Metafizika

4. fejezet: A fizikai tárgyak létezése az időben

1. A probléma

Az előző fejezetben a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének négy meghatározó elméletét mutattam be: a nominalizmust, a szubsztrátumelméletet, a nyalábelméletet és a szubsztanciaelméletet. E fejezetben is a fizikai tárgyakról lesz szó, de más szempontból. A kérdés most: hogyan értelmezendő a fizikai tárgyak időben való létezése?

E kérdés fontossága azonnal világossá válik, mihelyst bizonyos, a fizikai tárgyakkal kapcsolatos alapvető meggyőződéseinkre gondolunk. A következőkre: (1) a fizikai tárgyaknak meghatározott időbeli határaik vannak: meghatározott időben jönnek létre és meghatározott időben pusztulnak el. (2) A fizikai tárgyak létezésük minden időpillanatában teljesen és egészükben jelen vannak: egy bizonyos fizikai tárgy ma numerikusan ugyanaz a dolog, mint holnap és mint létezése bármely pillantában. (3) A fizikai tárgyak képesek változni, vagyis létezésük során különböző időpontokban rendelkezhetnek egymással inkonzisztens tulajdonságokkal.

Legyen a példa egy darab drót. (1) A drót már több éve létezik, és feltételezhetően még több évig létezni is fog. (2) A drót létezésének minden időpillanatában teljes egészében jelen van: a drót tegnap és a drót ma numerikusan ugyanaz a dolog. (3) A drót megváltozhat (például: meghajlíthatom), azaz rendelkezhet egy bizonyos időpontban az egyenesség és egy másik időpontban a görbeség tulajdonságával.

Azt, hogy a fizikai tárgyak nem csak egy, hanem több időpontban is léteznek, a fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának nevezzük. Ebben a fejezetben a fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának elméleteit mutatom be. Míg tehát a fizikai tárgyak korábbi elemzése a fizikai tárgyak statikus vizsgálatára korlátozódott, melynek során elvonatkoztattam attól, hogy a fizikai tárgyak időben léteznek és változnak, ebben a fejezetben a fizikai tárgyak dinamikus vagy diakronikus vizsgálata lesz a fókuszban, vagyis a tárgyak időbeli létezésének problémájára koncentrálok, különös tekintettel a változás jelenségére.

2. Endurantizmus és perdurantizmus

2.1. Endurantizmus és perdurantizmus nagy vonalakban

A fizikai tárgyak időben való perzisztálásának két nagy elmélete van. Az egyik az endurantizmus, a másik a perdurantizmus. (A két elnevezés David Lewis-tól (1986: 202) származik.) Az endurantisták (Chisholm 1976: app. A, Haslanger 1989a, 1989b, Lowe 1987, 1988, 2002: 49-58, Hinchliff 1996, Johnston 1987, Mellor 1998, Rea 1998, Inwagen 1990a, Zimmermann 1998) szerint (összhangban a fizikai tárgyakkal kapcsolatos józan ész meggyőződésünkkel) a fizikai tárgyak létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen vannak. Például az asztalomon levő drót tegnap és ma egy és ugyanazon partikuláré; ama két kifejezésnek, hogy „a drót tegnap" és „a drót ma" ugyanaz a referenciája. Az endurantista tehát a drót időben való perzisztálását - mivel úgy véli, hogy a fizikai tárgyak létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen vannak - a drót numerikus azonosságaként értelmezi.

A perdurantisták (Quine 1960, sect. 36, 1963, 1976, 1981, Lewis 1976, 1986: 202-5, 1988, 2002, Armstrong 1980, Heller 1990, 1992, 1993, Sider 1996, 2000, 2001) tagadják, amit az endurantista a józan ésszel összhangban állít. Tagadják tehát, hogy a fizikai tárgyak létezésük minden időpillanatában teljes egészükben jelen vannak. Mit állítanak e helyett? Azt, hogy a fizikai tárgyaknak minden időpontban csak egy meghatározott részük van jelen, és nem az egészük. Vagyis: az a kifejezés, hogy „a drót tegnap" és az a kifejezés, hogy „a drót ma" nem egy és ugyanazon dologra referál, hanem a drótnak mint konkrét partikulárénak egymástól numerikusan különböző részeire. A „drót ma" és a „drót tegnap" csak egy-egy része tehát az időben perzisztáló drótnak. Milyen részei? Nyilván nem a térbeli részei, lévén a drót térbeli részei ugyanazok tegnap és ma, hanem az időbeli (temporális) részei. A perdurantista alapállítása tehát az, hogy egy fizikai tárgy időben való perzisztenciája nem más, mint a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részeinek egymás után való prezentálódása, és egy fizikai tárgy nem más, mint a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részeinek vagy temporális szeleteinek mereológiai összege vagy aggregátuma. (Mereológiának a rész és egész elméleteit nevezzük!) Az a valami, ami teljesen és egészében prezentálódik egy adott időben, nem az egész fizikai tárgy (ahhoz az túl nagy), hanem annak mindig csak egy temporális szelete. Következésképpen a perdurantista vitatja, hogy a fizikai tárgyak időbeli perzisztenciája numerikus azonosságként értelmezendő.

A fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának endurantista és perdurantista magyarázata közti különbséget a következőképpen is szokás megfogalmazni. Az endurantista azzal, hogy azt állítja, hogy a fizikai tárgyak létezésük során teljes egészükben jelen vannak, a fizikai tárgyakat háromdimenziós entitásoknak tekinti. Úgy tekinti: a fizikai tárgyaknak (például a drótnak) kizárólag térbeli részeik vannak; a fizikai tárgyak kizárólag a térben, a tér három dimenziójában kiterjedtek. Ezzel szemben a perdurantista azt állítja: a fizikai tárgyak nem három, hanem négydimenziós entitások. Vagyis a fizikai tárgyak nemcsak a térben kiterjedtek, hanem „elnyúltak" (spread out) az időben. Ahogy a fizikai tárgyak (például a drót) „elnyúltak" a térben, éppen úgy „elnyúltak" az időben is. A fizikai tárgyak tehát - ahogy a perdurantisták kifejezik - téridőbeli nyúlványok (spatio-temporal continuans) vagy téridőbeli férgek (spatio-temporal worms): temporális részeik vagy szeleteik mereológiai fúziói.

Felmerülhet a kérdés: a fizikai tárgyak időben való perzisztálásának vajon csak ez a két elmélete lehetséges? Nem. Az endurantizmustól és a perdurantizmustól újabban meg szokás különböztetni az úgynevezett exdurantizmust. Az exdurantizmus különös hibrid elmélete az endurantizmusnak és a perdurantizmusnak, mellyel e helyütt nem foglalkozom. (Az exdurantizmusról lásd: Sider 1996, 2000, Hawley 2001: ch. 2, Haslanger 2003.)

 

2.2. A temporális rész fogalma közelebbről

2.2.1. Konkrét vagy absztrakt entitások-e a temporális részek? 

A perdurantista szerint a fizikai tárgyak a szó szoros értelmében rendelkeznek temporális részekkel, és ugyanabban az értelemben része a drótnak a „drót tegnap" és a „drót ma", mint ahogyan része például a középső két centimétere. Vagyis a „temporális rész" fogalma nem absztrakt (pusztán teoretikus) entitás, hanem ugyanolyan konkrét, mint maga a fizikai tárgy, amelynek a része. A perdurantista szerint egy fizikai tárgy temporális része ugyanúgy rendelkezhet tulajdonságokkal, mint ahogyan az endurantista szerint maga a fizikai tárgy. Akár azt is mondhatjuk például, hogy míg a „drót tegnap" nagyon hideg volt, addig a „drót ma" nagyon meleg.

 

2.2.2. Hogyan alakítsunk ki szemléletes képet a temporális részekről?

Íme három javaslat:

(1) Vegyük azt a mondatot, hogy „Tamás tizenöt évesen ígéretes gyerek volt". A perdurantista szerint ezt a mondatot nem úgy kell értelmezni, hogy abban Tamásra magára referálunk, és amelyben a „tizenöt évesen" kifejezés pusztán módosítja a mondat tartalmát, jelesül hogy Tamás ígéretes gyerek volt. Hanem úgy, hogy a „Tamás tizenöt évesen" kifejezés egy önállóan létező entitásra (Tamás egy meghatározott temporális részére) referál, amely akkor prezentálódott, amikor Tamás tizenöt éves volt. Valójában ennek a temporális résznek a tulajdonsága az ígéretesség, és nem Tamásé mint téridőbeli nyúlványé. Tekintsük tehát úgy a temporális részeket, mint amelyekre a mondatokban az időhatározók referálnak!

(2) A fizikai tárgyaknak abban az értelemben vannak temporális részeik, amilyen értelemben az eseményeknek vannak. Vegyünk egy színházi előadást. Egy színházi előadásnak az első felvonása korábbi temporális része, mint a második. Ez utóbbi a színházi előadás későbbi temporális része. Maga a színházi előadás egyetlen felvonásban sincsen teljes egészében jelen; az első felvonásban az előadás „első felvonás" temporális része van csak jelen teljes egészében, és így tovább. Gondoljunk a fizikai tárgyakra úgy, mint a hosszabb eseményekre, és a fizikai tárgyak temporális részeire úgy, mint az események részeire!

(3) A fizikai tárgyaknak abban az értelemben vannak temporális részei, amilyen értelemben egy útnak vannak részei. Egy út ugyanis olyan valami, aminek egy helyen (mondjuk egy városban) csak egy része van teljes egészében jelen, de az egész út maga nincs. Más szavakkal: egyetlen helyen (városban) sem prezentálódik teljes egészében az út. Ennek analógiájára értsük úgy a perdurantista tanítását, mint amely szerint a fizikai tárgyak nem teljes egészükben prezentálódnak létezésük minden pillanatában, hanem mindig csak egy temporális részük (ahogy az útnak csak egy szakasza) prezentálódik teljes egészében!

 

2.2.3. Hogyan individuáljuk a temporális részeket?

A probléma elég nyilvánvaló. A perdurantista állítása az, hogy a fizikai tárgyak, például az asztalomon levő drót nem teljes egészében van jelen, hanem mindig csak egy temporális része van jelen teljes egészében (lásd a „drót tegnap" és a „drót ma"). Igen ám, de e két temporális résznek is vannak temporális részei; a drót ama temporális részének, hogy a „drót tegnap" temporális része a „drót tegnap reggel", a „drót tegnap délben", a „drót tegnap este". Következésképpen a perdurantista nem állíthatja azt, hogy a „drót tegnap" teljes egészében van jelen, hanem csak azt, hogy a „drót tegnap reggel", a „drót tegnap délben", a „drót tegnap este" van jelen teljes egészében. És természetesen nem kell itt megállni. Azt is mondhatjuk: teljes egészében a „drót tegnap reggel" sincsen jelen, ennek is csak a további temporális részei vannak jelen teljes egészükben, és így tovább, és így tovább.

De meddig? Vajon léteznek legkisebb temporális részek? Vannak netán temporális atomok? Ha vannak, akkor ezeknek immár nincsen temporális kiterjedésük, hanem pillanatnyi entitások? Ha azonban pillanatnyi entitások, akkor pusztán háromdimenziós entitások?

Nincs ebben valami alapvetően implauzibilis? Nincs. Ahhoz, hogy belássuk, hogy nincs, csak az kell, hogy komolyan vegyük a temporális és térbeli részek közti hasonlóságokat. Ahogyan a drót középső két centimétere mint a drót térbeli része rendelkezik további térbeli részekkel, éppen úgy rendelkezik a „drót tegnap reggel" mint a drót temporális része további temporális részekkel. És egyáltalán: ahogyan a drót egyre kisebb térbeli részekre bontható, éppen úgy bontható egyre kisebb temporális részekre is. Vagyis ha nem látunk semmi implauzibiliset abban, hogy a drótot mint térbeli entitást egyre kisebb térbeli részekre bontsuk, akkor abban sem kell semmi implauzibiliset látnunk, hogy a drótót mint téridőbeli entitást egyre kisebb temporális részekre bontsuk.

Sőt, abban az állításban sincsen semmi implauzibilis, hogy a temporális atomok mint pillanatnyi entitások csak háromdimenziós entitások. Mégpedig azért nincs, mert a háromdimenziósnak értett fizikai tárgyaknak is léteznek kétdimenziós szeletei. Például egy kockának az egyik lapja.

 

2.2.4. Átfedhetik-e egymást a temporális részek?

