eseményeiként azonosítunk. A fordulóponton az addigi értelem elmerül, és lassan felbukkan az új, melyet történetbe foglalunk és rögzítünk. Így írjuk át újra és újra élettörténetünket. Önazonosságunk ezen újraírás tétje. Az önazonosság állandósága és változékonysága, egyezése és ütközése közötti ellentmondást rendre feloldja az a belső eltökéltségünk, hogy annak látsszunk, akik vagyunk. E belső eltökéltség késztet bennünket a folyamatos önkorrekcióra - identitásunk újrafogalmazására (Ricoeur, 1999b, 387.).

A legegyszerűbb formát tekintve is kétféleképpen tehető fel az identitás kérdése: Mi vagyok? És: Ki vagyok? E kérdések a személyes identitás két lényegi dimenziójára világítanak rá. A „mi vagyok" kérdése azzal a fajta önazonossággal áll kapcsolatban, amit Ricoeurrel szólva „ugyanazonosságnak" (idem-identitás, mêmeté, identity of the same) mondhatnánk, s amely a külsődleges jellegek, vonások, tulajdonságok egyezésén alapul. Ezek erkölcsi együttese, a jellem teszi lehetővé az azonosságok felismerését: a jellem (character) valójában a „ki"-nek a „mi"-je (Ricoeur, 1992, 122.). Ez az, amiről képesek vagyunk nyelvi eszközökkel megnyilatkozni, hiszen a tulajdonságok elsorolhatók, számba vehetők. Ugyanazonosságunk egyrészt egy numerikus egyezés - azt mondjuk, „egy és azonos", másrészt egy relációs - „olyan vagyok, mint a Másik" -, azaz kvalitatív azonosság, amely biztosítja a felcserélhetőséget. Harmadrészt idem-identitásunk folytonos, időben tartós: így beszélhetünk magunkról a születéstől a halál pillanatáig mint férfiról vagy nőről, franciáról vagy/és magyarról, így tulajdoníthatunk magunknak értékeket, ideákat, modelleket és hősöket - noha a különbözőség ezt az ugyanazonosságot folyvást veszélyezteti (Ricoeur, 1992, 116-117.). A jellem tehát tartós diszpozíciók együttese, melyekről egy személy felismerhető.

A „mi vagyokkal" szemben a „ki vagyok" kérdését paradox módon narratív eszközökkel nem is vagyunk képesek megválaszolni, „önmagam vagyok" („vagyok, aki vagyok" stb.), feleljük. Az őmagaság (ipse-identitás, ipseité, identity of the self) valójában egy érzet, melyet belső élmények táplálnak, s amely minden pillanatában szükségszerűen magába foglalja a múlt esetlegességei és a jövőbeli várakozások közé feszített időhorizontot, de megmutatására önmaga mégsem képes.

„A tapasztaló nem részesül a világból. Hiszen a tapasztalás »őbenne« van, s nem közte és a világ között. [...] A világ mint tapasztalás az Én-Az alapszóhoz tartozik. Az Én-Te alapszó alapítja meg a viszony világát." „Mit tapasztal hát az ember abból, akinek azt mondja: Te? - Éppen hogy semmit. Hiszen nem tapasztalja őt. - Mit tud tehát az ember arról, akinek azt mondja: Te? - Csak mindent. Hiszen nem tud róla többé semmi rész szerint valót. [...] Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja ki az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet - találkozás." (Buber, 1994, 8., 14-15.)

 

Történetek, allegóriák, metaforák, s megannyi más nyelvi trópus révén érezhetem bár úgy, hogy megválaszoltam a Másiknak, ki is vagyok, a Másikban szintén csupán egy érzet keletkezik arról, mit érezne a helyemben. Persze az Én „helye" a Másik számára szintúgy csak az Én elbeszéléséből bukkan fel, s a Másik őmagaságát segítségül híva épül fel belőle az, amit úgy élünk meg: Én a Másik helyében. Az ipse-identitás erkölcsi eszméje ebből következően nem a jellem, hanem az önmegőrzés - az az igyekezet, hogy a Másik számíthasson rám. A személyes identitásban rejlő erkölcsi problémát Ricoeur a következőképp fogalmazza meg:

„A felelősség fogalma egyesíti a két jelentést: azt, hogy »számít valakire« egyesíti azzal, hogy »számadással tartozik valamiről«. Egyesíti a két jelentést, miközben az engem megszólító másik kérdésére: »Hol vagy?« adandó válasz gondolatával egészíti ki a felelősség fogalmát. A válasz: »Itt vagyok!« Ez az önmegőrzés válasza." (Ricoeur, 1999b, 408.)

 

Őmagaság és ugyanazonosság egymásra rétegződése által lép működésbe személyes identitásunk. De mi történik, ha őmagaságunk elveszíti ugyanazonosságunk tartópillérét? A környezet által képviselt és elvárt magatartás- és identitásmodellhez, a külső rendhez való hasonulás, az ugyanazonosság puszta érzete ideig-óráig ellensúlyozhatja ugyan az őmagaság-érzet gyengeségét, a belső eltökéltség hiányát, egymaga mégsem juttat el az önazonosság létélményéig. Az ipse-identitás hiányát, gyengeségét a saját csoporthoz tartozás felett érzett büszkeség, a mássággal szembeni elutasítás, gyanakvás és bizalmatlanság csupán kompenzálja. Az ilyen személy rugalmatlan, a másikkal szemben türelmetlen és ingerült. Az ugyanazonosságra alapozott identitás más kultúrákkal találkozva könnyen sérül, s a személy e hiányt hajlamos a sajátjától eltérő létformák lenézésével, megvetésével ellensúlyozni, a meghasonlásra pedig öngyűlölettel reagálni.

Őmagaság és ugyanazonosság között az elbeszélt azonosság teremt kapcsolatot. Narratív identitásunkra azonban nemcsak a fenti szélsőséges esetben van szükségünk. Személyes identitásunk nem nélkülözheti annak nyelvi megformálását.

„Az elbeszélés, miközben elbeszéli a jellemet, visszaadja neki azt a mozgást, amely megrekedt a szerzett képességekben, a rögzült azonosulásokban. Az igaz élet szándékát elbeszélve az elbeszélés a szeretett vagy a tisztelt szereplők felismerhető tulajdonságaival ruházza fel a jellemet. Az elbeszélt azonosság egyszerre adja kezünkbe a lánc mindkét végét: a jellem időben való állandóságát és az önmegőrzést." (Ricoeur, 1999b, 408.)

 

Ha így van, akkor milyen következtetéseket vonhat le az előbbiekből a társadalomkutató? Valójában mit is kutat, amikor „identitást" kutat? Megkockáztatható, hogy az identitáshoz empirikusan a legközelebb férkőzni az (élettörténeti) elbeszélésen keresztül lehet. Nem állítom ezzel, hogy az élettörténet-kutatással „megtalálhatóvá", netán tudományos eszközökkel rekonstruálhatóvá válna maga az önazonosság, hiszen ahogy idem és ipse között csapong a történet, úgy mi is csak e történetet halljuk-olvassuk, mégpedig egy másik történet (saját tudományos szövegünk) segítségével, melyben az eredetit - amely már maga sem az önazonosság, hanem csupán egy történet, amint az Ént meséli - interpretáljuk. A biográfiai módszer tehát lényegét tekintve a narratív identitást - a jellem és az önmegőrzés közötti feszültséget és annak narratív helyreállítási mechanizmusait - elemzi; még akkor is, ha egyes képviselői az önazonosság szót az élettörténetre cserélték (Chamberlayne-Bornat-Wengraf, 2000).

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a nagy, kvantitatív survey-k az ugyanazonosság tartományában mozognak, amennyiben a külsődleges jellegek, vonások és tulajdonságok egyezését, a megrekedt és a szerzett képességeket, a rögzült azonosságokat veszik alapul; azokat a tartós diszpozíciókat tehát, amelyekről egy személy vagy csoport felismerhetőnek látszik. Az eddigi gondolatmenet szerint ebből az következne, hogy e vizsgálatok az őmagaság „támaszait" kvantifikálják, megszüntetve a kvantifikáló elme számára nyomasztó narrativitást (hiszen a történetek nagyon nehezen mérhetők). De valóban így van-e? Van-e értelme ugyanazonosságot - karaktert és annak specifikus jellegét - kutatni úgy, hogy a vizsgált személyt vagy közösséget kiszakítjuk a narratív tudás birodalmából? (Lyotard-Habermas-Rorty, 1993; White, 1997) Tudunk-e értelmet tulajdonítani a kvantifikált jellegeknek anélkül, hogy e jellegek történetével (az e jellegeket elbeszélő történetekkel) számolnánk? Nagyon valószínű, hogy nem. A kvantifikált ugyanazonosság-minták mögött ott várakoznak az elnémított hangok, ott mormognak a történetek.

 

Narratív identitás, élettörténeti elbeszélés

Annak, aki él, van élettörténete, amit megélt. Legtöbbünk képes e történet elbeszélésére, van narratívánk életünkről, melyet a mából visszatekintve fogalmazunk meg újra és újra. Ebben az elbeszélésben individuumként mutatjuk meg magunkat, hisz a modernitás embere általában így éli meg önmagát, s nem pusztán hagyományos közössége egyik tagjának. Saját értelmezésünk van életünkről: tapasztalatainkról, érzéseinkről, viselkedésünkről, s ebben kívülről tekintünk magunkra. Élettörténetünk elbeszélése része annak a folyamatnak, melynek során folytonosan újrateremtjük önazonosságunkat. Az elbeszélt történet révén, emlékezetünkre támaszkodva, újra és újra megfogalmazzuk önmagunkat, s életünk eseményeit az elbeszélésbe beleszőve megéljük saját történetiségünket. Narratívánk vallomás arról, hogyan határoz meg bennünket belső időnk, s mely történések váltak megőrzésre méltókká, eseménnyé számunkra.

Az élettörténeti narratíva elemzésével az értelemrögzítési folyamat megértésére törekszünk, arra, hogy bemutassuk, hogyan hat egymásra megélt és elbeszélt élettörténet, s hogy ezáltal kibontsuk a narratív és személyes identitás közötti kapcsolatot. Az élettörténeti narratívák, akárcsak bármely más történelmi dokumentum, „valójában ugyanolyan homályosak, mint azok a szövegek, amelyeket irodalomkritikusok elemeznek. Pedig a dokumentumokban megjelenő világ sem könnyebben hozzáférhető. Egyik sem inkább »adott«, mint a másik. A történelmi dokumentumok homályossága valójában minden új történelmi narratíva megszületésével fokozódik. Minden új történelmi munka csak növeli azoknak a lehetséges szövegeknek a számát, melyeket értelmeznünk kell, ha egy adott történelmi miliőről teljes és hű képet akarunk festeni. Az elemzés alá vett múlt és az elemzés nyomán megszületett történelmi munkák paradox kapcsolatban állnak: minél többet tudunk a múltról, annál nehezebben tudunk általános kijelentéseket megfogalmazni róla." (White, 1997, 84-85.) Nem lehet hát célunk az „objektív" igazság vagy „objektív" történet, történelem felderítése. Kutatóként nem tehetünk mást, mint hogy mi is a saját értelmező szövegünkbe foglaljuk azt a tudást, amelyhez az interjúk elemzésével jutottunk.

 

IRODALOM

Habermas, Jürgen (1985): Der philosophische Diskurs der Moderne. Zwölf Vorlesungen. Frankfurt a. M., Suhrkamp.

Habermas, Jürgen (1990): Die Moderne - ein unvollendetes Projekt. Leipzig, Jürgen Verlag.

Bauman, Zygmunt (1991): Modernity and Ambivalence. Cambridge, Polity.

Giddens, Anthony (1991): Modernity and Self-Identity - Self and Society in the Late Modern Age. Oxford/Cambridge, Polity Press.

Hannerz, Ulf (1992): Cultural Complexity. Studies in the Social Organisation of Meaning. New York, Columbia U. P.

Beck, Ulrich - Giddens, Anthony - Lash, Scott (1994): Reflexive Modernisation - Politics, Tradition and Aestetics in the Modern Social Order. Oxford/Cambridge, Polity Press.

Lash, Scott - Friedman, Jonathan (eds.) (1992): Modernity and Identity. Oxford/Cambridge, Blackwell.

Appadurai, Arjun (1996): Modernity at Large, Cultural Dimension of Globalisation. Minneapolis/London, Univ. of Minnesota Press.

Hall, Stuart - DuGay, Paul (eds.) (1996): Questions of Cultural Identity. London/Thousand Oaks, New Delhi, Sage.

Castells, Manuel (1997): The Power of Identity. Oxford, Blackwell, 5-67.

Calhoun, Craig (1997): Társadalomelmélet és identitáspolitikák. In: Zentai Viola (szerk.): Politikai antropológia. Budapest, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 99-113.

Foucault, Michel (1992): Életben hagyni és halálra ítélni - A modern rasszizmus gyökerei. Világosság, 2., 45-53.

Foucault, Michel (1988): Technologies of the Self. Amherst, The University of Massachusetts Press.

Fehér Ferenc - Heller Ágnes (1993): Biopolitika. Világosság, 8-9., 5-49.

Greverus, Ina M. (2000): A kultúra: teremtés - fogság - kollázs. Regio, 1. 5-42.

Halbwachs, Maurice (1971): Az emlékezés társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk): Francia szociológia. Budapest, KJK, 124-131.

Ricoeur, Paul (1992): Oneself as Another. Chicago, The University of Chicago Press.

Ricoeur, Paul (1999a): Emlékezet - felejtés - történelem. In: Thomka Beáta - N. Kovács Tímea: Narratívák 4. Budapest, Kijárat.

Ricoeur, Paul (1999b): A hármas mimézis. In: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest, Osiris Kiadó.

Welzer, Harald (2002): Das kommunikative Gedächtnis. München, Beck.

Schnapp, Wilhelm (1953): In Geschichten verstrickt. Zum Sein von Mensch und Ding, Hamburg: Richard Meiner V.

Tengelyi László (1988): Élettörténet és sorsesemény. Budapest, Atlantisz Kiadó.

Buber, Martin (1994): Én és Te. Budapest, Európa Kiadó.

Chamberlayne, Prue - Bornat, Joanna - Wengraf, Tom (eds.) (2000): The Turn to Biographical Methods in Social Science. London, Routledge.

Lyotard, Jean-François - Habermas, Jürgen - Rorty, Richard (1993): A posztmodern állapot. Budapest, Századvég-Gond.

White, Hayden (1997): A történelem terhe. Budapest, Osiris-Gond.

Brubaker, R. (2001): Csoportok nélküli ernicitás. Beszélő, 7-8.




4. Az empirikus kutatás folyamata. Kvalitatív és kvantitatív módszerek




5. előadás: az adatfelvétel módszerei




5. A. Az antropológiai terepmunka módszerei (Feischmidt Margit)

Erőteljes kételyek fogalmazódnak meg az utóbbi években azzal szemben, hogy a tradicionális etnográfiai, antropológiai módszerek alkalmasak-e még egy globalizált, transznacionális, posztkoloniális világ kutatására. A világ változásának számos aspektusa szól ugyan ellene, az antropológiában mégis meghatározó egyéniségek azt vallják, hogy a terepmunka e tudomány legfontosabb módszere maradt, minden ismeretelméleti és a szakmai szocializációt illető konzekvenciájával együtt. De nem változatlanul. A terepmunkamódszerek művelőinek sok tanulnivalójuk van ugyan saját tudományuk korábbi művelőitől, de dolgozniuk kell e módszerek megújításán is, hogy korunk sajátos társadalmi és kulturális kérdéseire megfelelő válaszokat adhassanak.

 

Egy tereptudomány genealógiája

A terepmunka a területileg meghatározott kultúrákról alkotott tudományos - leginkább az antropológiában és az etnológiában honos - elképzeléshez kötődik. A módszer hátterében a kezdetektől fogva jelen van egy rejtett episztemológiai premissza, amely a kutathatóságot egy lokalizációs folyamathoz, a vizsgálandó társadalmi probléma vagy kulturális jelenség térben való lehorgonyzásához köti. Az antropológia, ahogyan azt az alapítók definiálták - a zoológiához, botanikához, geológiához hasonlóan -, egy behatárolt terület részletes, mélyreható vizsgálatát végzi („The detailed study of limited areas.") A Malinowski által kidolgozott résztvevő megfigyelés kis társadalmak/közösségek, holisztikus, ahistorikus, komparatív tanulmányozását tette lehetővé. Malinowski terepe, egy, a „civilizációtól" távol eső sziget, metaforaként is felfogható. A terepnek, vagyis annak a helynek, ahol az antropológus kutat, távol kell lennie a várostól, a modernitástól, az antropológus jelen idejétől, a „terepre menő" kutatónak pedig ezt földrajzi és az időbeli távolságot kell legyőznie. A „jó terep" kulturálisan egzotikus, és geostratégiailag fontos, mondja a terep és a terepmunka párhuzamos tudománytörténetét kritikusan összefoglaló Akhil Gupta és James Ferguson (Gupta-Ferguson, 1997). (Ezzel magyarázható például az, hogy Kelet-Európa hosszú ideig, talán máig sokkal fontosabb volt az antropológia számára, mint Nyugat-Európa.) A „jó terep" az, ahol a diszciplína fontos kérdései konkrétan kutatható formában merülnek fel. Ezért bizonyos kutatási területeknek állandó terepei alakultak ki, ilyen a vallásantropológiának Afrika, a politikai antropológia számára Melanézia. A fenti logikába első látszatra nehezen épülnek bele a városantropológiai kutatások. Látni kell azonban, hogy ha ez a terep földrajzilag nincs is távol, kulturális értelemben igen. A városon belül ugyanis nem a mainstream társadalmát, hanem attól az elképzelhető legnagyobb távolságra eső jelenségeket, szubkultúrákat vizsgálja, ráadásul oly módon, ahogyan ez bizonyos kis léptékű társadalmakban, közösségekben megnyilvánul.

Geertz a balinéz falvakra vonatkozóan fogalmazta ugyan meg következő módszertani állítását, amit mond, mégis kiválóan érvényes a városi közösségek antropológiai kutatására is.

„Az antropológus ugyan falvakban kutat, de nem falvakat: a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával, az antropológusok nem falvakat, hanem falvakban kutatnak. [...] Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag kvalitatív, erősen résztvevő jellegű és szinte megszállottan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érezhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra, jelentés stb." (Geertz, 1994, 191)

 

A fentiek alapján Gupta és Ferguson a terep és a terepmunka megkonstruálását három momentumban foglalja össze: 1. a terep és az otthon radikális szétválasztása; 2. az empirikus megismerés bizonyos módjainak felértékelődése, mások kizárása; 3. egy normatív antropológiai szubjektum megalkotása, a kutatói én, amellyel szemben az antropológiai „mások" értelmeződnek. Az elsőről a fentiekben bővebben szóltunk. A második azt jelenti, hogy a társadalmi problémáknak terepmunkán keresztül való megközelítése bizonyos dolgok megismerését lehetővé teszi (másokat viszont kizár), ilyen például egy közösség tagjainak face-to-face kapcsolatai, mindennapi - és kevésbé mindennapi, például rituális - gyakorlataik. Geertz mondja, hogy az antropológus a hétköznapit olyan helyeken veszi szemügyre, ahol szokatlan formát ölt, vagyis az antropológiai kutatatás tárgyává az válik, ami furcsa, más és ugyanakkor lokális. Ha valami egzotikus és furcsa, a mai napig több esélye van, hogy a szakfolyóiratokban megjelenjen, mint azoknak a témáknak, amelyek hasonlítanak a szokványoshoz. A harmadik kérdés e módszer személyességére vonatkozik, valamint arra, hogy a kutatás tárgyai, a terepen megszólaltatott, majd az etnográfiában megjelenített emberek az antropológushoz képest másnak definiálódnak.

A mai antropológiában az egyik legtöbbet vizsgált kérdés a különbségek térbeli elrendeződése. Az a régi premissza, mely szerint az otthon a kulturális azonosság helye, és a másságért máshová, általában messze kell menni, újragondolásra szorul. Az otthonosság és idegenség viszonyát árnyalja például a homoszexuális és leszbikus közösségek tanulmányozása. Ki a native, és ki az idegen, amikor a kutató nemcsak témájának és terepének, hanem saját nemi identitásának is elkötelezettje, vagy akkor, ha a kutató hajléktalanokat vizsgál, akik semmiféle tulajdonsággal nem rendelkeznek, ami a helyhez kötöttség következménye volna. Liisa Malkki Tanzániából menekült hutuk körében kutatva a terepmunka-tradíció részének tekintett szokásos, mindennapi rutintevékenységek létezésére, illetve ennek jelentésére kérdez rá egy olyan helyzetben, amelyben az emberek - menekültek - élete rendkívüli, atipikus és az átmenetiség jellemzi (Malkki, 1997). Malkki más szempontból az újságírás és az antropológia közötti munkamegosztásról beszél, amelynek megfelelően hagyományosan a média az, amely a rendkívüli eseményeket rögzíti, míg a hosszan tartó, rutinszerű, mindennapi események dokumentálása és elemzése az antropológusok dolga. És ha a terepmunka olyan helyzetben történik, amelyet a rendkívüliség és az egyediség jellemez?

A zárt és helyhez kötött kultúrák létezését a kulturális globalizáció is megkérdőjelezi, még pontosabban az életmódok, a termelés és fogyasztás, a média, a politika számtalan aspektusának kiegyenlítődése, illetve azonos globális formáknak helyi tartalmakkal való összekapcsolódása (glokalizáció). Hogy a globalizáció, illetve glokalizáció jelenségeit miként lehet az etnográfia és terepmunkamódszer megújításával vizsgálni, arra az utóbbi évtizedekben a leghatásosabb választ George Marcus adta. Többterepű etnográfia (multi-sited ethnography) fogalmával feloldja a lokális és globális, valamint az életvilág és a társadalmi struktúra közötti dichotómiát: ugyanazt a kérdést, illetve témát egyszerre vagy párhuzamosan több helyen, terepen javasolja vizsgálni, majd a helyi vizsgálatok eredményeit összehasonlítani. A módszer pozitívuma, hogy a kiválasztott helyszínek, illetve megnyilvánulások mélyreható vizsgálatát - sűrű leírását - tudja összekapcsolni a strukturális szintű következtetéseket lehetővé tevő komparatív módszerrel (Marcus, 1995).

A tereppel és a terepmunkával kapcsolatban sok ismeretelméleti probléma merült fel a közelmúltban, ennek ellenére érdemes újragondolni, mi az, amit érdemes, még ha változtatásokkal is, megtartani ebből a módszerből. Azt még Earl Babbie - aki egyébként nem veszi igazán komolyan a terepmunkamódszert - is elismeri: a terepmunka előnye, hogy a segítségével a társadalmi jelenségeket a természetes közegükben vizsgálhatjuk. Sőt „a kommunikáció olyan finom részleteit és más olyan jelenségeket is észrevehetünk, melyeket másként nem láthatnánk előre, és nem is tudnánk mérni" (Babbie, 1998, 307-308). Gupta és Ferguson a következő érveket sorolja fel e módszer mellett:

 

1. A terepmunka által hangot lehet adni gazdaságilag és politikailag marginalizált embereknek, társadalmaknak, illetve az ő történeteiknek.

2. A magától értetődő társadalmi rutinokat, informális tudásokat és gyakorlatokat vizsgálja, melyekhez más módszerekkel nem lehet közel kerülni. Nem kell misztifikálni a hosszú távú beleolvadást, hogy elismerjük annak a kutatási tradíciónak az előnyeit, amely a vizsgált személyek meghallgatásán alapszik, illetve annak komolyan vételén, amit hallottunk.

3. A földrajzi és társadalmi helyzet tudatos megváltoztatása a megismerés fontos forrása lehet. A terepmunka: céltudatos és megformált elmozdulás.

4. A terepmunka szituációba ágyazott tudás (situated knowledge), éppen ezért számolni kell a megismerés helyzetének és az abban részt vevő feleknek a személyes meghatározottságaival.

 

Ennek az antropológiai és kvalitatív szociológiai módszertan az utóbbi években két módját dolgozta ki, az egyiknek a reflexivitás, a másiknak az önetnográfia (auto-ethnography) a kulcsszava. Az 'auto-etnográfia' keretében a kutató saját magát használja kutatási eszközként, például Reinharz izraeli kutató, amikor projektjében annak megértésére törekedett, miként élik át a terrortámadások okozta létbizonytalanságot, rájött, hogy önmagában is meg kell fejtenie ezt az érzést. Önmagának és adatközlőinek megértése egyszerre halad (Reinharz, 1992).

 

Kapcsolatok és szerepek a terepen

„az interakció a módszer, az etnográfus a kutatási eszköz"

Milyen kapcsolatokat tud kialakítani a kutató a terepen, ez a terepmunka egyik legfontosabb szempontja, tényezője. Ennek a kapcsolatnak a minősége nagymértékben meghatározza azt, amit és ahogy a kutató megérti az előtte álló társadalmat, illetve abban a megválaszolásra váró problémát. A terepmunkamódszer személyességének következménye, hogy az adatfelvétel módja, a kutató és a terepen élők között kialakult viszony nagymértékben meghatározza azt, amit találni fogunk, a kutatás szubsztantív tartalmát. A beolvadásnak különböző formái, mértékei, de korlátai is vannak. Az antropológus általában azt gondolja, hogy a bizalom a kulcs, amely megnyitja a kapukat a jó, értékes adatok felé. Az éremnek azonban van egy másik oldala is, egyesek bizalmának megnyerése egyszersmind mások bizalmának elvesztésével jár. A kutatónak a terephez való viszonya lehet távolságtartóbb és beolvadóbb. Vannak kutatók, akik a résztvevő, a bennszülötthöz minél közelebb álló kutatói pozíció mellett törnek lándzsát. Ez különösen fontos, például kisebbségek vagy egyéb identitások vizsgálatakor: az azonos csoporthoz tartozás lehet ilyenkor a bizalom záloga. A közelség vagy egyenesen azonosság deklarálása a kutatási helyzetben azonban kétségtelenül hátránnyal is jár, például felerősíti a megkérdezettekben a vizsgált identitást. Az sem igaz, hogy az azonos csoporttagság szükséges feltétele volna az érzékeny kvalitatív kutatásnak, illetve terepmunkának. Kívülállók is produkáltak gyönyörű munkákat kisebbségi életformákról. Robert Emerson terepmunkáról szóló módszertani összefoglalójában Louis Wacquant nagyvárosi szegényekről írt munkáit említi (Emerson, 2001), hazai vonatkozásban nyugodtan említhetjük a magyar falvak és magyarországi romák brit kutatóit, Chris Hahnt és Michael Stewartot (Hann, 1980; Stewart, 1993). Sőt a kívülállásnak is lehetnek előnyei, megkönnyíti a megismerés objektivitását. Az insider-outsider dichotómia különösen élesen vetődik fel a subaltern vagy posztkoloniális megközelítésekhez közel álló native anthropology (bennszülött antropológia) módszertanában.

A 20 század eleji etnográfiák mellőzték a vizsgált témák nemi aspektusát, a férfiak által dominált területeket a társadalmi élet kizárólagos helyszíneiként kezelték. Az első antropológusnők már a harmincas évektől kezdődően olyan, korábban ignorált társadalmi jelenségek felé fordultak, amelyek minden társadalomban meghatározzák a nők életét: család, gyermeknevelés, betegség. Majd elkezdtek reflektálni a terepmunka gendered jellegére is. A nő kutatók két tipikus reakciója a nemileg szegregált világokra, amelyekkel a terepen találkoznak:

1. Feminin érdeklődés és női - genderalapú - szolidaritás a kutató és a kutatottak között, ennek következtében a kifejezetten női témák kerülnek előtérbe és a reprezentáció módjában is hangsúlyos marad a női hang (lecriture feminine). A legszebb példa Marjorite Shostak monográfiája a kung nőkről.

2. A gender szempontok szándékos kizárása vagy háttérbe szorítása: a nő kutatók egy része kerüli a terepen a kifejezetten női életvilágokat, ugyanazokat a kérdéseket vizsgálják, mint férfi kollégáik. Egyesek közülük belátják, hogy munkájukban a nemük által meghatározott aspektusok domborodnak ki. Ne feledjük, vannak olyan terepek és olyan témák, amelyekhez nő kutatók jobban hozzáférnek, mert a vizsgált társadalmakban többnyire vagy kizárólag női tudásnak, dimenziónak minősülnek. (Lásd bővebben Reinharz, 1992.)

 

A terepen kiépítendő kapcsolatok szempontjából fontos, hogy a kutató tudatosan készüljön fel, gondolja végig, mire képes, és mire nem, majd a terepmunka közben is álljon meg néha, és gondolja át, milyen kapcsolatokat sikerült kialakítania, és kikhez nem talált még utat; akikkel kapcsolata van, milyen szerepben látják, és ez miként hat arra, amit és ahogyan elmondanak neki.

 

A terepmunka technikája: a megfigyelés

 

Már a terepmunka klasszikusai is felhívták rá a figyelmet: a terepmunkát elkezdeni a legnehezebb. Vagyis kitalálni, hogy mit mond a kutató magáról, arról, hogy miért szeretne „betolakodni" mások magánszférájába. Vonzóvá kell tennie vállalkozását a kutatás terepén: ezt vagy segítséget kérve teheti, vagy úgy, hogy egyeseket beavat, partnerévé tesz. Ők lesznek azután a kutatás helyi partnerei - akiket az irodalom leggyakrabban „kulcsadatközlőknek" hív. Míg mások, akikkel véletlenül, ritkábban vagy nagyon is célzott módon találkozunk, a kutatás „eseti adatközlői". A terepmunkát végző kutató egyik legfontosabb feladata, hogy stabil, megbízható kapcsolatokat építsen ki a terepen, majd pedig fenntartsa ezeket. E nagyon is személyes vállalkozás nehézségeiről és fontosságáról máig talán a legszebb és leghitelesebb beszámoló White Utcasarki társadalmának módszertani utóhangjában olvasható (White, 1999).

Kik a jó „kulcsadatközlők"? Általában nem a formális vezető szerepben levő emberek. Minden közösségben vannak viszont informális tekintélyek, akik az átlagnál több ismerettel rendelkeznek a közösség múltjáról, aktuális viszonyairól. Őket úgy találjuk meg, ha ráhagyatkozhatunk a helyi irányításra, előbb vagy utóbb elküldenek minket hozzájuk. De ugyancsak nagy segítségünkre lehetnek a közösségben marginális helyzetben levők, akik helyzetükből fakadóan erőteljesebben reflektálnak azokra a viszonyokra, amelyeket mások adottaknak, „normálisnak" fogadnak el. (Ilyenek lehetnek az etnicitás kutatói számára az interetnikus vagy „vegyes" házasságban, családban élő emberek.) A kutató stabil partnereinek harmadik kategóriája személyes adottságaiból következik, ez esetben a kutató a hozzá hasonló biográfiával és tapasztalatokkal rendelkezők helyi csoportjából választ magának barátot, aki munkájában is segítségére lehet.

A terepmunkának két (esetenként három) szakasza van: az első az ún. strukturálatlan érdeklődés vagy terepbejárás szakasza: ez után születik meg általában a konkrét kérdéseket és módszereket rögzítő kutatási terv. A második a strukturált szakasz, amikor amit megfigyelünk és leírunk, bizonyos kérdésekre és szempontokra összepontosít (kollektív vagy többterepű kutatás esetében a megfigyelés szempontjait írásban rögzítjük). Jó esetben harmadszor is visszatérünk a terepre, azokkal a nagyon konkrét kérdésekkel vagy dilemmákkal, amelyek az empirikus adatok elemezése és értelmezése nyomán még nyitva állnak előttünk. Terepmunkára gyakran csak a kutatások első, előkészítő szakaszában kerül sor. Vannak azonban témák, amelyek a kutatás teljes menetében kifejezetten terepmunkát igényelnek. Babbie szerint ezek elsősorban attitűd- és magatartásvizsgálatok, amelyek tárgyukat a maguk természetes közegében tudják legjobban megragadni, avagy azok a közösségtanulmányok, amelyek bizonyos társadalmi történések/jelenségek időbeni alakulását vizsgálják (Babbie, 1998). A Lofland által az Analyzing Social Settingsben megnevezett témák, fókuszpontok közül a legfontosabbak: 1. jelentések; 2. eljárásmódok (értsd: viselkedés); 3. találkozások, interakciók; 4. kapcsolatok, szerepek; 5. kis csoportok (gangek, brigádok); 6. szervezetek (iskolák, vállalatok); 7. települések (Lofland, 1971; Babbie, 1998).

