Fogalomtár etika szakosoknak

Apatheia

Apatheia: (görög – emóciómentesség, érzelemmentesség, szenvedélymentesség stb.) Az apatheia fogalma a szókratikus iskolák fogalomkészletében bukkan fel, bár értékelése igen eltérő a különböző irányzatokban. Míg Platón (Philébosz 21 e 2), majd később Arisztotelész (Nikomakhoszi etika II 2, 1104b24) is negatívan foglal állást a teljes érzelemmentesség állapotával kapcsolatban, addig a cinikusok számára, mint eszmény jelenik meg (vö. Diogenész Laertiosz VI.). A hellénizmus idején a kifejezés a cinikusokéhoz hasonló pozitív jelentésben – vagyis a bölcs céljaként – jelenik meg a korai sztoikusoknál. Szerintük ugyanis az erény (areté) tudás. Márpedig akkor minden a lélekre ható nem-racionális késztetés (pathosz), ami értelmünk működését befolyásolhatja kerülendő, mivel csak akadályt ill. zavart képez a boldogságra való törekvés során, hiszen az erény tesz boldoggá. Vagyis az érzelmek és a hatásukra kialakult téves nézetek olyan ítéletekre, döntésekre, cselekedetekre ragadtatnak, amelyek gátolják emberi célunk megvalósítását, ezért kerülendők. A boldogság feltétele tehát az apatheia, az érzelemmentesség. Később a középső sztoa idején, elsődlegesen Poszeidóniosz nyomán az apatheia elmélete háttérbe szorul és megjelenik a jó, azaz értelem által befolyásolt érzelmek (pl. öröm) fogalma.  Megjelenik az apatheia kifejezés a neoplatonikusoknál is, mégpedig a sztoikusokétól nagyban eltérő kontextusban. Plótinosz, amikor a platóni „hasonlóvá válni istenhez” (vö. Theaitétosz 176 a 5 – c 5) fordulatot értelmezi (Enneadész I 2) kétféle erényt (areté) különböztet meg: a politikus erényeket ill. a magasabb rendű megtisztító erényeket. Az alsóbb szinten bizonyos érzelmek megfelelő módon kontrolálva jelen vannak. A magasabb erények gyakorlása viszont minden testi vonatkozású érzelmet kizár, ezektől való tökéletesen szabad állapotként, azaz apatheiaként jellemezhető. A patrisztika idején, jó néhány jelentős egyházatyánál megtalálható a fogalom (pl. Alexandriai Kelemen, Origenész, Nüsszai Gergely) természetesen a keresztény tanoknak megfelelően újraértelmezve, elsődlegesen az aszkézis fogalmához kötve. Ugyanakkor pl. Szent Ágoston vagy Lactantius elutasítják, miután az emberi érzelmeket istentől adott javakként fogják fel.

Irodalom: Steiger Kornél (szerk.): Görög gondolkodók 3. A cinikus és a megarai filozófia. Bp., 1994.; Steiger Kornél (szerk.): Sztoikus etikai antológia. Bp., 1983.; Plótinosz: Az Egyről, a szellemről és a lélekről. Bp., 1986; J. Stelzenberger: Die Beziehungen der frühchristlichen Sittenlehre zur Ethik der Stoa. Hildesheim², 1989.; Ch. Horn – Ch. Rapp(herausg.): Wörterbuch der antiken Philosophie. München, 2002.

 „Vajon elvállalná-e valaki az olyan életet, melyben ész, tudás és mindenre kiterjedő s ki nem fogyó emlékezés van, de nincs semmi gyönyör, sem kicsiny, sem nagy; nincs fájdalom sem, hanem e részben teljes érzéketlenség?” (Platón Philébosz 21e2)

„Innen van aztán, hogy az erényt némelyek az érzelmektől való mentességnek és a nyugalom egy bizonyos fajtájaként szokták meghatározni, pedig ez nem helyes, mert hiszen ez a fogalmazás nagyon is általános, ahe­lyett hogy pontosan megjelölné, hogyan és mikor szabad, illetőleg nem szabad az érzelmektől menteseknek lennünk; sőt mást sem fejez ki, ami a fogalomhoz hozzátartozik. Alapul vehetjük tehát, hogy az erény a kellemes és kellemetlen érzé­sekkel szemben mindig úgy viselkedik, ahogy a leghelyesebb; a lelki rosszaság pedig éppen fordítva.” (Arisztotelész Nikomakhoszi etika II 2, 1104b24)

„Most pedig meg kell határoznunk, meddig terjedhet a megtisztulás. Így majd az is kiderül, kihez válunk hasonlóvá, és melyik istennel leszünk azonossá. Ehhez pedig meg kell vizsgálnunk, miként áll a dolog az indulattal, vággyal és egyebekkel, a bánattal és társaival, valamint, hogy a lélek milyen mértékben válhat el a testtől. Talán, hogy úgy mondjuk, a testből térben is visszahúzódik önmagába, mindenesetre tökéletesen kö­zömbös lesz a külső hatásokkal szemben, csak a leg­szükségesebb örömérzetekkel törődik, valamint a bajok orvoslásával és megszüntetésével, hogy ne zavarják. A fájdalmakat elmulasztja, vagy ha ez nem lehetséges, szelíden viseli és enyhíti is őket azáltal, hogy nem szen­ved együtt azzal, ami szenved tőlük. Indulatait, amen­nyire lehetséges, kioltja, ha van rá mód, teljesen, ha nincs, hát legalább nem gerjed haragra maga is, hiszen ami akaratlanul történik, az nem az ő dolga és amúgy is jelentéktelen semmiség. A félelmet teljesen megszün­teti, hiszen nincs mitől félnie – habár itt is van szerepe az akaratlannak –, kivéve, ha a félelem figyelmeztetésül szolgál. És mi lesz a vágyakkal? Hogy nem vágyódik semmi hitvány után, ez világos. Ételre-italra sem vágyik a szükségen fölül, sem pedig szerelemre, vagy ha igen, csak amennyire a természet megköveteli, és az akarat­lan elemnek itt nincsen helye. Vagy ha mégis, nem ter­jed tovább a képzeletnél, amely hajlamos az ilyesmire. Egészében véve, maga a lélek mindezektől tiszta lesz és az értelem nélküli részét is meg akarja majd tisztí­tani, hogy ne is érjék megrázkódtatások. Vagy ha mégis, ne legyenek hevesek, hanem csak enyhék és tüstént szűn­jenek is meg az értelem közelségétől, mint amikor valaki egy bölcs ember szomszédságában él és ez a szomszédság javára szolgál, vagy úgy, hogy hasonlóvá válik a bölcs­höz, vagy pedig az iránta érzett tiszteletből semmi olyanra nem vetemedik, amit a jó ember nem is akar. Harcra tehát nem kerül sor. Éppen elég az értelem jelen­léte, amelyet a gyengébbik rész annyira tisztel, hogy ha csak egyet moccan is, ő maga fog neheztelni magára, amiért ura jelenlétében nem maradt veszteg, és gyengeségéért is önmaga fogja megróni önmagát.” (Plótinosz I 2, 5)