A perdurantisák szerint a temporális részek átfedhetik (overlap) egymást. Mit jelent az, hogy két temporális rész átfedi egymást? Azt, hogy van közös temporális részük. Vegyük a következő három temporális részt: a = „a drót tegnap", b = „a drót ma", és c = „a drót tegnap déltől ma délig". Világos: a ≠ c, és b ≠ c, de mind a-nak és c-nek, mind b-nek és c-nek vannak közös temporális részeik.

Felmerülhet a kérdés: ha a temporális részek keresztül-kasul átfedhetik egymást, akkor nem teljesen önkényes dolog egy és ugyanazon temporális részről beszélni? Nem. Pontosabban: ha igen, akkor ugyenez áll a térbeli részekre is. Ahogy ugyanis a négydimenziósnak értett fizikai tárgyak végtelenül sok (esetenként egymást átfedő) temporális szeletre felszabdalhatók, éppen úgy a háromdimenziósnak értett fizikai tárgyak is végtelenül sok (esetenként egymást átfedő) térbeli részre felszabdalhatók. Az asztalomon levő 30 centiméter hosszú drót bal 16 és jobb 16 centimétere például egymást átfedő térbeli részek. A bal és jobb 16,001 centimétere szintén. És így tovább.

 

2.2.5. Hogyan határozhatók meg a „temporális rész" fogalma segítségével a számunkra ismerős fizikai tárgyak?

A perdurantista szerint a számunkra ismerős fizikai tárgyak temporális részeik aggregátumai. Mármost a legtöbb perdurantista (például: Heller 1990: 49-52) szerint lényegesen több fizikai tárgy alkotható meg az egymástól numerikusan különböző temporális részek fúziójával, mint amennyi a józan ész világképe szerint létezik.

A következőről van szó. Az asztalomon levő drót (mint számunkra ismerős fizikai tárgy) „drót ma" temporális része nemcsak a drót része lehet, hanem számos más fizikai tárgy része is. A perdurantista mondhatja azt, hogy létezik egy fizikai tárgy (nevezzük X-nek!), melynek a következő temporális részei vannak: „drót ma", „Kaszparov születésének pillanata", „a legutóbbi napfogyatkozás időpontja", „a Parlament 1999. január 3-án" stb. stb. A perdurantista szerint X éppen olyan reális entitás, mint az asztalomon levő drót, és a „drót ma" éppen úgy része X-nek, mint az asztalomon levő drótnak.

Miért gondolja a perdurantista, hogy X éppen olyan reális mint a drót? Azért, mert ha (1) minden egyes temporális rész éppen olyan önállóan létező, konkrét entitás, mint az a fizikai tárgy, amelynek a része, és (2) minden egyes számunkra ismerős fizikai tárgy temporális részek „puszta" aggregátuma, akkor a temporális részek bármilyen kombinációja éppen olyan metafizikai státusú entitást eredményez, mint a számunkra ismerős fizikai tárgyak.

Természetesen a perdurantistának válaszolnia kell a kérdésre: ha a temporális részeknek végtelenül sokféle kombinációja létezik, melyek pontosan ugyanannyira reálisak, mint a józan ész számára megszokott fizikai tárgyak, akkor mégis mi határozza meg ez utóbbiakat? A perdurantista válasza: a számunkra ismerős fizikai tárgyakat az és csak az tűnteni ki a végtelenül sok létező fizikai tárgy közül, hogy az őket alkotó temporális részek között sajátos relációk állnak fenn.

Milyen relációk? Hármat említek:

(1) Ellentétben az olyan szétszórt (scattered) tárgyak, mint X temporális részeivel, a számunkra megszokott fizikai tárgyak temporális részei között téridőbeli közelségi reláció áll fenn. Azaz: egy számunkra ismerős t fizikai tárgy minden a temporális része esetében van t- nek egy másik b temporális része olyan módon, hogy a szomszédja b-nek, és hacsak b nem az első vagy az utolsó temporális része t-nek, van egy harmadik c temporális része úgy, hogy c nem temporális része a-nak és b-nek, és b szomszédja c-nek. (Lásd erről: Loux 1998: 214-5.) Nehezen érthető meghatározás ez, a lényeg azonban a következő: a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak esetében azok temporális részei között téridőbeli kapcsoltság (connectedness) áll fenn, vagyis a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak kontinuus téridőbeli nyúlványok.

(2) Ellentétben a szétszórt tárgyak temporális részeivel, a számunkra megszokott tárgyak temporális részei között hasonlósági reláció áll fenn: jobban hasonlítanak egymáshoz, mint amennyire más, számunkra ismerős fizikai tárgy temporális részeihez hasonlítanak.

(3) Ellentétben a szétszórt tárgyak temporális részeivel, melyek temporális részei között nem áll fenn oksági viszony, a számunkra ismerős fizikai tárgyak temporális részei okságilag felelősek a rájuk következő temporális rész létezéséért és karakteréért.

 

2.3. Prezentizmus és eternalizmus

Mint láttuk: az az alapvető különbség az endurantizmus és perdurantizmus között, hogy míg az előző szerint a fizikai tárgyak háromdimenziós entitások, melyek létezésük minden időpontjában teljes egészükben prezentálódnak, addig az utóbbi szerint a fizikai tárgyak négydimenziós nyúlványok, melyeknek csak temporális részeik vannak egyszerre jelen. E különbség az endurantizmus és perdurantizmus között értelemszerűen tükröződik a két elmélet időről alkotott felfogásában is. Előrebocsátva: az endurantisták tipikusan prezentisták, a perdurantisták tipikusan eternalisták.

 

2.3.1. Mi a prezentizmus?

A prezentizmus arról szóló elmélet, hogy mi létezik. A prezentisták (Prior 1967, 1968, Chisholm 1990, Merricks 1995, 1999, Bigelow 1996, Hinchliff 1996, Zimmerman 1996, 1998) szerint: kizárólag a jelen létezik, következésképpen csak azok a dolgok léteznek, melyek a jelenben (épp most!) léteznek. A múlt és a jövő nem létezik, következésképpen nem léteznek azok a dolgok, melyek a múltban léteztek, illetve melyek majd csak a jövőben fognak létezni. Nem léteznek tehát múltbeli és jövőbeli tárgyak. Természetesen a múltbeli tárgyak léteztek, amikor a múltban jelen voltak, és a jövőbeli tárgyak létezni fognak, amikor a jövőben majd jelen lesznek, mivel azonban kizárólag a jelen és ebből következően a jelenben létező tárgyak léteznek, a múltbeli és jövőbeli tárgyak nem léteznek.

A prezentista szerint tehát az egyetlen reális idő a jelen. Ennélfogva a „most" és „jelen" kifejezéseknek kitüntetett szerepe van. E két kifejezés elengedhetetlenül szükséges ugyanis ahhoz, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy mi létezik. Létezni ugyanis csak az létezik, ami most, azaz a jelenben létezik. (A prezentizmusról kiváló áttekintést ad: Crisp 2003.)

 

2.3.2. Mi az eternalizmus?

Az eternalizmus ugyancsak arról szóló elmélet, hogy mi létezik. Az eternalisták (Russell 1915, Quine 1960, sect. 36, LePoidevin 1991, Mellor 1981, 1998, Sider 2001) szerint: nem csak a jelen létezik, hanem létezik a múlt is és a jövő is, következésképpen nem csak a jelenben levő tárgyak léteznek, hanem léteznek a múltbeli és a jövőbeli tárgyak is. Fontos: az eternalista szerint nem valamilyen más értelemben léteznek a múltbeli és a jövőbeli tárgyak, mint a jelenbeliek, hanem pontosan ugyanabban az értelemben. Egyszóval: a jelenbeli, múltbeli és jövőbeli tárgyaknak ugyanaz az ontológiai státusa. Az eternalista szerint tehát Te éppen úgy létezel, mint ahogyan Szókratész létezik, a különbség pusztán annyi, hogy míg Te a jelenben létezel, addig Szókratész a múltban létezik.

Az eternalista szerint tehát - hasonlóan a jelenhez - a múlt is és a jövő is reális. Ennélfogva a „most" vagy a „jelen" kifejezések nem élveznek kitüntetettséget. E kifejezések indexikusak, vagyis referenciájukat a kimondás körülményeinek figyelembevételével kell meghatározni, azonban az a valami, amire velük referálunk, ontológiailag nem kitüntetett. Amikor ezeket a kifejezéseket használom, akkor egyszerűen csak datálok egy bizonyos eseményt. Amikor azt mondom például, hogy „most esik az eső", akkor a „most" kifejezésnek pusztán az a funkciója, hogy jelezze: a mondat kimondásával egyidejűleg esik az eső. És hasonlóan: amikor a múltról vagy a jövőről beszélek, akkor ezzel nem tagadom meg a múlt és jövőbeli események létezését, hanem ugyancsak datálom az eseményeket. Az eternalista szerint ugyanis múlt eseménynek lenni nem egyéb, mint korábban történni, mint ahogyan rá referálok, és jövőbeli eseménynek lenni semmi egyéb, mint későbben történni, mint ahogyan rá referálok. (Az eternalizmusról kiváló áttekintést ad: Rea 2003.)

 

2.3.3. Endurantizmus - prezentizmus, perdurantizmus - eternalizmus

Ahogy korábban jeleztem: az endurantisták tipikusan prezentisták és a perdurantisták tipikusan eternalisták. Mielőtt a fogalmi viszonyok elemzésére rátérnék, még egyszer tézisszerűen az elméletek rövid meghatározása:

Endurantizmus: a fizikai tárgyak létezésük során minden időpillanatban teljesen és egészükben jelen vannak.

Perdurantizmus: a fizikai tárgyaknak létezésük során mindig csak bizonyos temporális részeik vannak jelen.

Prezentizmus: kizárólag a jelen és a jelenbeli tárgyak léteznek.

Eternalizmus: nemcsak a jelenbeli tárgyak, hanem a múlt és jövőbeli tárgyak is léteznek.

Íme a fogalmi kapcsolatok:

(1) A prezentizmusból következik az endurantizmus. Ha ugyanis prezentistaként azt állítjuk, hogy kizárólag a jelen és a jelenbeli tárgyak léteznek, akkor vissza kell utasítanunk a fizikai tárgyak temporális részeinek létezését. Egy fizikai tárgynak ugyanis csak olyan része lehet, amely létezik, mivel azonban nem léteznek múltbeli és jövőbeli entitások (például: „a drót tegnap" és a „drót holnap"), ezek a múltbeli és jövőbeli entitások nem lehetnek a fizikai tárgyak részei. A prezentizimusból tehát következik a perdurantizmus tagadása és ennélfogva endurantizmus elfogadása.

Mindazonáltal van egy zavaró körülmény. Ugyanis azt is gondolhatja valaki, hogy a prezentizmus azzal, hogy tagadja a múltbeli és jövőbeli tárgyak létezését, végső soron magát a fizikai tárgyak időben való perzisztálását tagadja. Azt nevezetesen, hogy a fizikai tárgyak különböző időkben léteznek. Következésképpen nem következhet belőle az endurantizmus mint a perzisztencia egy elmélete.

Ez azonban nincsen így. A prezentista nem tagadja a fizikai tárgyak perzisztálását. Azt ugyanis a prezentista nem tagadja, hogy a fizikai tárgyak a múltban (amikor a múltban jelen voltak) léteztek, és azt sem tagadja, hogy a fizikai tárgyak a jövőben (amikor a jövőben jelen lesznek) létezni fognak, és ez éppen elég. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a fizikai tárgyak igenis több különböző időben léteztek illetve léteznek.

(2) Az endurantizmusból nem következik a prezentizmus. Ahogy a 3.2.3. részben látni fogjuk: az endurantizmus összhangban lehet az eternalizmussal is.

(3) A perdurantizmusból következik az eternalizmus. Ha ugyanis perdurantistaként azt állítjuk, hogy a fizikai tárgy a temporális részeinek aggregátuma, akkor ebből következik, hogy olyan entitások is léteznek, amelyek nem jelenbeliek (például: „a drót tegnap" és a „drót holnap"), ugyanis egy fizikai tárgynak nem lehetnek olyan részei, amelyek nem léteznek. Vagyis a perdurantizmusból következik a prezentizmus tagadása és ennélfogva az eternalizmus elfogadása.

(4) Az eternalizmusból nem következik a perdurantizmus. Lásd ugyanis (2): az eternalizmus összhangban lehet az endurantizmussal.