A terepkutatás e tárgykörökben olyan jelenségeket képes felderíteni, rögzíteni, illetve a leírásukat lehetővé tenné, amelyeket más módszerekkel, például interjúval vagy kérdőívvel biztosan nem tudnánk meg.

 

Mire figyel, mit rögzít az etnográfus tekintete?

  • az első benyomásokat, szagokat, színeket, méreteket és mindazt, ami később is furcsának tűnik. E tekintetben az etnográfus megfigyelő nem különbözik a turistától;
  • a fontos kollektív eseményeket, amelyek kiválasztása, aprólékos megfigyelése és leírása a résztvevő megfigyelést végző kutató egyik legfontosabb feladata;
  • a rutinszerű, ismétlődő dolgokat, amelyek a mindennapi életet alkotják, és amelyekről gyakran nincsenek is történetek, hiszen a közösség tagjai számára magától értetődő, hogy ezt teszik, és úgy teszik;
  • spontán beszédeseményeket, amelyek gyakran a kutatott kérdések helyi beszédmódjaihoz, megközelítéseihez viszik közelebb a kutatót.

 

A terepmunkát végző kutató nemcsak megfigyel, hanem kérdez is, illetve beszélget a kutatott közösség tagjaival. Ezek a beszélgetések gyakran strukturálatlanok, vagy csupán egy-egy, bizonyos helyzetekben aktuálissá vált/tett aspektusára kérdeznek rá a vizsgált problémának. Általában nem készül róluk hangfelvétel, ezért nem az interjúk között, hanem a terepnapló részeként kezeljük őket. (A terepmunkamódszerről magyarul legutóbb Letenyei László írt egy ehhez hasonló módszertani kézikönyv számára fejezetet, Letenyei, 2003.)

 

 

A megfigyelések rögzítése: terepjegyzetek, terepnapló

 

A nagyon is személyes tapasztalatok és megfigyelések adatokká alakítása, vagyis leválasztása a személyes tapasztalatokról és beemelése a mások számára is hozzáférhető információk közé a terepjegyzetekkel kezdődik, majd a terepnaplóval folytatódik. A tudományos vállalkozás végterméke, a tanulmány vagy monográfia ezekre a korábbi írásos anyagokra, dokumentumokra támaszkodik. Az antropológiában és szociológiában hosszú ideig egyaránt elhanyagolták a terepmunka írásos dokumentálásával kapcsolatos módszertani kérdéseket. Szinte sehol nem tanítják, hogyan kell jegyzetelni, terepnaplót írni. A szakma komoly művelői úgy tartották, sőt nagy részük ma is úgy tartja, hogy ez magánügy, amiről nem kell beszélni. Kivételt ez alól egy korai Lofland-könyv jelent (Lofland, 1971), amely újabb kiadásokat és fordításokat is megért, s amely után Emerson ad igazán alapos fogódzókat a terepmunka dokumentálásához (Emerson, 2001; Emerson-Fretz-Shaw, 1995)

A megfigyelések rögzítésére mindketten két, egymástól jól megkülönböztethető műfajt javasolnak: a terepjegyzeteket vagy feljegyzéseket és a terepnaplót. Az előbbi a megfigyeléssel egy időben készülő emlékeztető jegyzeteket jelöli, és amellett, hogy konkrét adatokat, szófordulatokat, rövid idézeteket rögzít, az emlékeztetés a legfőbb funkciója. Vannak helyzetek, amelyekben ezt nyíltan lehet csinálni, máskor viszont titokban. A terepnapló ezzel szemben több-kevésbé megszerkesztett szöveg, leírás. Fontos, hogy a terepnapló napi rendszerességgel követi a megfigyeléseket, extenzív, nem koncentrál még a téma bizonyos vonatkozásaira, hanem megpróbál mindent rögzíteni, ami fontos, hasznos lehet. Nem kell koherensnek, konzisztensnek lennie.

Elsősorban a megfigyelt helyzeteket, eseményeket rögzíti a lehető legnagyobb részletességgel és mélységben - ebben a tekintetben erénye tehát az objektivitás -, de mivel egy saját élettörténete és szakmai felkészültsége által meghatározott személy végzi a feljegyzést, illetve leírást, a termék bizonyos mértékig elkerülhetetlenül szubjektív. Az egyik fontos kérdés, hogy ezt a szubjektivitást milyen mértékig kell/érdemes kiszűrni a leírásokból. Van olyan álláspont, amely szerint külön és a lehető legobjektívebb módon kell rögzíteni a megfigyelt eseményeket, azok résztvevőit, mozzanatait, körülményeit stb. Mert csak ezeket a nagyon objektív és aprólékos leírásokat lehet az etnográfiai elemzés során adatként kezelni. Mások szerint: a leírások már eleve egyféle perspektívából mutatják be a világot, a megfigyelt események, közösségek szerzőhöz kötött reprezentációi (authored represeantions of ongoing social life, Emerson, 2001, 132.). A szubjektivitást nem lehet és nem is kell kizárni a terepnapló írásából, ez pedig éppúgy megengedettnek tekinti a szelekciót, mint az értelmezés elsődleges formáit.

A leírás időperspektívája lehet retrospektív - a befejezett cselekvés végpontja felől nézünk vissza - vagy tudósításszerű - az események időrendjét követi, illetve azt a folyamatot, ahogyan a megfigyelt jelenségek nagyobb mélységei bontakoznak ki a kutató előtt. Stílusa inkább deskriptív, mint teoretikus, konkrét, plasztikus és semmiképp sem általánosító. (Elméleti magyarázatainkat, ha eszünkbe jutnak ilyenek naplóírás közben, elválasztjuk a napló kronologikus, leíró rendjétől.)

Mit rögzítsünk? A kérdésre a legkézenfekvőbb válasz: azt, amit megfigyeltünk (lásd fentebb), kollektív eseményeket, rítusokat, azokon belül próbáljuk a jelentésüket a résztvevők különböző csoportjai szempontjából rögzíteni. Minden esetben fontos a megfigyelt dolgokat személyekhez kötni, ily módon elkerülhető lesz a túláltalánosítás. Azontúl rögzítsük a rendszeres, de nem rituális interaktív helyzeteket, a terepen előttünk zajló beszélgetések tartalmát, résztvevőit, illetve a kutató beszélgetéseit másokkal. Figyeljünk a mindennapi rutinra, és annak során melyek azok a momentumok, amelyekben észre lehet venni a kutatott kérdés/téma spontán megjelenését.

James Clifford Terepjegyzetekről szóló munkájában (Notes on [Field]notes) az írás, illetve dokumentálás három formájáról beszél:

1. feljegyzésekről (inscription): cél a társadalmi diskurzus fontos elemeinek rögzítése, emlékeztető szavak, mondatok, amelyek segítségével rekonstruálni lehet;

2. átiratokról (transcription): az antropológus az általa feltett kérdésre adott válaszokat rögzíti. Malinowski életművének jelentős része ilyen leírásokból, jegyzetekből származik. Valamint leírásokról,

3. melyek a megfigyelt valóság többé-kevésbé koherens leírásai, az etnográfiák empirikus szövegbázisát alkotják (Clifford, 1990).

 

A terepmunkával kapcsolatban a többi kvalitatív módszernél is élesebben merülnek fel a kutatást övező politikai, etikai kérdések: az, hogy a kutató miként kezeli a terepmunka során és utólagos reprezentációiban saját relatív státuselőnyét, hatalmi helyzetét a kutatottakhoz képest, valamint az, hogy végül is kinek a hangján szólal meg. A „from the native point of view" (a bennszülöttek szemszögéből) posztulátuma (Geertz) akkor válik bonyolulttá - különösen konfliktusok vagy erőteljes érdekellentétek esetében -, ha egymással összeegyeztethetetlen bennszülötti perspektívák állnak szemben egymással. Közösségkutató antropológusok és szociológusok nagyjából mind egyetértenek azzal, hogy a kutatónak a társadalom által elnémított, hatalmi intézményeiből kizárt vagy alulreprezentált csoportok szószólójának kell lennie. Ez az álláspont sokkal bonyolultabb lett azóta, amióta a marginalizált, elhallgatott csoportok is rendelkeznek saját politikai vagy civil társadalmi reprezentációval (Emerson, 2001, 143.).

 

Irodalom

Gupta, Akhil - Ferguson, James (eds.) (1997): Discipline and Practice: „The Field" as Site, Method and Location in Anthropology. In: A. Gupta - J. Ferguson (eds.): Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of Field Science. Berkley, University of California Press, 1-45.

Babbie, Earl (1998): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. 10. fejezet. A terepkutatás. Budapest, Balassi, 301-336.

Clifford, James (1990): Notes on (Field)notes. In: Sanjek, Roger (ed.): Fieldnotes. The Makings of Anthropology. NY, Cornell University Press, 47-70.

Emerson, Robert M. (2001): Fieldwork Practice. Issues in Participant Observation. In: Emerson, Robert M.: Contemporary Field Research. Prospect Heights, Illinois, Waveland Press, 113-151.

Emerson, Robert M. - Rachel I. Fretz - Linda L. Shaw (1995): Writing Ethnographic Fieldnotes. Chicago, University of Chicago Press.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez és A bennszülöttek szemszögéből: Az antropológiai megértés természetéről. In: Niedermüller Péter (szerk.): Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 126-170 és 200-216.

Hann, Chris M. (1980): Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press (Changing Cultures series).

Letenyei László (2003): Résztvevő megfigyelés. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan. 73-95.

Lofland, John (1971): Analysing Social Settings. A Guide to Qualitative Observation and Analysis. Belmont, CA, Wadsworts.

Malkki, Liisa H. (1997): News and Culture: Transitory Phenomena and the Fieldwork Tradition. In: Gupta, A. - Ferguson, J.: Anthropological Locations, 86-101.

Marcus, George (1995): Ethnography In/Of the World System: the Emergence of Multi-sited Ethnography. Ann. Review of Anthropology, 24 (1995), 95-117.

Reinharz, Shulamit (1992): Feminist MEthods in Social Research. New York, Oxford University Press.

Sanjek, Roger (ed.) (1990): Fieldnotes: The Making of Anthropology. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Stewart, Michael (1993): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest, T-Twins.

Vörös Miklós - Frida Balázs (2004): Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan, 395-416.

Whyte, William Foote [1955] (1999): Utcasarki társadalom. Budapest, Új Mandátum, különösen: 301-408.




5. B. Interjús módszerek és technikák (Kovács Éva)

A kvalitatív kutatások egyik alapvető forrása az interjú, azaz valamilyen szóban elhangzó szöveg, melyet a kutatott társadalmi csoport egy vagy több tagjával, a kutatott társadalmi jelenséget megtestesítő szereplőkkel készítünk külön-külön vagy csoportosan, különböző technikák segítségével.

Elsőként érdemes tehát szétválasztanunk a készítéskor alkalmazott technikát az alkalmazását megalapozó módszertől és a módszer mögött meghúzódó társadalomelméleti és filozófiai alapoktól. Másodszor, azt is rögzítenünk kell, hogy a választott interjús technikák nagyban függtek és függenek ma is egyrészt az adott kutatás kérdésfeltevéseitől, másrészt pedig attól, hogy a kutató mit tekint a társadalmi jelenségek „elemi egységének". (Lásd még a társadalom mint szöveg fejezetet) Az alábbi fejezetben három fő típust tárgyalunk: a strukturált mélyinterjút, a fókuszcsoport interjút és a narratív interjút.

 

a) Oral history interjú és narratív interjú

A narratív interjú szintén több évtizedes múltra tekint vissza. Szülőanyja az oral history volt, mely az 1920-as évektől kezdődően, erős politikai indíttatással forradalmasította a történeti kutatásokat. Új forrást emelt be a történészi vizsgálódások fókuszába: az interjút. Módszertanilag kezdetben kevéssé kidolgozott technikákkal arra törekedett, hogy a történelem underdogjainak (az indiánoknak, a kisebbségeknek, a munkásságnak stb.) - melyekről nem rendelkeztek hasonló mennyiségű történeti forrással, mint más társadalmi csoportokról - társadalomtörténetét feltárja. Talán az indíttatásból is következően az oral history általában máig azoknak a társadalmi rétegeknek az élet- és mentalitástörténetét kutatja, melyekről nincs társadalomtörténeti tudásunk. Az oral history kelet-európai recepciójára is jellemző, hogy olyan történelmi eseményeket és társadalmi csoportokat kutat, melyekről nincs más hasonló jellegű forrás. Az interjúalanyok így elsősorban - akár a strukturált interjúnál - „adatközlők", akiknek az emlékezetén (élményeinek felidézésén) keresztül addig ismeretlen történelmi események, összefüggések rekonstruálhatók. Ilyen céllal készültek monográfiák például az 1956-os forradalom „fehér foltjairól", illetve a közép-európai soáról.

Éppen a módszertani kidolgozatlanság és a történelmi „tények" rekonstruálására való törekvés, az „objektív" élettörténet előfeltételezése az amúgy gazdag ismeretanyagot szolgáltató oral history korlátja. Egyfelől, hogy a várakozásokkal ellentétben ez az interjús módszer sem teszi lehetővé annak megválaszolását, mi is történt valójában (Kovács A., 1992). Másfelől azt, hogy a módszer nem reflektál (mert nem is kérdése) az emlékezet, az élmény és az egykori esemény közötti különbségre, azaz arra a folyamatra, ahogy a szubjektum - tudattalanul - a múltjából a „megőrzendőt" az „emlékezetre méltót" kiválasztja. Éppen ezért az oral history megújítói - Bartlett immár klasszikus művére támaszkodva (Bartlett, 1932) - is elismerik, emlékezetünk úgy működik, hogy a korábbi élményeket a jelen perspektívájából szelektáljuk, és újra- és újra interpretáljuk, vagyis nem az egykori „objektív" valóságot (s végképp nem az igazságot) idézzük fel. Mindemellett látni kell, hogy az oral history szemléletmódjába nem épült be a mai, fenomenológiai szemléletű társadalomtudomány azon elképzelése, amely szerint az emlékezés, az élményeknek felidézésre való méltatásával identitásunk is az emlékezésben, a dolgok emlékezésre méltatásában keletkezik.

Az oral history fenti hiányosságainak meghaladására, a módszer és az interjú mint forrás filozófiai, társadalomelméleti és lingvisztikai újraértelmezésére tett kísérletet az 1970-es évektől kezdve az élettörténet-kutatás, mely a hermeneutikai esetrekonstrukciós elmélet kidolgozásával új keretek között készítette és elemezte az interjúkat. Tudatosan kereste a kapcsolatot a személyes és a társadalmi között, választ akart találni a nemzedéki váltások és az emlékezet közötti kapcsolat kérdésére, a reflexív társadalmak és az élettörténet összefüggéseire. A módszer mára szakdiszciplínává vált, és a francia és a német szociológián keresztül az angolszász társadalomtudományokat is meghódította.

A biográfiakutatás, lassacskán elszakadva a történeti és emlékezetkutatásoktól, elméletileg inkább a filozófiában és az irodalomelméletben megújuló narratológiában fedezte fel kapcsolódási pontjait (Oevermann, 1979, 1983; Rosenthal, 1986, 1989; Schütze, 1983). A biográfiakutatás a rendszerváltás utáni Kelet-Európában szükségszerűen találta meg új kutatási irányait a politikai és társadalmi átmenet, a közelmúlt élettörténeti rekonstrukciója, az identitáspolitika témáiban (lásd pl. Breckner-Kalekin-Fischman-Miethe, 2000). E módszer szerint élettörténet, emlékezés és identitás (önbemutatás) egymással szorosan összefonódó fogalmak.

Az oevermanni objektív hermeneutikán alapuló és Schütze, majd Rosenthal által kidolgozott narratív élettörténeti interjúkat készítő és az abban nyert szöveg hermeneutikai esetrekonstukciójával dolgozó módszer alapgondolata, hogy ha olyan interjút készítünk, melyben az életrajzi elbeszélő maga strukturálhatja élettörténetének elbeszélését, akkor a keletkező szöveg egyszerre hordozza a felidézett múlt emlékeit és a jelen perspektíváját is. „Ha az életrajzi elbeszélést olyan társadalmi konstrukciónak fogjuk fel, amely egyszerre foglalja magában a társadalmi valóságot és az alany élményvilágát, azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: miképpen rekonstruálhatunk egy olyan társadalmi struktúrát, amely az élettörténeti tapasztalatok és a társadalmilag meghatározott sémák interakciója során újra és újra megfogalmazást nyer, és eközben meg is változik." (Rosenthal, 1995)

Az interjús helyzetben keletkező szöveg alapja a „világot megtapasztaló léten" nyugvó átfogó életrajzi konstrukció. Az életrajzi konstrukció, bár folytonos változásban van, mégis stabil szerkezet. A szöveg létrehozása folyamán a háttérben láthatatlanul meghúzódva kezeskedik azért, hogy a pillanatban és a pillanatnyi interjúzás révén keletkező szöveg ne legyen véletlenszerű, önkényes. A bemutatandó epizódok kiválasztását a pillanatra, a helyzetre is reflektálva ez az átfogó szerkezet határozza meg.

 

Általában akkor készítünk élettörténeti interjúkat, ha

1. egy társadalmi jelenség individuális reprezentációját, szubjektív megélését;

2. személyes és csoportos identitást;

3. társadalmi emlékezetet kutatunk.

 

Ez a technika is rendkívül érzékeny

1. az interjúkészítési módszer következetes betartására, azaz olyan interjús környezet kialakítására, mely kedvez az élettörténeti elbeszélésnek;

2. az interjúer személyére, professzionális felkészítésére;

3. a szöveghű interjúleírásra, amely az elemzés alapját adja;

4. az időkeretekre, hiszen szokatlanul részletes elemzést, s ehhez alapos interdiszciplináris felkészültséget követel (az interakcionalista szociológia, társadalomlélektan, pszicholingvisztika mellett a pszichoanalízis és az irodalomtudomány köréből is).

 

 

Hogyan készítsünk narratív (élettörténeti) interjút?

Kapcsolatfelvétel

Az élettörténeti elbeszélés - szemben a másik két bemutatott interjús technikával - nem hasonlít a szokványos kommunikációs aktusokhoz. Csak nagy ritkán, kivételes alkalmakkor fordul elő, hogy valakinek az egész életünkről „egy ülésben" számot adjunk. Hétköznapi társas érintkezéseink vagy dialógusokban, vagy csoportközi kommunikációban telnek. Ezért nagyon fontos, hogy elbeszélőnk mindvégig szabad akaratából mondhassa, formálhassa elbeszélését, s már az első pillanatban többé-kevésbé világos legyen számára, mire kértük. Tehát már a kapcsolatfelvételkor hangsúlyoznunk kell, hogy hosszabb időt (több órát) vele szeretnénk tölteni, a számára lehető legkedvezőbb körülmények között. (Az ideális helyszín általában az elbeszélő otthonában egy csendes helyiség.) A kapcsolatfelvételkor világosan körvonalazzuk azt is, hogy mit kutatunk, s miért fontos ehhez, hogy őt felkeressük. Egyúttal megkérjük arra is, hogy az interjút magnetofonra vagy videóra vehessük, és később legépeltethessük. Ekkor kell azt is megbeszélnünk vele, hogy anonim módon fogjuk felhasználni a vele készült beszélgetést, avagy a hozzájárulását kérjük ahhoz, hogy a beszélgetés vagy/és a róla készült elemzés a saját neve alatt jelenhessen meg.

 

Az interjú

A találkozáskor, amennyiben szükséges, megismételjük a kutatással kapcsolatos információkat, s ezzel kijelöljük az elbeszélés tematikus keretét. Ha a kutatáshoz több interjút készítünk, akkor ügyeljünk arra, hogy ezek az információk nagyjából azonos módon hangozzanak el minden interjú esetén, ha másképp nem megy, memorizáljuk ezt az 1-2 mondatot.

Ezek után arra kérjük elbeszélőnket, hogy „mesélje el az élettörténetét". Nagyon fontos momentum itt, hogy nyitókérésünk szó szerint így hangozzék, s ne arra kérjük, hogy „meséljen az életéről", netán „foglalja össze életpályáját". Utóbbi kérdések ugyanis nem teszik lehetővé az elbeszélőnk számára, hogy saját „vezérfonalát" megalkossa, s annak segítségével megélt életét egy történetbe foglalhassa. Bevezetőnkkel olyan atmoszférát kell teremtenünk, mely az elbeszélő esetleges szégyenérzetét és szemérmét feloldja, és szívesen kezd magáról mesélni.

Az interjú két részre bomlik. Az első az élettörténeti nagyelbeszélés, más szóval főnarratíva. Ebben a részben elbeszélőnk szabadon meséli élettörténetét, nekünk pedig az a feladatunk, hogy ebben mind jobban segítsük, lehetőleg nem verbális eszközökkel, hanem figyelmünkkel, buzdító tekintetünkkel, azaz az elbeszélés együtt érző, ám néma követésével (Schütze, 1983). Ez nem kis erőfeszítést igényel az interjúertől, hiszen a hétköznapi kommunikációs sémák eleinte még benne is erősen működnek: szívesen kisegítené egy-egy szóval, kérdéssel, kommentárral az elbeszélőt, amikor az megakad vagy szünetet tart. Alapszabály, hogy ezt nem tehetjük, mert ezzel ismét csak megakadályoznánk az elbeszélőt - esetleg épp elejtett - „vezérfonalának" megtalálásában és a történetszövés folyamatában. Vegyük tehát tudomásul, hogy az élettörténet-mesélés is komoly (identitás- és emlékezeti) munka, melyben az elakadások, a szünetek természetesek, s arra szolgálnak, hogy az elbeszélő a felidézett vagy felidézésre váró élményhez való viszonyát kialakítsa. A csendtől tehát nem kell félni, a csendek az élettörténet fontos szervezőelemei. A főnarratíva magától zárul le, s rendszerint jól felismerhető módon: elbeszélőnk annyit mond, hogy például „hát ez volt az élettörténetem"; „hát egyelőre ennyi, kérdezzen".

A főnarratíva változatos hosszúságú és szerkezetű lehet: az ötperces tudósítástól a két-három órás elbeszélésfolyamig.

Ahhoz, hogy narratív módon tudjunk kérdezni, és az első szakaszból a második szakaszba léphessünk, az élettörténeti elbeszélés alatt jegyzetelnünk kell. (Ezt egyébként érdemes már az interjú elején tisztáznunk, például így: „Az interjú elején nem fogok kérdéseket feltenni, hanem azt szeretném kérni, hogy minél szabadabban mesélje el az élettörténetét nekem. Közben néha jegyzetelni fogok, hogy a kérdéseimet később feltehessem.") A jegyzetelésnek szintén külön szabályai vannak. A főnarratívát egyfajta menüként, ajánlatként is felfoghatjuk: olyan történetek soraként, melyekről elbeszélőnk szívesen mesél. Így tehát azokat a megemlített eseményeket, utalásokat, értékeléseket rögzítjük, amelyekről az az érzésünk, hogy elbeszélőnk csak futólag utalt rájuk, de nem idézte fel a velük kapcsolatos emlékeit. Ezeket az eseményeket lehetőleg szó szerint jegyzeteljük, hogy a visszakérdezéskor az elbeszélő saját szavaival tehessük fel kérdéseinket. Ennek az az előnye, hogy nem szakítjuk ki saját kontextusából az élményeket.

A második szakaszt a narratív utánakérdezés szakaszának nevezzük. A főnarratíva lezárulása után jegyzeteink alapján - abban a sorrendben és azokkal a szavakkal, ahogy elhangzottak - elbeszélést generáló kérdéseket teszünk fel. Például: „Utalt rá, hogy gyermekkorában a Mamóka nevelte [szó szerinti jegyzet]. Kérem, meséljen erről bővebben! " Mivel ebben a szakaszban is narratívaként értelmezzük az elbeszélő által mondottakat, nem tehetünk fel eldöntendő, vagy - az angolszász és a német irodalomban egyszerűbben csak - W-ként jelölt kérdéseket (hol, mikor, kivel, miért?), mert azokra nem elbeszéléseket, hanem adatokat, magyarázatokat és értékeléseket fogunk válaszul kapni.

A narratív utánakérdezés elsődleges célja tehát az, hogy bizonyos életszakaszokról hosszabb és részletesebb elbeszéléseket nyerjünk, mint amilyeneket a főnarratívában kaptunk. Nem kell attól tartanunk, hogy ettől az interjú végtelenné duzzad, hiszen az elbeszélés általában körkörösen halad, azaz a belülről kibontott történetek aztán ismét egymásba fűződnek, s a jegyzetekben rögzített későbbi eseményeket és magukba foglalják. Az utánakérdezés általában 1-3 órán át tart.

Előfordul, hogy kutatásunkhoz szükségünk van pontos adatokra, illetve olyan eseményekről, élményekről és attitűdökről is információkhoz szeretnénk jutni, amelyek sem a főnarratívában, sem a narratív utánakérdezés alatt nem kerülnek szóba. Ezeket a kérdéseinket a narratív interjú befejezése után feltehetjük, s ha kérdőívünk van, azt - szintén az interjú után - lekérdezhetjük. Fontos, hogy mindezekre a narratív interjú után, attól jól elkülönítve kerítsünk sort, s az értelmezéskor sem keverjük majd össze a különböző módon megszerzett adatokat és információkat (lásd később).

 

Interjúgépelési szabályok

Az interjúszövegeket egy igen részletes jelölésrendszer segítségével gépeljük le úgy, hogy a beszéd minél több jellegzetességét megőrizzük.

- fél másodperc szünet

igen: elhúzva ejtett szó

((nevet)) a szalagról hallható metakommunikatív jelzés

/ a kommentált szövegrész kezdete (amire pl. a ((nevet)) vonatkozik)

nem hangsúlyosan, hangosan mondott szöveg kiemelése

ige- félbeszakadó szöveg

(...) a leírásból valami kimarad, mert nem érthető, kb. a szöveghosszal

arányos terjedelemben

(nem) bizonytalanul érthető szöveg jelölése

igen=igen a szokásosnál gyorsabb összekapcsolás

 

 

IRODALOM

Bartlett, F. C. (1932): Remembering. Cambridge, 1977.

Breckner, R. - Kalekin-Fischman, D. - Miethe, I. (2000): Biographies and the Division of Europe. Opladen.

Oevermann, U. u.a. (1979): Die Methodologie einer „Objektiven Hermeneutik" und ihre allgemeine forschungslogische Bedeutung in den Sozialwissenschaften. In: Soeffner, H. G. (Hg.): Interpretative Verfahren in den Sozial- und Textwissenschaften. Stuttgart. 352-434.

Oevermann, U. (1983): Zur Sache. Die Bedeutung von Adornos methodologischem Selbstverständnis für Begründung einer materialen soziologischen Strukturanalyse. In: L. V. Friedeburg - J. Habermas (Hgg.): Adorno Konferenz, 1983. Frankfurt am Main.

Rosenthal, G. (1989): The Biographical Meaning of a Historical Event. In: International Journal of Oral History.

Rosenthal, G. (1995): Erlebte und erzählte Lebensgeschichte, Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen. Campus, Frankfurt-New York.

Schütze, F. (1983): Biographieforschung und narratives Interview. Neue Praxis, 13., 283-294.

 

 

 

Strukturált mélyinterjú, illetve vezérfonal-interjú

Az első típus „válaszadót", „adatközlőt" lát a válaszoló szubjektumban, azaz annak komplex személyiségétől, identitáskonstrukcióitól eltekint, és arra a véleményre, tudásra koncentrál, amelyet tőle remél megismerni. A kutatás kérdései nem a szubjektumra, a társadalmi jelenségek individuális megélésére vonatkoznak, hanem általában pontosan lehatárolt részproblémákra. Ebben az értelemben a strukturált mélyinterjú elméleti háttere és módszertani célkitűzései nem különböznek lényegileg a statisztikai adatokkal, levéltári forrásokkal vagy néprajzi tárgyakkal dolgozó társadalomtudományos kutatásoktól. Az interjú - noha szubjektív válaszokból épül fel - nem a szubjektum társadalmi beágyazottságának feltárására irányul, hanem a „külső" társadalmiasultság közelebbi megismerésére. A strukturált mélyinterjú során meg akarunk valamit tudni az emberektől, s nem az emberekről.

A módszer két sarkalatos ponton szűkíti kutatása tárgyát: az interjú külső strukturálásával, vezérfonalra fűzésével kizárja a perszonális reprezentáció lehetőségeit (és természetesen elemzési nehézségeit), másfelől, az egyéni interjús helyzet megteremtésével az interperszonális reprezentáció dinamikájából fakadó komplikációkat is elkerüli.

 

Általában akkor készítünk strukturált mélyinterjút, illetve vezérfonal-interjút, ha

1. más források vagy korábbi ismeretek hiányában a kutatás heurisztikus eredményekkel kecsegtet (Solt, 1998);

2. más módon nem gyűjthetők össze adatok, információk stb. a vizsgált társadalmi jelenségről;

3. vélemények, vélekedések, tudásformák, értékbeállítódások a kérdőíves vizsgálatokénál finomabb elemzése a cél.

 

A strukturált mélyinterjú legnagyobb veszélye, hogy

1. épp az előzetes, külső struktúrából következően - mégsem jut heurisztikus eredményekhez, csupán előzetes feltevéseinek illusztrálására (és nem bizonyítására) alkalmazza az interjús szövegrészeket;

2. sem készítésének sem elemzésének nincs kidolgozott technikája és módszertana, így eredményessége nagyban függ az egyedi kutatói kvalitásoktól (Heltai-Tarjáni, 2004).

 

A módszerről részletesebben, lásd:

Seidman, Irving (2002): Az interjú mint kvalitatív kutatási módszer. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.

Kvale, Steinar (2005): Az interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Budapest, Jószöveg Műhely. A 7, 8, 9. fejezetek, 129-175.

Heltai Erzsébet - Tarjáni József (2004): A mélyinterjú készítése - és az elkövethető hibák forrásai. In: Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan, 502-543.

 

Csoportinterjú: az akcionalizmustól a fókuszcsoportig

A csoportos interjú sem új keletű, már a hatvanas évek baloldali francia szociológiája (sociologie de l'action) alkalmazta a társadalmi mozgások feltárásához. Ez a szociológia arra törekedett, hogy megértse a szubjektum részvételét - a társadalmi mozgásokat és a megélt „terveket" - a társadalmi cselekvésben (Touraine, 1971). Ez a módszer - ahogy a neve is sugallja - a kutatás és a policy határmezsgyéjén mozog: az a feltevése (és gyakran missziója is), hogy a csoportos interjú (illetve más csoportos helyzetek) segítségével a társadalmi mozgásokat a megélt „tervek" irányába tudja kanalizálni. Elsősorban a civil társadalom és a mozgalmak (különösen a szakszervezeti mozgalom) kutatásában alkalmazták sikeresen az akcionalizmust. (Magyar példát hozva: akcionalista - a szociológiai intervencióra alapuló - kutatást végzett a Touraine-tanítvány Hegedűs Zsuzsa 1990-ben, a taxisblokád idején, melyből azonban publikáció sajnos nem született.)

Nagy múltra tekint vissza a másik népszerű interjús technika, a fókuszcsoport-interjú is. Ez a technika azonban - mindeddig legalábbis - nem a szociális érzékenységre, a baloldali „társadalommérnöki" hivatástudatra vagy valamilyen tudományos elméletre rezonál, hanem elsősorban a piacra. Először az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazták a második világháború idején, annak felderítésére, hogyan hatnak a propagandafilmek a civil lakosságra. Később a fogyasztói kultúra kiszélesedésével a kvalitatív típusú gazdasági és politikai marketingvizsgálatok alapvető technikájává vált, és komoly tudományos bázist dolgozott ki az utóbbi két évtizedben (David Morgan és mtársai).

 

Általában akkor készítünk csoportos interjút, ha

1. a csoporton belüli interakció feltárását tűztük ki célul;

2. a közvélemény reprezentációjára vagyunk kíváncsiak (a tévénézőtől a falusi kocsmáig, vagy egy ház lakóközösségéig, H. Sas, 2002.);

3. fogyasztói szokásokat elemzünk.

A célcsoport megfelelően kiválasztott tagjait közös beszélgetésre invitálják egy bizonyos témáról. A kutatás tárgya a résztvevők egymással folytatott verbális és nem verbális interakciója. A cél a különféle - tudatos és tudattalan - beállítódások, attitűdök feltárása. Ez a technika is rendkívül érzékeny

1. a csoportok megfelelő összeállítására;

2. a jó verbális készségű, felkészült, empatikus és teherbíró moderátor kiválasztására;

3. a beszélgetést követő körültekintő - több diszciplínában (interakcionalista szociológia, társadalomlélektan, pszicholingvisztika stb.) is alapos jártasságot követelő - elemzésre.

