Királyi Magyarország

A Hofkriegsrat építészei

Az érett reneszánsz stílus, amely a XVI. század eleji római építészetet: Bramante, Raffaello, Peruzzi és mások művészetét jellemzi, szinte alig terjedt túl Itália határain, így Magyarországon is csak nyomokban jelent meg. 1541 után a magyarországi építészetet már a XVI. század közepén kibontakozott itáliai késő reneszánsz határozta meg, főként a Királyi Magyarország esetében Ausztria közvetítésével, illetve a német, lengyel területek késő reneszánsz és az ún. északi manierista stílusjelenségei befolyásolták.

Az Itáliából ekkoriban érkező építészek formakincsét, építészeti repertoárját az észak-itáliai manierizmus jellemezte, elméleti alapjukat főleg Sebastiano Serlio traktátusából merítették (abból is elsősorban az oszloprendeket tárgyaló IV. kötetből). Serlio szerint a dór és toszkán oszloprend férfias jellegű, s így a hadiépítészethez illik, míg a nőies ión, korinthoszi és kompozit oszloprend a reprezentatív palota- és templomépítészetben használandó. A gyakorló építészek közül leginkább a Velencei Köztársaság építészét, Michele Sanmichelit követték, akinek életművében a világi építészet mellett preferált helyet foglalt el a hadiépítészet (pl. Verona erődítésövezete, kapuival).

Ausztria már a XVI. század közepe óta a szintén 1556-tól spanyol Habsburgok fennhatósága alatt álló Milánói Hercegség (Lombardia) területéről szerezte be az architettura militaréhez értő építészeit. (I. Ferdinánd bátyja, V. Károly 1556-os lemondásával jutott a császári címhez s nagyobb hatalomhoz, s ekkor alakította át az állami hivatalokat is). Északi területeiről, a Luganói- és Comói-tavak vidékéről jöttek ezek a mesterek, amely a középkortól kezdve a magistri comacinik, híres építőmesterek hazája. Ezeknek az építészeknek a vitruviusi szabály szerint kellett érteniük az építészet minden ágához, köztük a hadiépítészethez, amelyre a Habsburg Birodalomban leginkább szükség volt.

Az első itáliai építészek 1520 körül jelentek meg Ausztriában, és I. Ferdinánd uralkodása alatt, a XVI. század közepén döntő szerepet kaptak a rezidenciális városok (Bécs, Wiener Neustadt, Innsbruck, Prága) vagy például Graz megerősítésében. Bécs 1529-es török ostroma után a fővárost, de más városokat, például Wiener Neustadtot, Grazot, Innsbruckot és Prágát is észak-itáliai építészek erődítették. 1550 körül közülük a legfontosabbak: a luganói Domenico dell'Allio, Klagenfurt és Bécs erődítője, valamint a grazi Landhaus (1556-1563) tervezője; a milánói Francisco da Pozzo, aki Goriziától (Görztől) Triesztig (Trieste), Prágától a magyar végvárakig tevékenykedett, végül a Luganói-tó mellett, Lainóban született Pietro Ferrabosco, aki egész életében a Habsburg Birodalomban működött, s ebből igen sokat tevékenykedett Magyarországon.