Végezetül egy terminológiai megjegyzés. A szakirodalomban gyakran úgy szerepel, hogy a perdurantizmusból nem az eternalizmus, hanem az úgynevezett négydimenzionalizmus (four-dimensionalism) következik. Ez félrevezető megfogalmazás. Ehelyett a következő terminológiát ajánlom: Négydimenzionalizmuson értsük pusztán azt az álláspontot, amely tagadja a prezentizmust. Ha így értjük, akkor az eternalizmus a négydimenzionalizmusnak csak egy változata, ugyanis nem csak eternalistaként tagadhatjuk a prezentizmust. A négydimenzionalizmus másik fő változata, az úgynevezett növekvő tömb vagy növekvő univerzum elmélet (growing block or growing universe theory) szintén szembenáll a prezentizmussal. E szerint: a jelen mellett létezik a múlt (így léteznek a múltbeli tárgyak), de a jövő még nem létezik (így a jövőbeli tárgyak nem léteznek) (Tooly 1997). Vegyük észre: ha valaki perdurantista, annak nem elég a növekvő univerzum elmélet mellett elköteleződnie, hanem az erősebb eternalizmust kell választania! (Az elméletek közötti fogalmi kapcsolatokról részletesen lásd Crisp 2003, Rea 2003, Haslanger 2003.)

 

2.4. Milyen viszonyban van az endurantizmus és a perdurantizmus a fizikai tárgyak előző fejezetben tárgyalt elméleteivel?

A fizikai tárgyak perzisztenciájának problémája fogalmilag független a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémájától. Az endurantizmus is és a perdurantizmus is konzisztens lehet mind a nominalizmussal, mind a szubsztrátumelmélettel, mind a nyalábelmélettel. Egyetlen kivétel akad: a szubsztanciaelmélet kizárólag az endurantizmussal konzisztens. A perdurantizmussal ugyanis bizonyosan összegyeztethetetlen.

Miért? Azért, mert a szubsztanciaelmélet a természetes fajták alapján tagolja a világot, és a fajtákat instanciáló fizikai tárgyakat irreducibilis entitásoknak tekinti, s ezzel pedig nyilvánvalóan szembenáll a perdurantista ama nézete, hogy (1) a temporális részek bármilyen kombinációja éppen olyan reális, mint a macskák, kutyák, emberek, bükkfák, és (2) a számunkra ismerős fizikai tárgyakat pusztán a temporális részek közötti relációk teszik azzá, amik.

3. A fizikai tárgyak változása

3.1. A változás típusai

Az eddigiekben a fizikai tárgyak időben való perzisztálásának két meghatározó elméletét, az endurantizmust és a perdurantizmust mutattam be. A két elmélet vitájának tétje eddig azonban mindezidáig homályban maradt. A vita tétje: melyik elmélet képes plauzibilise(bbe)n magyarázni a fizikai tárgyak változását.

A fizikai tárgyak változásának négy különböző típusa van:

 

3.1.1. A fizikai tárgyak minőségi változása

A fizikai tárgyak minőségi változása olyan változás, melynek során a fizikai tárgyak valamilyen intrinzikus tulajdonsága változik meg. Példa: meghajlítom az asztalomon levő drótot. A drót t₁-ben egyenes volt, t₂-ben azonban görbe. Másik példa: meggyújtok egy gyertyát. A gyertya t₁-ben 10 centiméter hosszú volt, t₂-ben már csak 7 centiméter hosszú. A tárgyak minőségi változása olyan változás tehát, melynek során egy fizikai tárgy t₁-ben F, t₂-ben nem F (vagyis F-fel inkompatibilis) intrinzikus tulajdonsággal rendelkezik.

 

3.1.2. A fizikai tárgyak alkotórészeinek változása

A számunkra ismerős fizikai tárgyak közül szinte valamennyi összetett tárgy, azaz kisebb alkotórészekből tevődik össze. Egy könyv például borítóból és lapokból áll. Egy óra rugókból, számlapból, fogaskerekekből, mutatókból áll. Egy autó pedig annyi alkotórészből áll, hogy felsorolni sem tudnám. A fizikai tárgyak alkotórészeinek változása olyan változás, melynek során egy összetett fizikai tárgy egy vagy több alkotórésze kicserélődik. Példa: valaki elviszi autóját a szervízbe, ahol kicserélik benne az ékszíjat. Az autó t₁-ben egy bizonyos ékszíjjal rendelkezett, t₂-ben azonban egy, az előző ékszíjtól numerikusan különböző ékszíjjal rendelkezik.

Felmerület a kérdés: hogyan függ össze a fizikai tárgyak minőségi és alkotórészeiben bekövetkezett változása? Ez a két változás gyakran együttjár. Mindazonáltal egymástól függetlenül is végbemehetnek. Példa: az autóba a szerelő pontosan ugyanolyan ékszíjat tesz be, mint amilyet kivett belőle. Ebben az esetben az autó egy alkotóeleme tekintetében megváltozott, de minőségi változáson nem esett át. Másik példa: valaki más színűre festi az autóját. Ebben az esetben az autó minőségi változáson megy át, noha egyetlen alkotóeleme sem változott meg. Tekintsünk el attól, hogy a festék maga is bizonyos értelemben alkotóeleme egy autónak.

 

3.1.3. A fizikai tárgyak Cambridge változása

A Cambridge változás olyan változás, melynek során egy fizikai tárgynak kizárólag a relációs (vagy extrinzikus) tulajdonságai változnak meg, intrinzikus tulajdonságai azonban ugyanazok maradnak. Példa: tegyük fel, hogy egy apa nagyon korán elhagyja a családját (feleségét és lányát) és messzire költözik. Felesége és lánya felől soha nem hall többé. Nem is gondol többé rájuk. Lánya harminc év múltán gyereket szül, így az apa tudtán kívül nagyapává válik. Miért fontos, hogy tudtán kívül? Azért, mert ha tudomást szerezne lánya szüléséről, akkor elméjében/agyában valamilyen intrinzikus változás is bekövetkezne.

A Cambrigde változás tulajdonképpen nem valódi változás. Bizonyos értelemben ugyan történik változás: az illető t₁-ben nem nagyapa, t₂-ben nagyapa. Bizonyos értelemben azonban nem történik, lévén az illető egyetlen intrinzikus tulajdonsága sem változik meg.

 

3.1.4. A fizikai tárgyak szubsztanciális változása

A fizikai tárgyak szubsztanciális változása olyan változás, melynek során egy fizikai tárgy létrejön vagy - épp ellenkezőleg - megszűnik létezni. Példa: valaki felépít egy házat. A ház létrejön.  Másik példa: valaki lebontja a házát. A ház megszűnik létezni.

Hasonlóan a Cambridge változáshoz, a szubsztanciális változás sem valódi változás. A szubsztanciális változás során ugyanis nem egy fizikai tárgy változik meg, hanem a világban történik valamilyen változás egy fizikai tárgy létrejöttével vagy pusztulásával.

 

E fejezet további részében e felsorolt változások közül kizárólag a két valódi változással, a tárgyak tulajdonságainak és alkotórészeinek változásával foglalkozom. Azt vizsgálom, hogyan magyarázza ezeket a változásokat a fizikai tárgyak perzisztálásának két nagy elmélete: az endurantizmus és a perdurantizmus.

 

3.2. Hogyan oldja meg az endurantista és a perdurantista a fizikai tárgyak minőségi változásának problémáját?

3.2.1. A perdurantizmus melletti érv

A perdurantisták szerint az endurantizmus képtelen plauzibilisen magyarázni a fizikai tárgyak minőségi változását. Íme az emellett felhozott alapmegfontolás (Lewis 1986: 202-5):

A fizikai tárgyak perzisztálásuk során változnak. Az asztalomon levő drót tegnap egyenes volt, de ma meghajlítottam, aminek következtében görbe lett. Amennyiben endurantisták vagyunk, azt állítjuk: az egyenes drót numerikusan azonos a görbe dróttal. Ezzel azonban szembekerülünk az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével, jelesül azzal, hogy ha a numerikusan azonos b-vel, akkor a-nak és b-nek valamennyi tulajdonságában meg kell egyeznie. Egyszóval: amennyiben (1) endurantistaként azt állítjuk, hogy a tárgyak időben levő perzisztálása numerikus azonosságot feltételez, és (2) feltételezzük azt, hogy lehetséges változás, vagyis egy numerikusan azonos fizikai tárgy t₁-ben F, t₂-ben nem F tulajdonsággal rendelkezhet, akkor tagadnunk kell az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényét. Ez azonban vállalhatatlan.

A perdurantizmus megoldása ezzel szemben nem ütközik a Leibniz-törvénnyel. Íme: a „drót tegnap" és a „drót ma" mint a drót temporális részei numerikusan különböző entitások. Mármost a „drót tegnap" temporális rész az, ami egyenes, és az attól numerikusan különböző „drót ma" temporális rész az, ami görbe. Nincs ütközés a Leibniz-törvénnyel, lévén a perdurantista megoldása értelmében nem egy és ugyanazon fizikai tárgy egyenes t₁-ben és görbe t₂-ben, hanem két numerikusan különböző entitás.

A perdurantista azt állítja tehát, hogy a fizikai tárgyak változásának magyarázata csak abban az esetben nem lesz ellentmondásban a Leibniz-törvénnyel, ha magát az endurantizmus alaptézisét adjuk fel, mely szerint a fizikai tárgyak perzisztálása numerikus azonosságként értelmezendő. Az egyetlen lehetőség az, hogy a fizikai tárgyakat téridő nyúlványoknak tekintjük, mely nyúlványok temporális részekkel rendelkeznek, és a változást úgy értelmezzük, hogy a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részei rendelkeznek inkonzisztens tulajdonságokkal. Ebben az esetben éppen úgy nem kerülünk szembe a Leibniz-törvénnyel, mint ha azt mondanánk, hogy a drót egyszerre forró és hideg, de ezt úgy értenénk, hogy az egyik térbeli része (a jobb vége) forró, és a másik térbeli  része (a bal vége) hideg.

 

3.2.2. Az endurantizmus védelme I.

A Leibniz-törvénnyel való szembekerülés elkerülésének egyik módja az, hogy az endurantista elkötelezi magát a prezentizmus mellett. E szerint: az endurantizmus elfogadása azért nem involválja a Leibniz-törvény tagadását, mert minden fizikai tárgy kizárólag a jelenben létezik, és mivel egyetlen tárgy sem rendelkezhet inkompatibilis tulajdonságokkal a jelenben, ezért egyetlen tárgy sem rendelkezik inkompatibilis tulajdonságokkal a létezése során. Ilyen egyszerű.

A perdurantista szemében az endurantizmus prezentista védelme elfogadhatatlan, mégpedig azért, mert a prezentizmus maga implauzibilis. Mi a baj vele? A legfőbb baj az, hogy a prezentista nem tud mit kezdeni a múltra, illetve a jövőre vonatkozó kijelentéseink igazságával.

A következőről van szó. Plauzibilisnek tűnik azt állítani, hogy minden kontingensen (vagyis nem szükségszerűen) igaz kijelentésnek van ontológiai alapja (ontological ground); valami a világban, ami igazzá teszi (makes true). Azaz: minden kontingensen igaz kijelentés esetében létezik egy úgynevezett igazságalkotó (truthmaker), melynek létezéséből következik a kérdéses kontingensen igaz kijelentés igazsága. E feltételezést igazságalkotó elvnek (truthmaker principle) nevezzük.

A prezentizmussal szemben az a fő kifogás, hogy nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi teszi igazzá a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentéseinket. Ha ugyanis csak azok a dolgok léteznek, amelyek a jelenben léteznek, akkor nem létezik semmi, ami igazzá tehetné például azt a múltra vonatkozó kijelentést, hogy „Beethoven alacsony férfi volt". Beethoven ugyanis már nem létezik. Vedd észre: az eternalistának mindez nem okoz gondot, ugyanis szerinte a jövőbeli és a múltbeli tárgyak (így például Beethoven) ugyanúgy léteznek, mint a jelenbeliek.

Íme a prezentizmus elleni érv egy részletes (minden releváns premisszát tartalmazó) reductio ad absurdum típusú rekonstrukciója:

(i) Tegyük fel, hogy a prezentizmus igaz. Akkor (ii) a világunk nem tartalmaz múltbeli és jövőbeli tárgyakat és eseményeket. De (iii) ha a világunk nem tartalmaz múlt és jövőbeli tárgyakat és eseményeket, akkor nincsen semmi a világban, ami ontológiai alapja lehetne a múltra és jövőre vonatkozó kijelentéseinknek. Következésképpen (iv) a múltra és jövőre vonatkozó kijelentéseinknek hiányzik az igazságalkotója. Következésképpen (v) ha a igazságalkotó elv igaz, akkor a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentések nem igazak. Azonban (vi) az igazságalkotó elv igaz, és (vii) legalábbis néhány múltra és jövőre vonatkozó kijelentés igaz. Következésképpen (viii) a prezentizmusnak hamisnak kell lennie. (Rea 2003: 261-2).