 

A módszerről részletsebben lásd:

Obláth Márton: Fókuszcsoport. (ugyanitt)

Siklaki István: A fókuszcsoport. Kézirat.

Vicsek Lilla (2006): A fókuszcsoport. Budapest, Osiris Kiadó.

Vicsek Lilla (2004): A fókuszcsoportos vizsgálat kimenetelét befolyásoló tényezők. Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan, 477-498.

 




5. C. A fókuszcsoport (Oblath Márton)

1. Mire jó a fókuszcsoport?

Az interjúk egyik nagy műfaji csoportja a társadalomtudományos csoportinterjú, ennek leggyakrabban alkalmazott típusa a fókuszcsoport. A klasszikus fókuszcsoportban egymást korábbról nem ismerő, kifejezetten az adott alkalomra toborzott és kiválasztott 8 (vagyis legalább 6 és legfeljebb 12) fő vesz részt, akik kontrollált körülmények között (detektívtükörrel vagy zárt láncú videohálózattal, hang- és képrögzítésre alkalmas, világos és barátságos teremben, egy asztalt körbeülve) találkoznak, és egy moderátor (és olykor egy moderátorasszisztens) támogatásával a kutató által meghatározott témákról 90 percen keresztül beszélgetnek. Ezért cserébe rendszerint valamilyen honoráriumban részesülnek. (A paraméterek szigorú felfogását képviseli O'Donell [1988] és Greenbaum [1998], velük szemben Vicsek [2006] megengedőbb, gyakorlatiasabb felfogást vall.)

A fókuszcsoport tehát különbözik a kávéházi beszélgetéstől, az iskolai órától, a vezetőségi üléstől vagy a Mónika show-tól. A fókuszcsoport célja csupán a megismerés, és önmagában nem alkalmas döntéshozatalra, konfliktuskezelésre vagy terápiás segítségnyújtásra, nem célja a résztvevők oktatása, felvilágosítása, netán szórakoztatása. Olyan társadalomtudományos adatgyűjtési módszer, amely a vélekedések interakcióján (jellemzően vitahelyzeteken) keresztül igyekszik megismerni a fókuszba állított szituációk és jelenségek résztvevői/érintetti percepcióját. A konszenzusos és vitatott vélekedésminták azonosításával, az egymással versengő percepciós lehetőségek feltárásával segít megértenünk, hogy a beszélgetésben részt vevők (illetve az általuk együttesen reprezentált társadalmi csoportok) vélekedéseinek hátterében milyen motivációk, kulturális előfeltevéseknek vagy szociális motívumok állhatnak.

Más kvalitatív módszerekkel összehasonlítva a fókuszcsoport sajátossága az adatok interaktív konstruáltságából fakad (lásd Barbour-Kitzinger, 1999, 1-20.). Amikor a résztvevők felfedezik közös tapasztalataikat, megszületik a hasonlóság és otthonosság érzése, és olyan sűrű diskurzus bontakozhat ki, ahol spontánabb, érzelmileg telítettebb vélemények fogalmazódnak meg. A résztvevők egymás gondolataira építve, az elhangzó percepciókat, ötleteket korrigálva alakítják ki (vagy „hozzák felszínre") saját álláspontjukat. A fókuszcsoport differentia specificája a diszkurzív szinergia, ami miatt éppenséggel nincs is értelme a csoportinterjúkban jelentkező társas befolyásolást alapvető módszertani defektusnak tekintetnünk (vö. Krueger, 1993). Ugyanis ez a szinergia teszi lehetővé, hogy a fókuszcsoporttal olyan jelenségeket is képesek legyünk megvizsgálni

Ø amelyekről az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy nincs róla véleményük, vagy nincs elegendő személyes tapasztalatuk, ahhoz, hogy véleményt mondjanak (ez gyakori a nem tartós fogyasztási cikkek, például mosószerek vagy élelmiszerek esetében, noha az új terméket fejlesztő gyártó meg kívánja ismerni, mit s hogyan használnának a fogyasztók);

- vagy amelyek éppenséggel túl bonyolultak ahhoz, hogy segítség nélkül képesek legyünk átfogó képet alkotni róluk (például a város vagy az egészségügyi rendszer esetében, amelyek fejlesztési tervéhez vagy átalakításához a döntéshozók kíváncsiak a lakosság elvárásaira);

- esetleg olyan jövőbeli helyzetekhez kapcsolódnak, amelyekben igen bizonytalan, hogy mely körülmények és miként befolyásolhatják az emberek magatartását (például egy környezetei katasztrófa idején, amelyre válságforgatókönyveket akar kialakítani egy veszélyes üzem kommunikátora);

- vagy egyszerűen olyanok, amelyekhez egy-egy ember nehezen találja meg önállóan a szavakat (például ízlésítéletek esetében, amelyekre a marketingesek csomagolásterveket és reklámkampányt alapoznának).

Egyesek vitatják a diszkurzív szinergia jelentőségét, és inkább azt hangsúlyozzák, hogy a fókuszcsoport jó kompromisszum, amely egyesíti magában a résztvevő megfigyelés (ami az interakciók megfigyelésére alkalmas) és az egyéni interjúk (ahol reflektálhatók a vélemények, és adott a kutatói közbekérdezés lehetősége) erényeit, ráadásul viszonylag nagy létszámú sokaság vélekedéseit képes viszonylag rövid idő alatt dokumentálni (Morgan-Spanish, 1985). Ennek az ára, hogy az adatgyűjtés nem annyira „természetes közegben" történik, és nem olyan „mélységben" végezhető el, mint a résztvevő megfigyelés és az egyéni interjúk esetében.

A jó kompromisszum azt is jelenti, hogy a klasszikus fókuszcsoport felépítését a kutatás igényei szerint módosíthatjuk a csoportlétszám vagy a csoportidő tekintetében, vagy a vezérfonal egyes összetevőinek hangsúlyosabbá tételével. Nyolc fő jelenléte általában könnyen biztosítható, és a tapasztalatok szerint ennyi ember képes megvitatni a véleményét másfél óra alatt; a résztvevők létszámának csökkentésével azonban - ami persze szűkíti a feltárható perspektívák sokféleségét - nagyobb tér nyílik a személyes tapasztalatokon alapuló véleményformálásra. (Éppen ezért, például gyógyászati eszközök használatának feltárásakor, szívesen rendeznek a piackutatók ún. minicsoportokat). Magyarországon az emberek valószínűleg hozzászoktak, hogy legfeljebb egy-másfél órát összpontosítsanak egy-egy nagyobb problémakörre, mégis dönthetünk úgy, hogy hosszabb beszélgetést szervezünk. A három-, sőt négy- vagy ötórás kiterjesztett csoportok nagyobb lehetőséget adnak a problémák körbejárására, majd kreatív feladatokkal endogén ötletek, megoldások kidolgozására. Ez költséges és munkaigényes eljárás, ráadásul ha valóban kreatív csoportként rendezzük meg a hosszú beszélgetést, szerencsésebb csak 5-6 fővel dolgoznunk (Hoffmann et al., 2000). A résztvevők száma növelhető is. Például, az ún. konszenzuscsoportokban (List, 2005) akár 16 fő is jól megfér egymással; ezek a beszélgetések rövidebbek, és céljuk elsősorban az, hogy minél többfajta vélemény összehangolási lehetőségeit térképezzük fel (például játékfilmek story boardjának finomhangolásakor.)

A csoportok felépítése tulajdonképpen a végtelenségig variálható, és ez alapján is sejthetjük, hogy a klasszikus fókuszcsoport szigorú paraméterei inkább csak hüvelykujj-szabályként követendők. Olyan normát jelentenek, amit sokszor nem is áll módunkban betartani (például egy aprófalu fejlesztési lehetőségeinek feltárásakor a résztvevők óhatatlanul ismerni fogják egymást; lehet, hogy csak olyan helyen tudjuk összehívni őket, ahol legfeljebb magnóval rögzíthetjük az elhangzottakat, és talán jegyzetelnünk is magunknak kell). Azt azonban érdemes mindig tisztáznunk, hogy miért és miként térünk el a bevett gyakorlattól, mit nyerünk és mit veszítünk az alternatív megoldásokkal.

Mind az alap-, mind az alkalmazott kutatásokban a fókuszcsoportot sokszor kombináljuk más módszerekkel (Morgan, 1996). Alkalmazhatjuk például egyéni interjúk után, és a mélyinterjús eredményeinket egy szélesebb populációra próbálhatjuk meg általánosítani a fókuszcsoport segítségével. Gyakori eljárás az is, hogy - ha már interjúkkal feltártuk a „mélyszerkezetet" - fókuszcsoporttal alapozzuk meg az érintettek számára általánosan elfogadható szolgáltatást vagy kommunikációt. Ha feltáró céllal szerveztünk fókuszcsoportot, akkor utána következő interjúkkal vizsgálhatjuk meg, hogy egy-egy tipikusnak (vagy atipikusnak) tetsző vélemény mögött milyen tapasztalatok, élethelyzetek, világnézetek állnak, s ezek miként strukturálják egy-egy személy gondolkodásmódját. Sokszor használják a fókuszcsoportot kvantitatív kutatások kiegészítéseként is, például kérdőívek tesztelésére (ellenőrizve, hogy a vizsgálandó népesség tagjai értik-e és vajon ugyanúgy értelmezik-e a survey kérdéseit), vagy például kvantitatív adatfelvételt követően, ha a statisztikai elemzéssel képzett csoportok nézeteinek gazdagabb, puhább, saját nyelven megfogalmazott véleményét is szeretnénk dokumentálni.

2. Tervezés, szervezés

Mivel a csoportbeszélgetések igen költségesek és sok szervezést igényelnek (megfelelő helyiséget, rögzítésre alkalmas technikát kell biztosítanunk; a résztvevőket utazásra kell kérni - s nem utolsósorban épp ezért - honorálnunk is kell őket), más kvalitatív módszerekkel összehasonlítva gondosabban érdemes megtervezni a kivitelezését, és előre végiggondolni, hogy miként akarjuk majd a fókuszcsoportos adatainkat elemezni. Mindenképp ajánlatos meghatároznunk, hogy hány csoportot, hol, mikor és kikkel akarunk szervezni.

Először azt kell eldöntenünk, mind az egész projekt, mind az egyes csoportok szintjén, hogy inkább standardizált kutatási stratégiát választunk, vagy inkább emergens logikával élünk (Morgan, 1996). Az előbbinél nem módosítjuk a vezérfonalat a csoportok között, és ez lehetővé teszi, hogy több különböző összetételű csoport eredményeit összehasonlítsuk egymással. Az utóbbi esetben folyamatosan finomíthatjuk a vezérfonalat, akár egy-egy csoporton belül is, majd mindig oda szervezzük az újabb beszélgetést, ahol gazdagabb új anyag felbukkanását reméljük. A standardizált logika kockázata, hogy a tervezési hibákat magunkkal cipeljük a teljes kutatás során (ezért érdemes néhány egyéni vagy egy-egy csoportinterjú segítségével előkutatást végeznünk.) Az emergens logika nagyobb felelősséget ró a moderátorra, és ezért elsősorban jól finanszírozott alapkutatásnál, vagy alkalmazott vizsgáltok esetén főként reklámok kreatív anyagainak tesztelésénél fordul elő. Ilyenkor a kreatív ügynökség és a kutatócég szorosan együttműködik, s ún. iteratív logikát követve folyamatosan tesztelik és finomítják a kommunikációs anyagokat (Síklaki, 2006).

Gyakran használt, kompromisszumos megoldás a szakaszonként történő standardizálás. A kulcsmozzanat ebben az, hogy kutatási szakaszonként előre meghatározott módon eltérő funkciójú fókuszcsoportokat szervezünk. Jellemzően az „első körös" csoportok feltáróbb jellegűek, a rákövetkezők pedig strukturáltabbak. Az egyes szakaszok önmagukban standardizáltak, és az egyik szakasz eredményei alapján dönthetünk a következő szakasz pontos felépítéséről. A kommunikációtervezéskor például először meg kell értenünk az érintettek motívumait és eddigi tapasztalatait (amihez sok projektív eszközt, esetleg kiterjesztett és/vagy minicsoportokat alkalmazunk). Az eredmények alapján kommunikációs forgatókönyveket, pozícióállításokat fogalmazunk meg. A koncepciótesztelés szakaszában erősen vitaorientált (esetleg konfliktus-) csoportok segítségével kiválasztjuk azt a stratégiát, amelyen érdemes tovább dolgoznunk, és ötleteket gyűjtünk a megvalósításához. Végül az ígéretes stratégiára megszerkesztjük a kommunikációs anyagokat, melyeket stimulusként használva teszteljük a várható fogadtatást.

Az egyes csoportok esetében meg kell határoznunk a kutatásunk szempontjából optimális homogenitás-heterogenitás arányt (Balázs et al., 2002; Vicsek, 2006). A csoporton belüli homogenitás biztosítja, hogy a résztvevők otthonosan, „egymás közt" érezzék magukat, ami fokozza a csoport közlékenységét és kreativitását. Ezért érdemes elsősorban nemek, másodsorban korcsoportok és státus szerinti homogén csoportok összeállítására törekednünk. Ugyanakkor a vizsgált népességet szegmentálva a csoporton belüli heterogenitást is érdemes kontrollálnunk, hiszen ezzel biztosíthatjuk, hogy a vizsgált szegmens minden várhatóan eltérő perspektívája képviselve legyen a beszélgetés során, vagyis ezzel befolyásolhatjuk, hogy a témánk szempontjából kulcsfontosságú viták közül melyeket folytassák le a résztvevők. (A heterogenitási paramétereket jellemzően a nagyobb életkori csoporton belüli, foglalkozási, ritkábban a kérdéses témával kapcsolatos tapasztalatok jellege szerinti megkülönböztetések jelentik.) A csoportok közötti heterogenitást nevezzük (külső) szegmentációnak. Mivel egy beszélgetés eredményét elsősorban a konszenzusos (és a konszenzusosan vitatott) megállapítások adják, a szegmentáció során azt kell végiggondolnunk, hogy az egy csoportunkban tipikus „vélekedéscsokrokat" milyen (milyen tapasztalatok felől megfogalmazott) más felfogásokkal akarjuk majd összehasonlítani. Megbízható összehasonlítást ugyanis elsősorban a csoportok (és nem különböző csoportokban elhangzó egyéni vélekedések) között végezhetünk.

Mindezek alapján már meg tudjuk becsülni, hogy egy tartalmas (kvalitásos) elemzés elkészítéséhez körülbelül hány csoportra lesz szükségünk. De a pontos számhoz két további tényezőt is meg kell fontolnunk. Egyfelől, a csoportok számát erősen befolyásolja, hogy milyen érvényességigénnyel szeretnénk dolgozni. „Főszabály szerint" az azonos összetételű csoportokból mindig kettőt szervezünk, amelyek egymást kontrollálják. (Ha a két beszélgetés eredménye jelentősen különbözik egymástól, és az eltérést nem tudjuk egyetlen tényezőre egyértelműen visszavezetni, akkor szervezhetünk egy harmadik azonos felépítésű beszélgetést is). Másfelől arra is érdemes gondolnunk, hogy 8-12 azonos tematikájú standard csoportnál többet már „nem látunk át", és csak igen nehezen tudunk feldolgozni. (A társadalomtudományos alapkutatásokban előfordul, hogy 37, sőt 54 csoporttal dolgoznak. Ezek azonban vagy emergens logikát követnek, folyamatosan felhalmozva és „maguk előtt görgetve" az eredményeket, vagy számítógépes adatelemzésre van szükség. Ellenkező esetben csak igen limitált beszélgetésrezümék összehasonlítását végezhetjük el érvényes módon.)

Erősen szegmentált projektekben ezért sokszor ún. keresztkontrolláláshoz folyamodunk. Ha például négy csoport segítségével lakóhelyi és életkori eltéréseket is össze akarunk hasonlítani, szervezhetünk egy vidéki idős, egy városi idős, egy vidéki fiatal és egy városi fiatal csoportot. Majd az egyik dimenzióból, például az életkorból fakadó vélekedésdivergenciát megértve, „kivonjuk" a különbséget a másik, tehát a településtípusból fakadó különbségek elemzésekor, és viszont. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak az összes csoportot együttesen elemezhetjük, másként összekevernénk a szegmentációs szempontok hatását, és hamar elveszítenénk a fonalat. Megint csak hüvelykujj-szabály szerint azt mondhatjuk, hogy legtöbbször három-négy csoport alapján már megfogalmazhatunk értelmes gondolatokat a legtöbb kommunikációkutatási témában. Az alkalmazott kutatások pedig legtöbbször négy-hat keresztkontrollálást alkalmazó, nemek és lakóhely, illetve tematikus tapasztalat szempontjából homogén csoportot rendeznek mostanában.

Ezeknek a paramétereknek a meghatározása együtt jár annak tisztázásával, hogy milyen véleményeket és vélekedéskülönbségeket láthatunk majd az egyes csoportokban, a dokumentált interakciókból és a csoportok közötti hasonlóságokból és különbségekből milyen következtetéseket vonhatunk majd le a kutatási témánkra vonatkozóan. Ha mindezt végiggondoltuk, megszerkeszthetjük a résztvevők toborzásához használatos szűrőkérdőívet és a beszélgetés forgatókönyvéül szolgáló vezérfonalat.

Toborozhatunk mi magunk, vagy igénybe vehetünk toborzócéget. A toborzás történhet az utcán vagy adatbázisból. Az előbbi esetekben nagyobb esélyünk van arra, hogy pontosan olyan embereket hívjunk el, akikkel beszélgetni szeretnénk, míg az utóbbiakban nagyobb valószínűséggel jönnek el a meghívottak, ám gyakrabban fordul elő az, hogy olyanok érkeznek, akik már jártak az utóbbi időben fókuszcsoporton.

A toborzó- vagy szűrőkérdőív hasonlít a kvantitatív survey-k kérdőívéhez, a sorsa azonban soha nem a statisztikai feldolgozás, csupán a szűrést hivatott dokumentálni és egyszerűbbé tenni. A szűrőkérdőívben szerepelnek a szükséges demográfiai adatok, valamint a megkérdezett neve (hogy azonosíthassuk, amikor megérkezik a beszélgetésre); illetve mindazon paraméterek, amelyek alapján besorolhatjuk őt valamelyik szegmensünkbe. A szűrőkérdőív legelején vagy legvégén szerepelnek a kizáró okokra vonatkozó kérdések (mint amilyen a bennfentesség, vagy az elmúlt egy év során szerzett fókuszcsoportos tapasztalat). A kérdéseken sorban haladva a szűrési pontokon kiszelektáljuk, vagy a kérdőív végére érve meghívjuk a beszélgetésre a megkérdezett illetőt. A tipikus felkérő szöveg „a hasonló emberek társaságában folytatott, várhatóan érdekes témákról szóló" beszélgetésre invitál; bár mellékesen érdemes a honoráriumot is megemlíteni. Fontos, hogy a témamegjelölés annyira konkrét legyen, hogy valóban felkeltse az érdeklődést, ugyanakkor annyira általános is legyen, hogy a résztvevők ne tudjanak előre felkészülni a beszélgetésre. (Ezzel ugyanis magunk állítanánk elő csoportunk szakértőit, s a beszélgetés könnyen a „Ki miben tudós?" dramaturgiája szerint alakulhat.) Érdemes legalább másfélszeres túltoborzással dolgoznunk, így nemcsak azt biztosíthatjuk, hogy elegendő résztvevőnk legyen, de lehetőségünk nyílik az utószűrésre is. (Mindig van ugyanis néhány ember, akinek az utolsó pillanatban „megváltozik" a véleménye valamelyik kérdésben, illetve egy gyakorlott moderátor sokszor ki tudja szűrni a beszélgetés előtt a válaszokat szimuláló, netalán „hivatásos fókuszcsoport-látogató" vendégeket.)

A fókuszcsoport megtervezésének másik fontos mozzanata a kérdések és feladatok összeállítása. A vezérfonál nem csak az érintendő témákat sorolja fel, hanem meghatározza a témablokkok és az egyes kérdések, a projekciós feladatok és a stimulusok bemutatásnak sorrendjét, és azt is, hogy ezeket milyen módon, milyen nyelvezettel tárjuk majd a résztvevők elé (részletesen Vicsek, 2006).

A témablokkok sorrendjének meghatározásakor érdemes a semlegesebbekkel kezdeni, a szenzitív témákat későbbre hagyni, és csak a beszélgetés végén sort keríteni az értékelő, felülvizsgáló szakaszokra. A kérdések befolyásolják egymást, ezért érdemes a blokkokon belül is az általános kérdésektől a konkrét példák felé haladni (tölcsértechnika). Ugyanakkor érdemes egyetlen - a meglévő vélekedéseket - mobilizáló, gondolatébresztő felvetéssel nyitni, majd ezután rögtön felvetni a nagy absztrakt problémánkat, s a későbbiekben az egyszerűbb, egy-egy dimenzió kibontását lehetővé tevő kérdésekkel folytatni. Tüntessük fel magunknak az ún. visszakérdezési szakaszokat, amelyekkel egy-egy lehetséges álláspontot tesztelünk és tárunk fel alaposabban (ezek a kérdések a résztvevők szavainak szó szerinti vagy parafrazeált visszaidézésével dolgoznak); illetve jelezzük azokat a hívószavakat, amelyeket csak akkor dobunk be a megfelelő pillanatban, ha spontán módon a résztvevők még nem hozakodtak elő a jelzett témával.

A projektív eszközök segítik az önkifejezést, oldják a nagyon racionális vitastílust, képesek kibillenteni a résztvevőket a túlságosan okoskodó hangulatból, és segítenek feladni a szerepviselkedéssel összefüggő beállítódásaikat (Síklaki, 2005). Néhány egyszerűbb technika - például asszociációs láncok, kártyákra felírt (esemény, helyzet, márka stb.) típusok csoportosítása, megkezdett mondatok befejezése - elsősorban a fókuszált témával kapcsolatos ismertek felidézését és strukturálását, a vitafelületek megvilágítását célozza. A megszemélyesítések (a tipikus fogyasztó jellemzése, vagy egy szervezet autóként, épületként való elképzelése), a fókuszált téma kontextusának elvalótlanítása („a... világa" vagy bolygója, esetleg a vizsgált jelenségtípusok sportversenyen vagy „márkapartin" való elképzelése) pedig egyaránt segíthetik a sztereotip válaszok széles körű mobilizálását és a szokatlan ötletek felbukkanását. Kollázsok készítésével, vagy előre adott hangulatrajzok és projektív fotók felhasználásával a nem diszkurzív véleményformálódást segíthetjük.

A projektív eszközök képesek kreatív hangulatot teremteni, de túlzott alkalmazásuk könnyen kifárasztja a csoportot (Hoffmann et al., 2000). Érdemes ezért végiggondolnunk, hogy mely eszközök kombinálása hozza a legtöbb eredményt. Tervezzük meg, hogy mikor adunk a résztvevőknek egyéni feladatot (pl. gondolatbuborékot) vagy kollektívet („térképezést" vagy kollázskészítést), hogy a racionális vitaszakaszok előtt használjuk-e őket (gondolatébresztésre, vagy a spontán elköteleződések korai kialakulását biztosítandó), vagy inkább a beszélgetés, a témablokk végén folyamodjunk hozzájuk (pl. hogy a nagyon eltérő vélemények lehetséges összhangját körvonalazzuk).

3. A fókuszcsoport dinamikája és a moderátor szerepe

A fókuszcsoport menetét és kimenetelét számtalan tényező befolyásolja, a legtöbb csoportbeszélgetés mégis hasonló ívet ír le (Balázs et al., 2002; Síklaki, 2006; Vicsek, 2006). A bemutatkozás során a moderátor ismerteti a beszélgetés „szabályait", és a résztvevők is bemutatkoznak. Már itt megkezdődik a rapport megteremtése: a moderátor a bemutatkozásokra visszakérdezve igyekszik megteremteni az oldott, őszinte, kreatív légkört. Lehet, hogy ez a bemelegítés sokáig tart, mégis érdemes megvárni, ameddig a csoport belejön a csevegésbe, s csak ekkor felvezetni a témánkat. Ekkorra ugyanis a résztvevők szociálpszichológiai értelemben is csoporttá válnak: „mi"-tudat alakul ki, és a csoport valamilyen közös célt követve dolgozik. Ez az állapot a fókuszcsoport motorja.

A beszélgetés menete a továbbiakban a forgatókönyvünk és a kiscsoportos dinamika dramaturgiája szerint alakul. Egyes szociálpszichológiai modellek azt hangsúlyozzák, hogy ciklikusan visszatérő szakaszok váltják egymást, mások pedig abból indulnak ki, hogy egy végkimenetel felé mutató lineáris pályát ír le a beszélgetés. Érdemes ezeket a modelleket alaposabban tanulmányozni, mert segíthetnek értelmezni, hogy mi folyik körülöttünk. Hasznos azoknak a szereptípusoknak a megismerése is, amelyekkel a fókuszcsoportban találkozhatunk (Síklaki, 2006). A lényeg azonban az, hogy a csoport mindig dinamikus mozgásban van, ezért fel kell készülnünk, hogy bármikor meglepetés érhet bennünket. Hiába alakul ki a csoportszerkezet, a feladatteljesítés folyamatában ez felborulhat, s ekkor a résztvevők szerepei egymáshoz és a moderátorhoz képest is módosulnak. Kulcsfontosságú, hogy a moderátor érzékelje, és lehetőleg előre kalkuláljon ezekkel a lehetséges változásokkal. Ha ezekhez alakíthatja saját aktivitását és szerepkörét, akkor a csoportdinamikai jelenségeket is a saját hasznára fordíthatja.

A moderátort sokszor hasonlítják a karmesterhez (O'Donell, 1988), aki „egymás számára idegen emberek csoportját kell, hogy indirekt módon célirányos viselkedésre ösztönözze" (Balázs et al., 2002; Síklaki, 2006). Feladata egyfelől a facilitálás (bátorítja a résztvevőket a szabad és őszinte vélemények kinyilvánítására - hangtalan bólogatással, a szemkontaktus megfelelő megtartásával nyílt és barátságos légkört teremt), ugyanakkor igyekszik moderálni is, vagyis mederben tartani a beszélgetést. A jó moderátor nem értékeli a véleményeket és ötleteket, bár meghatározott céllal összefoglalhatja, tükrözheti a csoport számára az elhangzottakat, és a témablokkok második felében a megfogalmazott álláspontjaikkal ellentétes nézetekkel is szembesítheti a résztvevőket. Emellett ügyel arra, hogy a túlságosan domináns résztvevők nem nyomják el a többieket, és a visszahúzódók is szóhoz jussanak, illetve folyamatos legyen a vita, de ne akarják a résztvevők egymás szavába vágva meggyőzni a maguk igazáról a többieket. Ráadásul folyamatosan szem előtt tartja a kutatás célját is. Ez részben azt jelenti, hogy sikeresen végigkérdezi a vezérfonalat a megadott időkereten belül, részben pedig azt, hogy felfigyel azokra a sokszor nem várt, és sokszor csak elvétett tartalmi mozzanatokra, amelyek új, belső szempontokkal gazdagíthatják a beszélgetést

4. Az adatok feldolgozása

Mielőtt összesítenénk az adatokat, érdemes elemeznünk a csoportbeszélgetéseket néhány érvényességi szempontból. A fókuszcsoportos vélemények ugyanis soha nem „tiszták". (Persze emiatt nem szabad kétségbeesnünk: miként a statisztikai „hiba" sem hiba, a fókuszcsoportokban is természetes, hogy valami mindig félremegy - ahogyan dörzsölt moderátorok mondani szokták: „A kutató tervez, a diskurzus végez." Sőt már a kutatás lehetőségei is gyakran megakadályoznak minket az optimális terv megvalósításában. )

Mint minden kvalitatív módszer esetében, természetesen itt is először a kutató jelenlétéből fakadó torzító hatásokkal, vagyis azokkal a moderátori „hibákkal" kell számot vetnünk, amelyek befolyásolhatták az eredményeket. Ennél a módszernél speciális, hogy a megkérdezetteket viszonylag mesterséges közegben interjúvoljuk meg, és hogy a megfogalmazódó nézetek egymás közegében, egymást kölcsönösen és folyamatosan befolyásolva alakulnak ki. Az elemzés szempontjából ez azt jelenti, hogy a fókuszcsoportban elhangzó állításokat soha nem tudjuk önmagukban értékelni, hanem az elemzés tárgya mindig a csoportbeszélgetés egésze kell hogy legyen. Mindezért az első fázisában reflektálnunk kell a tervezett és megvalósult csoport közötti különbségekre, majd elemeznünk kell az állítások kontextuális jelentését, vagyis figyelembe kell vennünk egyfelől azt, hogy az elhangzó szövegek jelentése pozicionális (a többi résztvevő identitásépítési stratégiájának megnyilvánulásához igazodik), másfelől azt, hogy a kijelentések nemcsak diszkurzívak, hanem minden állítást egyúttal nonverbális kommunikáció is kísér, ami sokszor módosítja az elhangzottak értelmét (vö. Krueger, 1988). Csak ezt követően preparálhatjuk ki, vagy kódolhatjuk le azokat az idézeteket, amelyekre a - meghatározott szempontú - elemzésünket építeni szeretnénk. (Mindazonáltal nem hallgathatjuk el, hogy ilyen elemzést csak nagyon kevés fókuszcsoportos közleményben olvashatunk, és félő, hogy ezt a munkát nem csak a tanulmány megszövegezése során szokás megspórolni.)

A műfaji sajátosságokból fakadó előzetes elemzést érdemes mindig a kép- és hangfelvétel alapján elvégezni. A tartalom elemzéséhez azonban rendszerint szó szerinti - olykor a metakommunikációt is rögzítő - átiratot, vagy - ha kevés az elemzésre szánt idő (például piac- és más alkalmazott kutatásoknál) - csak tartalmi kivonatot, ún. kiíratot készítünk (vö. Vicsek, 2006, 248-254). A legépelt változatot vagy a kutatási kérdéseink szempontrendszere, vagy a vezérfonalban szereplő kérdések alapján paragrafusokra tördeljük. A továbbiakban nagyon sokféle módon járhatunk el, attól függően, milyen elméleti perspektívát tartunk a kutatásunkkal adekvátnak. Van azonban egy nagyon hasznos és viszonylag egyszerű eljárás, amelynek segítségével már valóban feldolgozzuk az adatokat, és nem csupán tematikus összegzést készítünk. (A Kruegerék [1998], illetve Leederman által javasolt szövegkezelés [Quible, 1998] és a megalapozott elmélet szellemében tervezett szövegelemző programok lehetőségeit kombináljuk egymással.) Elkülönítjük egy-egy fókuszcsoport szöveges változatában a résztvevők által vitatott (A), a konszenzusos (C) és a rendkívül egyéni, ideoszinkretikus (I) paragrafusokat, amelyeket ezután egyenként tartalmi és evaluatív kódokkal is elláthatunk (ha nincs szövegelemző szoftverünk, a színes filctoll is megteszi). Először vertikális elemzést végzünk, azaz csoportszinten elemezzük, hogy mely témákkal és értékelésekkel kapcsolatban születnek meg a csoportban a különböző szintű megosztottságot generáló nézetek; és ezek alapján igyekszünk jellemezni a csoport beállítódását, illetve ezt próbáljuk meg a szegmensalkotó tényezők bedolgozásával valamilyen elméleti modellbe sűríteni. Második körben horizontális, a csoportokat (és szegmenseket) összehasonlító elemzést végzünk. Először a (C)-vel jelölt állításokat nézzük meg a különböző csoportokban, majd az (A)-val, végül az (I)-vel jelzett állítások alapján nézzük végig, hogy a fókuszált téma kapcsán miként variálódnak az állítások a csoportok között. A megfigyelt csoportok közötti különbségeket a szegmensváltozókat használó csoportszintű magyarázómodelljeink alapján értelmezzük, s csak azon különbségeket tekintjük relevánsnak, amelyek velük is összhangban állnak. E viszonylag hosszas bíbelődés arra mindenképp alkalmas, hogy még sok csoport együttes feldolgozása esetén sem kell attól tartanunk, hogy elveszítünk néhány atipikus, de érdekes meglátást, sem attól, hogy az elemzés során túl nagy jelentőséget tulajdonítunk majd mellékes résztvevői megjegyzéseknek. Ízlésünktől, elméleti érdeklődésünktől vagy a kutatás problematikájától függően természetesen végezhetünk „paradigmatikus" (Lincoln-Guba, 1985) diskurzus-, narratív, a kvalitatív tartalomra koncentráló vagy a megalapozott elméletre támaszkodó szövegelemzést is. (Amelyeket e helyütt nem részletezhetünk, de a további tájékozódáshoz lásd: Vicsek, 2006, 288-300.)