De mik ezek az igazságalkotók? A sztenderd válasz (különösen Armstrong 1989, 1997) szerint a kontingensen igaz kijelentéseink igazságalkotói a tények (facts) vagy a körülmények (states of affairs). Mik ezek? A tények vagy körülmények (ebben a kontextusban ezek szinonim kifejezések) definíció szerint tulajdonságok/relációk és partikulárék nem mereológiai együttesei, és mint ilyenek - lévén nem mereológiai együttesek - önálló metafizikai/ontológiai kategóriát alkotnak.

Elmagyarázom, mit értsünk tényeken. Vegyük azt az állítást, hogy „Tamás magas". Aki szerint a tények az igazságalkotók, az azt állítja, hogy például a „Tamás magas" kijelentést nem Tamás mint konkrét partikuláré és a magasság mint tulajdonság puszta megléte, illetve ezek mereológiai összege teszi igazzá, hanem az teszi igazzá, hogy fennáll annak az esete, hogy Tamás magas, vagyis Tamás mint konkrét partikuláré instanciálja a magasság tulajdonságát. Egy tény vagy körülmény tehát nem más, mint egy konkrét partikuláré tulajdonság/reláció instanciálása. (A tények azért alkotnak tehát önálló metafizikai kategóriát, mert egy tény nem pusztán tulajdonságok és partikulárék mereológiai együttese.) E nézet szerint tehát minden egyes kontingensen igaz kijelentés esetében létezik egy tény, amely igazzá teszi a kérdéses kijelentést; amelynek létezéséből következik a kérdéses kontingensen igaz kijelentés igazsága.

Mindezt a prezentizmus ellen alkalmazva: minden egyes múltra és jövőre vonatkozó kijelentés akkor és csak akkor lehet igaz, ha léteznek múltbeli és jövőbeli tények, amelyek igazzá teszik a kijelentéseinket. Ha viszont léteznek múltbeli és jövőbeli tények, akkor léteznek múltbeli és jövőbeli tárgyak is, lévén ezek alkotóelemei a múlt és jövőbeli tényeknek. Mivel azonban a prezentizmus tagadja a múltbeli és jövőbeli tárgyak létezését, és ebből következően a múltbeli és jövőbeli tények létezését, ezért a prezentista előtt két egyaránt vállalhatatlan út áll: vagy magát az igazságalkotó elvet kell tagadnia, és azt kell állítania, hogy vannak olyan kontingens igazságok, amelyeknek nincsen ontológiai alapja, vagy azt kell állítania, hogy a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentések nem igazak vagy hamisak.

Hadd élesítsem még a prezentizmus elleni (igazságalkotó elvre építő) érvet, ugyanis számos kortárs filozófus kétségbevonja az önálló metafizikai kategóriaként értett tények létezését, és ezzel könnyű menekülési útvonalat biztosít a prezentista számára. (Lásd például Donald Davidson parittya érvét (Davidson 1969), és erről lásd magyarul: Farkas/Kelemen 2002: 110-6.) A prezentizmus elleni érv megfogalmazható tényekre való hivatkozás nélkül is.

Íme: plauzibilisnek tűnik azt állítani, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen (Lewis 2001). Ez annyit jelent, hogy nem lehetséges különbség abban, hogy melyik kijelentés igaz anélkül, hogy különbség volna abban, hogy milyen tárgyak léteznek és azok milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Fordított irányból mondva: az, hogy mely kijelentés igaz, attól függ (azon szuperveniál), hogy milyen tárgyak léteznek és azok milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. (Vegyük észre: ha így fogalmazunk, nem köteleződünk el a tények mint önálló metafizikai státussal rendelkező entitások létezése mellett.) Mármost vegyük azt a kontingensen igaz kijelentést, hogy „léteztek mamutok". S ezek után jöjjön az a prezentizmus elleni érv:

Mivel a jelenbeli dolgok lehettek volna pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek most, akkor is, ha a mamutok nem léteztek volna, ez az igazság [mármint: „léteztek mamutok"] nem szuperveniál a jelenbeli dolgokon, ahogyan azok vannak, és tulajdonságokon, amelyekkel azok rendelkeznek. De a prezentizmus szerint a jelenbeli dolgok kimerítik a realitást. Következésképpen ez az igazság nem szuperveniál a dolgokon, ahogy azok vannak, és a tulajdonságokon, amelyekkel azok rendelkeznek. A prezentizmus szerint tehát a szuperveniencia hamis. (Crisp 2003: 238.)

A prezentizmussal szembeni ellenvetés lényege tehát az, hogy a prezentistának tagadnia kell azt, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, ez pedig túlságosan nagy ár az endurantizmus védelméért. Ez a legerősebb formájában megfogalmazott érv a prezentizmus, és így a prezentista endurantizmus ellen.

A prezentista szerint ez az érv nem konklúzív: a prezentizmusból ugyanis nem következik az, hogy az igazságok nem szuperveniálnak a létezésen. Egészen egyszerűen azért nem következik, mert az érv központi előfeltevése (az úgynevezett temporális kombinatorizmus) hamis. Nevezetesen a következő tézis:

Temporális kombinatorizmus: a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna.

A dolog világos: ha a prezentista tagadja ezt a tézist, vagyis azt állítja, hogy amennyiben a múlt másmilyen volna, úgy a jelen is másmilyen volna, akkor igenis konzisztens lehet azzal, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, annak ellenére, hogy azt állítja: kizárólag a jelenbeli tárgyak léteznek.

Első pillantásra nincs is nehéz dolga a prezentistának. Csak annyit kell állítania, hogy a fizikai tárgyak mellett (1) léteznek (mint absztrakt entitások) múltra vonatkozó propozíciók, melyek (2) rendelkezhetnek az igaznak levés tulajdonságával (Crisp 2003: 238). Esetünkre vonatkoztatva: (1) létezik az a múltra vonatkozó propozíció, hogy „mamutok mászkáltak a Földön", és (2) e propozíció rendelkezik az igaznak levés tulajdonságával. Mármost ha (1) létezik a „mamutok mászkáltak a Földön" propozíció (mint absztrakt entitás), amely (2) rendelkezik az igaznak levés tulajdonságával, akkor nem igaz az, hogy a dolgok lehettek volna pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna, lévén ebben az esetben létezne ugyan a „mamutok mászkáltak a Földön" propozíció csak épp nem rendelkezne az igaznak levés tulajdonságával, vagyis másmilyen volna a jelen, mint amilyen most.

Ez persze inkább bonmot, mint rendes, kidolgozott válasz. Ennek ellenére azért megmutatja azt az irányt, mely felé a prezentistának - a megfelelő választ keresve - tapogatóznia kell. A megoldás az úgynevezett absztrakt idő realizmus:

Az absztrakt idő realista tagadja a temporális kombinatorizmust. Azt az elvet, hogy a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok, mint a jelenben [...], akkor is, ha a múlt másmilyen volna. Ezt nem fogadod el, ha absztrakt idő realista vagy; akkor ugyanis azt állítod: a jelenbeli dolgok között léteznek absztrakt idők, melyek „korábbi-későbbi" relációkban állnak egymással (among the present things are abstract times standing in their earlier-later relations to one another). Csakhogy ezek a dolgok nem lehetnének ugyanolyanok, mint amilyenek, nem állhatnának fenn közöttük ugyanazok a „korábbi-későbbi" relációk, mint amelyek fennállnak, ha a múlt másmilyen lett volna. Az absztrakt idő realista szerint bármilyen p propozíció esetében szükségszerű, hogy p akkor és csak akkor állt fenn, ha egy múltbeli (vagyis korábbi) időpontban p. [...] Így például fennállt az, hogy elvégeztem az egyetemet. Az absztrakt idő realista azt mondja: ez akkor és csak akkor igaz, ha egy korábbi t időpontban elvégeztem az egyetemet. Mivel az a mód, ahogyan a dolgok jelenleg léteznek, tartalmazza az olyan t időpontokat is, amelyek a „korábbi" relációban állnak a jelennel, ebből következik, hogy a dolgok nem lehettek volna pontosan olyanok, mint amilyenek, akkor, ha nem állt volna fenn, hogy elvégeztem az egyetemet. (Crisp 2003: 241.)

Elég zavarbaejtő ez a passzus, de talán megfejthető belőle az absztrakt idő realizmus értelme. E szerint: a prezentista akkor és csak akkor tud konzisztens lenni az igazságalkotó elvvel, és ennek előfeltételeként akkor és csak akkor tudja tagadni a temporális kombinatorizmus elvét, ha olyan ontológiát képvisel, melyben „a »korábbi-későbbi« relációt az absztrakt időkben definiálja [...], ahelyett hogy a »korábbi-későbbi« relációt a konkrét idők (vagy események) relációjaként értené" (Crisp: 2003: 242). Nyilván ez utóbbit nem teheti, hiszen szerinte nem létezik konkrét időként sem a múlt, sem a jövő, következésképpen nem létezhet ezek között „korábbi-későbbi" reláció sem. Egy reláció létezéséből ugyanis következik a relátumainak létezése. Azt azonban mondhatja a prezentista, és ez a megoldásának döntő pontja: a jelenbeli dolgok között léteznek absztrakt idők, és eme absztrakt idők között „korábbi-későbbi" relációk állnak fenn. Mármost mivel a jelen tartalmaz olyan absztrakt időket, melyek között „korábban-későbben" relációk állnak fenn, ezért nem igaz az, hogy a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna. Miért? Egyszerűen azért, mert ha a múlt másmilyen volna, mint amilyen volt, akkor a jelen a múlttal mint absztrakt időkkel másmilyen relációban állna, mint amilyenben ténylegesen áll, és ennélfogva maga is másmilyen volna, mint amilyen.

Tulajdonképpen pofonegyszerű dologról van szó. Arról, hogy amit az eternalista konkrét idők közti relációknak ért, azt a prezentista absztrakt idők közti relációknak érti. Nyilvánvaló, hogy ez az egyetlen, amit a prezentista tehet. Ha ugyanis (1) ki akar tartani amellett, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, és (2) prezentistaként nem állíthatja azt, hogy léteznek múltbeli tárgyak, melyeken a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága szuperveniál, akkor nincs más megoldás: absztrakt időket és ezek egymáshoz való relációit kell posztulálnia, hogy azt mondhassa: a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága ezeken a jelenben létező absztrakt entitásokon szuperveniál. Még egyszerűbben: nem léteznek ugyan a jelenben múltbeli konkrét partikulárék, de léteznek a jelenben a múltat reprezentáló absztrakt entitások, és a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága ezeken szuperveniál.

 

3.2.3. Az endurantizmus védelme II.

Az endurantista nemcsak a prezentizmusra való hivatkozással védekezhet. Emlékeztetőül: a prezentizmusból ugyan következik az endurantizmus, viszont létezhet eternalista endurantizmus is.

Íme az eternalista endurantista megoldási javaslata. A fizikai tárgyak nem simpliciter rendelkeznek tulajdonságokkal. Például a drót nem egyszerűen egyenes t₁-ben és görbe t₂-ben, hanem valójában azzal a két tulajdonsággal rendelkezik, hogy „egyenes t₁-ben" és „görbe t₂-ben". Az eternalista endurantista szerint a tulajdonságok magukban foglalnak egy meghatározott időponthoz vagy időintervallumhoz való relációt: a drót egyenessége és görbesége a drótnak nem intrinzikus, hanem relációs tulajdonsága. Ennélfogva amikor egy fizikai tárgynak valamilyen tulajdonságot tulajdonítunk, akkor ezt nem tehetjük csak úgy: időindexálnunk kell a kérdéses tulajdonságot. Következésképpen: a fizikai tárgyak változását nem úgy kell értenünk, hogy a drót t₁-ben rendelkezett az egyenesség intrinzikus tulajdonságával, amely tulajdonságát elvesztette, amikor meggörbítettem, hanem úgy, hogy a drót egyszer rendelkezett az „egyenes t₁-ben", másszor pedig a „görbe t₂-ben" tulajdonsággal. Következésképpen: a fizikai tárgyak változásának eternalista endurantista magyarázata nem involválja a Leibniz-törvény tagadását, ugyanis - maradva a drót példájánál - a „görbe t₁-ben" és az „egyenes t₂-ben" a drótnak nem inkonzisztens tulajdonságai.

A perdurantista szemében az eternalista endurantista megoldása implauzibilis. Két intuíciónkkal is szembenáll. Egyrészt azzal az intuíciónkkal, hogy a fizikai tárgyak egyszerűen csak úgy (just) rendelkeznek tulajdonságokkal, lévén az eternalista endurantista minden tulajdonságot időindexál. Másrészt szembenáll a változással kapcsolatos intuíciónkkal, mely szerint a változás nem más, mint hogy egy fizikai tárgy rendelkezik valamilyen tulajdonsággal t₁-ben és ugyanazzal a tulajdonsággal nem rendelkezik t₂-ben. Intuitíve úgy gondoljuk, hogy a fizikai tárgyak elveszíthetik azokat a tulajdonságaikat, amelyekkel korábban rendelkeztek, és felvehetnek egy másik, az előzővel inkonzisztens tulajdonságot. Ha azonban az eternalista endurantista elméletét fogadjuk el, és időindexáljuk a tulajdonságokat, akkor azt kell állítanunk, hogy - épp az időindex miatt! - a fizikai tárgyak a létezésük során nem veszíthetik el a tulajdonságaikat, és nem vehetnek fel egy, az előzővel inkonzisztens tulajdonságot. „F t₁-ben" és a „nem F t₂-ben" tulajdonságok ugyanis nem inkonzisztensek egymással! Egyszóval: a perdurantista szemében az eternalista endurantista nem megoldja a fizikai tárgyak tulajdonságaikban bekövetkezett változásának problémáját, hanem inkább eliminálja azt.

Az endurantista azt felelheti erre: bagoly mondja verébnek! Vagyis az endurantista elfogadhatja azt, hogy azzal, hogy időindexálja a tulajdonságokat, szembenáll egy bizonyos intuíciónkkal, nevezetesen azzal, hogy a tárgyak csak úgy simán rendelkeznek tulajdonságokkal, és hogy intrinzikusan rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, viszont ezt ne rója neki fel a perdurantista. Épp ő ne! A perdurantista ugyanis azzal, hogy a fizikai tárgyakat téridőbeli nyúlványoknak tekinti, végső soron azt állítja, hogy amikor például éppen fáj a fejem, akkor én csak közvetve rendelkezem a fejfájás (mentális) tulajdonságával, lévén közvetlenül csak egy temporális részem (az „én most"!) rendelkezik vele (így érvel Crisp 2003: 216-7). Ezt állítani szintén szembenáll egy bizonyos intuíciónkkal, jelesül azzal, hogy én magam vagyok az, amely instanciálja a fejfájással rendelkezés tulajdonságát, és nem pusztán egy részem az.

 

3.2.4. Az elméletek taxonómiája

Az endurantizmus és perdurantizmus közti vita a következő három elv vagy tézis körül forog:

(1) A változás elve: Egy fizikai tárgy rendelkezhet F intrinzikus (nem relációs) tulajdonsággal t₁-ben és nem F intrinzikus tulajdonsággal t₂-ben.

(2) Az időben való numerikus azonosság elve: egy és ugyanazon fizikai tárgy teljes egészében létezhet különböző időkben.

(3) Az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének elve: ha a = b, akkor bármilyen a-ra és b-re: ami igaz a-ra, az igaz b-re, és vice versa.

E három kijelentés együttesen inkonzisztens. Még egyszer és utoljára. Vegyük a drótot, ami t₁-ben egyenes. A drótot meggörbítjük. A drót t₂-ben görbe. Az egyenes és a görbe egymással inkompatibilis intrinzikus tulajdonságai ugyanannak a drótnak. (Ez a változás elve.) A drót teljes egészében létezik t₁-ben és t₂-ben. (Ez az időben való numerikus azonosság elve.) Mármost ez a két elv együttesen inkonzisztens a (3)-sal. Ha ugyanis a drót t₁-ben egyenes, és a drót t₁-ben numerikusan azonos a dróttal t₂-ben, akkor a Leibniz-törvény értelmében azt kell mondanunk, hogy a drót t₂-ben is egyenes. Csakhogy éppen arról van szó, hogy görbe. Úgy tűnik tehát, hogy az (1)-(3) együttesen inkonzisztens, és valamelyiket a három közül fel kell adnunk.

A (3) nem adható fel. Ennélfogva vagy az (1)-t, vagy a (2)-t kell feladnunk.

(a) A perdurantista a (2)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak téridőbeli nyúlványok, amelyek nincsenek teljes egészükben jelen a különböző időkben.

(b) A prezentista endurantista az (1)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak perzisztálásuk során azért nem rendelkeznek inkonzisztens intrinzikus tulajdonságokkal (F-fel és nem F-fel), mert csak a jelenben léteznek, és a jelenben a fizikai tárgyak nem rendelkezhetnek inkonzisztens tulajdonságokkal.

(c) Az eternalista endurantista ugyancsak az (1)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak perzisztálásuk során azért nem rendelkeznek inkonzisztens intrinzikus tulajdonságokkal (F-fel és nem F-fel), mert (i) minden tulajdonságuk időindexált, ennélfogva nem intrinzikus, hanem relációs, és (ii) mint relációs tulajdonságok az időindexük miatt soha nem lehetnek egymással inkonzisztensek.

 

3.3. Hogyan oldja meg az endurantista és a perdurantista a fizikai tárgyak alkotórészei változásának problémáját?

3.3.1. A perdurantizmus melletti érv

A perdurantisták szerint az endurantizmus nem képes plauzibilisen magyarázni a fizikai tárgyak alkotórészeinek változását (lásd: Mark Heller 1990: 2-4, 19-20). Az érv némi egyszerűsítésekkel és átalakításokkal a következő:

Vegyünk egy partikuláris emberi testet. Nevezzük „Test"-nek. A „Test" hétfői napon teljesen ép, valamennyi részével rendelkezik, így rendelkezik a bal kezével is. Nevezzük a „Test"-et hétfői napon „Test hétfőn"-nek. Nevezzük továbbá „Test mínusz bal kéz"-nek vagy egyszerűen csak „Test mínusz"-nak azt a tárgyat, ami nem más, mint az egész „Test", kivéve a bal kezét. Egyszerűen vonatkoztassunk el a „Test" bal kezétől, és a maradékot kereszteljük el „Test mínusz"-nak. Ebben az esetben azt kell állítanunk, hogy:

(1) „Test hétfőn" numerikusan nem azonos „Test mínusz"-szal.

Tegyük fel, hogy a „Test" keddi napon egy balesetben elveszíti a bal karját. Nevezzük a keddi napon a bal kezét elvesztő „Test"-et „Test kedden"-nek. Mármost általában úgy gondoljuk: attól, hogy a „Test" elveszítette a bal kezét, a „Test" továbblétezik. Alapvető intuíciónk ugyanis, hogy egy test képes túlélni bizonyos részeinek elvesztését. Nyilván nem mindegyikét, de a bal keze elvesztését igen. Mármost amennyiben endurantisták vagyunk, a következőt állítjuk:

(2) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test kedden"-nel.

Úgy tűnik továbbá, hogy a „Test kedden" ugyanaz a dolog, mint a „Test mínusz", mivel a „Test mínusz" éppen úgy lett definiálva, hogy a „Test" mínusz a bal keze, és a „Test" keddi napon éppen a bal kezét vesztítette el. Vagyis függetlenül attól, hogy endurantisták vagy perdurantisták vagyunk:

(3) „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal.

Csakhogy a (2), (3) valamint az azonossági reláció tranzitivitása azt implikálja, hogy:

(4) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal.

Az eredmény: a (4) ellentmondásban van az (1)-sel.

Az érv szándékolt konklúziója az, hogy megmutassa: az endurantista nem képes magyarázni a fizikai tárgyak alkotórészeinek változását. Amennyiben ugyanis a fizikai tárgyak perzisztálását numerikus azonosságként értelmezzük, akkor - lásd az érvet - ellentmondáshoz jutunk. Az endurantizmus tehát inkonzisztens elmélet.

(Mondanom sem kell: az érv nem csak a bal kéz esetén működik; a bal kéz a „Test" bármely részével behelyettesíthető, legyen az akármilyen kicsi. Illetve: nem kell ragaszkodnunk a „Test"-hez, az érv bármilyen összetett tárgy esetében megfogalmazható.)

A perdurantizmus ezzel szemben nem inkonzisztens. A perdurantista ugyanis - ellentétben az endurantistával - nem fogadja el a (2)-t. Úgy gondolja: a „Test hétfőn" és a „Test kedden" között nem numerikus azonosság áll fenn, hanem annál gyengébb reláció. Nevezetesen: a „Test hétfőn" és a „Test kedden" a „Test"-nek mint téridőbeli nyúlványnak csak különböző temporális részei.

 

3.3.2. Az endurantizmus védelme I.

Az endurantista Roderick Chisholmot (1973, 1975, 1976) követve azt mondhatja: a fizikai tárgyak nem maradnak azonosak alkotórészeik elvesztése vagy megváltozása után. Azaz: a fizikai tárgyak nem őrzik meg azonosságukat, ha akárcsak egy alkotórészüket elvesztik. Ezt az álláspontot mereológiai esszencializmusnak nevezzük. E szerint: egy összetett tárgynak minden egyes része lényeges része: egyiket sem veszítheti el, különben megszűnik létezni. Másképp fogalmazva: a és b összetett tárgy akkor és csak akkor azonos, hanem minden egyes részük ugyanaz.

A Chisholmmal rokonszenvező endurantisták tehát az érv (2) premisszáját adják fel, és így szűntetik meg az inkonzisztenciát. Szerintük: a „Test hétfőn" numerikusan nem azonos a „Test kedden"-nel, lévén a „Test kedden"-nek hiányzik egy része „Test hétfőn"-höz képest, és - lévén mereológiai esszencialisták - úgy gondolják, hogy egy fizikai tárgy minden egyes része lényegi a tárgy azonossága szempontjából.

Nehogy félreértés támadjon abból, hogy mind a perdurantista, mind a Chisholmmal rokonszenvező endurantista a (2) premisszát adja fel. Egészen más értelemben adják fel ugyanis a (2)-t. A perdurantista azzal, hogy a „Test hétfőn"-t és a „Test kedden"-t numerikusan különböző entitásoknak tekinti, ezzel nem vitatja azt, hogy a „Test" perzisztál az időben, csak épp e perzisztálást úgy értelmezi, hogy a „Test hétfőn" és a „Test kedden" egy négydimenziós nyúlvány egy-egy temporális része. A Chisholmmal rokonszenvező endurantista ezzel szemben azt állítja, hogy a szó szigorú értelmében két különböző dologról van  szó („Test hétfőn" és „Test kedden"), és ezzel magának a „Test"-nek a perzisztenciáját tagadja.

Chisholm álláspontja prima facie elég bizarr, érdemes ezért néhány dolgot elmondanom róla. Chisholm különbséget tesz az azonosság laza és mindennapi fogalma, illetve szigorú és filozófiai fogalma között. Tegyük fel, hogy az íróasztalomról leválik egy kis darab. Chisholm szellemében ekképp kell fogalmaznunk: az azonosság filozófiai és szigorú értelmében numerikusan két különböző asztal van, lévén nem minden részükben azonosak, az azonosság laza és mindennapi értelmében azonban ugyanarról az asztalról van szó, ugyanis a hétköznapi életben ezeket azonosnak tekintjük.

E különbségtevés fényében Chisholm a következőképpen érti a fizikai tárgyak időbeli perzisztenciáját. Vannak alapvető entitások. Egy alapvető entitás nem más, mint ama dolog, amelynek minden része együtt van. Egy alapvető entitás egyetlen alkotórésze elvesztése vagy kicserélődése esetében sem őrzi meg azonosságát. Ha akár egyetlen része elveszik vagy kicserélődik, az más (az előzőtől numerikusan különböző) alapvető entitást eredményez. Mármost a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyaknak folytonosan cserélődnek az alkotórészeik perzisztálásuk során. Következésképpen: a számunkra ismerős fizikai tárgyak perzisztálása nem más, mint egymástól numerikusan különböző alapvető entitások sorozata (entia successiva), egymás után való prezentálódása.

 

3.3.3. Az endurantizmus védelme II.

Az endurantista védekezhet Peter Geach (1962) relatív azonosság fogalmára támaszkodva is. Geach amellett érvel, hogy nem beszélhetünk arról, hogy a és b dolog simpliciter azonosak, vagyis további minősítés nélkül azonosak, ugyanis a és b azonossága vagy különbözősége relatív egy szortális terminus vonatkozásában. a és b lehetnek azonosak egy adott szortális vonatkozásában, de numerikusan különbözőek egy másik szortális vonatkozásában. Magyarán Geach szerint az azonosság és a különbözőség nem abszolút reláció, hanem szortálisan relatív.