Olykor előfordul, hogy fókuszcsoportokból nyert állításokból kvantitatív elemzést készítenek. A fókuszcsoport, mint már jeleztük, nagyon képlékeny módszer, és szinte bármilyen innovációnak helye lehet benne, azonban a fókuszcsoportos eredmények kvantifikálásának érvényessége igen kérdéses. Először is, a megkérdezettek száma csak nagyon sok fókuszcsoport esetén érné el a statisztikai elemzésre alkalmas elemszámot; ráadásul a meghívottak sokasága semmilyen értelemben nem tekinthető statisztikai mintának. A legfontosabb azonban az, hogy az elhangzó vélekedések nem függetlenek egymástól, és egy-egy résztvevő véleménye is dinamikusan változik egy beszélgetés során. Statisztikai elemzéseket a csoporthatásokra vonatkozóan volna érdemes készíteni, ez azonban inkább a módszerre vonatkozó alapkutatási probléma, semmit a módszer alkalmazásával járó lehetőség.

 

***

 

Egy, különösen több jó fókuszcsoport megszervezése drága és sok szervezést igénylő mulatság. A módszer kipróbálását kezdhetjük azzal, hogy megkérjük néhány barátunkat, hogy küldjék el az ő (reményeink szerint egymást nem ismerő) barátjukat hozzánk egy órára, azt ígérve, hogy hasonló emberek társaságában érdekes témákról fogunk beszélgetni. A biztonság kedvéért válasszunk egy konvencionális, lehetőleg sokakat foglalkoztató (pl. politikával, divattal, sporttal kapcsolatos) témát, és próbáljunk meg egy gondosan felépített vezérfonal alapján viszonylag természetesen elbeszélgetni velük. Kapcsoljuk be a magnónkat, vezessük fel a beszélgetést, és jussunk el addig a pontig, amikor már úgy érezzük, hogy átlátjuk, milyen szempontok szerint gondolkodnak a meghívottak például az önkormányzati választásokról, az haut couture-ről, a magyar fociválogatottról. Az átiratok olvasása vagy a hangfelvétel visszahallgatása közben rá fogunk ébredni, miben térnének el eredményeink, ha más embereket, más összetételben máskor és másik helyszínre hívtunk volna; ha másként fogalmazzuk meg a kutatási és a beszélgetés közben elhangzó kérdéseinket. Mit tudnánk alaposabban értelmezni, ha készítettünk volna videofelvételt, vagy részletesebb, esetleg eltérő szempontok szerinti átiratot. Gondoljuk át, hogy a paraméterek közül melyeket és miként érdemes módosítanunk, milyen összetételű csoportok diskurzusának milyen szempontok szerinti összehasonlító elemzésére van szükségünk és lehetőségünk, hogy kutatási kérdéseink megválaszolásához. Sose feledjük, két „elrontott" fókuszcsoportból is általánosítható és érdekes adatokat nyerhetünk, legfeljebb alaposabb és hosszabb - ám olykor talán izgalmasabb - elemzés vár ránk a beszélgetések után.

 

IRODALOM

Balázs Bálint - Marián Andor - Oblath Márton - Síklaki István (2002): Bevezetés a kvalitatív kutatás módszereibe. Online tananyag a Matáv Média Intézet számára.

Barbour, Rosaline S - Jenny Kitzinger (eds.) (1999): Developing Focus Group Research: Politics, Theory, and Practice. London, Sage.

Greenbaum, Thomas (1998): The Handbook of Focus Group Research. London, Sage.

Hoffmann Márta - Kozák Ákos - Veres Zoltán (2000): Piackutatás. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.

List, Denis (2005): 'Know Your Audience': A Practical Guide to Media Research. Original Books, New Zealand.

Krueger, Richard A. (1988): Focus groups: A practical guide for applied research. Newbury Park, CA, Sage.

Krueger Richard A. (1993): 'Quality control in focus group research.' In: Morgan (1993) 65-85.

Krueger, Richard A. (1998): Focus group Kit 6 - Analysing and Reporting Focus Group Results. London, Sage.

Lincoln, Y. S. - Guba, E. G. (1985): Naturalistic Inquiry. Thousand Oaks, CA, Sage.

Morgan, David L. (ed.) (1993): Successful Focus Groups: Advancing the State of the Art. Thousand Oaks, CA, Sage.

Morgan, David L. (1996): Focus Groups. Annual Review of Sociology, 22. 129-52.

Morgan, David - Spanish, Margaret T. (1985): Social interaction and the cognitive organisation of health-relevant behavior. Sociol. Health Illness, 7. 401-22.

O'Donell, John M. (1988): Focus Groups: A habit forming evauation technique. Training and Development Journal, vol. 42 (7), 71-73.

Quible, Zane K. (1998): A Focus on Focus Groups. Business Communication Quarteriy, Volume 61, Number 2, June, 28-58.

Siklaki István (2006): Vélemények mélyén. A fókuszcsoport módszer a kvalitatív kutatás alapmódszere. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Vicsek Lilla (2006): Fókuszcsoport. Budapest, Osiris Kiadó.




5. D. 1. Fotózás a terepen (Béres István)

A fényképezés társadalomtudományi felhasználása összefügg azzal a szilárd hittel, amely már a fotográfia korai időszakában is kapcsolódott a valóság „mechanikus" leképezéséhez: azzal jelesül, hogy a tárgyi valóság pontos rögzítésében utolérhetetlen eszközként áll rendelkezésre a fényképezés, mivel a legfőbb torzító tényezőt, az emberi szubjektumot (tudatot) képes kiküszöbölni, illetőleg csökkenteni a hatását (Ball 1992, 15.). A fotografikus vizualitás alapaxiómájaként ez a hit feltételezett egyfajta naiv reflektálatlanságot is (szemben a szavak világával), mint az őszinteség tiszta esetét. Mi mást tartana fontosnak a kutató is benne, amikor - képletesen - összeszedi az eszközeit a terepre indulás előtt?

 

 

I. Fotográfia a terepen

A cím ily módon átírva kétértelmű. Ezzel épp arra a kettős jellegzetességre kívánom felhívni a figyelmet, hogy a fényképek egyrészt a kutató tényleges képalkotó aktivitása révén keletkeznek a terepen (Collier-Collier 1986), másrészt találhat, gyűjthet is olyan fotográfiákat, amelyeket az adatközlői készítettek vagy készíttettek. (A képekre irányuló interjúmetódus összefoglalását lásd: Buchner-Fuhs [1997].)

Az első esetben ő, illetőleg az ő intenciói alapján valaki más - például egy hivatásos fotós - készíti el a fényképeket. Ilyenkor nagyrészt a kutató az, aki a képkészítés folyamatát irányítja: kezdve a téma kiválasztásától, a megvalósítás stiláris és technikai részleteinek meghatározásán keresztül a végeredmény, a kész fénykép interpretálásáig. Attól függően, hogy milyen mértékben határozza meg folyamat mikéntjét, tekinthetjük a végeredményt az ő munkájának.

Az egyik eset az, hogy a kutatási keretprogram egy olyan vizuális alprojekt megvalósítását vállalja, amely lehetővé teszi hivatásos fényképész alkalmazását (ez persze költségvetésfüggő, hisz ilyenkor hozzáadódik a fotós kiadása és díjazása is). Az ő felkérése indokolt lehet, ha kiállításon vagy egy - exkluzívabb kivitelű - képes kiadványban is szeretnénk bemutatni eredményeinket. Ilyenkor biztosak lehetünk benne, hogy technikai értelemben optimálisabb felvételeket fogunk kapni, mint ha mi magunk készítenénk el őket. Ugyanakkor a terepmunkásnak és a fotósnak szoros együttműködésben kell dolgoznia, hisz a megvalósítandó program lényegileg a kutatóé, nem pedig a fotósé. Természetesen ezt a folyamatot erősen befolyásolhatja, ha a hivatásos fényképésznek van már tereptapasztalata, mi több, a kutatás tárgyát is ismeri. Ilyenkor autonóm módon nyúlhat a témához, de ennek veszélye mindenképp az, hogy megközelítésmódja és témakezelése különbözhet a kutatóétól, ami a végeredményben koherenciaproblémákat okozhat. Mindenképp szerencsésnek látszik, hogy ha - ezt elkerülendő - a terepre menetel előtt a kutatás témájával, a kutatói hipotézisekkel kapcsolatosan részletekbe menő egyeztetést folytatnak le, amelyben pontosan tisztázzák egymás kompetenciáit a vizuális leképezést, bemutatást illetően.

Persze az sem elképzelhetetlen, hogy a fényképész egyszerű végrehajtója a kutató utasításainak, és csak a legszorosabban vett fényképészi feladatot vállalja (pl. tárgyegyüttesek fényképezése, reprodukciók készítése). Ilyenkor mindenben a kutató intenciói érvényesül(het)nek, ugyanakkor a hivatásos fényképész copyrightjáról ekkor sem szabad megfeledkeznünk.

Mégis, általánosnak mondható, hogy kutatók jó része visz magával a terepre képrögzítésre alkalmas eszközt, fényképezőgépet, illetőleg már egyre gyakrabban videokamerát, camcordert is. Ilyenkor a teljes folyamatot maga tudja kontrollálni. A modern rögzítő apparátusok funkcióorientált kialakítása biztosítja, hogy - némi előzetes gyakorlással - nagy biztonsággal készíthessünk a terepen jó minőségű, technikailag korrekt fényképeket. Különösen igaz ez a viharos gyorsasággal terjedő digitális fényképezőgépekre, amelyeknek számos előnye van a hagyományos analóg gépekkel szemben (pl. az azonnali ellenőrizhetőség), igaz, néhány hátrányuk is akad (Nagy 2005). Minimális feltételként az ún. középkategóriás gépek jöhet(né)nek számításba, de áruk még mindig sokszor meghaladja a kutatók anyagi lehetőségeit. Ezek a gépek felelnek meg az ilyen jellegű munkához elvárt - itt most nem részletezett - technikai feltételeknek és képfelbontási minőségnek. E gépek előnye például akkor érvényesül, ha jó minőségű, könnyen használható állványt is alkalmazunk a hosszabb expozíciós időt kívánó, statikus jellegű - főként belső - felvételekhez, vagy amikor kiaknázzuk a sorozatfelvevő képességüket. Utóbbi azért fontos, mert kiküszöbölheti azt a „hibát", hogy a fényképész tudatos előzetes szelekciós eljárással, mintegy előre kialakítja fejében a képet, s ennek megfelelően „kapja el" aztán a valóságban is a pillanatot, azaz a valóságot alakítja a prekoncepciójához. A rögzített pillanat relevanciáját bizonyos esetekben a témának és nem a fényképésznek kell irányítania. Különösen igaz ez akciófelvételek esetében. (Nagy Károly Zsoltnál [2005] bővebben olvashatunk erről is Bateson és Mead harmincas évekbeli terepmunkájával kapcsolatban, magyar nyelven ezenkívül ajánlom még: Bán 1999; Bán-Biczó 2000; Belting 2003; Kunt 1995, 2003.)

A módosított címben - Fotográfia a terepen - rejlő másik értelmezési lehetőség az, hogy a kutató nem maga készít fényképeket, hanem gyűjti, találja őket. Ha az előzetes tervei alapján nem szándékozott is fényképeket gyűjteni a terepen (mert a témája nem is kívánta meg), számos esetben nem tudja elkerülni, hogy a felbukkanókról ne vegyen tudomást. (Más vizuális dokumentumokról most nem ejtek szót.) Gondoljunk itt elsősorban mindjárt a lakásokban, irodákban nyilvánosan elhelyezett fényképekre, például az íróasztalra helyezett családi fotóra, a gyermek(ek) képeire, amelyeket a tulajdonosok megtekintésre felkínálnak minden vendégüknek - így a terepmunkásnak is. Ezek mindig jó alkalmat nyújtanak a perszonális vagy familiáris narratívák előhívására. Hasonló célokat szolgálnak a fotóhasználó által megszerkesztett kisebb-nagyobb albumok is, amelyek az illető személy vizualizált identitásának sokszor a legjobb kifejezői. Mivel e tárgyak elsődleges szerepe épp abban van, hogy „szó nélküli", pusztán vizuális kapcsolatot létesítsenek a fényképhasználó objektiválódott identitáskonstrukciója és a fénykép szemlélője között, teljesen legitim módon jelenhet meg velük kapcsolatban az a kívánalom, hogy a tulajdonos szóban is fűzzön megjegyzéseket hozzájuk. Ezt sokszor tapasztalhatjuk olyankor is, amikor nem egy kutató, hanem csak egy egyszerű érdeklődő tesz megjegyzést egy fotóra: az akár legtriviálisabb megjegyzés is („Milyen aranyos kisgyerek!") mindig reagálásra készteti a tulajdonost. Ekkor a fényképek kommunikatív (kifejező) karaktere érvényesül, amely kiváltja a hozzájuk fűződő értelmező aktivitást, s ily módon máris egy jellegzetes „terepszituációban" vagyunk.

Gyakori az is, hogy a terepen talált fényképek egy része az adatközlők közreműködése nélkül keletkezett, de ők tárolták és bemutatták, használták őket. Leggyakoribb típus talán az általuk válogatott újságkivágások, magazinfotók, poszterek együttese, amivel a különféle célú helyiségeiket díszítik.

Az 1. sz. képen, Lévai Gábor fotóján erre látunk érdekes, unikális példát. Egy furcsa montázst látunk a falra akasztott viseltes képkeretben, újságkivágásokat, mint valami egykori üzemi faliújságon: rajta Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár, a peresztrojka elindítója; az MSZMP „új tisztségviselői" - ahogy a szöveg mondja - a nyolcvanas évekből (Grósz Károly, Németh Miklós, Nyers Rezső stb., lényegében az akkori új posztkádári pártvezetés); Kossuth Lajos és táborkara (egy 10-15 évnél biztosan régebbi napilapban közölt korabeli metszeten), valamint Derrick felügyelő (egy régi képes magazinból). Ez az összeállítás 2003-ban (!) lógott egy kárpátaljai falusi konyha falán, a történeti múltnak - az időnek - egy egészen furcsa, abszurd zárványa. Mi lehetett összeállítójának szándéka ezzel a montázzsal? Milyen sajátos kulturális-társadalmi koncepció mentén teszi egymás mellé és őrzi meg a népre gyakran hivatkozó, de érdekeit egy eszme és kiszolgálói érdekei mögé utasító társadalmi rendszer keretein belül, de mégiscsak politikai reményeket felcsillantó politikusokat (ti. a Grósz-féle vezetést), a kanonizált, de ott, Kárpátalján egészen más jelentéseket implikáló történelmi alakokat (Kossuth és a 48-as hagyományok) és a mediális tömegkultúra egykori ismert arcát, a népszerű főfelügyelőt? Az ottani magyar kisebbség sajátságos, a nyolcvanas évekbeli történelmi reményeit látjuk ismét felbukkanni ebben a - ma már bízvást humorosnak tartható - fotómontázsban. 2003-ban szó szerint időutazás volt ránézni erre a képre abban a falusi konyhában, de a pillanat azért - valljuk be - nem nélkülözte a megrendülést sem. Épp az ott élők életében régóta jelen lévő történelmi, társadalmi, kulturális és gazdasági reménység-reménytelenség oszcillációjának furcsa állandósulása és leképeződése volt ez a montázs. Egyszerre bizonyítéka az adatközlő idős emberek tudatos történeti-politikai reflexióinak (és eligazodási vágyának), a kanonizált tradíciók megőrzési képességének és annak a naiv vágynak, hogy ebben a vizuális monumentumban összegezzék is e tapasztalataikat, tudásukat. A dokumentum zárványszerűsége ugyanakkor nem időtlenné (s mintegy örök érvényűvé) tette ezt az interpretációt, hanem leleplezte ezen emberek mindenkori kiszolgáltatottságát az uralkodó normatív társadalomformáló ideológiáknak, ha bármely politikai vagy kulturális-tömegkulturális hatalmi centrum felől érkeznek is.

Ritkán ugyan, de találhatunk olyan fényképeket a terepen, amelyeket az adatközlő iránt valamilyen okból érdeklődő személy készített, és adott, küldött neki ajándékba (akár egy előző kutató vagy fotóriporter, s mi magunk is ígérjük meg - és teljesítsük is -, hogy küldünk képeket, különösen, ha erre adatközlőink utalnak is). Ezek a képek azért lehetnek különlegesen érdekesek számunkra, mert ugyanígy, külső nézőpontból fogunk mi is képet készíteni róluk, amely mind formailag, mind tematikailag egy egészen másfajta normatív látásmódnak felel meg majd. E képek sajátosan utalnak az adott személyt vagy csoportot jellemző jelenségekre, mozzanatokra, tulajdonságokra: olyan tematikai repertoár figyelhető meg rajtuk, amely nincs fedésben azzal, ami akkor jelenik meg, amikor önmagukat fényképezik vagy fényképeztetik. Sokszor egészen más környezetben, egészen más mindennapi praxisok végzése közben fényképezik le őket, de ezek a képek - ezt magam is többször tapasztaltam terepen - ugyanúgy gondosan megőrződnek, noha ők is érzékelik ezt a szemléletbeli törést. Ezek a karakterisztikus különbségek különös erővel mutatnak rá azokra a jellemzőkre, tulajdonságokra, amelyeket önreprezentációjuk szempontjából lényegtelennek minősítenek, jóllehet az „idegen szem" számára erőteljesen jelenvalóknak tűnnek (az egész problematika a hagyományos étikus-émikus nézőponti kettősségen alapul).

A fenti jelenség számomra egy idős, fekete ruhás parasztasszonyt ábrázoló teljesen szokványos, 5 × 7 cm-es fekete-fehér fényképhez kapcsolódott, mely egy régi terepgyakorlaton bukkant fel, és nincs a tulajdonomban a másolata sem. Valamikor a hatvanas évek első felében készült. Az asszony a kis, tornácos házába vezető lépcsőn ül, és egy vastag, de nem nagyméretű, sötét, keménykötésű könyvet olvas. A fényképet a hetvenes évek elején elhunyt asszony - a gyűjtés időpontjában már szintén idős - lányának a gyűjteménye őrizte meg, akinek a kommentárjából kiderült, hogy neki ez az egyik legkedvesebb fényképe az édesanyjáról. A képhez való ragaszkodásnak két összetevője volt: 1. ez volt szinte az egyetlen kép, amelyen az édesanyja egyedül szerepelt, így néző figyelme nem terelődhetett más személyekre; 2. a vallásos lánynak oly fontos jelenet volt látható rajta: az imádkozás.

De mi is a képpel a probléma? Kiderült - mint oly sokszor -, hogy ez a jelenet soha nem játszódhatott így le az események természetes menetében, azaz egy beállított, megrendezett helyzetről van szó. Ugyanakkor ez a fajta beállítottság - mondhatni - ontológiailag más, mint az, amikor a műteremben pózol valaki. A műteremben a gesztusokon, a rekvizitumokon nyugvó, vállalt és szándékos teatralitás sokkal inkább megjelenik, mint az ilyesfajta, a hétköznapiságot, a jelenet ellesettségét impitáló fényképeken. Az mindjárt gyanút ébresztett, hogy a teljes gyűjteményben csak két további képen szerepelt az anya egyedül. Fiatal lányként egy műtermi felvételen a tízes évek első felében, és egy másik amatőrképen, amely sajátos körülmények között készült külföldön: az ott élő családtagjait látogatta meg a hatvanas években. A többi, őt is ábrázoló fotón mindig csak más családtagjaival együtt, és mindannyiszor a képek, illetőleg az ábrázolt csoport szélén vagy csaknem szélén áll. Ebből, illetve más, jól megfigyelhető kinezikai jelekből, gesztusokból, testtartásból kiderül, hogy soha nem ő van a kép, a jelenet centrumában.

A szociális kapcsolatok minőségét a vizuális jelek is megerősítik. Ugyanakkor az interjúkból is egyértelművé vált, hogy az anya szegénysége, özvegysége és visszahúzódó természete miatt, illetve mert egyedül, külön élt, a család perifériájára szorult. A kommentárokból kiderült, hogy az asszony szinte soha nem ült le a bejárati lépcsőre, hiszen a lépcső csak néhány lépésnyire volt a nagy gyalogosforgalmú utcafronttól, kerítés híján pedig jól oda lehetett látni. Emiatt csak a borsófejtés vagy más hasonló munka lehetett az egyetlen legitim ok, ami miatt valaki a lépcsőn üldögél. Itt felidézhetjük Köstlin megjegyzését arról, hogy a parasztok számára „csak úgy" sétálgatni mennyire nem volt legitim (Köstlin 1996, 117.). Ha bárki a faluban kiült a háza elé/mellé, mindig széket vitt ki, és azon ült, például a vasárnap délutáni vagy a hétköznap kora esti beszélgetésekkor. Különösen nem ült ki senki imakönyvből imádkozni, még ha egyébként vallásos volt, és sokat imádkozott is. Imádkozni csak a lakás négy fala közt (vagy a templomban) imádkoztak, és soha nem úgy, hogy mások láthatták volna az utcáról.

Így volt ezzel az adatközlőm édesanyja is. De akkor hogyan került ezen a módon a háza elé? A kép keletkezéséről annyit lehetett megtudni, hogy az ötlet, a beállítás egy kívülről érkező fényképező érdeklődőtől - kutatótól, fotóművésztől, néprajzostól, vagy ezek bármelyikének amatőr változatától - származik. Ő rendezte meg a jelenetet, ő választotta ki a valóság képre kerülő elemeit: öreg parasztház szegényes bejáratát, a girbegurba fakorláttal a kőlépcső mellett és fekete ruhás öregasszonyt. Ez az öltözék az egyik legbiztosabb jelzése annak, hogy viselője 1945 után azok közé tartozott, akik az adott közösségben ellenálltak a gyors kivetkőzési hullámnak, és életük végéig a hagyományos viseletet hordták. Választásuk egyik fő oka előrehaladott életkoruk volt. Az 1950-es évektől viszont ezzel a viselettel jól korrelált az, hogy ezek az asszonyok a helyi társadalom (s azon belül főként a gazdaság) alacsonyabb presztízsű „helyeit" elfoglalók közé tartoztak.

Egyébként a képen ábrázolt kegyes gyakorlatot, az imádkozást értékelhetjük úgy is, hogy az ismeretlen fényképész nem az azonnali nyilvánosság számára készítette a képet. Megfogalmazásmódján érződik a fenntartás a kor hivatalos ideológiájával szemben, de azért semmiképp sem értékelhetjük valamifajta harcos „kiállásnak", protestálásnak. Inkább egyfajta értékorientált, de rezignált tradicionalizmus jellemzi. Mindezek együtt jól beleilleszkednek egy, a fotóamatőr mozgalomban részt vevő, a szabadidejében hobbiként igényes fotózást művelő - képeit talán maga előhívó, nagyító - és a falusi népéletet megörökíteni szándékozó fényképész hagyományába. E hagyomány erőteljes stiláris elemei döntően az egykor népszerű „magyaros stílusból" származnak (Kincses 2001). A képnek sikerült is relikviává válnia a rajta megörökített asszony lánya számára. A relikviává válás lehetősége, az, hogy spiritualizálódó tartalmakkal telítődhet, egyébként is sajátos jellemzője a családi fotográfiának. Ezért a gyűjtő gyakran csak a fénykép másolatát tudja megszerezni - helyszíni reprodukálás révén -, mert az eredetitől a tulajdonosa nem tud megválni. Ha előzetesen számítunk erre, mindenképp hasznos, ha a terepre viszünk magunkkal repróállványt - ez persze a mérete miatt csak gépkocsival szállítható -, illetve egy szkennert, laptopot, így jó minőségben készíthetjük el a magunk másolatát. Elkészítésének rövid idejére - különösen, ha az adatközlő tudja, hogy nem visszük magunkkal a terepről - általában szívesen kölcsönadják a fényképeket, dokumentumokat.

 

 

II. Fénykép és terepkutatás

A vizuális terepkutatás ugyanakkor mégiscsak kevert „médiumot" eredményez: képeknek és szövegeknek az egymásra hatása és egymásra vonatkoztatása hozza létre a leírt/ábrázolt jelenségek szemantikailag összetett struktúráját. Különösen így van ez azokban az esetekben, amikor a fényképek nem egyszerűen csak illusztrációi a szövegnek, hanem az elemzés elsősorban rájuk vonatkozik. A fényképek ily módon való vizsgálata nem olyan régi, mint magának a fényképnek a felhasználása a kutatások során.

Az etnográfiai fényképezésnek nem volt - jószerivel ma sincs - tényleges elmélete, illetőleg sajátos metodológiája, noha a fényképezés régóta kíséri az etnológiai-etnográfiai kutatásokat (Ball 1992; Edwards 1992; Ruby 1996). Az 1890-es évektől a külső, szabadtéri fényképezés viszonylag egyszerű gyakorlattá vált, s így a tudományos eszköztár egyik praktikus elemének bizonyult, mivel egy-egy fénykép minden leírásnál nagyobb „megjelenítő erővel" rendelkezett. Ez a népszerűség illusztratív és dokumentatív erejével függött össze, ugyanakkor ez a felhasználási mód nem volt több puszta „vizuális jegyzetelésnél". A kutató emlékezetét támogató eszközként illeszkedett otthon, a dolgozószobában a terepnapló jegyzeteinek „kibontása", feldolgozása mellé, kiegészítve a jegyzetek rekonstrukciós erejét.

Már a kezdetekben sem lehetett elhanyagolni e fotók azon szerepét, amit a publikációk illusztrációjaként játszottak, valamint az egyetemi oktatásban betöltött demonstrációs funkcióikat. Mindezek - a kiállítások mellett - már a 19. század végén, a 20. század elején megalapozták a vizuális adatok társadalomtudományi felhasználásának lehetőségét. A szorosabb értelemben vett fotóetnográfia (photographic ethnography) ennek ellenére is kifejezetten nehezen született meg. Gregory Bateson és Margaret Mead 1942-es munkáját, a Balinese Character: A Photographic Analysest szokták az első, ténylegesen vizuális etnográfiai munkának tartani (a másik e szempontból jelentős klasszikus munka R. Gardner és K. G. Heider Gardens of Warja 1968-ból). Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna számos nagyon színvonalas kutatás, amely különféle vizuális dokumentumok elemzését tűzte volna ki célul, de a munkák jó része inkább bizonyos dokumentarista intenciók megvalósítását jelentette, amelyek az etnográfiától eltérő esztétikai és politikai elvek, szándékok szerint artikulálódtak (Ruby 1996, 1346.).

Ma a kutatások már nem a kifejezetten „egzotikus" tájakon végzett terepmunkát jelentik, hanem számtalan más, adott esetben a kutató saját kulturális-társadalmi horizontján belül élő közösségek mindennapi életének dokumentatív feldolgozását, interpretálását. A legszélesebb értelemben minden vizuális termék az érdeklődés homlokterébe kerülhet: a művészitől a populáris képig, a különféle archívumokban őrzött képektől a családi fotográfiákig, a kereskedelemtől, a politika, a kultúra stb. képhasználatáig. Minden, ami a társadalmak vizuális reprezentációjaként értelmezhető. A lényeg, hogy olyan vizuális dokumentum legyen, amely tárgya lehet ennek az egyre sajátságosabbá váló interpretatív eljárásnak, s amely kifejezi azt a mélyen gyökerező diverzitást, amely a kultúrákat, társadalmakat jellemzi (Becker 1981; Hockings 1975; Pink 2004).

A fotóetnográfia egyik jelentős tudományos-szervezeti közege az International Visual Sociology Association, amelynek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ma már beszélhetünk általában a vizuális kutatások - s ezen belül nem csak a vizuális antropológia/etnográfia - hagyományáról. De ne tévesszen meg minket a szervezet nevében szereplő „szociológia" szó. Régóta kialakult a vizuális kutatásoknak az a sajátságos konglomerátuma, amelyben szinte egymástól elválaszthatatlanul összefonódnak a fényképek értelmezésében releváns antropológiai, szociológiai és kommunikációs szemléletmódok (Ball 1992; Harper 2000; Henny 1986). (A képekre vonatkozó kutatások etika és jogi relevanciáit lásd Gross-Katz-Ruby 1988-ban.)

 

 

III. Fényképezés a terepen

Amikor ma a kutató úgy dönt, hogy fényképezőgépet visz magával a terepre, akkor jószerivel már nem kell olyan döntéseket meghoznia, mint amilyeneket még néhány évvel ezelőtt is -milyen formátumú gépet válasszon, és milyen kromatikájú fotóanyagra dolgozzon -, mert a digitális fényképezőgépek kiszorították a hagyományos analóg kamerákat. Ebből messzemenő metodológiai következmények származtak (Nagy 2005, 93.). Hangsúlyosan a nagy mennyiségű, olcsó kép előállíthatóságára és az azonnali önkorrekciós lehetőségre kell felhívni a figyelmet.

Itt mégis hagyományos géppel készített képeket mutatok be, s csak egyetlen részjelentésre hívom fel a figyelmet. A 2. és a 3. sz. képen egy kis zalai faluban, 2006-ban készített „életképeket" látunk (Vörös Zsófia felvételei). Az ilyen jellegű sorozatok egyfajta enciklopédikus feldolgozását tudják adni a témának, jelen esetben a „lomizást" űző roma családok életének. Az egyik képen látjuk a családi ház udvarának egyik oldalát ­- nagy fák, és a család megélhetéséhez nélkülözhetetlen kisbusz áll rajta -, míg a másik kép mintha finoman ellenpontozná az elsőt. Ez azt dokumentálja, hogy ez a család az ezt a foglakozást űző falubeli családok azon rétegéhez tartozik, amelynek még nem sikerült megszerezniük különböző, számukra fontos presztízsjavakat (nagy személyautó, emeletes családi ház stb.). Az első kép az igyekezetet, a minden szempontból rendezett életvitelt implikálja, amelyen különösen erős elem ebben a kontextusban a nagymosás ábrázolása, amely - latens módon - egyúttal a begyökeresedett negatív sztereotípiák eloszlatását is szolgálhatja. Ugyanakkor a másikkal a szerző azt állítja, hogy a családnak még nem sikerült teljesen maga mögött hagynia az egykori szegénységet (vö. a melléképület rossz állapota, ahol az eladandó cikkeket tárolják), és ily módon a mindennapi anyagi problémákkal való aktív szembenézés „hétköznapi heroizmusára" is utal. A képek egy olyan elfogulatlan, tisztességes és előítélet-mentes szemléletet tükröznek - ez valójában a teljes sorozat alapján látszik igazán -, amellyel a terepre menő kutatónak mindenképp rendelkeznie kell. Erre azért érdemes nyomatékosan utalni, mert a vizualitás valóságközvetlensége olykor a képi sablonok alkalmazásának könnyebben járható útját kínálja fel, és ily módon meghamisítja az ábrázolt valóságot.

 

IV. Fényképek gyűjtése

A vizsgált terepen - ahogy erre már utaltam - gyakran találunk különféle típusú és minőségű vizuális médiumot, legnagyobb mennyiségben fényképeket (ide sorolhatjuk a különféle magazinokból kivágott plakátokat, képeket is). Közülük a kutatói érdeklődést leginkább a családi fényképek, a privát fotográfiák váltják ki (Musello 1979). Ezeket tartjuk az adatközlők legintenzívebb identikus konstrukcióinak, noha nem felejtkezhetünk el arról sem, milyen erős mintaadó szerepük lehet például a tömegkultúra egyes nagy narratíváihoz besorolható sztároknak is, s így nem elhanyagolható, hogy mely folyóiratok mely képei lelhetők fel egy lakás falain. Sajnos a terepkutatás során ez a kérdés nagyon gyakran háttérbe szorul, és a kutató nem végez erre vonatkozó szisztematikus feltáró munkát. Ennek leggyakoribb oka, hogy e vizuális adatokat annyira értéktelennek tartja, felhasználásukat a lakásdíszítésben annyira efemer jelenségnek, hogy szinte automatikusan kihullanak figyelme „rostáján", melyen csak az általa jelentősebbnek ítéltek akadnak fenn. Ez utóbbiak közé tartoznak ma már - szerencsére - az említett családi fotográfiák, privát fotográfiák (pl. a munkahelyi felvételek).

Rendkívül erős koncepció a fényképek értelmezésekor a képeknek mint nyilvános emlékezethordozó és emlékezetkonstruáló tárgyaknak szemlélése. Ez a gondolat különösen a nyolcvanas évek második felétől, egészen máig uralja a fényképekről szóló különféle társadalomtudományos diskurzusokat a történettudománytól a néprajzig, antropológiáig.