Egy példa segít megérteni a relatív azonosság fogalmát. Tegyük fel, hogy egy személy két egymástól különböző hivatali tisztséget is betölt. Egyrészt ő az Ökölvivó Szövetség főtitkára, másrészt ő a Morgen-Stanley cég alelnöke. Mármost a relatív azonosság hívei szerint egyrészt igaz az, hogy az Ökölvívó Szövetség főtitkára ugyanaz a személy, mint a Morgen-Stanley cég alelnöke, másrészt azonban nem igaz az, hogy ugyanaz a hivatali poszt az Ökölvivó Szövetség főtitkára és a Morgen-Stanley cég alelnöke. Azaz: az azonossági kijelentések relatívak annak a megfelelő szortális terminusnak vonatkozásában.

Az endurantista a relatív azonosság eszméjére támaszkodva úgy érvelhet a fentebbi érv ellen, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az érvelésben nincsenek minősítve a numerikus azonossági kijelentések a megfelelő szortális terminus vonatkozásában.

Nézzük: amikor az endurantista azt állítja, hogy a „Test hétfőn" numerikusan azonos a „Test kedden"-nel, akkor nyilván abban az értelemben vett numerikus azonosságról beszél, hogy hétfőn és kedden egy és ugyanazon emberi organizmus létezik. Amikor azonban az endurantista azt állítja, hogy a „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal, akkor a numerikus azonosságot nyilván abban az értelemben állítja, hogy egy és ugyanazon anyagi tömbről (mondjuk: sejtegyüttesről) van szó.

Amennyiben tehát az endurantista elkötelezi magát az azonosság relativista elmélete mellett, akkor elfogadhatja az érvben szereplő mind a négy kijelentést, mégsem lesz inkonzisztens az elmélete. Mondhatja ugyanis: nem ugyanabban az értelemben igaz az a kijelentés, hogy a „»Test hétfőn« numerikusan azonos »Test kedden«-nel", mint az a kijelentés, hogy „»Test kedden« numerikusan azonos »Test mínusz«-szal". A perdurantista csak azért hiszi azt, hogy az endurantizmus inkonzisztens, mert az azonosságot tévesen abszolút relációnak tekinti.

 

3.3.4. Az endurantizmus védelme III.

Az endurantista Peter van Inwagen (1981, 1990b) elméletére támaszkodva is védekezhet a perdurantista érvével szemben. E szerint: egyszerűen nem létezik olyan dolog, mint „Test mínusz". Hogyhogy nem létezik? A „Test mínusz" nem más, mint a „Test" bal kezének komplementere, következésképpen, ha a „Test" bal keze létezik, akkor teljesen önkényes azt állítani, hogy a „Test mínusz" nem létezik.

Inwagen egyetért ezzel. Szerinte a „Test" bal keze sem létezik. Emlékezzünk csak vissza, volt már szó Inwagen javaslatáról. A 3. fejezet 6.4. részében említettem: Inwagen a fizikai tárgyak szubsztanciaelmélete védelmében úgy érvelt, hogy a világban Istenen kívül kizárólag élőlények és elemi részek léteznek, lévén csak az élőlények és az elemi részek instanciálnak fajta-univerzálékat. Vagyis a „Test" létezik, mert a „Test" egy meghatározott fajtájú organizmus, de sem a „Test-mínusz", sem a „Test" bal keze nem létezik, lévén ezek nem instanciálnak fajta-univerzálékat.

A történeti hűség kedvéért hozzá kell tenni: Inwagen, akitől egyébként a „Test mínusz" fogalma ered (lásd 1981), épp ellenkező irányból érvelt. Szerinte a „Test mínusz" „önkényesen leválasztott rész" (arbitrary undetached part), melynek létezését éppen azért kell kétségbe vonnunk, mert különben - ahogyan a fentebbi endurantizmus elleni érvben láttuk - inkonzisztenciához jutunk.

 

3.3.5. Az endurantizmus védelme IV.

Az endurantista az érv (3) premisszáját is támadhatja. Mondhatja: a „Test kedden" numerikusan nem azonos a „Test mínusz"-szal, következésképpen az endurantizmus nem inkonzisztens.

Első pillantásra ez is elég különösen hangzik, ugyanis a „Test kedden" és a „Test mínusz" pontosan ugyanazokból a részekből áll és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalja el. De akkor hogyhogy nem azonosak? Általánosan feltéve a kérdést: hogyan lehetséges, hogy két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál?

Elmagyarázom egy másik példán, a klasszikus példán, aztán visszatérek a „Test kedden" és „Test mínusz" viszonyára. Vegyünk egy márványtömböt. Egyes filozófusok (például Wiggins 1980: 30-5, Lowe 2002: 68-74) szerint a márványtömb nem azonos a szoborral. Annak ellenére nem, hogy a márványtömb és a szobor pontosan ugyanazokból a részekből áll és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalja el. Mitől különbözőek akkor? Attól, hogy a márványtömbnek vannak olyan tulajdonságai, amelyek nem tulajdonságai a szobornak, és fordítva, a szobornak vannak olyan tulandonságai, amelyek nem tulajdonságai a márványtömbnek, következésképpen a Leibniz-törvény miatt a kettő nem lehet azonos. Milyen tulajdonságaikra gondoljunk? Azokra a tulajdonságaikra, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen típusú változást képesek elszenvedni, úgy, hogy eközben megőrzik az azonosságukat. A márványtömb rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy ahhoz, hogy az időben azonos maradjon, mindössze az szükséges, hogy részecskéi együtt maradjanak. A márványtömb akkor is ugyanaz marad, ha valamilyen sajátos eljárással teljesen más alakúra formáljuk, akkor viszont nem marad ugyanaz, ha eltávolítjuk valamilyen részét. Ebben az esetben megszűnik létezni. A szobor épp ellenkezőleg. A szobor rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „túléli" egy darabja elvesztését (gondolj arra az esetre, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt egy őrült letörte Michelangelo Dávidjának egyik lábujját - senki nem gondolta, hogy maga a szobor elpusztult), viszont megszűnik létezni akkor, ha más alakúra formáljuk.

Ennek analógiájára: a „Test kedden" azért nem azonos a „Test mínusz"-szal, mert vannak különböző tulajdonságaik. Az endurantista mondhatja azt, hogy a „Test kedden"-nek és a „Test mínusz"-nak különböznek a történeti tulajdonságai. A „Test kedden" olyan dolog, ami rendelkezik azzal a történeti tulajdonsággal, hogy valaha volt bal keze, a „Test mínusz"-nak azonban definíció szerint nincs meg ez a tulajdonsága. De mondhatja azt is, hogy - hasonlóan a márványtömb és a szobor esetéhez - a „Test kedden"-nek és a „Test mínusz"-nak különböznek azok a tulajdonságai, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen típusú változást képesek elszenvedni, úgy, hogy eközben megőrzik azonosságukat. Tegyük fel, hogy a „Test kedden"-nek levágjuk a jobb karját is. Ebben az esetben a „Test kedden" nem szűnik meg létezni. Ha azonban a „Test mínusz"-nak vágjuk le a jobb karját, akkor a „Test mínusz" megszűnik létezni, lévén ez definíció szerint nem más, mint a „Test" mínusz a bal karja. A különbség a két entitás között tehát az, hogy a „Test kedden" rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy elveszítheti a jobb kezét úgy, hogy ettől még tovább létezik, a „Test mínusz" azonban nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, következésképpen - a Leibniz-törvény miatt - a két entitás numerikusan különbözik egymástól.

Természetesen sokan nem fogadják el ezt a konklúziót, mondván: igenis abszurd azt állítani, hogy két numerikusan különböző fizikai tárgy lehet ugyanabban az időben ugyanazon a helyen, úgyhogy valahol hibás a fentebbi érvelés. Erős intuíció ez, de azért talán gyengíthető. Az endurantista mondhatja ugyanis: azért nem abszurd azt állítani, hogy a márványtömb és a szobor mint két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, mert ezek valójában különböző fajtájú dolgok. A márványtömb puszta anyagdarab, a szobor ezzel szemben ember alkotta mű. Illetve: azért nem abszurd azt állítani, hogy a „Test mínusz" és a „Test kedden" mint két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, mert a „Test mínusz" és a „Test kedden" - ahogy a márványtömb és a szobor - szintén különböző fajtájú dolgok. A „Test mínusz" puszta sejtegyüttes, a „Test kedden" ezzel szemben egy bizonyos organizmus. Összefoglalva: azt valóban abszurd volna állítani, hogy két szobor vagy két márványtömb, vagyis két ugyanolyan fajtájú numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, de nem abszurd két olyan numerikusan különböző fizikai tárgyról azt állítani, hogy térben és időben koncidálnak, amelyek különböző fajtákhoz tartoznak.

Természetesen felmerül a kérdés: ha a „Test kedden" és a „Test mínusz" tényleg numerikusan különböznek egymástól, akkor mégis miféle viszony van közöttük? Igencsak szervesnek kell lennie, ugyanis - ahogy már volt róla szó - pontosan ugyanazokból a részekből állnak és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalják el.

Az endurantista válasza: a „Test mínusz" és a „Test kedden" között nem azonossági reláció, hanem annál gyengébb, úgynevezett konstitúció reláció áll fenn: a „Test mínusz" mint sejtegyüttes konstituálja a „Test kedden"-t mint organizmust. Ugyanaz a viszony áll fenn a márványtömb és a szobor között is: a márványtömb mint anyagdarab konstituálja a szobrot mint ember alkotta művet.

A konstitúció reláció - ellentétben az azonossággal - aszimmetrikus reláció: ha a konstituálja b-t, attól még b nem konstituálja a-t. A „Test mínusz" konstituálja a „Test kedden"-t, de fordítva ez nem igaz. Definíciószerűen:

a összetett tárgy konstituálja b összetett tárgyat t időpontban akkor és csak akkor, ha (1) a és b koincidálnak t-ben, és (2) a minden része t-ben része b-nek is t-ben, de b-nek nem minden része t-ben része a-nak t-ben.

Esetünkre vonatkoztatva: a „Test mínusz" minden része (valamennyi sejtje) része a „Test kedden"-nek is, de a „Test kedden"-nek vannak olyan részei, amelyek nem részei a „Test mínusz"-nak. A „Test kedden"-nek része például a feje, a jobb keze, a lábai, a törzse, a „Test mínusznak" ezek azonban nem részei. Természetesen ezeket a részeket a „Test mínusz" megfelelő részei konstituálják, de ugyanazon okból nem azonosak e részekkel, mint amiért nem azonos a „Test mínusz" a „Test kedden"-nel. A „Test kedden" fejének vannak olyan részei, amelyek nem azonosak a „Test mínusz" megfelelő részeivel, lévén a fejnek vannak olyan részei (orra, füle stb.), ami nem része a „Test mínusz" megfelelő részeinek, és így tovább.

 

3.3.6. Az álláspontok taxonómiája

Nézzük még egyszer a perdurantista endurantizmus elleni érvének premisszáit:

(1) „Test hétfőn" numerikusan nem azonos „Test mínusz"-szal.

(2) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test kedden"-nel.

(3) „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal.

A (2) és a (3) és az azonosság tranzitivitásának tézise miatt:

(4) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal,

ami ellentmondásban van (1)-gyel.

Nézzük, milyen alapvető intuíciók működnek az érvben! Íme:

(i) Az azonosság tranzitivitásának tézise: ha a azonos b-vel, és b azonos c-vel, akkor a azonos c-vel.

(ii) A fizikai tárgyak numerikusan azonosak maradhatnak bizonyos alkotórészük elvesztése ellenére.

(iii) Két numerikusan különböző tárgy egy időben nem lehet a térnek pontosan ugyanabban a régiójában, vagyis amennyiben egy időben a térnek pontosan ugyanabban a régiójában vannak, akkor egy és ugyanazon fizikai tárgyról van szó.

(iv) Az azonosság abszolút és nem relatív fogalom.

(v) Léteznek a fizikai tárgyaknak (organizmusoknak) részeik.

(vi) A fizikai tárgyak perzisztenciája numerikus azonosságot feltételez.

És nézzük eme intuíciók fényében a fizikai tárgyak alkotóelemeiben bekövetkezett változása problémájának megoldási javaslatait! Íme:

(a) A perdurantista megoldása: a (vi) hamis, ugyanis a fizikai tárgyak perzisztenciája úgy értelmezendő, hogy a fizikai tárgyaknak mint négymindenziós nyúlványoknak csak numerikusan különböző temporális részei prezentálódnak egy időben.

(b) Az endurantista mereológiai esszencializmusra alapozó megoldása: a (ii) hamis, ugyanis egy összetett fizikai tárgy valamennyi alkotórésze lényegi része a kérdéses fizikai tárgynak.

(c) Az endurantista relatív azonosságra alapozó megoldása: a (iv) hamis, ugyanis az azonosság relatív a megfelelő szortális viszonyában.

(d) Az endurantista „önkényesen leválasztott rész" fogalmára alapozó megoldása: az (v) hamis, ugyanis a világban az organizmusokon és az elemi részeken kívül kizárólag Isten létezik.

(e) Az endurantista konstitúció relációra alapozó megoldása: a (iii) hamis, mert lehetséges, hogy két numerikusan különböző tárgy egy időben a térnek ugyanabban a régiójában legyen akkor, ha az egyik konstituálja a másikat.

Természetesen az endurantizmus e négy védelme közül egyesek bizonyosan kizárják egymást, míg mások konzisztensek egymással. Gondold végig: a (b) és az (e) kizárja egymást, de a (c) és az (e) konzisztens egymással! Vagyis az endurantistának választania kell e lehetséges védelmek közül, és nem mondhatja egyszerűen azt, hogy a perdurantista fentebb előadott érve az endurantizmussal szemben nyilván nem konklúzív, hisz' négyféle módon is megmutatható, hogy az endurantizmus nem foglal magában ellentmondást.

4. Thészeusz hajója

A fizikai tárgyak alkotórészei változásának problémáját szeretném egy további, az endurantizmustól és perdurantizmustól nagyjából függetlenül tárgyalható problémával illusztrálni: az úgynevezett Thészeusz hajója gondolatkísérlettel. Ez a gondolatkísérlet további, a fizikai tárgyak azonosságával és változásával kapcsolatos alapvető metafizikai intuíciókat hoz a felszínre. Mint látni fogjuk: egymással homlokegyenest ellenkezőeket.

 

4.1. A probléma

4.1.1. A probléma első megközelítésben

Az ismert történet a következő: miután Thészeusz, az athéni hős legyőzte a gonosz Minothauruszt és hazahajózott Kréta szigetéről, hajóját az athéniak kérésére dicsőséges tette emlékeként rájuk bízta. Ahogy telt-múlt az idő, az athéniak észrevették, hogy a hajó bizonyos alkatrészei (deszkái, szegei, kötelei, vitorlái stb.) tönkrementek. Az athéniak nem akarták, hogy a hajó az enyészeté legyen, ezért a tönkrement részeket az eredetiekkel megszólalásig hasonló új részekkel pótolták, gondosan ügyelve arra, hogy a hajó eredeti formája megmaradjon. A dolog úgy alakult (pontosabban: alakulhatott volna úgy), hogy az idők során az eredeti hajó valamennyi alkatrészét kicserélik, és az eredeti hajó egyetlen alkatrésze sem marad a kikötőben ringó hajóban.

Miképp vélekedjünk erről az esetről? Egy lehetséges (józan észre apelláló) álláspont a következő: mivel egy összetett tárgy megváltozhat alkatrészei tekintetében úgy, hogy eközben a kérdéses tárgy azonossága megmarad (feltéve, ha az alkatrészek cserélgetése fokozatosan történik), a renovált hajó ugyanaz a hajó, mint az eredeti hajó. Annak ellenére ugyanaz, hogy a renovált hajó egyetlen olyan alkatrészt sem tartalmaz, mint az eredeti.

Tegyük fel, hogy valaki nem ért egyet ezzel az állásponttal. Mit állíthat? Állíthatja például azt, hogy van egy meghatározott százaléka az eredeti hajó összes alkatrészének, mely százalék alatti alkatrész kicserélése esetében a renovált hajó még azonos az eredeti hajóval, mely százalék feletti alkatrész kicserélése esetében azonban már nem azonos vele.

Ez a javaslat nem tartható. Tegyük fel, hogy a kérdéses százalékot 5 %-ban állapítjuk meg, és azt mondjuk: ha az eredeti hajó összes alkatrészének 5 %-ánál kevesebb elemet cserélünk ki, akkor a renovált hajó = eredeti hajó, ha azonban 5 %-ánál több elemet cserélünk ki, akkor a renovált hajó ≠ eredeti hajó. Nevezzük most az eredeti hajót a-nak, a renováltat b-nek. Tegyük fel, hogy a hajó alkatrészeinek 4 %-át cseréljük ki. Ebben az esetben: a = b. Tegyük fel továbbá, hogy b hajó alkatrészeinek szintén kicseréljük 4 %-át, és így kapunk c hajót. Ebben az esetben b = c. Mivel elfogadjuk az azonossági reláció tranzitivitását, mely szerint ha a = b és b = c, akkor a = c, azt kell állítanunk, hogy a hajó azonos c hajóval. Csakhogy, a hajó és c hajó nem lehet azonos egymással, ugyanis a és c hajó alkatrészének több mint 5 %-a különbözik. Egészen pontosan 8 %-a. (Feltéve persze, hogy másik 4 %-ot cseréltünk ki.) Ellentmondáshoz jutottunk: egyrészről az azonosság tranzitivitása miatt azt kell állítanunk, hogy a = c, másrészről azonban - lévén a és c több mint 5 %-ában különbözik - azt kell állítanunk, hogy a ≠ c. Természetesen bármekkora százalékot állapítunk meg, az ellentmondás elkerülhetetlen.

Mi következik ebből? Az, hogy csak két konzisztens álláspont lehetséges. Vagy azt kell állítanunk, hogy a renovált hajó annak ellenére azonos az eredetivel, hogy egyetlen alkatrészük sem közös, vagy azt kell állítanunk, hogy már egyetlen elem kicserélése esetében sem azonos a renovált hajó az eredetivel. Ez utóbbi álláspont a 3.2.3. részben már említett mereológiai esszencializmus.

Mármost amennyiben (1) nem akarjuk elfogadni a mereológiai esszencializmust, mert szilárd meggyőződésünk szerint egy összetett tárgy egyetlen darab alkatrészének kicserélése nem vonja maga után a kérdéses tárgy azonosságának elvesztését, és amennyiben (2) belátjuk, hogy nem állapíthatunk meg egy adott százalékot, amely alatt egy összetett tárgy alkatrészeit kicserélhetjük úgy, hogy a tárgy azonossága megmaradjon, és amely felett annak azonossága elveszik, úgy azt kell állítanunk: az összetett fizikai tárgyak annak ellenére azonosak maradhatnak, hogy valamennyi alkatrészüket kicseréltük.

 

4.1.2. A probléma második megközelítésben

Ott tartunk, hogy jó okunk van feltételezni, hogy az eredeti hajó valamennyi alkatrésze kicserélése ellenére a renovált hajó azonos az eredeti hajóval. Most azonban csavarjunk a dolgon. Tegyük fel, hogy az athéniak annyira buzgók voltak, hogy az eredeti hajó valamennyi eredeti lecserélt alkatrészét megőrizték egy raktárban. Ahogy folyamatosan cserélődtek az eredeti hajó alkatrészei, és egyre kevesebb eredeti alkatrész maradt a kikötőben ringó hajóban, úgy egyre gyarapodott a raktárban levő eredeti alkatrészek száma. És amint az eredeti hajó utolsó elemét is kicserélték, a raktárban összegyűlt az összes eredeti alkatrész. Tegyük fel, hogy valaki a későbbiekben valamilyen szupertechnikával az eredeti hajó eredeti alkatrészeiből újraépíti (rekonstruálja) a hajót. E rekonstruált hajó pedig - éppen úgy, mint a renovált - pontosan ugyanolyan, mint az eredeti volt.

Hogy állunk? Van két, teljesen ugyanolyan, azaz valamennyi intrinzikus tulajdonságában megegyező hajó: a renovált és a rekonstruált, és mindkettő esetében jó okunk van arra, hogy azonosnak tekintsük Thészeusz eredeti hajójával. Azt, hogy miért van jó okunk a renovált hajót azonosnak tekinteti az eredetivel, már láttuk. De milyen okunk van a rekonstruáltat azonosnak tekinteni az eredetivel? Először is: a rekonstruált hajó pontosan ugyanolyan intrinzikus tulajdonságokkal rendelkezik, mint az eredeti hajó. Másodszor: a rekonstruált hajó pontosan ugyanazokból az alkatrészekből áll, mint az eredeti hajó. Harmadszor: az „eredeti hajó - rekonstruált hajó" esete analógnak tűnik azzal az esettel, amikor például szétszedem a kerékpárom és összerakom a kerékpárom. Nyilván senkinek nem jutna eszébe azt állítani, hogy a szétszedés előtti és az összerakás utáni kerékpárom nem azonos. Negyedszer: alakulhattak volna a dolgok úgy, hogy az eredeti hajót szétszedik, anélkül azonban, hogy pótolták volna a hiányzó részeit. Vagyis lehetséges lett volna, hogy nem létezik renovált hajó. Ugyan ki kételkedne ekkor abban, hogy az eredeti hajó azonos a rekonstruált hajóval?

A probléma ezek után a következő. Mind a renovált, mind a rekonstruált hajó esetében érvelhetünk úgy, hogy azonos az eredetivel. Ha csak a renovált hajó létezne és a rekonstruált nem, akkor nem haboznánk azt mondani: renovált hajó = eredeti hajó. Ha csak a rekonstruált hajó létezne és a renovált nem, akkor nem haboznánk azt mondani: rekonstruált hajó = eredeti hajó. Csakhogy mindkét hajó - az azonossági reláció tranzitivitása miatt - nem lehet azonos az eredeti hajóval. Ha ugyanis a renovált hajó = eredeti hajó, és az eredeti hajó = rekonstruált hajó, akkor a renovált hajó = rekonstruált hajó. Ezt állítani azonban abszurd. A renovált és a rekonstruált hajó két különböző hajó. Az előbbi a kikötőben ring, a másik a raktárban porosodik.

 

4.2. A probléma megoldási javaslatai

4.2.1. A renovált hajó azonos az eredeti hajóval

Aki szerint (például: Lowe 1983, 2002: 30-3) a renovált hajó azonos az eredeti hajóval, a következő két intuitív megfontolásra épít. (1) Ha az eredeti hajó egy részét kiszereljük és egy új elemmel pótoljuk, akkor a hajónak ez az új elem lesz a része, és a kiszerelt régi elem megszűnik a hajó részének lenni. (2) Ha az eredeti hajó egy kiszerelt részét egy másik hajóba építjük, akkor az eredeti hajó kiszerelt része ennek a másik hajónak a részévé válik.

Vegyük azt az esetet, hogy félig szétszedem a biciklimet. A biciklim bizonyos részei részben a félig szétszedett biciklimben vannak, részben azon kívül, mondjuk a műhelyben. INTUÍCIÓ: ebben az esetben a biciklim rendelkezik valamennyi részével, így ama részekkel is, melyek éppen nincsenek beépítve a biciklimbe, és a műhelyben vannak. Vagyis: annak ellenére rendelkezik a biciklim minden részével, hogy részei között vannak olyanok, amelyek rajta kívül vannak.

Az INTUÍCIÓ azonban megváltozik, ha a biciklim valamely alkatrészét egy másik biciklibe építem. Ebben az esetben ugyanis azt súgja az INTUÍCIÓ: a kérdéses alkatrész megszűnt a biciklim részének lenni, és ama másik bicikli részévé vált, amelyikbe beépítettem. Illetve azt súgja: az a rész vált az én biciklim alkatrészévé, amellyel biciklim egy kiszerelt és eltávolított (esetleg másik biciklibe beszerelt) alkatrészét pótoltam.

A Thészeusz hajó probléma kapcsán tehát az INTUÍCIÓ a következő: ha az eredeti hajó kiszerelt részeit nem pótolták volna új elemekkel, akkor ezek a kiszerelt részek még a hajó részei volnának. Mivel azonban a kiszerelt elemeket újakkal pótolták, a kiszerelt részek megszűntek a hajó részének lenni és az újonnan beépített elemek váltak a hajó részeivé. Illetve: amellett, hogy a régi, kiszerelt alkatrészek megszűntek az eredeti hajó részének lenni, ha ezeket az eredetiből kiszerelt elemeket valamilyen másik hajóba építjük, akkor ezek az elemek a másik hajó részeivé válnak.

Erre az INTUÍCIÓRA támaszkodva azt mondhatjuk: a renovált hajó azonos az eredeti hajóval, ennek ugyanis az újonnan beszerelt elemek lettek a részei, és a régi (kiszerelt) elemek megszűntek a részei lenni és egy másik (a raktárban porosodó) hajó részeivé váltak.