A fénykép létrehozásának elsődleges privát élménye az elkészítőjéé, azaz a fényképészé, valamint a másik olyan közreműködőé, aki szükséges a fénykép létrejöttéhez - és ez a fényképen szereplő személy. Ebből a privát, személyes viszonyból mindenki más ki van rekesztve. Rajtuk kívül senki sincs, aki a kép elkészültének körülményeiről, céljairól olyan pontos (értsd: a valósághoz közelálló) ismeretekkel rendelkezne. Jól vizsgálható ez a folyamat egy olyan modellen, mint például Richard Chalfen szociovidisztikus modellje (Bán-Forgács 1984, Chalfen ). Ez a privát jelleg teszi, hogy a fénykép nagyon erős szálakkal kapcsolódik a személyes, individuális emlékezethez is, annak az egyik leginkább használt stimulálója.

A dolgot természetesen bonyolítja, ha csoport van lefényképezve. Ekkor a csoport kialakít egy közös, és minden csoporttag által önmaga számára érvényesnek tekintett identitást, és különféle szimbolikus eszközökkel erősíti azt meg. Ha a képen „másként viselkedő" személyt látunk, akkor szinte biztos, hogy ő - valamilyen szempontból és módon (önként vagy a többiek által rákényszerítve) - marginalizált tagja a csoportnak.

 

 

V. Fotográfia és emlékezés

Az emlékezés, az identitás és a hagyományteremtés összefüggéseiről van szó a terepen készült fotográfiák esetében is: egy közös - és nyilvános - tapasztalati és cselekvési tér megkonstruálásáról. A „szimbolikus értelemvilágban" létrejön egy kötelező erejű elváráshorizont, amely ugyanakkor biztonságot nyújt a benne otthonosan mozgónak. Az individuumokból történő közösségkonstruálás („mi") a közös szabályokon, értékeken és a „közösen lakott múlt" emlékein alapul. (Ez a „mi" ideális esetben a kutató és a kutatottak valódi közösségét is jelenti. Ennek képi dokumentuma lehetne a 4. sz. fotográfia.) Assmann szerint az ismétlés segíti a cselekedetek, a viselkedés mintákba rendeződését (Assmann 1999, 17.). A rítuskonstitúcióban az ismétlésnek és a megjelenítésnek van szerepe. (Lásd azokat az értelmezéseket, amelyek a fényképezés aktusát mint rítust gondolják el, illetőleg azokat, amelyek felhívják a figyelmet, hogy egy rítushoz hogyan kapcsolódik hozzá, mint egyre elválaszthatatlanabb alkotórésze, a megörökítés gesztusa: azaz a fotózás, videózás mint rítuskonstituáló entitás értelmezhető.) Némi leegyszerűsítéssel mondhatjuk: nem is igazi esemény az, amely nincs lefényképezve. A fotográfia hitelesítő eszközként működik. (Egy személyes emlékem: a nyolcvanas évek végén egy kis jugoszláviai magyar faluban, ahová a korábbi ismeretség alapján lakodalomba hívtak, nem mint vendéget kezdtek kezelni, hanem mint fotóst. A hagyományos esküvő eseménysorozata egy ponton váratlanul megállt, megakadt. Épp nem voltam jelen, de ők tudták, hogy ez olyan pillanat, amit meg kell örökíteni; inkább vártak 20-25 másodpercet, míg engem valahonnan elő nem kerítettek.) Amint a megőrzési mód megváltozik, például az adott közösség inkább az írásra támaszkodik az oralitás helyett, a megjelenítés válik hangsúlyosabbá. Az utánzás és a megőrzés helyett az értelmezés és az emlékezés fontossága nő meg.

A fényképezésben olyan eszközre talált az emberiség, amely automatikusan és gépszerűen (mindig ugyanúgy) utánoz, tökéletes pontossággal megőriz, analogikus természetű (kód nélküli), „szó szerint" vehető, mintegy az emlékeink tökéletes lenyomata, s így a visszaemlékező narratívák mint értelmező gesztusok legjobb kiváltója. Természetesen elhalványodhat a tudás, az emlékezet, megszakadhat a hagyomány, amely fenntartja a kapcsolatot az individuum, az objektum és a képhasználók alkalmazta megnevezések (leírások) között. Mindig a képhasználók képekhez kapcsolódó narratívái rögzítik a képek jelentését. Ők címkézik fel a képeket. Azon esetek jó részében, amikor megszakad a felcímkézés és a par excellence „igaz" narráció folyamatos hagyománya, a képpel kapcsolatba kerülő képhasználók döntő része számára rekonstruálhatatlan lesz a valóság és annak képe közötti eredeti kapcsolat. Megszakad az az emlékező gyakorlat, amely a képpel kapcsolatos adatok áthagyományozását fenn tudná tartani (pontos név, hely, a történet részletei). A kutató nem tudja mindig eldönteni, hogy a használó által közölt képértelmező narratíva milyen viszonyban van/volt a valósággal. Hogy a képen valóban az szerepel-e, akiről életében csak egyetlen kép készült, nem dönthető el. A képekről, a képek alapján folytatott interjúkban gyakran bukkanunk olyan elbeszélésrészletekre, amelyek ilyen bizonytalan státusúak. A kép tulajdonosa/használója bizonyos jeleket nem tud vagy - bármilyen okból - nem akar értelmezni, a kép kutató szemlélője számára azonban ezek kétségessé teszik az eredeti értelmezést. Nincsenek a fényképeken - és minél régebbiek, annál kevésbé vannak - olyan támpontok, vizuális elemek, amelyek segítségével az azonosítást el tudnánk végezni.

A fénykép a ráruházott szerepnek megfelelően (ti. hogy a valóság pontos megragadására képes) a kezdetektől a kulturális emlékezetért folytatott harc egyik legfontosabb eszköze volt, de egyben e harc terepe is lett. Népszerűségét annak köszönhette, hogy mindenki azt gondolta róla: az emberi sajátságok, mindazok, amelyek társadalmakat, csoportokat és kultúrákat határolnak el egymástól - legyenek biológiai, antropológiai, gazdasági vagy kulturális különbségek -, ezzel az eszközzel pontosan megragadhatók, bemutathatók és így megerősíthetők. A nyilvános társadalmi emlékezet kanonizációjában fontos szerepet tölt be a fényképezés. A kutató a terepmunkája során - akár készíti, akár gyűjti a fényképeket - maga is nagyon intenzíven vesz részt ebben az emlékezetkanonizáló eljárásban. Ez különösen azért lehet így, mert az az utólagos interpretáló munka, amely az emlékezetnek ehhez a formájához kapcsolódik, a tudományosság diszkurzív közegében zajlik, ahol a különféle prezentációs formákon keresztül az eredmények - akár szövegesek, akár képiek - megsokszorozhatják a hatásukat.

 

IRODALOM

Assmann, Jan (1999): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz.

Ball, Michel (1992): Analyzing visual data. Newbury Park, Sage.

Bán András (szerk.) (1999): Körülírt képek. Fényképezés és kultúrakutatás. Miskolc-Budapest, Miskolci Galéria - Magyar Művelődési Intézet.

Bán András - Biczó Gábor (2000): Kutató tekintet. Képaláírás egy talált fotográfiához. Magyar Lettre International, 38. (http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre38/ban.htm)

Bán, András - Forgács, Péter (eds.) (1984): I Have the Same Photo, Only it's a Different Kid! Családi fotó I. Vizuális Antropológiai Kutatás Munkafüzetek. II. kötet. Budapest, Művelődéskutató Intézet.

Becker, Howard S. (ed.) (1981): Exploring Society Photographically. Evanston, Mary and Leigh Bock Gallery - Northwestern University.

Belting, Hans (2003): Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Budapest, Kijárat.

Buchner-Fuhs, Jutta (1997) Die Fotobefragung - eine kulturwissenschaftliche Interviewmethode? Zeitschrift für Volkskunde (93) II, 189-216.

Chalfen, Richard (1991): Turning Leaves. The Photograph Collections of Two Japanese American Families. Albuquerque, University of New Mexico Press.

Collier, John Jr. - Collier, Malcolm (1986): Visual Anthropology: Photography as a Research Method. Albuquerque, University of New Mexico Press.

Edwards, Elizabeth (ed.) (1992): Anthropology and Photography 1860-1920. New Haven - London, Yale University Press.

Gross, Larry - Katz, John Stuart - Ruby, Jay (eds.) (1988): Image Ethics. The Moral Rights of Subjects in Photographs, Film, and Television. New York - Oxford, Oxford University Press..

Harper, Douglas (2000): Fotografien als sozialwissenschaftliche Daten. In: Flick, Uwe - von Kardoff, Ernst - Steinke, Ines (Hg.): Qualitative Forschung. Reinbek bei Hamburg, Rowohlts, 402-415.

Henny, Leonard M. (1986): Trend Report: Theory and Practice of Visual Sociology. Current Sociology, vol. 34, 3., 9-23.

Hockings, Paul (ed.) (1975): Principles of Visual Anthropology. The Hague - Paris, Mouton.

Kincses Károly (2001): Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. H. n.: Magyar Fotográfiai Múzeum.

Köstlin, Konrad (1996): Utazás, régiók, modernség. Café Bábel, 4., 117-124.

Kunt Ernő (1995): Fotoantropológia. Fényképezés és kultúrakutatás. Miskolc-Budapest.

Kunt Ernő (2003): Az antropológia keresése. Válogatott tanulmányok. Budapest, L'Harmattan.

Musello, Christopher (1979): Family Photography. In: Wagner, John (ed.):  Images of Information. Still Photography in the Social Sciences. Beverly Hills - London, Sage, 101-118.

Nagy Károly Zsolt (2005): A fotoantropológia és az antropológiai fotó lehetőségei a „digitális képi forradalom" korában. Tabula, 8 (1), 91-110.

Pink, Sarah (2004): Interdiszciplináris programok a vizuális kutatásban: A vizuális antropológia újragondolása. In: Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan-Ráció, 703-728.

Ruby, Jay (1996): Visual Anthropology. In: Encyclopedia of Cultural Anthropology. David Levinson - Melvin Ember, eds. New York, Henry Holt, vol. 4., 1345-1351.




5. D. 2. Filmezés a terepen (Szuhay Péter)

Útmutató és módszertani kísérlet egy lehetséges filmtanulmány elkészítésének első fázisához

 

Az alábbiakban azt járjuk körbe, hogy terepkutatásaink során mi a teendő, ha filmes anyagot szeretnénk rögzíteni, majd ebből valamilyen formátumú prezentációt készíteni. Érdemes a kezdetek kezdetén néhány alapvetést tisztázni - nem is annyira a tereppel, mint inkább a filmezéssel kapcsolatosan. A filmezést a lehető legtágabb keretek között értelmezzük, így mind technikai, mind műfaji, mind esztétikai és tartalmi kérdésekben elég széles határok között tekinthetünk megengedő módon e tevékenységre. Amikor technikai kérdésekről beszélünk, egyaránt „filmezésnek" nevezzük a hagyományos módon celluloidra (8, 16 vagy akár a 35 milliméteres filmre) vett, a mágnesszalagra (vagyis videóra: a VHS-től a Betáig terjedő „sávban") rögzített, vagy akár a digitális technikával megörökített mozgó és hangzó képek folyamát, függetlenül attól, hogy a filmezés során a dokumentálót milyen szándék (és milyen végcél elérése) vezette. Először tekintsük át, hogy a kézikönyvek általában mit mondanak az etnográfiai (antropológiai) felvételekről és felhasználásukról. Tari János a következő lehetőségeket kínálja fel számunkra:

1.  a filmet néprajzi jegyzettömbként használjuk;

2.  a film egy történés vizuális ábrázolása (mint például a munkafolyamatokról és a rítusokról szóló filmek);

3.  a film összefüggések megvitatása céljából készül (ilyenek lehetnek például az élettörténeteket, az életmódot bemutató, vagy a viselet változásáról szóló filmek). (Tari, 2002, 161.)

Horváth Réka ennél differenciáltabb megközelítése egyenesen hét lépcsőfokot különböztet meg:

1.  alapvetően a további kutatások céljából készül a felvétel (eltekintve attól, hogy a későbbiekben ebből akár önálló filmalkotás is készíthető);

2.  a felvett anyagból kutatói film készül magasan kvalifikált kutató közösségnek;

3.  etnográfiai dokumentumfilm készül releváns antropológiai témáról érdeklődő nagyközönség számára;

4.  az etnográfiai televíziós dokumentumfilm már szélesebb televíziós közönséghez szól;

5.  az oktató, informáló, ismeretterjesztő filmek széles közönségnek oktatói céllal készülnek;

6. megkülönböztetünk egyéb, ugyancsak nem fikciós filmeket, ilyenek például az úti beszámolók, zsurnalisztikai riportok, újsághírek, melyek jobbára szintén televíziós nagyközönség számára készülnek;

7.  legvégül a néprajzi, antropológiai dokumentáció mintegy kutatási alapanyagul szolgálhat a fikciós filmek számára (Horváth, 2004, 26-27).

 

A továbbiakban függetlenül attól, hogy amit csinálunk, azt néprajzi, antropológiai, netán dokumentumfilm-készítésnek tekintjük, és függetlenül attól is, hogy amit létrehoztunk, az valójában mások számára is nézhető/élvezhető alkotássá nemesedett-e, s végezetül függetlenül attól is, hogy milyen témát dolgozunk fel, megengedő módon tehát mindaz a cselekvés filmezés, amelynek eredményeként hang és mozgókép egysége, szinkronitása, vagyis a „film" létrejön.

Módszertani elmélkedésünk gyakorlatba ültetése során azonban szükséges néhány megszorítást tennünk. Az a filmezés, amelyről beszélünk, eredendően a terepmunka során valósul meg, jelen idejű, a hazai kortárs társadalomról szól, s azon belül is a közösségkutatást szolgálja. Függetlenül technikai lehetőségeinktől, tehát nem múlt idejű és nem is rekonstrukció, s nem távoli földrészek „egzotikus népeiről" készített híradás.

 

1. Terepre fel!

A filmezés (szemben az interjúzással vagy a fotózással) eredendően társas kutatási és alkotói forma, még akkor is, ha léteznek magányos farkasok, akik szeretnek inkább egyedül dolgozni. A filmezés legalább párosban való együttműködésének legkézenfekvőbb magyarázata szerint a technika (a kép és hang egy kézben való összpontosulása esetén) kezelése máris leköt egy embert (s gondoljunk bele: a vállalkozás sikere mégiscsak technikafüggő), s egy önálló kutató/kérdező képes csak folyamatosan biztosítani a kapcsolatépítést, kapcsolattartást azokkal, akikről s akik közösségéről, helyi társadalmáról velük együttműködve szeretnének megtudni valamit. (A filmkészítők metanyelvében, avagy foglalkozási szakzsargonjában ez a társulás már „stáb" megnevezéssel szerepel.)

Minimálisan tehát két ember együttműködése szükséges ahhoz, hogy egyikük alapvetően az eseményre, illetve „megteremtésére" (a beszélgetésre, az interjúra, a rítusra, a szituációra) figyeljen, másikuk pedig a rögzítésére, kifejező dokumentálására és a technika tökéletes uralására törekedhessen. Az összes technikai lehetőség elősorolása helyett itt csak a legkézenfekvőbb és legvalószínűsíthetőbben elérhető megoldásra érdemes utalni: a digitális kamerák azon változataira, melyekhez a beépített mikrofon mellett mozgatható mikrofont lehet csatlakoztatni, amelyek még rossz fényviszonyok mellett is élvezhető képet rögzítenek, és amelyekkel könnyűszerrel átjátszhatók az anyagok a számítógép vágóprogramjába, vagyis olyan technikával és olyan körülmények között érdemes dolgozni, melyektől remélhető és elvárható végeredményképpen a filmélmény. Senkit ne törjön le, ha nem áll rendelkezésére a művészi kameramozgást biztosító „fartkocsi és fartsín", „sztedikem" vagy éppen „krán".

A filmezés során sokkal inkább azt kell eldönteni, hogy az anyag, amelyet rögzítünk, mire is lesz alkalmas, mire is használjuk majd. A kezdetek kezdetén érdemes elhatároznunk, hogy nem egyszerűen csak illusztrálni vagy dokumentálni akarunk valamit, hanem az írott antropológiai tanulmány szövegével egyenrangúnak tartva az antropológiai filmtanulmányt, olyan közlési formát választunk, amely feltételezhetően szélesebb körben lesz megismertethető. Ez a végső cél természetesen nem ment fel minket a követelmény alól, hogy minden egyes eseményt a lehető legrészletesebben rögzítsünk, legalábbis végignézzünk, úgy, hogy abból akár önálló filmtanulmány születhessen. Vagyis tisztában kell lennünk két alapvetéssel:

1.  a terepmunka során felvett anyag töredékét fogjuk csak felhasználni végső filmtanulmányunkban, ám hogy az egyes jelenetekből, interjúkból mi lesz, az a pár perc, amit ténylegesen beemelünk filmtanulmányunkba, azt csak a végső stádiumban, a szerkesztés közben tudjuk eldönteni, mindazonáltal a filmezés közben már gondolnunk kell arra, hogy a rögzített anyag vágható és szerkeszthető legyen;

2. az különböztet meg bennünket, antropológus filmkészítőket egy televíziós híradóstábtól, hogy nem ismerjük a „megvan" érzést és az „aha" felkiáltást, azaz nem kétperces anyagot készítünk, illusztrálandó egy híradást, hanem egy eseményt akarunk megérteni a lehető legszélesebb kontextusában, megismerni egyedi és konkrét, illetve közösségi és általános jellemzőit és történéseit.

Ahhoz, hogy filmtanulmányról beszélhessünk, persze sok apró dolgot el kell sajátítanunk, meg kell tanulnunk, és tudnunk kell adott pillanatokban alkalmazni is. Egy-egy filmtanulmány többféle módszer segítségével létrejött szegmensek szerves egysége, így hát érdemes ezeket sorra venni, még akkor is, ha egy-egy megközelítésmód, egy-egy módszer eredménye önállóan is értelmezhető és élvezhető. Az alábbiakban döntően saját személyes tapasztalataink és példáink segítségével mutatjuk be az egyes módszereket.[1] A dokumentumfilm-készítés, de már maga az egyszerű filmdokumentáció is egészen más szerepben tünteti fel a kutatót, mint amikor egyedül, magában dolgozik a terepen. A dokumentációt, de különösen a filmkészítést a filmezett emberek munkaként értelmezik, s ezáltal az oly gyakori (egyébként teljesen érthető) értetlenség a kutatóval szemben alapvetően megváltozik, létrejön a „felek" között a megértés és az egyenlőség. Természetesen nem volna ez így, ha nem élne a tömegkommunikációról, közelebbről egyes médiumokról ilyen idealizált, már-már mitikus kép, ha nem volna velük szemben ilyen pozitív elvárás, s nem volna ekkora a beléjük vetett bizalom és hit. (Ennek időnként az ellenkezőjével is találkozhat az ember, ha olyan közösségekben jár, amelyeket a sajtó korábban megvádolt, negatívan tematizált, ellenségesen mutatott be; itt éppen a filmkészítői bizalom helyreállítása a legnehezebb feladat.) A filmezés mint legitimációs lehetőség természetesen megkönnyíti a kutató dolgát, hiszen eredendően kettős szerepben dolgozik. Filmkészítői státusa a közösség szemében magas presztízsű lehet, mely legitimálhatja, s ezáltal meg is könnyítheti kutatói szerepét. De valójában már kutatóként is egy csapat tagja. A kutatásban - s ebben az értelemben kutatás az is, hogy mit dokumentáljunk, hogyan írjuk a filmben a filmvalóságot - a kutató egyenrangú munkatársa lesz a filmkészítőnek. Ha a filmkészítők koedukált csapatban dolgoznak, akkor az rögtön megteremti annak lehetőségét, hogy a világot egy időben „női" és „férfi"-szemmel is lássuk, majdan láttassuk. Megteremti a lehetőségét, hisz abban a pillanatban, amikor titkok vagy intimitások kerülnek elő, kialakulnak külön férfi és női témák, rögtön létrejönnek, pontosabban újraalakulnak a férfi és női „klubok". De a témák tematizáltságától függetlenül is egyidejűleg megkétszereződhetünk. Így egyszerre lehetünk „itt" és „ott", „fent" és „lent", konfliktus feltárása során az ellenérdekelt feleknél, esetünkben a romáknál és a parasztoknál.

 

2. A terepmunka során leggyakrabban alkalmazott módszerek

2.1. Az előkészítő szakasz

Az antropológiai és a filmes terepmunkát rendszerint előkészítő szakasz előzi meg. Ebben a fázisban talán az a legfontosabb teendőnk, hogy elmondjuk és világossá tegyük szándékunkat, miért is akarunk filmet készíteni a kiválasztott családdal, közösséggel. Az esetek egy részében az előkészítő munka külön próbatételek teljesítését is jelentheti. A kétegyházi „etnikai háború" idején (1992-ben) például Faragó Lajos, a kétegyházi polgármester és a rendőrség által „vajdának kikiáltott", tekintélyes oláh cigány gazdálkodó egyáltalán nem akart a faluban kirobbant etnikai konfliktusról beszélni, mert értelemszerűen félt attól, hogy képtelen volna egyszerre két elvárásnak: a hatalom felé a lojalitás, a cigányok felé a szolidaritás elvének megfelelni. Később kiderült, hogy életének sokkal fontosabb eseménye egyik fiának erőszakos halála, ami mintegy az ő sorstragédiája is, s ez sokkal izgalmasabb antropológiai és filmes (emberi) történet, mint alkalmi vajdasága. Amikor gyermekének tragédiája iránt érdeklődtünk, azt a válasz kaptuk, hogy erről addig nem beszél, amíg nem derítettünk ki két dobozi gyilkossági történetet. Azaz kaptunk egy feladatot, s ha sikeresen megoldjuk, méltók leszünk arra, hogy együtt dolgozzunk - immár egy közös cél -, Ádám „rehabilitációjának" érdekében (Kőszegi, 1994; Szuhay, 1993).

Nem volt azonban ilyen nehéz a munkakezdés Felsőtelekesen. 2000 januárjában egy szociológiai munka keretében (családi kérdőívet kellett kitölteni) ismerkedtünk meg a Virág és Varga család több tagjával, s egy családi fénykép történetének elbeszélése során derült ki, hogy egyszerre több ember is a „félvér", a „keverék" kategóriát használja saját származása megjelölésére (Kőszegi-Szuhay, 2001). Ez a tény felkeltette érdeklődésünket, hisz egy egyedi és konkrét történet lehetőséget kínált egy szélesebb összefüggésrendszerbe ágyazott jelenség elbeszélésre. Ezen felbuzdulva támogatást szereztünk filmtanulmányunk elkészítésére. Első látogatásunkat követően - noha telefonon néhányszor beszéltünk a „Virág lányokkal" - először szeptember elején látogattunk a faluba, s kerestük meg immár együtt Mariskát és Anit. Velünk volt operatőr munkatársunk és kamerája, de még nem a filmezés szándékával érkeztünk. Ennek ellenére öt perc alatt kiderült, hogy a két asszony számára fontos, hogy nyitó beszélgetésünket már elejétől kezdve felvegyük. Korábban nem készült velük filmfelvétel, ilyetén ismereteket nem szerezhettek, ennek ellenére nem voltak lámpalázasak, s egyáltalán nem érezték, hogy nekik szerepelniük kéne. Természetesen viselkedtek, mégis megkérdezték, hol van a kameránk. A kamera mögött mi legitimáltuk elbeszélésüket, a kamera pedig hitelt adott az egész szituációnak. Nem kellett meg- és kiismernünk egymást. A mi érdeklődésünk - de feltehetően ilyen lett volna másoké is - bizalmat ébresztett. Pusztán az a tény, hogy hallgatunk és rögzítünk, hitelesítette számukra saját történetüket. Elégtételt is jelentett, hisz valamivel szemben, mintegy bizonyítékként is elmondhatták azt, ami rájuk nézve, számukra sérelmes volt.

 

2. 2. Interjúkészítés

Mint már volt róla szó, a filmezés és a filmkészítés csoportmunka.[2] A csoportmunka nehezen pótolható gyönyörűsége és hozadéka a beszélgetések és interjúk rögzítése. Azt még az egyedül dolgozó kutató maga is felvehetné, hogy miként kell „A" vagy „B" problémát megoldani, mondjuk Tutu hogyan viszi be apja koporsóját a házba[3] (Szuhay-Kőszegi, 2001). Abban a pillanatban azonban, amikor elhangzik a kutató kérdése - „Tutu, ha nem sikerül bevinned a koporsót, Roszka mit szól ehhez?" -, akkor létrejöhet egy olyan interjúszituáció, ahol a kérdező a bizalmas beszélgetőtárs, s az operatőr vagy egyszerűen csak a dokumentátor, aki a kamerát a kezében tartja, olyan segítővé válik, hogy a kutatónak már nem kell mással foglalkoznia, csak Tutuval, s nyugodtan nézhet a szemébe, mert bizony jó, ha Tutu szemébe néz. Jó mindkettőjüknek.

Az interjú valójában akkor tekinthető katartikusnak, amikor az, akivel a munka során együtt dolgozunk, életének olyan mélységeit tárja fel, fogalmazza újra, amely számára is meghozza a rácsodálkozás örömét. Virág Emese, akinek magyar, vagyis paraszt férje van, a már említett felsőtelekesi anyag egyik elbeszélésében a kiházasítás kapcsán eljut identitásának legbensőbb rétegéhez, s azt mondja: „Ez így volt, a mai napig is így van, de nekünk ezt nem lehetett megtenni, mert még ha tudtak volna segíteni a szüleink, akkor se segítettek volna. A férjemet is elküldték a szülői háztól még 16-17 évesen, és nem segítettek minket akkor semmiben. Egyszerűen nem akartak tudomást venni rólunk, és később is nagyon nehezen bocsátottak meg. Úgy gondolom, hogy a férjem anyukája hamarabb megbocsátott, mert hozzá elmentünk többször, és ő megszeretett. Viszont az édesanyám nem tudott megnyugodni sokáig, még az első gyerekem születése után sem. Az első gyerekemet nyolc hónapos korában látta először, addig nem volt kíváncsi ránk. Viszont megértem a haragját, mert ő úgy akarta, hogy szűzen menjek férjhez, szép esküvővel, olyan fiút akart nekem, akit ők választottak. Én azt mondtam a szüleimnek, hogy ők nem választhatnak nekem, mert én mást szeretek. Egy olyan fiút választottak nekem, akinek a családja hasonló a mi családunkhoz, tehát cigány-magyar keverék, de én nem tudtam szeretni. Sőt egyáltalán, a cigányokat akkor nem szerettem, mert akkor annyira tele voltam gyűlölettel a cigányok iránt, hogy nem akartam elfogadni, hogy én is az vagyok, nagyon ki akartam törni ebből. De most már 38 éves koromra elfogadom, de hát akkor még dúlt az emberben egy dac, inkább úgy mondanám, hogy dacoltam, hogy nem a hagyományokhoz kell ragaszkodni, hanem ahhoz, hogy akit az ember szeret, ahhoz menjen férjhez. Én azt hiszem, jól választottam, nemcsak hiszem, hanem biztos vagyok benne. Ha megértjük egymást a férjemmel - nem azt mondom, hogy nem veszekedünk, sok családnál előfordul, hogy veszekedés van, így nálunk is. A férjem nagyon nehéz munkát dolgozott, húsz évig dolgozott a bányánál, és nem volt könnyű feladat. Mellette két gyerek, meg azok a gondok, hogy teljesen magunkra voltunk utalva."

Az interjú készítőjének minden esetben el kell vonatkoztatnia saját kulturális preferenciáitól, s alapvetően azoknak az embereknek a világát kell megértenie, s nem minősítenie, akikkel beszélget, akikkel és akikről filmet készít. Bármilyen szép is Mohi Sándor Olga filmje, a kérdező sokkal inkább folyamatosan ítélkező és minősítő népművelőnek tűnik, mintsem antropológusnak (Mohi, 2000).

 

2. 3. Résztvevő megfigyelés

A résztvevő megfigyelés néhány alapesetét érdemes egymástól megkülönböztetni, így részt vehetünk intézményi-formális, szakrális, rituális eseményen, ahol „betolakodók" vagy „bekéredzkedők" vagyunk; de lehetünk résztvevő megfigyelők meghívottként, esetleg „felkért dokumentátorként" formális, intézményesült alkalmon (pl. esküvőn) is, ahol jelenlétünk egyenesen kívánatos, vagy látszólag érdektelennek tűnő hétköznapi szituációban, emberi kommunikációban, akár kooperációban, akár konfliktusban zajlik. Legnehezebb munkánk talán a Csövesek-csicskák[4] filmtanulmány készítése során volt.[5] A „csicskatartás" oláh cigányok körében való szórványos megjelenésére már kétegyházi munkánk során felfigyeltünk. (Ebből az előismeretből következően viszonylag gyorsan rájöttünk, hogy az esetnek más, a sajtó interpretációjától eltérő értelmezése is lehet. Ez késztetetett minket gyors cselekvésre, a konfliktus dokumentálására.)

Példáinkat erősítendő, idézzük Robert Simpson és F. S. Coleman modern antropológiáról szóló fejtegetéseinek egy idevágó passzusát: „A század első részében a brit szociálantropológia kutatási témája bizonyos értelemben a lepkegyűjtéssel volt rokon. A század folyamán azonban az antropológia olyan tudományággá fejlődött, amely sokkal több volt az egzotikus és ritka példányok gyűjtésénél, lokalizálásánál és minél színesebb és gazdagabb leírásánál. Az antropológiai elméletek feladata olyan minták létrehozása volt, amelyek általánosíthatók a nyilvánvalóan változatos emberi életmódokra. Ráadásul kezdték felismerni, hogy a »primitív« társadalmak valójában meglehetősen komplexek, és fejlődésük tekintetében messze nem statikusak. Ennek következtében az antropológia új útjai alakultak ki, melyek meghaladták a struktúra és a funkció egyszerű tanulmányozását. A figyelem a kisméretű, hagyományos társadalmak és a nagyméretű gazdaságok és államszerkezetek közötti kölcsönhatások felé fordult. A korábban elszigeteltnek, stabilnak és változatlannak bemutatott társadalmakat szélesebb történeti folyamatokba helyzeték, mint a gyarmatosítás vagy a kapitalizmus terjedése. Ez a szemlélet fontos váltást eredményezett az antropológiai érdeklődés területében és lehetőségeiben: azt mondhatjuk, hogy az antropológusokat már kevésbé érdekelte a lepkék gyűjtése, inkább az az ökorendszer, amelyben azok éltek. Az érdeklődés új területei nyíltak meg a hatvanas és hetvenes években, mint a nyelv és a jelentés tanulmányozása, és a nemek fontosságának tudatossá válása a társadalom és kultúra megértésében. Ebben az időszakban kezdte átfogni az antropológiai kutatás a nyugati társadalmat és annak intézményeit. A nyugati antropológusok nem szorítkoztak többé távoli és »egzotikus« társadalmak megfigyelésére, hanem elkezdtek a saját házuk táján vizsgálódni, és a kész ténynek vett mindennapi élet meglepő aspektusait emelték ki. Az ipar, a kormányok és a nemzetközi szervezetek mind-mind az etnográfiai kutatás tárgyaivá váltak." (Simpson-Coleman, 1999)

Az a tény, hogy szinte az első tárgyalástól kezdve rögzítettük az eseményeket, és szoros kapcsolatba kerültünk mind a romákkal, mind a hajléktalanokkal, nyilvánvalóan befolyásolta a perben eljáró ügyész, ügyvédek és a bíróság magatartását. Nehéz megmondani, hogy a nyilvánosság e kezdetleges jelenléte a romáknak vagy a hajléktalanoknak kedvezett-e a végső szó kimondásában. Nehéz eldönteni, hogy az ítélet szigorúbb vagy enyhébb lett-e az eredeti elgondolásokhoz képest. Abból következően, hogy mi, filmkészítők mindvégig igyekeztünk megtartani függetlenségünket és elfogulatlanok és objektívek maradni, a perben eljáró ügyész nehezen igazodott el szándékunkon. Kezdetben azt gondolta - mindezt a tömegkommunikációból szerzett tapasztalatai sugallták neki -, hogy a filmkészítők a hajléktalanok pártján állnak, és felháborítónak tartják a cigányok cselekedetét. Később úgy vélte, hogy mi valamelyik roma szervezet megbízásából dolgozunk, és mindenképpen a vádlottakat akarjuk tisztára mosni, a hajléktalanokat pedig lejáratni. Az ügyész és a filmkészítők kapcsolata végül is pszichológiai játszmává alakult: a hosszan húzódó per során, a gyakori konzultációk alatt mindkét fél azt gondolta, hogy befolyásolni képes a másik fél álláspontját, s azt remélte, hogy olyan információkhoz jut a másik fél jóvoltából, melyet maximálisan ki tud használni az ügy megértésében. Az ügyész segítőkésznek mutatkozva elmesélte több évtizedes jogi tapasztalatait, és hozzásegített bennünket a sértettek megtalálásához. Mi azon meggyőződésből kiindulva, hogy már maga a vádirat is súlyosan elmarasztaló a vádlottak számára, és mert az ügy fokozatos megismerése folyamán nekünk ezzel ellentétes képünk alakult ki - azt reméltük, hogy az általuk feltárt igazság elmesélésével hozzájárulhatunk a cigányok és a hajléktalanok közti viszony megértetéséhez.

Ez a pillanat volt az, amikor az ügyész egyértelműen megfogalmazta gyanúját: talán a filmkészítők egy roma szervezet megbízásából dolgoznak. Mi az ügy során a bíróval érdemben, és különösen az ügyről nem beszéltünk, csak az ügyésszel. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az ügyész egyfajta közvetítői szerepet töltött be a bíró és a filmkészítők között. Az ítélet az ügyész menet közbeni, a várható ítéletről szóló sejtetéseivel szemben megdöbbentően súlyos volt. Ekkor az a kérdés is felmerült már, hogy talán a cigányokat azért is büntetik, mert a filmkészítők feltárta valóság az őáltaluk állítottakhoz áll közelebb, s ezért a hajléktalanok kettős védelemre szorulnak, ilyenformán pedig a cigányok kettős büntetést érdemelnek. A filmkészítők jelenléte azt a kérdést is felveti, hogy az ügy pedáns elhúzódása és a jogszerűség színpadias előadása nem a korlátozott nyilvánosságnak szól-e. Talán a cigányok súlyos büntetése a hajléktalanokkal szolidáris sajtó megvédését is szolgálja. A ügyész végig kényesen vigyázott a nyilvánosság játékszabályainak betartására. Személyesen győzte meg az ügyben eljáró rendőrtiszteket - akik első ösztönös reakciójukban nem járultak hozzá a felvételek készítéséhez -, hogy a nyilvánosság a legfőbb fegyverük, hiszen ha nem nyilatkoznak, az sokféleképpen értelmezhető, s rávette a bírót is, hogy engedélyezze a tárgyalás teljes menetének dokumentálását. Szerepéhez oly konzekvensen ragaszkodott, hogy a jogerős ítélet után rendezett filmbemutatón, ahol a vádlottak egy része, illetve családtagjaik és a hajléktalanok is részt vettek, a nyomozást vezető rendőrtiszttel együtt megjelent, és a vetítést követő vitában hosszan érvelt - immár egy nagyobb nyilvánosság előtt - korábbi álláspontja mellett.

A résztvevő megfigyelés ennél sokkal békésebb terepe mondjuk egy olyan lakodalom, ahová meghívnak bennünket, éppen azért, hogy a család ünnepen keresztüli reprezentációját rögzítsük, mintegy emléket állítva az eseménynek, amelynek felvételei bármikor visszanézhetők, mások számára például állíthatók, s nem utolsósorban a család presztízsét és önbecsülését, öntudatát is növelik. A filmtanulmány készítői számára ennél boldogabb terep nehezen képzelhető el, hiszen a „legtitkosabb" szobák ajtaja is megnyílik, hogy megérthessünk valamit abból, ami a szemünk előtt zajló valóságban történik, s abból, ami egy közösséget valójában működtet. Szendrőládi kutatásunk[6] egyik fontos „mellékterméke" volt Horváth Kitty és Orgován Richárd esküvője. A leány szülei évek óta a „kurzió", vagyis egy karizmatikus katolikus lelkiségi közösség tagjai, melyben cigányok és magyarok testvériségüket élik meg. Az esküvőt „kurziós esküvőnek" hirdette a család, s ez különösen felkeltette érdeklődésünket: egy rítus, mely egyszerre rejti magában az integratív és az etnikus elemek hangsúlyozását. Szerepünk a lakodalom egésze alatt végig kettős volt: egyszerre voltunk dokumentátorok és vendégek, s amikor dolgoztunk, két kamerával és egy fényképezőgéppel rögzítettük az eseményeket. (A filmfelvevők viszonylag szabadon dolgoztak, csak néha hívták az operatőrt, hogy vegye fel a tortákat vagy éppen a menyasszony fodrászolását. A fényképezőgép munkáját azonban komoly ellenőrzés alatt tartották, hiszen a család által komponált beállításokat és csoportösszetételeket kellett rögzítenünk, ami ugyanakkor hálás téma volt a filmezés, közelebbről a család „értékválasztása" szempontjából.) Természetesen a filmezést megelőzően végig kellett meséltetnünk a lakodalom tervezett menetét, mondhatnánk forgatókönyvét, hogy tudjuk, mikor, hol, mi fog történni, mi az, ami a család számára csúcspontnak, mindenképpen rögzítendő eseménynek tekinthető, s mi az, ami számunkra lehet az. Ettől függetlenül menet közben is gyakran faggattuk a család tagjait, mi várható a közeli percekben, órákban, s figyelni kellett minden lehetséges spontán, műsoron kívüli megmozdulásra is. Ezek után az talán már magától értetődő, hogy reggeltől hajnalig, egyszerre több helyszínen, a templomtól a konyháig zajlott a filmezés.

A résztvevő megfigyelés és a következő szakasz, az általunk generált helyzetek módszere nehezen választható el tisztán egymástól. Ennek illusztrálására Mint Makó Jeruzsálemtől című többrészes film forgatásának elbeszélésére érdemes utalni (Tari, 1991-1995). Az Imre Izraelben című filmben elhangzik egy mondat: „Forgathatnak, ha nem okoznak bajt a zsidóknak." Ha szorosan együtt szeretnénk működni a szereplőkkel, akkor a film előkészítése a filmötlet továbbfejlesztésével folytatódik. A legtöbb produkció esetében a néprajzos, a film készítője rendelkezik egy elképzeléssel, hogy miért és mely témáról szeretne filmet forgatni. Elhatároztuk, hogy a Makóról elszármazott Imre egy napját követjük végig a résztvevő megfigyelés módszerével. Ehhez természetesen több interjút készítettünk, és több alkalommal elkísértük Imrét még kamera nélkül, hogy tudjuk, mit is kell majd ebből a napi rutinból rögzítenünk. Ha a filmkészítés folyamatát a szereplők és a stáb közötti kommunikáció folyamataként fogjuk fel, ami a témát illetően új felismerésekhez vezethet (sőt kell hogy vezessen), akkor ez azt jelenti, hogy fenntartjuk a filmötlet folyamatos továbbfejlesztésének és felülvizsgálatának lehetőségét, Ez a folyamat annál izgalmasabb lesz, minél többet tud az antropológus-néprajzos a filmezésre kiválasztott témáról és az érintett társadalomról, egyben minél inkább hajlandó a szereplők elképzeléseit figyelembe venni. A filmötlet továbbfejlesztése nem zárul le az előmunkálatokkal, elegendő rugalmasság esetén a forgatás közben is folytatódik. Ez persze nem feledtetheti velünk, hogy a filmet végül mégis a stáb készíti. De így a kutatás izgalmát átvihetjük a filmbe, és a film szubjektivitása érezhető lesz, ha nem látható is. Ezt főleg a rítusokról szóló filmeknél tapasztaltuk, amikor is bemehettünk olyan helyekre (sőt szinte felszólítottak rá, hogy ott legyünk), ahol egy átlagos nézőnek nem volna szabad tartózkodnia. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy felvegyünk olyan részleteket, amelyek a rendes szemszögből nézve nem láthatók. Az Imre Izraelben című rész végén, például felálltam egy asztal tetejére a fallal elválasztott női oldalon, és egy nagyobb svenkkel a női oldalról a férfi oldalra filmeztem át, bemutatva a férfiak és nők elkülönülésének szokását, amit csak szövegben és narrációval lehetett még ábrázolni. A kamera jelenlétét általában nem találták zavarónak, sokkal inkább része lett a történéseknek, az esemény egészének.

 

2. 4. Mesterséges, általunk generált helyzetek

Végtére is mondhatnánk, hogy számtalan olyan helyzet van, amelyet valamilyen módon mi generálunk, illetve azzal, hogy kameránkkal megjelenünk, már befolyásoljuk az eseményeket. Azzal, hogy leültetünk egy házaspárt, és megkérjük őket, hogy meséljenek, óhatatlanul olyan szituációt teremtünk, amely nélkülünk lehet, hogy nem szerveződött volna meg. De már ilyen mesterséges alkalom egy narratív interjú létrejötte is. A baj nem az, hogy ilyen helyzetek létrejönnek, hanem az, amikor ezekről a tényekről nem veszünk tudomást, amikor a filmtanulmány során ezek elfelejtődnek, s így értelmezetlenek maradnak. A Kitagadottak forgatása során Mariska kihasználta a filmtanulmány készítőinek mobilitását, és több kirándulást szervezett és tett, így többek között felkereste a ragályi kastély egykori komornáját, nagyapja kortársát, hogy érdeklődjön apai nagyapja felől, vagy meglátogatta idős nagybátyját, akivel jó tíz éve nem találkozott. De aktívvá vált Emese is, aki két fiútestvéréhez is elvitt bennünket, vagyis immár együtt készítettük a filmet. S ezekre a helyzetekre komolyan fel kell készülnünk: a valóság írja a filmet, s nem mi a valóságot, hacsak nem az a valóság, ahogyan a filmkészítés résztvevői konstruálják azt.

Értelemszerűen sokkal látványosabb helyzet, amikor a filmkészítők rendeznek meg egy-egy találkozást, együttlétet, természetesen tájékoztatva erről a szereplőket, s arról is, hogy ezen alkalommal forgatni is fognak. A Csövesek-csicskák filmet elkészülte után bemutattuk (a már említett módon) a vádlottaknak, a hajléktalanoknak és a büntetőperben eljáró intézmények képviselőnek (vagyis a szereplőknek), akik ebben az összetételben soha nem jöttek volna össze, s nem is ütköztethették volna eltérő álláspontjukat. Ebben az értelemben ez egy mesterségesen létrehozott helyzet volt, s egyben alapjául szolgált a folytatásnak, Rostás Hajni történetének, aki mint harmadrendű vádlott első fokon két év hat hónap börtönbüntetést kapott[7] (Kőszegi, 1997).

A mesterséges helyzetek létrehozása során óvakodnunk kell a rekonstrukciótól, különösen pedig attól, hogy a filmtanulmányban rekonstrukciós helyzeteket valóságos cselekedeteknek tekintsünk, s ezzel megtévesszük a film nézőit. Erre példa Bódis Krisztina Amari Krisz című filmje, melynek elején egy esküvés-átkozás jelenet látható, s folytatásában immár az az asszony beszél, aki előbb éppen a formulát mondta, nyilvánvalóan a filmkészítők kedvéért (Bódis, 2004). Hasonlóan megtévesztő helyzet az is, amikor azok az emberek konstruálnak immár egy rítust, akikről a film szólna, azok számára, akik a filmet készítik. Az Amari Krisz utolsó jelenetében az Erzsébet-nap köszöntésére összejött oláh cigányok egyszer csak - derült égből villámcsapás - előadnak egy, az alkotók által romani krisznek (cigány törvénykezésnek) értelmezett „színművet", ha már barátaik ezt szeretnék látni. Ez a legfeljebb archaikusnak ítélhető antropológiai eljárás erősen egzotizálja mind szereplőit, mind általában a cigányokat.

Az antropológiai filmkészítőkkel szemben megfogalmazott szakmai elvárás, hogy filmtanulmányukat megmutassák annak a közösségnek, amelyről készítették. Így van ez akkor is, amikor már nem akarnak további felvételeket készíteni az adott csoportról. Igazán tanulságos Jean Rouch idevágó története, melyet egy vele készített interjúban mesélt el. „Filmesként Flaherty módszerét 1954-ben próbáltam ki először, amikor afrikai barátaimnak három évvel az események után levetítettem Csata a nagyfolyamon című filmemet, mely egy vízilóvadászatról szól. És bár legfeljebb, ha három százalékuk látott már korábban filmet, egy perc alatt megértették, hogy ez a film őket ábrázolja, meg azt is, hogy a dolog régebben történt, hiszen többen meghaltak közülük az óta. Akkora sírás-rívásban, kiabálásban törtek ki, hogy félbe kellett szakítani a vetítést. Aztán elcsendesedtek, és végignézték a filmet [...] vagy hatszor egymás után, és egymás szavába vágva elkezdtek kritizálni. Szóvá tették, hogy a víziló nem látszik eléggé, amiben igazuk is volt, arrafelé ugyanis elég zavaros a folyó vize, meg aztán nem vagyok én egy Cousteau... Egy másik megjegyzésük különösen elgondolkoztatott. Azt a jelenetet, amikor a vízilóvadászok rohamra indulnak, harsány trombitaszóval festettem alá, ahogyan azt amerikai filmek csatajeleneteiből lestem el. Tratatá-tratatá-tratatá... A film nagy részét direkt hanggal vettük fel, de itt megengedtem magamnak ezt az »effektet«. Hogy én mit kaptam fekete barátaimtól! »Hát te dilis vagy - mondták. - A vízilónak éles a hallása! Ha ilyen csinnadrattával eredtünk volna a nyomába, szépen elszelelt volna előlünk!« Olyannyira megfogadtam, amit mondtak, hogy azóta sem illusztrálom filmjeimet »idegen« zenével. Viszont azóta is fontosnak tartom, hogy filmjeim szereplőivel bizonyos idő után újra kapcsolatot teremtsek. Ez a módszer ismeretlen a néprajzban. Ennyiben vált előnyömre, hogy soha nem folytattam rendszeresen sem etnográfiai, sem pedig filmrendezői tanulmányokat." (Fáber, 1996) Jean Rouch példája már előremutat a film szerkesztésére, arra, hogy mitől is érdemes óvakodnunk.

Filmjeink jóváhagyó bemutatásai közül számunkra a felsőtelekesi házi vetítés volt a legemlékezetesebb. A filmtanulmány végén Lajos bácsi leleplezte azt a képet, amiről a család úgy tudta, hogy azon az ő őseik láthatók, s elárulta, hogy azon Vilmos császár és családja szerepel. Felkészültünk arra, hogy a film a család, a leánytestvérek nemtetszését váltja ki, s magyarázhatjuk, hogy a valóságos felmenőkre is büszkék lehetnek, nemcsak a képzelt tábornoki üknagypapára. A film azonban a család számára azt a meggyőződésüket erősítette meg, hogy Lajos bátyja megint hazudik, legalábbis elhallgatja az igazságot. Mi tagadás, ebben a helyzetben mi sem foszthattuk meg a leányokat családi mitológiájuktól.

 

2. 5. Kiegészítő dokumentumgyűjtések

A közösségekben végzett hosszabb terepmunka lehetőséget ad arra is, hogy a kutatók olyan forrásokat kérjenek el és másoljanak le, amelyek a vizsgált csoportban keletkeztek, a csoport egyes tagjait ábrázolják, vagy róluk szólnak; vagyis levelek, fényképek, videofelvételek mutathatják olyannak az embereket, amilyennek ők szeretnék láttatni magukat. Ez a kép természetesen beépülhet az egyes csoportokról készített elemzésekbe is. A családi és kisközösségi, intézményi fotóalbumok viszonylag ismertek, de nem kézenfekvő még a privát videók gyűjtése. Jó másfél évtized óta egyre népszerűbb, hogy családok videoszolgáltatásként megrendelik gyermekük esküvőjének, esetleg keresztelőjének, ritkábban valamilyen egyházi avatóünnepségének, esetleg ballagásának megörökítését. Ezek a felvételek és összeállítások sajátos megrendelői és végrehajtó-iparosi szempontot tartalmaznak, de ezzel együtt kincs lehetnek számunkra. A már korábban említett Szemembe megy a bánat című film gerincét éppen Faragó Ádám 1990-es virrasztásának és temetésének amatőr videofelvételei adják.

 

2. 6. A terepmunka módszertani összefoglalója

Legfontosabb intelmeink a filmezés, de általában minden antropológiai terepmunka során a következők: törekedjünk az egyenlőségen alapuló együttműködés kialakítására; kínáljuk fel a kooperáció lehetőségét azoknak, akikkel együtt szeretnénk dolgozni; érvényesítsünk kölcsönösen előnyös szempontokat, melyben megszüntetjük a filmezettek egyébként oly gyakori kiszolgáltatottságát, ám ajánljuk fel az egyedi történetek mások számára példaként és tanúságként értelmezhetőségét, cserébe pedig a film és a nyilvánosság adta megismerés és elfogadtatás lehetőségét. Törekedjünk továbbá arra, hogy ne minősítünk, hanem igyekezzünk megérteni azokat az embereket és közösségeket, akikkel dolgozunk, s ezt a megértést próbáljuk interpretálni és prezentálni, valamint kerüljük a negatívan tematizált és közhelyes, sablonos helyzeteket, jeleneteket, képeket.

 

3. A filmtanulmány elkészítésének módszertani megjegyzései

Itt elméletileg egy új fejezet kezdődhetne, hiszen egyfelől folyamatosan filmtanulmányról beszéltünk, másfelől pedig példáinkat nem a közvetlen és nyers forgatási anyagból, hanem a megvágott, megszerkesztett filmekből hoztuk. Ahogy azonban általában az antropológiai tanulmányírás is külön és folytatólagos kurzust igényel, úgy az antropológiai filmtanulmányra is igaz ez. Hogy mégse maradjunk szentenciák nélkül, néhány alapelvet vázlatszerűen megfogalmazunk:

a) a terepmunka során felvett filmfelvételeket nézzük meg, és pontosan jegyzeteljük ki, lehetőleg a „time-kódok" rögzítésével, sőt, ha lehet „tanuljuk" is meg az anyagot;

b) hasznos, ha az interjúkat, csoportos beszélgetéseket le is gépeljük, el is olvassuk, ám hallani kell a fülünkkel is az olvasott szöveget;

c) találjuk ki a filmtanulmány célját, mondanivalóját, vagyis a mi üzenetünket és az ezt szolgáló hozzávetőleges filmszerkezetet (és készüljünk fel arra, hogy százszor többet fogunk vitatkozni egymással, mint a felvételek során tettük);

d) a tervnek megfelelő összefüggő egységeket digitalizáljuk;

e) próbáljuk meg az első verziót elkészíteni, melyet számosak fognak még követni, de legalább vázlat szintjén archiváljuk az egyes verziókat;

f) az összeállítás során törekedjünk arra, hogy amennyire lehet, őrizzük meg a narratívák elbeszélésjellegét, ám figyeljünk, hogy filmünk lehetséges nézői ne veszítsék majd el türelmüket, ezért találjuk meg az idő és a szöveg szerethető együttjárását; kerüljük az össze nem tartozó képek és hangok egymásra csúsztatását; adjuk meg a nézők számára a szereplők, a helyszínek, az idő és a cselekmény értelmezést segítő „paramétereit", de kerüljük a film „hangalámondását", vagyis a tudományos ismeretterjesztő filmekből megszokott agyonbeszélést, hisz filmtanulmányunk nem mozgó- és állóképekkel illusztrált előadás, hanem önálló műfaj;

g) ne használjunk olyan felvételeket, amelyek hátrányos helyzetbe hozhatják a film szereplőit, vagy egyenesen kiszolgáltatják őket;

h) vigyázzunk arra, hogy ne olyan alkotás kerüljön ki kezünk közül, amely szándékunktól eltérő értelmezést kaphat, indulatokat keltve azokkal szemben, akikről (és áttételesen, akik érdekében) valójában szólni akartunk, hisz ne feledjük, mi a filmezettekkel vagyunk. 

 

 

IRODALOM

A. Gergely András (1996): Közelítések az etnofilmhez. Retusált ősiség, rendezett hitelesség, etnikai valóság. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont.

Bódis Kriszta (2004): Amari kris - Az eskü törvénye. Színes film, 38 perc, Filmplusz Kft.

Crawford, Peter I. - Turton, David (eds.) (1992): Film as Ethnography. Manchester - New York, Manchester University Press.

Fáber András (1996): Szélmalmok Afrikában. Beszélgetés Jean Rouchal. Filmvilág, 7.

Heltai Gyöngyi (2002): Dialëktus kísérlet. Tabula, 5 (1).

Horváth Réka (2004): A „valóság" megragadása és a „hiteles ábrázolás" kérdése az antropológiai filmekben. In: Szoft montázs. Elméleti közelítések az antropológiai filmhez. Szerk.: Horváth Réka - A. Gergely András, Budapest, MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont.

Kőszegi Edit (1994): Szemembe megy a bánat - Töredékek a Faragó család életéből. Dokumentumfilm, 85 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit (1996): Csövesek-csicskák. Egy eset több olvasata. Dokumentumfilm, 71 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit (1997): Két év hat hónap. Dokumentumfilm, 72 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit - Szuhay Péter (2001): Kitagadottak. Dokumentumfilm, 93 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit - Szuhay Péter (2003): Pászítás, avagy az együttélés. I-VI. 6 × 65 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit - Szuhay Péter (2004): Decolores. Dokumentumfilm, 60 perc, Fórum Film Alapítvány.

Mohi Sándor (2000): Ahogy az isten elrendeli - Olga filmje. Dokumentumfilm, 68 perc, Dunatáj Alapítvány.

Rouch, Jean (1981): A néprajzi film. In: A népszerű-tudományos film. Budapest, Magyar Filmtudományi Intézet, Filmművészeti Könyvtár 66., 207.

Schiffer Pál (1970): Fekete vonat. Dokumentumfilm, 40 perc, Mafilm.

Schiffer Pál (1972): Faluszéli házak. Dokumentumfilm, 38 perc, Mafilm.

Schiffer Pál (1974): Mit csinálnak a cigány gyerekek. Dokumentumfilm, 45 perc, Mafilm.

Schiffer Pál (1978): Cséplő Gyuri. Színes játékfilm, 103 perc, Hunnia Filmstúdió és Balázs Béla Filmstúdió.

Schiffer Pál (1983): Földi paradicsom. Dokumentumfilm.

Schiffer Pál (1985): Kovbojok. I-II. Dokumentumfilm, 240 perc.

Schiffer Pál (1987): A Dunánál. Dokumentumfilm.

Robert Simpson - F. S. Coleman (1999): Az antropológia felfedezése. In: A. Gergely András (szerk.): Filozófiai, történeti és kulturális antropológia. Szöveg- és szemelvénygyűjtemény. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont.

Szuhay Péter (1993): Ki az ember? A kétegyházi etnikai háború elemzése. Régió, 4, 31-54.

Szuhay Péter (1997): Csövesek, csicskák. Az ároktői romák esete a miskolci hajléktalanokkal. Régió, 3-4., 110-137.

Szuhay Péter (2004): A társadalmi együttműködés megteremtése és optimalizálása cigányok és magyarok között Szendrőládon. Új Holnap, Nyár, 156-170.

Szuhay Péter (2005): (Utó)parasztosodó törekvések a szendrőládi romák körében. In: Schwarz Gyöngyi - Szarvas Zsuzsa - Szilágyi Miklós (szerk.): Műhelytanulmányok. Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 59-74.

Szuhay Péter - Kőszegi Edit (2001): Örökös lakás. Az etnikus egyediség és a kétegyházi Faragó Zsigmond temetése. Tabula, 2, 194-220.

Tari János (2002): Néprajzi filmezés Magyarországon. Budapest, Európai Folklór Intézet.

Tari János (1991-1995): Mint Makó Jeruzsálemtől. Dokumentumfilm-sorozat.

Zalán Vince (1983): Fejezetek a dokumentumfilm történetéből. Budapest, Magyar Filmtudományi Intézet.



[1] Az 1990-es évek eleje óta Kőszegi Edit (tanult szakmája szerinti) filmkészítővel és testvérével, Kőszegi Gyula operatőrrel közösen több mint egy tucat dokumentumfilmet készítettünk, példatárunkat tehát innen építjük fel. A hivatkozások példatárául kínálkozott még Schiffer Pál az 1970-es években készített „cigányproblematikát" körbejáró dokumentumfilm-fűzére és a mintegy szintézisének tartható játékfilmje, melyek erősen kötődtek Kemény Istvánhoz és 1971-es cigányvizsgálatához, valamint az 1980-as években „paraszti" és a mezőgazdasági vállalkozás lehetőségeit elemző, a Szövetkezeti Kutatóintézet szociológusaival készített dokumentumfilmjei. (A filmek jegyzékét lásd az irodalomjegyzékben.) A máig erős és aktuális filmek jelentős szerepet játszottak „fejlődésünk" történetében, ízlésünk alakulásában, választott munkamódszereinkben és nem utolsósorban mintául szolgáltak a filmezett emberekkel kialakított kapcsolatunkban.

[2] Itt elsőnek az tűnik kézenfekvőnek, hogy lapozzunk vissza az interjús módszerek fejezetére, annak is élettörténet-, mélyinterjú-, vallomásrészére. Ettől függetlenül azonban érdemes filmes megközelítésben is reflektálni erre. Saját interjúkészítési példánkat bátrabban merjük idézni.

[3] Példánk a kétegyházi többéves terepmunka egyik szívszorító eseményére, Faragó Zsigmond temetésére utal.

[4] A csicskás a monarchikus hadsereg tiszti szolgája volt - lásd Jaroslav Hašek Švejk című regényét -, mely kifejezés nem azonos, de hasonló jelentésben (alávetett helyzetben lévő „szolga") máig fennmaradt.

[5] 1995-ben eljárás indult az ároktői romák közül nyolc ember ellen, akik úgymond hajléktalanokat raboltak ki, kényszerítettek, szabadságukban korlátoztak. Az esetről bővebben Szuhay, 1997.

[6] Szendrőládon 2001-ben kezdtünk dolgozni. Alapverően a cigányok és a magyarok együttélése érdekelt minket, az, hogy a két csoport mit gondol magáról és a másikról, az együttműködésnek milyen formáit dolgozták ki, s hogyan hárítanak el lehetséges etnikai konfliktusokat egy olyan fizikai térben, ahol azért a cigányok nagy része munkanélküli, szegregált lakóhelyen lakik, s gyermekeit tiszta cigány iskolába járathatja csak. E munkából készült Pászítás, avagy az együttélés I-VI. és a Decolores című filmtanulmányunk. Lásd továbbá Szuhay, 2004 és Szuhay, 2006.

[7] A másodfok helyben hagyta az elsőfokú ítéletet, s végül is a köztársasági elnök gyakorolt kegyelmet, alapvetően a film hatásaként mentette fel próbaidőre Hajnit.




6. előadás: Kvalitatív adatok elemzése és értelmezése




6. A. A megalapozott elmélet: empíria és elmélet viszonya a kvalitatív kutatásokban (Feischmidt Margit)

Az empirikus társadalomkutatás célja a társadalmi jelenségek leírása, valamint jelentéseik és törvényszerűségeik értelmezése. Elmélet és empíria viszonya a tudományokban kétféle logikát követhet: a deduktív logikáét, amely a formális elméletekből indul ki, és az ezekből levezett hipotézisek empirikus tesztelésén keresztül erősíti meg, alakítja át vagy veti el az elméletet; vagy az induktív logikáét, amelynek értelmében a vizsgált jelenség empirikus megfigyelése a kiindulópont, és ennek elemzése nyomán jut el a kutató összefüggések felismeréséhez, majd elméleti konklúziók megfogalmazásához. A társadalomtudományokat, különösképpen a szociológiát, kisebb mértékben az antropológiát máig döntően a deduktív logikán alapuló megismerés határozta meg, e szakmák professzionalizálódásának múlt századi története a mind elvontabb elméletek és modellek irányába mutatott. A Volkskunde típusú klasszikus néprajz és bizonyos mértékben a szociológiai, antropológiai közösségtanulmányozás a megismerés induktív útját járta. Ugyanakkor az etnográfiai vagy szociográfiai munkák többnyire nem is léptek túl bizonyos jelenségek vagy közösségek leírásán. Kétségtelenül szükség volt rájuk, hiszen a társadalom mainstreamje, az akadémia és a politika számára egyaránt ismeretlen közösségeket és életformákat tártak fel. Mégsem gondoljuk, hogy elegendő a leírások hosszú és egymással összehasonlíthatatlan sorozatát produkálnunk, amelyet senki más nem ért, mint a szóban forgó földrajzi hely és a kérdés egyidejű specialistái.

 

Elmélettörténeti megfontolások

A társadalomtudományok fenomenológiai, illetve hermeneutikai fordulata utáni ismeretelmélete és az erre építő kvalitatív módszertan fel kívánja számolni ezt a dichotómiát. Követői azt vallják, hogy bizonyos partikuláris - vagyis egy helyre és időpontra jellemező - jelenségek leírására éppúgy szükség van, mint az ezekből kiinduló, ezeken nyugvó általánosabb érvényű értelmezések, állítások megfogalmazására. A hermeneutikai esetrekonstrukció nem az egyes esetek numerikus összevetésén keresztül jut általános megállapításokra, hanem az egyes eseteken belüli strukturális összefüggések alapján (Lewin, 1972). (Ennek értelmében az elemzés során felállított hipotéziseket először az egyes eseten belül verifikáljuk és falszifikáljuk, majd minden esetet a társadalmi mező általános szempontjai szerint összegzünk. Akár egy jó nyomozó, az egyes esetek szerkezetének összevetésével jutunk el a típusalkotáshoz. Hipotéziseink felállítását és ellenőrzését egyidejűleg végezzük el minden egyes elemzési lépésben (minden egyes biográfiai adat esetén) az abdukció elvének követésével (Peirce, 1981). Több, de kisszámú eset alapos összehasonlító elemzéséből indulnak ki azok is, akik szerint a cél olyan középszintű elméletek megalkotása, amelyek - a formális elméletektől eltérően - közel maradnak a vizsgált és leírt valóságokhoz, vagyis érvényességi körük szükségszerűen szűkebb, mint a legáltalánosabb elméleteké (sokan ezért középszintű vagy mezoelméleteknek hívják őket, míg mások helyi elméletekről - local multi-scale theory - beszélnek) (Lincoln, 1993; Denzin és Lincoln, 1994). Megvalósítani ezt úgy gondolták, ha

1. az elméleteket némiképpen háttérbe szorítják, hogy ne közvetlenül irányítsák a problémák megnevezését és értelmezését, mert

2. új felismerések csak akkor születnek, ha a megismerés a terepről/ből indul ki, és az empíriára alapoz. Vannak, akik kvalitatív teoretizálás gyűjtőnévvel illetik azokat a stratégiákat, amelyek a kvalitatív módszerekkel végzett adatfelvétel, az összehasonlító elemzés és a társadalomtudományos elméletalkotás összekötésére törekszenek.

 

A megalapozott elmélet (grounded theory) megalkotói azt a célt fogalmazták meg a kvalitatív kutatók számára, hogy amennyire csak lehet, tekintsenek el korábbi ismereteiken alapuló elméleti feltevéseiktől, az elméletre szükség van, de az csak akkor állja meg a helyét, ha megalapozott, vagyis konkrét empirikus kutatásokból indul ki, és következetes elemzésükre épül. Glaser és Strauss (1967) elsősorban az elemzésben látta a kulcsát annak, hogy az empíriából kiindulva az absztrakció grádicsain lépésről lépére haladva alkossanak elméleti értelmezéseket, illetve magyarázatokat. Abban azonban, hogy el tudja-e felejteni, vagy legalábbis zárójelbe tudja-e tenni a kutató előzetes ismereteit, amelyek a kutatás témájában való elméleti tájékozódását meghatározzák, sokan - minden okkal - kételkednek. Valószínűleg célszerűbb belátni, hogy vannak előfeltevéseink, ugyanakkor arra törekedni, hogy a terepmunkát és az adatfeldolgozást ne determinálják ezek az előfeltevések.