 

4.2.2. A rekonstruált hajó azonos az eredetivel: a múzeumigazgató intuíciója

Ha a múzeumigazgatót kérdeznéd arról, hogy melyik hajót vásárolja meg a múzeuma számára, akkor (majdnem biztosan) azt felelné, hogy a rekonstruáltat. INTUÍCIÓJA szerint ugyanis az a hajó azonos az eredetivel, amely numerikusan ugyanazokból a részekből áll. INTUÍCIÓJA azt súgja, hogy azért a rekonstruált hajó azonos az eredetivel, mert maga Thészeusz azokon a deszkákon lépdelt, azokat a köteleket ragadta meg, amelyekből a rekonstruált hajó áll. A renovált hajó alkatrészeihez Thészeusznak az égvilágon semmi köze: nem látta őket, nem fogta őket, lábaival nem taposta őket.

Sőt, a múzeumigazgató (mereológiai esszencializmussal rokonszenvező) INTUÍCIÓJA az, hogy ha történetesen az eredeti hajó valamennyi alkatrészét széthordták volna a világ különböző részeibe, és beépítették volna különböző tárgyakba őket, azonban évszázadokkal később ezek az alkotórészek egy kozmikus véletlen folytán egy helyre kerültek volna, és valaki összerakta volna őket, akkor e (rekonstruált) hajó azonos volna az Thészeusz hajójával.

Döntését alátamasztandó a múzeumigazgató érvelhet úgy, hogy az „eredeti hajó = renovált hajó" elképzelés mellett felhozott fentebbi megfontolás kulcsa, jelesül hogy „ha egy alkatrészt kiszerelek és más tárgyba szerelek, akkor az ominózus alkatrész elveszíti az eredeti tárgy alkatrészének lenni tulajdonságot, és ama másik tárgy részévé válik" bizony nem minden esetben plauzibilis. Tegyük fel, hogy egy család kempingezni megy. Mikor épp verik fel a sátrukat, szomorúan konstatálják, hogy hiányzik néhány sátorcövek, és így nem fog sikerülni a sátor felállítása. A család egyik tagja elmegy és elkéri egy másik család pontosan ugyanolyan sátrának néhány sátorcövekét, melyek segítségével aztán felverik a sátrát. Ebben az esetben - érvelhet a múzeumigazgató - határozottan szembenáll az INTUÍCIÓVAL azt mondani, hogy a kölcsönbekapott sátorcövekek elvesztették ama tulajdonságukat, hogy ama másik család sátrának a részei. Inkább azt súgja az INTUÍCIÓ, hogy a másik család sátra rendelkezik valamennyi részével, annak ellenére, hogy bizonyos részei épp egy másik család sátra részeiként funkcionálnak. (Persze mondhatod: a múzeumigazgató intuíciója csak azért súgja ezt, mert a kölcsönkért sátorcövekeket vissza kell adni, ennek azonban nincsen köze a dologhoz.)

 

4.2.3. Két extrém megoldás

Vegyük a következő két igen erős meggyőződésünket a fizikai tárgyak azonosságával kapcsolatban:

(1) Nem lehetséges az, hogy egy és ugyanazon fizikai tárgy egy időben a tér két különböző helyén legyen.

(2) Nem lehetséges az, hogy két ugyanolyan típusú/fajtájú, de numerikusan különböző fizikai tárgy egy időben a térnek ugyanazon a helyén legyen.

Az egyik extrém megoldás: adjuk fel az (1)-t és állítsuk azt, hogy mind a renovált, mind a rekonstruált hajó azonos az eredeti hajóval. Hogyan képzeljük ezt el? Úgy, hogy az eredeti hajó fízionált: az egyetlen hajóból - a fentebb leírt események hatására - kettő jött létre.

A másik extrém megoldás: adjuk fel a (2)-t, és állítsuk azt, hogy mind a renovált, mind a rekonstruált hajó eredetileg a kikötőben volt, olyan módon, hogy e két numerikusan különböző hajó koincidált, egészen addig az időpontig, amíg a renoválás és ezzel a részek eltávolítása megkezdődött. E szerint: félrevezető Thészeusznak a hajójáról beszélni, ez ugyanis két numerikusan különböző hajó egybeesése.

Természetesen mindkét javaslat szembenáll az azonosság tranzitivitásának tézisével, de most emelkedjünk ezen felül. Más miatt is különös ez a két megoldási javaslat. Nevezetesen: bármelyik álláspontot fogadjuk is el a kettő közül, át kell értékelnünk azt, ahogyan normálisan (a józan észnek megfelelően) számláljuk a fizikai tárgyakat. Normálisan a fizikai tárgyak számlálása, vagyis az, hogy egy helyen hány darab fizikai tárgy van, függetlenül történik attól, hogy milyen események történtek a múltban, illetve hogy milyen események fognak bekövetkezni a jövőben.

A következőről van szó. Legyen az az állítás, hogy mind a renovált, mind a rekonstruált hajó azonos az eredetivel. Tegyük fel, hogy a tengeren hajózunk, és megpillantunk két numerikusan különböző, de minden intrinzikus tulajdonságában azonos hajót. Ebben az esetben arra a kérdésre, hogy „hány hajót látunk?", nem tudunk felelni anélkül, hogy ismernénk e két hajó történetét. Lehetséges ugyanis, hogy valójában nem kettő, hanem egy hajót látunk; egy hajót, amely a múltban fízionált.

Legyen most az az állítás, hogy eredetileg mind a renovált, mind a rekonstruált hajó a kikötőben volt, és e két numerikusan különböző hajó koincidált. Tegyük fel ugyancsak, hogy a tengeren hajózunk, és megpillantunk egy hajót. Ebben az esetben arra a kérdésre, hogy „hány hajót látunk?", nem tudunk felelni anélkül, hogy ismernénk e hajó jövőjét. Lehetséges ugyanis, hogy amit látunk az nem egy hajó, hanem valójában kettő, csak még a koincidálás fázisában.

5-4. Felhasznált irodalom

- Armstrong, David M. (1980) 'Identity through Time', in Peter van Inwagen (ed.) Time and Cause: Essays in Honor of Richard Taylor, Dordrecht: Reidel, pp. 67-78.

- Armstrong, D. M. (1989) A Combinatorial Theory of Possibility, Cambridge: Cambridge University Press.

- Armstrong, D. M. (1997) A World of States of Affairs, Cambridge: Cambridge University Press.

- Bigelow, John (1996) 'Presentism and Properties', Philosophical Perspectives, 10, pp. 35-52.

- Chisholm, Roderick (1973) 'Past as Essential to Their Wholes, Review of Metaphysics, 26, pp. 581-603.

- Chisholm, Roderick (1975) 'Mereological Essentialism: Further Considerations', Review of Metaphysics, 29, pp. 477-84.

- Chisholm, Roderick (1976) Person and Object, Lasalle, Ill.: Open Court.

- Chisholm, Roderick (1990) 'Referring to Things that No Longer Exist', Philosophical Perspectives 4, pp. 545-56.

- Crisp, Thomas (2003) 'Presentism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 211-45.

- Davidson, Donald (1969) 'True to the Facts', Journal of Philosophy 66, pp. 748-64.

- Farkas Katalin és Kelemen János (2002) Nyelvfilozófia, Budapest: Áron Kiadó.

- Geach, Peter (1962) Reference and Generality, Ithaca, NY: Cornell University Press.

- Haslanger, Sally (1989a) 'Endurance and Temporary Intrinsics', Analysis, 49, pp. 119-25.

- Haslanger, Sally (1989b) 'Persistence, Change, and Explanation', Philosophical Studies, 56, pp. 1-28.

- Haslanger, Sally (2003) 'Persistence through Time', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 315-54.

- Hawley, Katherine (2001) How Things Persist, Oxford: Oxford University Press.

- Heller, Mark (1990) The Ontology of Physical Objects: Four Dimensional Hunks of Matter, Cambridge: Cambridge University Press.

- Heller, Mark (1992) 'Things Change', Philosophy and Phenomenological Research, 52, pp. 695-704.

- Heller, Mark (1993) 'Varieties of Four Dimensionalis', Australasian Journal of Philosophy, 71, pp. 47-59.

- Hinchliff, Mark (1996) 'The Puzzle of Change', Philosophical Perspectives 10, pp. 119-36.

- Johnston, Mark (1987) 'Is there a Problem about Persistence?', Proceedings of the Aristotelian Society, Suppl. Vol. 61, pp. 107-35.

- Lepoidevin, Robin (1991) Change, Cause, and Contradiction, New York: St Martin's Press.

- Lewis, David (1986) On the Plurality of Worlds, Oxford: Basil Blackwell.

- Lewis, David (1998) 'Rearrangement of Particles: Reply to Lowe', Analysis, 48, pp. 65-72.

- Lewis, David (2001) 'Truthmaking and Difference-Making', Noûs, 35, pp. 602-15.

- Lewis, David (2002) 'Tensing the Copula', Mind, 111, pp. 1-14.

- Loux, Michal J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London, New York: Routledge.

- Lowe, Jonathan E. (1983) 'On the Identity of Artifacts', Journal of Philosophy 80, pp. 222-32.

- Lowe, Jonathan E. (1987) 'Lewis on Perdurance versus Endurance', Analysis, 47, pp. 152-4.

- Lowe, Jonathan E. (1988) 'The Problems of Intrinsic Change: Rejoinder to Lewis', Analysis, 48, pp. 72-7.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press.

- Mellor, D. H. (1981) Real Time, Cambridge: Cambridge University Press.

- Mellor, D. H. (1998) Real Time II., London Routledge.

- Merricks, Trenton (1995) 'On the Incompatibility of Enduring and Perduring Entities', Mind, 104, pp. 523-31.

- Merricks, Trenton (1999) 'Persistence, Parts, and Presentism', Noûs, 33, pp.421-38.

- Prior, A. N. (1967) Past, Present, and Future, Oxford: Clarendon Press.

- Prior, A. N. (1968) Papers on Time and Tense, London: Oxford University Press.

- Quine, Willard Van Orman (1960) Word and Object, Cambridge, Mass.: MIT Press.

- Quine, Willard Van Orman (1963) 'Identity, Ostension, and Hypostasis', in uő. From a Logical Point of View, 2nd edn., rev., Evanston, Ill.: Harper and Row, pp. 65-79.

- Quine, Willard Van Orman (1976) 'Whither Physical Objects', in. R. S. Cohen, P. Feyerabend and M. W. Wartofsky (eds.) Essays in Memory of Imre Lakatos, Dordrecht: Reidel, pp. 497-504.

- Quine, Willard Van Orman (1981) Theories and Things, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

- Rea, Michael C. (1998) 'Temporal Parts Unmotivated', Philosophical Review,107, pp. 225-60.

- Rea, Michael C. (2000) 'Constitution and Kind Membership', Philosophical Studies, 97, pp. 169-93.

- Rea, Michael C. (2003) 'Four-Dimensionalism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 246-80.

- Russell, Bertrand (1915) 'On the Experience of Time', The Monist, 25, pp. 212-33.

- Sider, Theodore (1996) 'All the World's a Stage', Australasian Journal of Philosophy, 74, pp. 433-53.

- Sider, Theodore (2000) 'Stage View and Temporary Intrinsics', Analysis 60, pp. 84-8.

- Sider, Theodore (2001) Four-Dimensionalism', Oxford: Oxford University Press.

- Tooly, Michael (1997) Time, Tense, and Causation, Oxford: Oxford University Press,

- van Inwagen, Peter (1981) 'The Doctrine of Arbitrary Undetached Parts', Pacific Philosophical Quarterly, 62, pp. 123-37.

- van Inwagen, Peter (1990a) 'Four-Dimensional Objects', Noûs, 24, pp. 245-55.

- van Inwagen, Peter (1990b) Material Beings, Ithaca, NY: Cornell University Press.

- Zimmerman, Dean (1996) 'Persistence and Presentism', Philosophical Papers, 25, pp. 115-26.

- Zimmerman, Dean (1998) 'Temporary Intrinsics and Presentism', in Dean Zimmermann and Peter van Inwagen (eds.) Metaphysics: The Big Questions, Oxford: Basil Blackwell, pp. 206-20.

 

6-4. Ajánlott irodalom

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Identity. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 527-36.

- Deutsch, Harry (2002) 'Relative Identity, in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/identity-relative/

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 239-44.

- Gallois, Andre (2005) 'Identity Over Time', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/identity-time/

- Hamlyn, D. W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 60-84.

- Hawley, Katherine (2004) 'Temporal Parts', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/temporal-parts/

- Mortensen, Chris (2002) 'Change', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/change/

- Nerlich, Graham (2003) 'Space-Time Substantivalism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 281-314.

- Smith, Quentin (1995) 'Change', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 83-5

<< 3. fejezet: Fizikai tárgyak

5. fejezet: Események >>