 

Emerson mások nyomán a szigorúan induktív és a szigorúan deduktív logika alternatívájaként fogalmazza meg, hogy a megismerés oda-vissza ingamozgásban legyen elmélet és empíria között, amelynek során a kiindulásnál jelen levő elméleti feltételezéseket a megfigyelés értelmében többször revideálják (Emerson, 2001, 284.). Az értelmezés azonban nemcsak az általános elmélet és a konkrét empíria között teremt kapcsolatot, hanem más hasonló esetekkel is kapcsolatban van, a velük való összehasonlítás az elméletalkotás egyik legfontosabb forrása. Az összehasonlítás során felismert hasonlóságok és különbségek nemcsak egy jelenségnek adott közegben való mélyebb megértését szolgálják, de azt is, hogy a jelenséget különböző társadalmi, gazdasági viszonyok között értsük meg. Az esettanulmány-módszer revízióján dolgozó - a maga módszerét kibővített esettanulmánynak (extended case method) - nevező Michael Burawoy ugyancsak azt gondolja, hogy a meglévő elméleteket nem lehet kiküszöbölni vagy elfelejteni, amikor a kutató terepre megy (Burrawoy, 1991). Az elméletekben, illetve a korábbi értelmezésekben felfedezett ellentmondások vagy hiányosságok éppen a kutatás legfontosabb iránymutatói, motivációi lehetnek. Ezáltal az esettanulmány-módszer egyszerre szolgálja konkrét helyekhez köthető problémák alapos megismerését, valamint korábbi elmélet(ek) vagy értelmezés(ek) kritikai ellenőrzését, felülvizsgálatát (critical test of existing theory: Burawoy, 1991; Emerson, 2001, 283.). Mind az elméletalkotás, mint az összehasonlítás szempontjából érdekes és hasznos, ha ugyanazon jelenségről egyszerre több helyen folyik összehangolt kutatás, amelyből a késő modern, globalizált világot és helyi olvasatok párhuzamos különidejűségét jól érzékeltető munkák születhetnek. (A módszer nevét, többterepű etnográfia - multi-sited ethnography -, George Marcus adta [Marcus, 1998]).

Konkrét esetek leírása és a társadalomtudományi elméletalkotás viszonya sajátos megvilágításba kerül Clifford Geertznél is, akinek sűrű leírás nevet viselő módszerét minden társadalomtudományi és bölcseleti diszciplínában mint a hermeneutikai megértés példáját tanítják (Geertz, 1994, 170-199.). Geertz elsősorban a modernista antropológiákkal, a strukturalizmussal, a kognitív antropológiával vitatkozva szögezi le, hogy az elmélet ebben a diszciplínában nem a maga ura, sűrű leírásoknak van alárendelve. Vagyis a leírást helyezi előtérbe, de egy új módját teremti meg, amely magában foglalja az értelmezést is. Azt a beszédfolyamatot értelmezi, amelyben a vizsgált jelenség helyi jelentése el van rejtve. Megközelítése mikroszkopikus - az antropológus falvakban kutat -, de az ott látott apró és jelentéktelen, vagyis csak helyi viszonyok között jelentékeny eseményeket „nagy dolgokról" kell vallatnia. Azt vizsgálja, hogy a leírt jelenségek, amelyeket gyakran társadalmi drámákként értelmez, mit mondanak el arról a társadalomról, illetve azon túl általában a társas életről. „Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag minőségi, erősen résztvevő jellegű és szinte megszálltan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érzékelhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra [...], jelentés. Így nemcsak az válik lehetővé, hogy realista módjára és konkrétan gondolkozzunk róluk, hanem - ami ennél fontosabb - az is, hogy kreatívan és képzeletgazdagon velük gondolkozzunk." (Geertz, 1994, 191.)

Sokan vallják, hogy új ötletek és meglátások általában az empíriából jönnek. A kérdés csak az, hogyan. Kétféle válasz adódik. Az egyik szerint egy sajátos analitikus tekintetre, elméleti érzékenységre van szükség ahhoz, hogy a terepen vagy a terepmunka adatai között érdekes gondolat, újszerű összefüggés felismerésére jusson a kutató. Vannak, akik azt mondják, erre születni kell. Az oktatás, különösen a módszertani oktatás azonban nem a zsenikkel foglalkozik. Kétségtelenül nehéz operacionizálni, hogy ezt a felismerő képességet hogyan lehet fejleszteni. A legbiztosabb útja az olvasás, olyan etnográfiai/szociográfiai tanulmányokat, monográfiákat tanulmányozzunk, amelyek szerencsésen ötvözik a leírást és a középszintű elméletalkotásra törekvő argumentációt.

Az értelmezés lényege a jó kérdésekben rejlik: olyan kérdéseket kell feltennünk az adatainknak, amelyek általánosító konceptusok irányába mutatnak; amelyek összefoglalják és rendet teremtenek az adatok között. Például: „Milyen általánosabb és analitikusabb társadalmi kategóriákkal írható le az előttem álló jelenség?" Célunk az, hogy a vizsgált, elemzett anyagban általánosabb, tágabb körben releváns társadalmi típusokat, folyamatokat, stratégiákat ismerjünk fel. Ezt kategóriák segítségével tudjuk megtenni, amelyek figyelmünket a szociológia/antropológia számára értelmezhető általános jelenségek irányába terelik, miközben - egy időre legalábbis - zárójelbe tesszük a vizsgált helyzetek történelmi, földrajzi és egyéb sajátosságait. (Lofland-Lofland, 1995, 159.). A kvalitatív adatokkal dolgozó kutatónak három forrásból származnak a kérdései: a hasonlóságok felismeréséből (valami, amit láttunk olyan, mint..., ahol a hasonló egy korábban már leírt, értelmezett jelenség vagy összefüggés); a kontrasztok, különbségek felismeréséből (az elemzendő eset különbségei egy korábban elemzettel, amelynek értelmezését ismerjük) és az analitikus típusok új variációjának felismeréséből (ami lehet strukturális viszony vagy ok-okozati összefüggés).

A második válasz arra a kérdésre, hogy miként juthatunk helyi és specifikus adatok alapján általánosan értelmezhető és releváns következtetésekre: az adatok következetes elemzése által. Florias Znaniecki 1934-ban kelt szociológiai módszertanában analitikus indukciónak nevezi azt a módszert, amelynek alkalmazásával szigorú és következetes módon lehet az empirikus adatoktól teoretikus megállapításokig eljutni (Znaniecki, 1934). Az analitikus indukciót Znaniecki megkülönböztette a statisztikai módszereket alkalmazó enumeratív indukciótól, de ugyanígy meg kell különböztetnünk azoktól a típusú ok-okozati összefüggésektől is, amelyek bizonyos jelenségeket, viselkedési formákat egyetlen vagy nagyon kisszámú változó függvényének tekintenek. Az etnográfusok, illetve általában a kvalitatív kutatók azon tulajdonságok összefüggő és általánosítható rendszerét szeretnék látni, amelyek a tanulmányozott közösségeket vagy szervezeteket jellemzik. Erényük épp abban rejlik, hogy több tényező bonyolult összefüggéseire tudnak rámutatni, amire a numerikus indukcióra épülő kutatások képtelenek.

 

Megalapozott elmélet

A grounden theoryt az analitikus indukció - mint módszertani ideál - egyik lehetséges megvalósításának tekinthetjük. Olyan kvalitatív technika, amely a valóság aprólékos megfigyelésére és az abból nyert adatok ugyancsak aprólékos elemzésre épül. Célja a társadalom egy-egy szűkebb jelenségét általános elméletekkel magyarázni, amely elméletek azonban nem eseten kívüliek, hanem az esetből származó adatok folyamatos és szisztematikus elemzésén alapulnak (innen a név is: grounded = megalapozott, theory = elmélet). A megalapozott elmélet a szakadékot próbálja áthidalni az empirikus kutatás (adatfelvétel) és a jelenségek átfogóbb és teoretikusabb magyarázata között. Egyfajta módszertani állásfoglalás azokkal a vádakkal szemben, amelyek a kvalitatív módszerű kutatást impresszionista, következetlen műfajnak titulálják, mely csak illusztratív esettanulmányokat képes produkálni. A megalapozott elmélet olyan technikákat fogalmaz meg és szervez rendszerbe, amelyek korábban implicite már benne voltak a kvalitatív vagy szöveges adatok kezelésében és elemzésében, de explicit integrálásuk semmiképp sem volt követendő követelmény. Az Anselm Strauss és Barney Glaser által 1967-ben megfogalmazott módszer elméleti alapjai az amerikai pragmatikus filozófián és a szimbolikus interakcionizmuson nyugszanak, azaz a kvalitatív módszereknek a Chicagói Iskola első nemzedékétől kapott tradícióját eleveníti fel.

A grounded theory azon a feltételezésen alapul, hogy az általánosság különböző szintjein megfogalmazott értelmezések fontosak a társadalmi jelenségek mélyebb megértéséhez, de azon is, hogy ezek az elméleti érvek ne szakadjanak el a cselekvések és jelenségek helyi értelmezéseitől. A módszerről kötetnyi értelmezést publikáló Katy Charmaz szerint megalapozott elmélet a következő támpontokat adja ahhoz, hogy a cselekedeteket jelentéseikkel együtt értsük meg:

1. az idézett személyek saját kijelentései cselekedetükkel kapcsolatban;

2. az érintettek nem explicit vélekedései, például érzelmi viszonyulása;

3. mások viszonyulása, vélekedése a cselekvőkről és a másokra való hatása;

4. a cselekvés látható következményei (Charmaz, 2001).

 

Az elemzés folyamata a megalapozott elmélet értelmében

A következőkben azt az elemzési módszert mutatjuk be, amelyet a megalapozott elmélet nyomán dolgoztak ki és alkalmaztak, eleinte csak ceruzával és papírral, majd az erre a célra kidolgozott számítógépes programok segítségével is. A szöveges és vizuális adatokat, interjúkat és megfigyeléseket írásban kell rögzíteni, és egységes, kezelhető formába hozni. A munka a nagyobb szövegkorpuszok felbontásával kezdődik, majd a szó szoros értelmében vett elemzéssel folytatódik, amely két stratégiát követ: a redukciót és a kontextualizációt. Az adatokat konceptuális keretekbe sűrítjük, bizonyos témákba rendezzük, amelyeket kategóriacímkékkel látunk el. Az elemzés első szakaszában célunk az empirikus anyagból kiindulva az elemzés kategóriáinak kidolgozása. A második szakaszban ezt a keretet vetítjük vissza a teljes szövegkorpuszra, illetve empirikus adatbázisra, soronként, a szöveg természetes és jelentések által meghatározott egységein keresztül haladva előre. Ezt hívjuk kódolásnak, de Strauss és Glazer kódolásról beszél mindegyik szakasz esetében, pontosabban annak három formájáról: nyílt kódolás (open codeing), axiális kódolás (axial coding) és szelektív kódolás (selective codeing).

A nyílt kódolás a kódolási folyamat kezdeti szakasza. Célunk, hogy az adatokhoz, többnyire az előttünk álló szöveg értelmes szegmenseihez, többrendbeli átolvasásuk nyomán fogalmakat rendeljünk. Ezeket jó kérdések, problémaérzékenység és jó felismerések nyomán tudjuk megfogalmazni. A kérdések egyaránt vonatkoznak arra, amiről beszélnek, ahogyan beszélnek róla, ahogyan cselekednek és vélekednek mások cselekvéseiről. Mérlegeljük, mi mit jelent az elhangzás, az elbeszélő élettörténetének és szűkebb környezetének kontextusában. Ahogy előrehaladunk a dokumentumban, egyes fogalmakat megtartunk (mert többször használtuk), másokat elvetünk. (Azzal nem kell foglalkozni, hogy mi igaz, és mi nem. „Mindent elhiszünk, és semmit sem.") A szövegeket aprólékosan elemezzük, sorról sorra haladva (általában úgy, hogy a sorok meg vannak számozva), mert csak ez az aprólékosság teszi lehetővé, hogy az empirikus adatok közelében maradjunk, miközben az analitikus kereten dolgozunk.

Az axiális kódolás során a kutató feladata az előbbiekben előállított kategóriák - nyílt kódok - közötti konceptuális viszonyok felállítása, kapcsolatot kell teremteni a kategóriák és különböző dimenzióik között. Arra keresünk választ, hogy egy bizonyos kategória mit tud elmondani a kutatás alapproblémájáról, illetve annak különböző részeiről, aspektusairól. Az axiális kódolás végén alapkategóriák és alkategóriák rendszere áll rendelkezésünkre, amelyek között összefüggéseket, kapcsolódásokat állapítunk meg.

A szelektív kódolás során az előző két lépés nyomán azonosított kategóriákat és alkategóriákat kódokként alkalmazva hozzárendeljük a szöveghez. Vagyis két rendszer között teremtünk megfelelési relációkat, a kódrendszerrel kifejezett analitikus keret és a szöveges és más dokumentumokat tartalmazó adatbázis között. (Azokat a kategóriákat, amelyek az axiális kódolás nyomán kimaradtak a rendszerből, már nem használjuk.)

Bízvást mondhatjuk, hogy ez a módszer nem sokban különbözik a tartalomelemzéstől. Annak szofisztikáltabb módszerétől, amely tudja kezelni és elemezni az implicit jelentéseket, valóban nem is különbözik jelentős mértékben. Egy fontos különbség mégis van közöttük: a megalapozott elmélet az analitikus indukció elvét a legkisebb szövegegységre is alkalmazni kívánja. A kódolás folyamata közben az elemző elméleti feljegyzéseket ír, analitikus értelmezéseit rögzíti. A memoírás az implicit jelentéseket és összefüggéseket boncolgatja az egyes szövegegységek és nem a teljes interjúk, még kevésbé a teljes szövegkorpusz szintjén. Az ún. memókba primer értelmezések kerülnek, amelyeket összeolvasunk, mielőtt hozzáfognánk a tanulmány vázlatának megírásához.

Mindez a következő lépésekben zajlik:

1. a teljes empirikus anyag többrendbeli átolvasása (általában nyomtatott verzión);

2. olvasás közben értelmezzük, hogy miről szól és mit jelent a szöveg, ezt a tartalmat, pedig bizonyos analitikus kategóriákban próbáljuk kifejezni;

3. a kategóriákból tematikus kódokat dolgozunk ki;

 

tematikus kódokat háromféleképpen lehet meghatározni:

a) induktív módon (leginkább így tanácsos);

b) más helyeken alkalmazott, feltételezésünk szerint bizonyos megkötésekkel itt is alkalmazható elméletek alapján;

c) az összehasonlíthatóság elve alapján más korábbi kutatások alapján.

Egy jó kód tartalmazza:

a) a címkét, a kód nevét;

b) a definíciót, hogy mire vonatkozik;

c) annak leírását, hogy miként lehet felismerni, hogyan lehet azonosítani (mi az, ami biztosan ide tartozik, és mi az, ami nem);

 

4. a kódokként használandó kategóriákat begépeljük, egységes formába hozzuk (pl. ne legyenek átfedések, inkonzisztencia);

5. az értelmezés kategóriái között megállapítjuk az összefüggéseket, felvázoljuk az elemzés konceptuális keretét - ez az, amit a megalapozott elmélet értelmében axiális kódolásnak hívunk;

6. indexáljuk v. kódoljuk a teljes szövegkorpuszt a fenti kategóriarendszerrel - ezt hívják szelektív kódolásnak. A kódolás közben még születhetnek új kategóriák, ezeket utólag be kell venni a rendszerbe;

7. egyes szegmensekhez szöveges értelmezéseket, vagyis memókat kapcsolunk;

8. az elemzett adatbázis többféle keresést tesz lehetővé, amelyek a készülő tanulmány empirikus alapját adják, pl.:

8.1. az egyes esetek, interjúk tematikus szerkezete (ki miről beszél és hogyan?) és összevetése az interjúalanyok biográfiájával;

8.2. a leggyakrabban használt kódok és a hozzájuk tartozó idézetek áttekintése;

8.3. a teljes adatbázisban való keresés bizonyos kódok, kódcsaládok, illetve kódkombinációk alapján.

Az archiválást, a kódolást és a kreatív keresést egyaránt meggyorsítják, valamint áttekinthetőbbé teszik a kvalitatív adatelemzésre kidolgozott számítógépes programok. E programok első nemzedékét még a nyolcvanas években dolgozták ki, és dos operációs rendszerben működtek (ilyen volt az ETHNOGRAPH és a NUDIST). Az újabbak, amelyeket a kilencvenes évektől dolgoztak ki, már windows-alapúak, sőt arra is alkalmasak, hogy képeket és hangdokumentumokat is felbontsanak, elemezzenek (ilyen az Atlasti és az N-Vivo). (További információk egy rövid összefoglalóban: Kelle, 2000, valamint a programok honlapjain keresztül, amelyekről általában demováltozatok is letölthetők: http://www.atlasti.de, http://www.qsrinternational.com/, http://www.qualisresearch.com/)

 

IRODALOM

Andreas Böhm (2000): Theoretisches Codieren: Textanalyse in der Grounded Theory. In: Flick, Uwe - Ernst von Kardoff - Ines Steinecke (Hrsg.): Qualitative Sozialforschung. Ein Handbuch. Rowohlts Enzyklopedie 475-484.

Burrawoy, Michael (1991): Ethnography Unbound: Power and Resistence in the Modern Metropolis. Berkeley - Los Angeles, University of California Press.

Denzin, Norman K. - Yvonna S. Lincoln 1994: Introduction: Entering the FIeld of Qualitative Research. In: uők (eds): Thousand Oaks. London, New Delhi, Sage Publications, 1-18.

Emerson, Robert M. (2001): Producing Ethnographies. Theory, Evidence and Representation. Contemporary Field Research, 281-316.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. és „A bennszülöttek szemszögéből": Az antropológiai megértés természetéről. In: Az értelmezés hatalma. Niedermüller Péter szerk. Budapest, Századvég, 170-216.

Gelencsér Katalin (2003): Grounded theory. Szociológiai Szemle, 1, 143-154.

Glaser, Barney Anselm Strauss (1967): The Discovery of Grounded Theory: Strategies of Qualitative Resaerch. Chicago, Aldine.

Huberman, Michael A. - Matthew B. Miles (1994): Data Management and Analysis Methods. Handbook of Qualitatve Research, 428-444.

Kelle, Udo (2000): Computergestützte Analyse qualitativer Daten. In: Flick, Uwe - Ernst von Kardoff - Ines Steinecke (Hrsg.): Qualitative Sozialforschung. Ein Handbuch. Rowohlts Enzyklopedie, 485-501.

Lofland, John - Lyn H. Lofland (1995): Analyzing social settings: A Quide to Qualitative Observation and Analysis. Belmont, CA, Wadsworth.

Manning, Peter K. - Betsy Cullum-Swan (1994): Narrative, Content and Semiotic Analysis. Handbook of Qualitatve Research, 463-478.

Marcus, George (1998): Ethnography in/of the World System: The Emergence of Multi-Sited Ethnography.  In: Ethnography Through Thick and Thin. Princeton, NJ, Princeton UP. 79-105.

Znaniecki, Florian (1934): The Method of Sociology. New York, Farrar and Rinehart.




6. B. Narratív biográfiai elemzés (Kovács Éva)

I. Elméleti megfontolások

 

Az élettörténetet elbeszélő, miközben arra tesz kísérletet, hogy az egyes eseményeket a saját létélményét hordozó egységes történetként mutassa be, önmaga és a Másik (jelen esetben az interjúer) elvárásai között egyensúlyoz, miközben a Másik elvárásait nem ismeri. Különösen akkor nem, ha az - mint az interjús helyzet esetében az interjúer teszi -, amennyire csak módjában áll, rejtőzködik. Az Én a Másikkal kapcsolatban is saját magára van utalva, arra, ahogyan a másikat elképzeli. Ügyelnie kell tehát arra, hogy ne csak a képzeletbeli Másik elvárásának feleljen meg, hanem hű maradjon önmagához is.

Az elemző nemcsak az Én felszíni szövegének, hanem a szöveg nyelvi megformálásán keresztül a megnyilatkozó lényének, személyes identitásának, identitása különböző arcainak megértésére is lehetőséget kap. Másfelől a nyelv közvetítette létélmény nem képzelhető el a közösség nélkül. Ahogy maga a nyelv, az emberi lét élménye is abból táplálkozik, s abba vezet vissza. Nem képzelhető el a közösségben teremtett és őrzött narratívák, mítoszok nélkül. Egyszerre személyes és közösségi tehát.

Mi tehát a narratíva? Kibontja, ugyanakkor el is rejti identitásunkat. A múltba néz, jövőből íródik, s a jelent teszi múlttá. Önmagunk szólalunk meg, s így szólítjuk meg az elképzelt Másikat is. Személyes és társadalmi egyszerre. Kívülről és belülről néz, belülről és kívülről íródik. A történetünket elbeszélő szövegben a létünket elismerő Másik által mutatkozunk meg. A beszélgetésben a nyelv a Másikkal való találkozás, a Másik és önmagunk megértetésének az eszköze. Az élettörténeti narratíva nyelve maga is e köztességben él: az Én és a Másik közötti közvetítést célozva szöveget hoz létre, mely önálló életre kel. A szöveghez közeledő szubjektum már hiába keresi benne a valaha volt elbeszélőt. Saját maga és a szöveg találkozásában új értelmek születnek, melyek vonatkoznak ugyan az elbeszélőre, de már nem csak róla szólnak. A megértésünkben keletkező új narratíva maga is szöveg, mely együtt hordozza az elbeszélőt, a nyelvben mutatkozó közösséget és önmagunkat. Megértésünk a Másikra való vonatkozásában fantázia, a mi fantáziánk arról, hogy mit érzett és gondolt a Másik akkor, amikor szövegét létrehozta, s mit korábban, amikor az elbeszéltek megestek vele. Fantáziánk arról, hogy mit éreznénk mi akkor, ha velünk történne meg mindaz, ami vele esett meg. Ennek kibontása hermeneutikai művelet.

A személyes emlékezés „mindenkor-enyémvalósága" (Husserl, 1972) nem állítható szembe a halbwachs-i kollektív emlékezet (Halbwachs, 1971) saját létet feltételező jelentésével. „Csakis az individuális tudathoz és az individuális emlékezethez mért hasonlóságában lehet a kollektív emlékezetet úgy felfogni, mint egy bizonyos csoport történelme szempontjából a jellegzetes események emléknyomainak összességét, azaz az emlékek mindenkor-enyémvalóságát csakis analogikus átvitel révén tágíthatjuk az emlékek mindenkor-miénkvalóságává." (Ricoeur, 1999, 56.)

Az eredeti módszer három kulcsfogalma: élmény, megélés és elbeszélés. Az interjú készítésekor az a törekvés munkál, hogy interjúalanyunkat „visszavigyük" az egykori élmény közelébe, hogy a szövegben az egykori perspektíva is minél inkább fellelhető legyen. A létrejött szöveg elemzésének célja megélt és elbeszélt élettörténet viszonyának megértése az interjúban megjelenő életesemények, illetve az interjú mint szöveg adta Gestalt összevetése révén.

A megélt és az elbeszélt történetnek az elemzésben történő mesterséges szétválasztása csupán elméleti konstrukció, mely a megértést segíti, hiszen a megélt élettörténet rekonstrukciójának alapjául szolgáló adatokat is az elbeszélő bocsátja rendelkezésünkre, így ezeket is ő válogatta ki a rendelkezésére álló anyagból: először akkor, amikor emlékezetében megőrizte, másodszor pedig akkor, amikor a megőrzöttek közül élettörténeti elbeszélésébe beleszőtte. Sőt a fogalom értelmezése is hagy kívánnivalókat maga után, hiszen a módszer, mely egyfelől nem tételezi egyfajta objektív igazság létét, s így kutathatóságát sem, a megélt élettörténet rekonstrukciójának során mégis a megélt (objektívnek tekintett) tényeken alapuló élettörténetet kívánja „megtalálni". E ponton azonban összeütközésbe kerül saját elméleti előfeltevésével: valójában pozitivista szemlélettel kíván egy hermeneutikai alapokon nyugvó eljárást alkalmazni, azaz a „fakticitás hermeneutikájává" egyszerűsödik. Hogy ezen ellentmondást feloldjuk, a megélt történetet mi az elbeszélő által felmutatott történetként, azaz tanúságtételként fogjuk fel. „Márpedig a tanúságtétel a lenyomat metaforájának hiányzó nyelvi dimenzióját ismerteti meg, tudatosítván, hogy a tanú beszéde arra vonatkozik, amit látott, és amit kér, hogy higgyünk el. Az esemény lenyomata tehát a beszéd és a hit által felváltott látás. [...] Az igazság kérdését, ennél fogva egyre inkább a valószerűségé váltja fel." (Ricoeur, 1998, 14., 17.)

Meddig juthatunk el az élettörténeti rekonstrukcióval? Aki a múlt mulandóságára adott replikaként arra vetemedik, hogy mások történetét értelmezze, valójában saját történetet alkot. Ahogy a megértés még a személyközi helyzetben is csak arra lehet képes, hogy elképzeljük azt a személyt, aki magunk volnánk a Másik helyében, sokkal inkább így van ez olyankor, amikor az eredeti elbeszélést a papírra vetett szöveg helyettesíti. Nem juthatunk el máshová, mint a Másik életének tényeivel ugyan rokon, de azzal azonosnak semmiképpen nem tekinthető történethez.

 

II. Az elemzési eljárás

II. 1. Biográfiaelemzés

Első lépésben a kronologikusan elrendezett eseményeket veszi sorra, majd felvázolja a további életpálya elképzelhető horizontját, miközben minden egyes eseményre úgy tekint, mint a horizonton megjelent lehetőségek közüli választásra. A korábbi életutat az újabb és újabb események fényében újra és újra számba véve hermeneutikai köröket jár be, hogy végül a maga számára rekonstruálhatóvá, megragadhatóvá tegye a megélt élettörténet mögött húzódó átfogó életrajzi konstrukciót.

 

II.1.1. Biográfiai adatok kigyűjtése

Példa: Mari biográfiája

    0.   Az anyai nagyanyja zsupptetős kunyhóban élt egy baranyai faluban.

  1. 1951 születés egy kis baranyai faluban. Nyolcan vannak testvérek.
  2. Gyermekkor: Édesapja munkája miatt többször költöznek.
  3. 1969-ig egy pusztán él a család a téesztől kapott szolgálati lakásban. Mari és a testvérei oda járnak iskolába. Apja is a téeszben dolgozik.
  4. Az apja többször fizikailag bántalmazza az anyját, néha Mari áll közéjük.
  5. Az apja börtönbe kerül, verekedésért.
  6. A szülők elválnak.
  7. Anyja egy másik faluba költözik a gyerekekkel, és koldulásból tartja fenn a családot.
  8. Két, fogyatékkal élő testvérét állami gondozásba adják.
  9. Apja kiszabadul a börtönből, és élettársához költözik egy közeli faluba.
  10. Mari bátyját és vőlegényét, aki nem cigány, behívják katonának. Egy határ menti faluban teljesítenek szolgálatot.
  11. 1969 Mari dolgozni kezd ugyanebben a faluban, a téglagyárban. A leányszállón lakik.
  12. Anyai nagyanya kunyhóját lerombolják, panelba költöztetik.
  13. Vőlegénye elhagyja.
  14. Az apja meglátogatja a téglagyárban.
  15. Az első fizetéséből malacot vesz.
  16. 1971 Megismer egy elvált, gyermekes férfit, aki szintén nem cigány.
  17. A férfi iszik.
  18. Közös lakásba költöznek a téglagyári kolónián.
  19. 1971 Szívbetegséggel kezelik.
  20. 1973 Teherbe esik.
  21. Nyolc hónapos terhesen leválik a lepénye, a magzat meghal.
  22. A kórházban a halott magzatot császármetszéssel veszik ki, a babát nem láthatja.
  23. Végrehajtanak rajta egy másik műtétet is. E műtét közben aláíratnak vele egy beleegyezési nyilatkozatot, amelynek a tartalmát nem ismertetik vele.
  24. A kórházban arra kérik, hogy egyezzen bele a baba elégetésébe, végül igent mond.
  25. 10 nap múlva hazatérhet a kórházból a kolóniára.
  26. Heteken keresztül nem mozdul ki a lakásból, egy játék babát öltöztet.
  27. Élettársa egész nap dolgozik.
  28. Elmegy a körzeti orvoshoz, aki azonban elzavarja, mondván a „bolondokat nem tudja meggyógyítani".
  29. Élettársa egyre többet iszik.
  30. Élettársa verbálisan bántalmazza, majd elhagyja.
  31. Családja időközben szétszéled.
  32. Hetvenes évek közepe: meghal az apja.
  33. Két testvére meghal.
  34. Hetvenes évek vége: depressziós lesz, a közeli kisvárosba jár pszichiátriai magánrendelésre.
  35. Állami gondozott testvérei megházasodnak, és a fővárosban élnek. Nem tartják a kapcsolatot.
  36. Egyre többet iszik.
  37. 1981 Hozzámegy egy munkatársához, aki nem cigány, a közeli kisvárosból származik, ott él a szüleivel. A lakodalmat a kolónián tartják. A lakodalom végén veszekedés tör ki a férj szülei és Mari között: Marit ismét lecigányozzák. A férje kiáll mellette.
  38. Apósát és anyósát három hónapig nem látja, aztán kibékülnek.
  39. Több kórházat is felkeres a megyében, hogy vizsgálják meg, miért nem esik teherbe. Sehol sem fogadják, állítólag a zárójelentésbe írtak miatt, amit azonban Mari nem ismer.
  40. 1980-ban a kórházban már nem is találják meg a zárójelentését.
  41. Végül megműtik, és akkor mondják meg neki, hogy két milliméter hosszan a petevezeték el van halva. Többször próbálkoznak méhátfúvással, de mindkét vezeték letapad.
  42. Bezár a téglagyár, a helyére műanyag-feldolgozó települ: mindketten ott dolgoznak tovább.
  43. Apósa és anyósa is meghal.
  44. Kilencvenes évek eleje: az örökségéből felújítják a lakásukat.
  45. Örökbe fogadnának egy gyermeket.
  46. A Gyámügy egy olyan kisgyermeket közvetít ki számukra, akinek az anyja cigány.
  47. Elállnak az örökbefogadási tervüktől.
  48. 2000 körül: Nőgyógyászati panaszokkal felkeresi a közeli kisváros kórházát (azt, ahol 1973-ban először is operálták). Az orvosok műtétet javasolnak. A műtét előtt kiderül, hogy az 1973-as zárójelentés mégis megvan a kórház archívumában.
  49. A műtét során „kipakolják", ezt csak a műtét után tudja meg.
  50. Négy hétig bent fekszik, ekkor tudja meg az orvostól, mi is az a sterilizálás. A zárójelentésből kiderül, hogy mindkét oldalon lekötötték a petevezetékét.
  51. A főorvos lebeszéli a feljelentésről, mondván, úgyis elévült már.
  52. Apja másik kapcsolatából előkerül egy féltestvére. Egyszer találkoznak, azóta nem tartják a kapcsolatot.
  53. Ma rokkantsági nyugdíjas, 42 800 Ft kap havonta.
  54. A férje alkalmi munkákból él.
  55. A közeli kisvárosba jár kezelésre az ízületeivel, illetve mentálhigiénés gondozásra.

 

 

II.1.2. Biográfiai adatok elemzése

II.1.3. A megélt élet rekonstrukciója a biográfia alapján

II.2. Tematikus mezőelemzés

A második lépésben a szöveg szerkezetét vizsgálva az elbeszélt élettörténetet, a jelen perspektíváját meghatározó konstrukciót keressük, hasonló hermeneutikai köröket írva le, mint a biográfiaelemzésben, de immáron a témák és elbeszélési módok váltakozása mentén felbontott elbeszélésszekvenciák (lásd a Mellékletet), nem pedig az életút kronológiájának sorrendisége szerint. Az elemző minduntalan azt a kérdést teszi fel magának, hogy az addigi szöveg szerkezete hogyan épül össze, és milyen lehetőségeket rajzol ki a folytatásra.

 

II.2.1. Interjúszöveg szekvenciákra bontása

 


Példa: Mari főnarratívája

Azért vagyunk itt, mert a telepiek életét szeretnénk megismerni. Arra szeretném Marikát is kérni, hogy mesélje el az élettörténetét.

 

Hát hogy kezdjem el, mivel ---- nem is tudom, mivel kezdjem ---- hát kérdezzen és akkor talán könnyebb lesz ----

 

Hát ahonnan jólesik ---- Minket a teljes élete érdekel

 

Hát én nagyon-nagyon lentről kezdtem el az életemet --- nagyon rossz családi körülményekbe nevelkedtem föl ---, és 18 éves koromig _________pusztán laktam és onnan kerültem ide _______ra -- a lányszállóra, a téglagyárba jöttem ide dolgozni, itt dolgoztam, amíg le nem rokkantságiztak. Közbe hát ugye ezek voltak még, hogy a Műanyag vett át bennünket, meg mi is jött utána, -- Műanyag? igen, az vett át bennünket utána -- és onnan mentem rokkantságira. Most akkor nagy vonalakba azért ugye elmondtam (nevet).

 

Hát azért sokkal részletesebben is elmesélhetné

 

Hát mint ahogy említettem is, nagyon rossz körülmények között éltünk otthon, apám ütötte-verte anyámat, nagyon rossz körülmények között --- nem kívánom senkinek sem ezt az életet. Apám akkor bekerült a börtönbe verekedésért, anyám nevelt bennünket, voltunk nyolcan testvérek. És akkor tényleg úgy nevelt bennünket, hogy elment a faluba és akkor --- házról házra járt, és így nevelt bennünket. El akartak vinni bennünket állami gondozóba, és akkor azt nem engedte, szóval nagyon mostoha körülmények között nevelkedtünk föl, se cipőnk, se ruhánk nem volt, jóformán még ennivalónk sem volt, tehát ezt tisztelem az anyámban, hogy megtehette volna, hogy más utat válasszon, de nem választott más utat, hanem inkább így tengődött lengődött, és fölnevelt bennünket, már ahogy tudott, a maga kis problémájával, gondjával. ---- Utána ugye szétszéledt a család, és mindenki éli a maga kis életét--- De az egyik jobban, a másik még rosszabbul (nevet), szóval mindegyikünk más-más életet él. A család valahogy nem tart össze, nem tartanak össze már a testvérek. A legidősebb nővérem, aki meghalt, azt nagyon szerettem, annak agydaganata volt, és az abban halt meg--- az egyik alkoholista lett, a testvérem, a másik meg, szóval mindegyiknek van valami problémája, és azért a testvérek valahogy nem is tartanak össze. Most anyám is ott van, egyedül van, próbáltam egyszer, elhoztam ide, tavaly, vagy azelőtt volt? Most nem is tudom, elhoztam ide magamhoz, hogy itt legyen nálam, de nem lehet vele. Ugye annyira ki van borulva már ő is idegileg, de nem is csodálkozom rajta, mert olyan előzményei voltak ugye ennek az egész dolognak, korábban vártuk azt, hogy ki fog bukni idegileg, már hogy ilyen mostoha körülmények között nevelt föl bennünket, sajnálom, de nem lehet vele kijönni. Itt volt, akkor azt mondta, moslékot főzök, most ugye, mert, ő ilyen, na hát a betegségéből kifolyólag, mert agykoponya-elmeszesedése van, meg ilyen, szóval nem a konkrét dolgokért. Épp tegnap telefonált, hogy most ő is itt van _________ban, szegény, jár most kezelésre, nekem is kell mennem, mert én is, most vettek föl, _________ra, kezelésre kell mennem az ízületeimmel, hát majd fognak értesíteni, hogy mikor. Hát most vagy telefonon fognak értesíteni, vagy postai úton fognak értesíteni, hogy mikor kell mennem. Nem tudom, mit mondhatok még ezzel kapcsolatosan (nevet).

 

Milyen emlékeket őriz ebből a gyerekkorból?

II.2.2. Élettörténeti elbeszélés szerkezetének elemzése

Példa: Szekvencialista

                       

Hossz

Típus

Tartalom

6

Kérdés

Hogy kezdjem el

6-7

Kérdés

Kérdezzen

9

Válasz

Ahonnan jólesik

11

Evaluáció

Nagyon lentről kezdtem az életem

11-12

Evaluáció

Nagyon rossz körülmények között

12

Tudósítás

18 éves koráig Körcsönyepusztán élt

12-14

Tudósítás

Utána Drávaszabolcs, lengyár, míg le nem rokkantságizták

14-15

Tudósítás

Utána még Mezőgép, Drávafém

16

Lezárás

Most akkor elmondtam az életemet

18

Kérés

Mesélje el részletesebben

20-21

Tudósítás + evaluáció

Rossz körülmények: apja verte az anyját

22-24

Tudósítás

Apja börtönbe kerül, anyja neveli őket kéregetésből

24-29

Tudósítás + evaluáció

Anyja nagyon nehezen nevelte őket, de nem adta mégsem állami gondozásba, s ezért tiszteli

29-34

Tudósítás + evaluáció

Testvérekről, s hogy nem tartanak össze

34-41

Történet + evaluáció

Anyja egyszer meglátogatja, de nem jönnek ki

42-45

Tudósítás

Anyját is őt is Harkányban kezelik, most is menni fog

45-46

Lezárás

Hát ennyit mondhatok

48

Kérdés

Gyermekkor

 

Gyakorlatok

  1. Az elbeszélő életének egy bizonyos szakaszáról történeteket beszél el, míg egy másikról csak argumentál. Mi lehet ennek az oka?
  2. Mit jelenthet az, ha az elbeszélő egy élményét épp csak megemlíti, s nem mesél róla részletesen?
  3. Mit jelenthet az, ha az elbeszélő teljes részletességgel leírja azt a környéket, ahol lakik, a munkahelyet, ahol dolgozik, pontosan elmeséli a hétvégi napirendjét, de nem mond történeteket?
  4. Az elbeszélő a saját életéről csak tudósít, míg a gyereke/szülője/házastársa életéről történeteket mond. Mit jelenthet ez?

 

II.2.3. Tematikus mezőelemzés: az elbeszélt élet rekonstrukciója a szöveg alapján

 

III. Megélt és elbeszélt élettörténet ütköztetése: finomelemzés

A megélt és az elbeszélt élettörténeti konstrukciók egybevetése révén megmutatkoznak az események, illetve az elbeszélés szerkezete által kirajzolódó Gestalt különbségei. Ezek magyarázatához a módszer harmadik lépésben a szöveg mélyebb rétegeinek elemzését, a felmerülő, majd újra lemerülő témák rajzolatát hívja segítségül - rekonstruálja az egyes kulcsesemények szövegszerű elbeszéléséből az élmény eredeti megélését. A finomelemzés az addigi interjúkiértékelési lépésekben nyert hipotézisek - mind a megélt élettörténet biográfiai jelentéseinek, mind az interjúalany biográfiai összképének és összértékelésének - ellenőrzésére szolgál. Továbbá lehetővé teszi az életrajzi elbeszélés korábbiakban nem tisztázott mechanizmusainak és szabályrendszerének feltárását. A szövegrészek kiválasztása a finomelemzés számára egyfelől a korábban nyert struktúrahipotéziseken, másfelől olyan szövegrészek meglétén alapul, amelyek addig megoldatlanok, kiértékelhetetlenek maradtak. Pl. a szöveg- és tematikus mező elemzésnél kinyert tematikus mező legyen: „rossz sorsom a náci-szüleim miatt". Ekkor olyan szövegrészeket kell keresnünk, amelyek további lehetséges tematikus mezőkhöz és ezzel más lehetséges biográfiai összértékeléshez vezethetnek (pl.: szeretetteli szülői kapcsolatokról szóló elbeszélésrészeket). A finomelemzés abban tér el az eddigi lépcsőfokoktól, hogy itt az egyes szövegrészek, kijelentések dekontextualizálása áll előtérben. A finomelemzés során egy-egy kijelentés minden lehetséges kontextusát felvetjük, amely a normalitáselvárások szerint „értelmes" lehet. Szekvenciáról szekvenciára, kijelentésről kijelentésre egyre több bomlik ki szöveg belső kontextusából. Az elemzés lezárásakor, a korábbi kiértékelési lépésekre alapozva szembeállítjuk az itt nyert hipotéziseket, egyrészt a biográfiai önbemutatás összkontextusával, másrészt a megélt élettörténet „Gestalt"-jával.

 

Melléklet: Szövegszekvencia-típusok

I. ELBESZÉLÉS: múltbeli eseménysor egyes szám első személyű előadása. Tényszerű vagy fiktív események sora, melyek időbeli vagy oksági összefüggésben állnak egymással. Altípusai: tudósítás, történet, epikus és drámai elbeszélés, külsőleg átélt történet, mellékelbeszélés, evaluáció, visszatekintés és előretekintés, beszúrás (mint háttérinformáció).

I.1. Tudósítás: rádiótudósításhoz hasonló „gyorsított" elbeszélés, melyben igen kevés árnyaló részlet szerepel. Az események, helyzetek kidolgozatlanul, felsorolásszerűen jelennek meg.

I.2. Történet: kiemelkedő esemény árnyalt, részletezett előadása. Meghatározott időhöz és helyhez kötődik.

I.3. Epikus elbeszélés: olyan elbeszélés, amely sok „expanzióról" számol be. A konkrét eseményidők a „felnagyításon" keresztül elvesznek, kihullanak az elbeszélésből, s a narratíva a fő eseményszálra korlátozódik, míg a konkrét események összesűrítődnek. (Pl. „csak mentünk, mentünk tovább, utaztunk egyik faluból a másikba, pihenő, megállás nélkül...")

I.4. Drámai elbeszélés: olyan elbeszélés, melyben több eseményszál egy közös helyzetben fut össze.

I.5. Külsőleg átélt történet: olyan eseménysor történetszerű elbeszélése, amely nem az elbeszélővel történt meg.

I.6. Mellékelbeszélés: a fő eseményszálhoz nem tartozó elbeszélés, melynek szerepe az, hogy a magyarázatokat plauzíbilisabbá tegye.

I.7. Evaluáció: magyarázat az elbeszélésen belül. Értékeli, esetleg értelmezi az elbeszélt eseményt, helyzetet. Legtöbbször bevezeti az elbeszélésszekvenciát, amelyre vonatkozik (pl. „aztán történt valami igencsak különös dolog"), de be is ágyazódhat egy történetbe, vagy lezárhatja azt (pl. „ez igen különös volt").

I.8. Beszúrás: történeti, földrajzi stb. információk, melyekkel az interjúalany a kérdezőt kívánja tájékoztatni.

II. LEÍRÁS: alapvetően statikus mivolta különbözteti meg az elbeszéléstől. A benne elbeszélt események „befagynak", a cselekmény érdektelenné válik, valójában egy (helyzet)képet tár elénk. Ebbe a főtípusba soroljuk a tömörített helyzetet is, melyben mélyen megélt események sűrűsödnek össze egy helyzetbe, melyet általában visszatérő elemek írnak le.

III. MAGYARÁZAT: általánosító tartalmú, érvelő-értelmező szövegrész, mely mind az elbeszélésszekvencián belül (ekkor nevezzük evaluációnak), mind azon kívül előfordulhat. Ide soroljuk a rejtett magyarázatot is, melyben az általánosítás egy történeten, leíráson keresztül, illetve más szájába adva jelenik meg.

IV. KISZÓLÁS: az interjúalany szövegét megszakítva személyesen szólítja meg az interjúert, megerősítést kér, visszakérdez stb. (pl. „maga is tudja", „ugye?", „biztos hallotta már" stb.).

V. EGYÉB szövegszekvenciák: melyekben az interjúer szólal meg

V.1. Kérdés: melyet az interjúer tesz fel.

V.2. Kérdezői megerősítés: pl. „ühüm", „igen", „ahogy gondolja" stb.

 

IRODALOM

Halbwachs, Maurice (1971): Az emlékezés társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. Budapest, KJK, 124-131.

Husserl, Edmund (1972): Válogatott tanulmányai. Budapest, Gondolat Kiadó.

Ricoeur, Paul (1999): Emlékezet - felejtés - történelem. In: Thomka Beáta - N. Kovács Tímea: Narratívák 4. Budapest, Kijárat Kiadó.

Ricoeur, Paul (1998): La marque du passé. In: Revue de métaphysique et de morale, 1.

McIntyre, Alasdair: Az erény nyomában. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 289-291.




6. C. A diskurzuselemzés módja és értelme (Glózer Rita)

A különféle társadalmi és kulturális jelenségek szövegeken keresztül történő tanulmányozása többnyire abból a feltételezésből indul ki, hogy e szövegek tartalmának megértése, keletkezésük és sorsuk nyomon követése elvezeti a kutatót a számára fontos történelmi, társadalmi és kulturális összefüggések felismeréséhez. A hagyományos történettudomány és a filológia különféle ágai ebből kiindulva a szövegek élettörténetének és közvetlenül hozzáférhető tartalmának feldolgozásán fáradoznak. A társadalomtudományok számára azonban a 20. században lezajlott nyelvi-hermeneutikus fordulat következtében egyre fontosabbá vált a szövegek rejtett, közvetlenül nem hozzáférhető tartalmának rekonstruálása, szövegszerveződési összefüggéseinek feltárása. A filozófiában, a szociológiában és a nyelvtudományban lezajlott paradigmaváltás következtében a társadalomkutatók a nyelvi szövegeket többé nem az objektív valóság tükröződéseinek, puszta dokumentumainak tekintették (tekintik), hanem egyre inkább a nyelv által felépülő társadalmi világ empirikusan is megragadható, vizsgálható közegének. A társadalomban létező ember a nyelv segítségével jelentéseket hoz létre, ezáltal maga alakítja a valóságot, mely így értelmezésének eredménye (vö. Geertz, 1994). A nyelv által megteremtett valóság (szövegvalóság, lásd Szabó, 1998, 282.) sajátos struktúrái, belső logikája, szerveződési szabályszerűségei, stratégiai funkciója és szimbolikus ereje folytán a maga empirikus valójában válik kutatási tárggyá, mégpedig hermeneutikus, azaz a rejtett értelem megfejtésére törekvő módszertani elveket követve. E rejtett értelem egyfelől a nyelvet használó egyén önkéntelen és tudattalan pszichés működésének, másfelől társas jellegű törekvéseinek, társadalmi szintű stratégiáinak eredményeként jön létre. Az egyén a szövegek által hozza létre, formálja meg saját szubjektivitását, illetve társas viszonyokat, helyzeteket teremt és kezel. De hol vannak jelen a szövegekben ezek a szubjektív és szociális tartalmak, hogyan férhetünk hozzájuk? A szövegek megformálása mindig választások sorozatának eredménye: a szerző[1] választ a különféle rendelkezésére álló nyelvi (grammatikai, szintaktikai, szemantikai, stilisztikai, pragmatikai stb.) és poétikai formák, megoldások között. E választásokat és az egyes mozzanatok előfordulásának kombinációit, gyakoriságát a szövegközpontú társadalomtudomány nem tekinti véletlennek vagy esetlegesnek, hanem az említett szubjektív és szociális jelentőségű tartalmak kifejeződési formáit látja bennük. Ha tehát e szimptomatikus választások minőségi és mennyiségi jellemzőit megvizsgáljuk, közelebb kerülhetünk a valóságteremtő nyelvi gyakorlatok lényegéhez.

A társadalomtudományokat nem csupán az elméleti alapvetést, a tudományos szemléletmódot tekintve befolyásolta a lezajlott nyelvi-hermeneutikus fordulat, hanem radikális változásokat idézett elő a kutatásmódszertan terén is. A paradigmaváltás hatására átalakult a tudományos tény fogalma: a nyelvközpontú társadalomtudomány számára a vizsgálandó tényt „már nem a - tudattól független - objektív állapotok, intézmények, cselekvések jelentik, hanem a tudatban, nyelvben, a beszédben, a szövegben interpretált objektív valóság, vagyis az empíria mint konstrukció" (Szabó, 1998). Mindennek alapját egy hermeneutikus szemlélet adja, mely a valóságot értelmezendőnek tekinti, jelentését nem nyilvánvalónak, kibontandónak. Ez a megismerendő társas valóság a kutató számára már nem kínál eleve adott és vitathatatlan igazságokat, ezért az értelmezés nem törekedhet kizárólagosságra és egyedüli érvényességre. A nyelvi fordulat hatására a tudományos igazság fogalma is átalakul: a nyelvközpontú elemző-értékelő módszerek az igazságot immár hatalmi kategóriának tekintik, és azt vizsgálják, mely szereplők hogyan igyekeznek különféle diskurzusok és narratívák révén magukat az igazság birtokosaiként feltüntetni.

A megnyilatkozások, szövegek tehát rejtett tartalmakat hordoznak: felfejtésüket, rekonstruálásukat szolgálják egyebek mellett a különféle tartalomelemző eljárások. Ezek egyik nagy előnye, hogy nagy mennyiségű, adott esetben terjedelmes szövegek szisztematikus feldolgozására és a kapott adatok hatékony kezelésére alkalmasak. E módszerek sokféleségén belül is megjelenik a kvantitatív-kvalitatív dilemma: arányokra, mennyiségi összefüggésekre, változási trendekre vagyunk kíváncsiak, vagy inkább jelentésekre, értelmezésekre, stratégiai törekvésekre. A kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzés ugyanakkor egyazon mozzanatra épül, a kódolás valamilyen formájára. Az eljárás során a szöveg tárgyi szintjéhez képest absztrakt kódkategóriákat képezünk, és ezekbe soroljuk be az odaillő szövegrészeket, így kapjuk meg a szövegnek az eredeti lineáris szerkezettől eltérő, sajátos logikai-értelmi (mély)struktúráját. Az egyes kódolási kategóriákba sorolt szövegegységeket, halmazaikat azután különféle kvantifikáló vagy értelmező eljárásoknak vethetjük alá. A tartalomelemzés olyan sokoldalú kutatási módszer, melyet gyakran egyéb, komplexebb kutatási eljárásokban is eredményesen alkalmazhatunk, így például hasznos segítséget jelent különböző diskurzuselemző projektumok megvalósításakor. A diskurzusok kritikai vagy genealógiai elemzése során (lásd alább) kialakult értelmező jellegű hipotézisünket konkrét tartalomelemző folyamatra lefordítva operacionalizálhatjuk a kutatási programot, vagyis szisztematikus elemző lépések segítségével megbízható és követhető módon tudjuk feltárni a szövegek mélyszerkezetét.

Mi a diskurzuselemzés lényege? Ez a kutatási szemlélet és módszer a szövegek társadalmi előállítását valóságteremtő gyakorlatként fogja fel. A diskurzuselemzés alapelve, hogy amikor a nyelv segítségével az igazságot megjelenítjük, az igazság nem valami eleve adott, ami a nyelv közvetítésével válik láthatóvá. Valójában a nyelv révén tudjuk megteremteni és kifejezni szubjektivitásunkat, általa vagyunk képesek társadalmi tevékenységeket kifejteni, hatalmi relációkat kialakítani (Carver, 2004, 144.) A közösségben élő egyén a másoknak elmondott vagy leírt szövegei révén, különféle interakciók során interszubjektív szociális világot teremt maga köré. Szövegekből, interakciók során szerveződik az egyéni életvilág, a család, baráti kör, munkahelyi és szakmai közösség, a társadalmi nyilvánosság különböző szintjei, a politika vagy a vallás szférája - így ezek elemzésére a diskurzuselemző módszer jól alkalmazható. A társas valóság jelentéstulajdonító és értelmező folyamatok során jön létre, ezért vizsgálat tárgyává tehetők a felmerülő értelmezések, az ezek érvényesítésére szolgáló stratégiák, szövegszervezési módok, a diszkurzív gyakorlatok eredményeként létrejövő társas viszonyok. Amikor diskurzuselemzést végzünk, kizárólag szövegeket vizsgálunk, hogy megértsünk bizonyos társadalmi jelenségeket, összefüggéseket.

Milyen lehetőségei vannak a társadalomkutatónak, amikor a diskurzuselemző módszert választja? Csigó Péter egyik esettanulmányában (Csigó, 1998, 122.) az eljárás alapvető dilemmájára mutat rá. A hagyományos tudásszociológiai módszer alkalmazásakor a kutató egy előre feltételezett szociológiai kategória (például valamely ideológia) jeleit igyekszik a szövegben fellelni, vagyis feltételezi egy mögöttes valóság létezését, és a diskurzus megvalósulásában ennek dokumentumát látja. Ez esetben a különböző nyelvi formákat ideológiák, hatalmi viszonyok, tudásformák jelenlétére vezeti vissza, kauzális magyarázatok megfogalmazására törekszik. A másik lehetséges eljárás során nem jelölünk ki ilyen előzetes kategóriát, itt a cél a diszkurzív mező struktúrájának leírása. A kauzális magyarázat keresése helyett a leíráson alapuló megértés szándéka vezeti a kutatót: a diskurzusban megjelenő alternatív tudásformáknak, az őket alkotó kijelentések rendszerének, az általuk hordozott kimondatlan előfeltevéseknek, valamint az ezeket megjelenítő szereplőknek és stratégiáiknak azonosítása. A strukturális diskurzuselemzés a vizsgált diskurzus struktúráját interpretálja, nem kell lemondania a diszkurzív mező egészének leírásáról (ami a tiszta kauzális összefüggések vázolásának az ára lehet a másik módszer esetében), így mód nyílik e mezőn belüli különféle versengő jelentésadások komplex terének bemutatására.

A jelentésadás a diskurzusok egyik alapvető szervezőelve, amely már akkor tetten érhető, amikor azt vizsgáljuk: miről is folyik a diskurzus. A diskurzus témája, tárgyai ugyanis sohasem eleve adottak, objektívek, mindig az említett jelentésalkotó nyelvi gyakorlatok során jönnek létre. Michel Foucault francia filozófus érzékletesen mutatta be, miképpen hozták létre az élet számos területére kiterjedő diskurzusok olyan fogalmak modern értelmezéseit, mint például a téboly vagy a szexualitás (Foucault, 1999-2001 és 2004; Kiss, 1995). Heller Ágnes, Némedi Dénes és Rényi Ágnes egyik kutatása (Heller-Némedi-Rényi, 1990a és 1990b) hazai sajtóviták szövegeit elemezve azt követi végig, hogy az - ötvenes évektől kezdve mintegy 30 éven át, több hullámban zajló - úgynevezett népesedési vita résztvevői a mindenkori aktuális társadalmi-közéleti kontextusra reagálva, és egy bizonyos értelmiségi csoport (a népi írók) önmegjelenítését szolgálva hogyan alakították a népesedés témájának értelmezését. Mindkét említett példa arra hívja fel a figyelmet, hogy a diskurzusok központi témái sajátos hatalmi-pozicionális törekvésektől vezérelve, különféle kulturális építőkövekből, adott társadalmi szituációkra és állapotokra reagálva konstruálódnak meg.

A hatalmi törekvések jelentőségét a diskurzusok szerveződését illetően az a körülmény alapozza meg, hogy a nyilvános megszólalásoknak gyakran valamilyen tétjük van: a megszólalók igényt formálnak egy téma legitim birtoklására (annak elismertetésére, hogy egy kérdésben kompetensek, méltóan képviselik) (Heller-Némedi-Rényi, 1990a és 1990b). Az értékes téma birtokbavétele révén közvetve különféle nyereségekre lehet szert tenni (az értelmiségi mezőben elfoglalt hely, presztízs, tekintély, intézményes pozíció). A szimbolikus előnyök birtoklására, megszerzésére való törekvés az esetek többségében nem tudatos, de stratégiai jellegű. Ebből adódóan a közéleti viták gyakran eleve politikai tartalmúak, a különböző társadalmi csoportok közti vetélkedés, kiegyezés, szövetkezés vagy elhatárolódás terepét alkotják. Bourdieu megfogalmazása szerint a politikai tárgyú vitákban a diskurzus tétje a társadalmi világ képének formálása (Bourdieu, 1987). A politikai életet szerinte a kereslet-kínálat logikája jellemzi, mert azok az erőforrások, amelyekkel a politika a társadalmi világ képét alakítja, nincsenek egyenlően elosztva. A politikai mezőben olyan termékek termelődnek, melyeknek a választópolgár a „fogyasztójuk", ezek a termékek a társadalmi világ kifejezésének és észlelésének eszközei (ennyiben korlátozzák, cenzúrázzák a társadalmi világra vonatkozó értelmezések körét, megvonják a legitim, lehetséges értelmezések határát). „A politikai harc, amely a szakembereket szembefordítja egymással, nem egyéb, mint annak a jelképes harcnak a leggyakoribb formája, amelyet a szakemberek - a társadalmi világ szemléletének megőrzése vagy átalakítása révén - a társadalmi világ megőrzéséért vagy átalakításáért vívnak." (Bourdieu, 1987, 112.) Ezért a társadalmi világgal kapcsolatos eszmék termelését (a politikai diskurzusokat) a hatalom logikája hatja át. A politikus (megbízott) és a választó (megbízó) közötti megbízás aktusa valójában választás a megbízottak által felkínált politikai termékből, amelyek percepciós kategóriák, értelmezési rendszerek, a társadalmi világ észlelésének és értelmezéseinek eszközei. A társadalmi világ tehát elrendezésre vár: ahhoz, hogy az egyén számára saját logikával bíró rendszerré álljon össze, legitimnek, normálisnak és igazságosnak kell tűnnie. A politikai diskurzusok témái tehát nem objektíve létező témák, hanem a politikai erők jelölik ki, mi válhat azzá.

A politika világán túl a nyilvánosságról általában is elmondható, hogy az ott megjelenő témák nem „természetesek", készen adottak, hanem kidolgozásra szorulnak, ez pedig bizonyos határok megvonását jelenti: mi tartozik a tárgyhoz és mi nem, mi releváns, mi nem, mi mivel van kapcsolatban. Heller és társai az említett kutatás (Heller-Némedi-Rényi, 1990a, 1990b) során ezt a jelenséget két szinten igyekeztek megragadni: egyfelől a témák belső megszervezését, a fontos és kevésbé fontos elemek elkülönítését, az értékhangsúlyok kialakítását vizsgálták (ezt nevezik témakonstrukciónak), másfelől pedig a témák egymáshoz kapcsolását. Az egyes témák ugyanis nem önmagukban állnak, hanem végtelen számú másikkal kapcsolódhatnak össze különféle módokon, ez egyben válogatást és döntést is jelent.[2] A témák konstruálása gyakran lényegében rekonstrukció: valamely korábban már létezett téma újbóli elővétele, átalakítása, újrakonstruálása. Ez az újrakonstruálás, mint a hatalomért folyó szimbolikus közdelem, mindig egy történetileg kialakult tematikus térben folyik.

Milyen eljárásokból, konkrét lépésekből épül fel, hogyan zajlik egy diskurzuselemzés? Foucault egyik legismertebb előadásában (Foucault, 1998) úgy fogalmaz, hogy a diskurzusok kutatására kétféle út nyílik. A kritikai irány követői igyekeznek leleplezni a diskurzusok sajátos létmódját: felhívják a figyelmet a kizáró, kisajátító eljárásokra, és azt vizsgálják, hogy ezek milyen sajátos érdekeket és hatalmi törekvéseket szolgálnak. A genealógiai elemzésre vállalkozó kutatók ugyanakkor megpróbálják azonosítani és leírni az észlelt diskurzusokat, megragadni egyedi azonosságukat. Az előbbi irányzat legismertebb követőit ma kritikai diskurzuselemző (Critical Discourse Analysis) iskolaként ismeri a tudományos közösség (Teun van Dijk, Norman Fairclough, Ruth Wodak munkái a legjelentősebbek). A Foucault által javasolt genealógiai eljárás (archeológiai módszer, lásd Foucault, 2000a, 2001) alkalmazására ez idáig inkább csak egyedi próbálkozások születtek, itt érdemes az eredeti programot felidézni. A francia filozófus úgy látja, hogy a diskurzusok egyedi azonossága nem ragadható meg sem tárgyuk, sem stílusuk, sem fogalmaik vagy a bennük foglalt vélekedések egységessége révén, merthogy a diskurzusok koherenciáját nem ezek adják. Ehelyett azt javasolja, hogy az említett területeken belüli szórás, diszperzió felől próbáljuk megragadni a diszkurzív egységeket. Azaz szerinte nem feltétlenül, vagy jellemzően nem azok a szövegek alkotnak egy-egy diskurzust, amelyek egy adott témáról, azonos stílusban, azonos fogalmakkal, azonos nézeteket képviselve szerveződnek, hanem azok, amelyek tárgyai, megállapításai, fogalmai és a hátterükben formálódó stratégiai törekvések egy adott, jól meghatározható térben oszlanak el, sajátos szabályok szerint variálódnak. Foucault szerint ezt a négy szinten megvalósuló variációs szabályt kell leírni ahhoz, hogy egy diskurzust azonosítani tudjunk. A cél tehát, hogy megadjuk azt a szabályrendszert, amely a tárgy, a kijelentésváltozatok, a fogalmak és a stratégiák mezején belüli szóródást szabályozza. A vázolt szabályrendszer a sajátos foucault-i fogalmi építményben a pozitivitás elnevezést kapja. Az elemzés lépéseinek tehát a vázolt konstrukció szintjeit kell követnie. A tárgyképzés vizsgálatakor fel kell tárni az egyes tárgyak felbukkanásának alapvető felületeit, le kell írni az elhatárolás fórumait, és elemezni kell a megkülönböztetési rácsokat (melyek alapján elkülönítik, megkülönböztetik, osztályozzák a különféle tárgyakat). A kijelentésváltozatok képzésének elemzésekor (ahelyett, hogy egy alany egységére próbálnánk visszavezetni azokat) le kell írnunk, ki beszél, milyen intézményes helyeken, és mi a pozíciója. A kijelentésmező (azaz a fogalmi háló) esetében szerveződési elvének vizsgálatát kell elvégeznünk: a kijelentések egymásra következésének, együttélési viszonyainak és a különféle beavatkozási eljárásoknak (újraírási és átírási technikáknak, fordításoknak) a bemutatása révén. A stratégiai mező vizsgálatakor elméleti választásokat kell bemutatnunk, a beszéd töréspontjait, körülményeinek ökonómiáját. Foucault szerint a modernitás elburjánzó diskurzusainak ily módon történő leírása váltja fel az eszmetörténet hagyományos - de mára érvényét vesztett - korszakoló szemléletét: minél nagyobb számban ismerjük meg a bennünket körülvevő diskurzusok egyediségét, annál közelebb jutunk saját korunk megértéséhez.  

 

IRODALOM

Bourdieu, Pierre (1987): A politikai mező. Valóság, 1., 110-115.

Carver, Terell (2004): Diskurzuselemzés és a „nyelvi fordulat". Politikatudományi Szemle, 4, 143-148.

Csigó, Péter (1998): A gazdasági stabilizációs diskurzus. Szociológiai Szemle, 3., 121-151.

Foucault, Michel (1998 [1971]): A diskurzus rendje. In: Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár. Vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió - Attraktor Kft., 50-74.

Foucault, Michel (1999-2001): A szexualitás története. 1-3. Ford. Ádám Péter és mások, Budapest, Atlantisz.

Foucault, Michel (2000a): A tudományok archeológiájáról (ford. Sutyák Tibor) In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 169-199.

Foucault, Michel (2000c): Mi a szerző? (ford. Erős Ferenc és Kicsák Lóránt) In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 119-145.

Foucault, Michel (2001 [1969]): A tudás archeológiája. Ford. Perczel István, Budapest, Atlantisz.

Foucault, Michel (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Dord. Sujtó László, Budapest, Atlantisz Kiadó.

Geertz, Clifford (1994d): Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról (ford. Lovász Irén). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 126-169.

Heller, Mária - Némedi, Dénes - Rényi, Ágnes (1990a): Népesedési viták, 1963-1986. Századvég, 2., 69-105.

Heller, Mária - Némedi, Dénes - Rényi, Ágnes (1990b): Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. In: Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. A KSH Népességtudományi Kutató Intézet tudományos vitaülése. Budapest, KSH Népességtudományi Kutató Intézet, 13-125.

Kiss, Balázs (1995): Michel Foucault és a szimbolizáció. In: Kapitány, Ágnes - Kapitány, Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 289-300.

Kuczi, Tibor - Becskeházi, Attila (1992): Valóság '70. Budapest, Scientia Humana.

Szabó, Márton (1998): A politikai szemantika lehetőségei. A társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata és a politológia. In: Szabó Márton: Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest, Scientia Humana, 280-309.

 

 



[1] Fontos megjegyezni, hogy a nyelvközpontú szemlélet - mindenekelőtt Foucault munkásságának hatására - átértelmezi a szerző, a mű, az életmű fogalmát. Ezek a kategóriák ugyanúgy relativizálódnak, mint a társadalomtudományok számos korábbi alapelve és módszere (Foucault, 2000b, 2001).

[2] A témakonstrukció lehet hatalmi kérdés: Magyarországon a rendszerváltás előtt a korlátozott nyilvánosság keretei között a nyilvánosság szereplői nem voltak képesek önálló témakonstrukciókra, mert egyes kulcsfontosságú kérdésekben a hatalom eleve kijelölte a legitim témák és a legitim megszólalások körét. Önálló témakonstrukciókra csak semleges (vagy annak tűnő) témák kapcsán volt lehetőség, ezek gyakran váltak a burkolt, szimbolikus politizálás eszközeivé (lásd az említett népesedési vitákat vagy a Kuczi-Becskeházi által leírt szociologizáló közbeszédet: Kuczi-Becskeházi 1992).


Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés