Lengyel művészet

Jacek Malczewski: A művészetek hivatásáról. 1912

Krytyka, 1912. 36.

Jacek Malczewski (1854-1924) festő, a lengyel modernizmus egyik legkiemelkedőbb művésze. Festett portrékat, életképeket, allegorikus és bibliai jeleneteket, tájképeket, kidolgozta a szimbolizmus egyéni változatát. Legismertebb képei közé tartozik a Melankólia (1890-94) és az Ördögi kör (1895-97), valamint a következő ciklusok: Mérgezett kút, Thanatosz, Ellenai halála. A krakkói Képzőművészeti Akadémia professzora (1896-1900, 1910-21) és rektora (1912-14) volt. A művészek hivatásáról és a művészet feladatairól (Krytyka, 1912. 36.) című publikációja tanévnyitó rektori beszédéből készült. Itt a maga teljességében kifejezésre jut a művész vallásossága (harmadik rendbeli ferences volt). Malczewski művészetfelfogása a legmagasabb rendű eszme nevében hozott evangéliumi áldozat és a papság kategóriáira épült.

A művészek hivatásáról és a művészet feladatairól

(Jacek Malczewski tanévnyitó beszéde, elhangzott a Képzőművészeti Akadémián, a múlt hónap 15-én)

Tisztelt uraim, leendő lengyel művészek!

Már régóta készülök arra, hogy megnyissam a tanévet Lengyelhon egyetlen Képzőművészeti Akadémiáján, s beszédemben köszöntsem az új tanévet, a most beiratkozott, a már itt tanuló és a végzős hallgatókat.

Most, hogy szándékomat megvalósíthatom, tudatában vagyok önmagam és küldetésem iránti, illetve jelenlegi tisztségemmel szembeni kötelességeimnek.

Az első gondolatom az volt, hogy meghívom az évnyitóra a tudományos testületek képviselőit és a művészettörténészeket. De aztán meggondoltam magam. És most egyedül állok előttetek, körülvéve mostani kollégáimmal és Veletek, leendő kollégáimmal.

És jobb is így, mert egy családhoz tartozunk mindannyian, a beavatottak társaságához, szektájához. Mindannyian ugyanazt a célt tűztük ki magunk elé: a művészet területén akarunk dolgozni. Ez a közös cél egyetlen nagy családban egyesít mindannyiunkat, és a művészet területén végzett szakadatlan munka során lassan feltárulnak előttünk hivatásunk titkai, és átérezzük a művészet szentségét.

Ez az érzés választ el minket a társadalom fennmaradó részétől, ahol a Létharc írja a történelmet: az egyes nemzetek politika-, ipar-, pénzügy- és társadalomtörténetét.

Ismétlem, ez az érzés kiválasztottá tesz minket, mert a létharc közepette nem törhetünk a művészet ideáljaira, ehhez gondtalan földi lét szükséges. Az emberi társadalom fennmaradó része számára a művészet mindenekelőtt szórakozás, majd idővel történelemmé és egyéb tudássá, az emberiség nagy-nagy imádságává válik.

Ezért vagyunk a mai összejövetelünkön magunk, ahogy magunk leszünk mindannyian egész életünkben.

A Szellem tökéletesedésének három útja van, három úton közeledhez az Úr trónusához: az imádság (Aszkézis), a szeretet és a tudás (vagyis az igazság megismerése) útján.

A szeretet útján halad a művészet ösvénye. Ezen az ösvényen haladva közelebb kerülünk ahhoz, hogy megismerjük a Teremtő Mindenható erejét, könnyebben válunk eggyé az Úr akaratával.

Mert mi, művészek magnificatot zengünk a teremtő Isten földi és kozmikus művei láttán.

A Legfelsőbb Lényt imádjuk, ha egy felhőt, virágot vagy parányi kristályt csodálunk.

És elkápráztatván a csodáktól, melyekkel körülvett minket, bátorságunkat összeszedve szeretnénk egyenrangúak lenni Vele, hogy jobban megértsük és megszeressük, ezért mély tisztelettel próbáljuk ábrázolni az Ő keze munkáit, a mélység nélküli síkon vagy a minden irányban kiterjedt térbeli idommal.

Figyelemmel és alázattal végzett alkotómunkánkkal a szeret és a hála himnuszait zengjük a Legjobb Atyának, aki ennyi csodával, kegyelemmel és jótéteménnyel halmozott el minket.

Ebben a pillanatban máris egyesítünk két utat, két ösvényt, két lajtorját, melyen az emberi szellem a tökéletesedés felé emelkedik, hogy eljusson önnön belső lényegéhez: az Imádság Útját és a Szeretet Útját.

Ha pedig imádkozol (kollégám), nem azért imádkozol, hogy lássa a szomszédod, nem is azért imádkozol, hogy mulandó vagy örök érvényű pályadíjat nyerj, hanem azért imádkozol, mert szereted Istent, Ő a te legkedvesebb Atyád, lelked egyetlen Ismerője és Bírája és Védelmezője. Ha tehát bízol az Ő bölcsességében, s kiapadhatatlan szeretetet érzel iránta, imádságodat ekképp foglalhatod össze: legyen meg a Te Szent Akaratod.

Ugyanígy a művészetet, a mi imádságunkat sem a környező világ kedvéért műveljük, nem is a pénzért, amelyre látszólag szükségünk van az élethez, nem is a szakmai gőgért, a mesterség fortélyainak elsajátításáért, nem is a tömegek csodálatáért, amelyek még nem akarják meghallani a pusztába kiáltott szót.

Hanem szeretetből műveljük a művészetet, hogy közelebb kerüljünk a Legfelsőbb Lényhez, csendben, alázatban és magányban egyesüljünk az örökkévaló atyával.

S mint ahogy a legőszintébb, legforróbb, a lélek legmélyéből fakadó imádságot sem lehet még egyszer elismételni vagy megtanulni, mert minden ember imádsága mindig más és más; ugyanúgy mi sem taníthatjuk itt meg Nektek ezt az imádságot, a legőszintébb, legmélyebb és legigazibb művészetet mint egy imát, szó szerint.

Nem taníthatjuk meg nektek az imádság (a művészet) remekműveit, melyektől a szívetek megtelik érzelemmel, könnyeitekkel küszködtök, s elragadtatásotokban a Mindenható lábai elé hullotok.

Nem taníthatjuk meg Nektek az imádság remekműveit - hogyan kell remekműveket létrehozni a művészetben, ezt nem tanítjuk meg Nektek!

Ehelyett arra fogunk törekedni, hogy megmutassuk nektek az Úr nagyságát - akár a legkisebb lény csontozatában, akár az özönvíz előtti óriások kövületeiben -, meg fogjuk tanítani, hogyan tekintsetek a fény, az árnyék, a félhomály és a ragyogás csodáira, melyeket a Legfőbb Törvényhozó rajzolt és vetített ki a világegyetembe. Arra fogunk tanítani Benneteket, hogy legyetek:

Büszkék a tejesség szellemében - alázatosak az élet minden pillanatában.

Mert magányosak lesztek - ha van bennetek elegendő kitartás ahhoz, hogy művészek legyetek, vagyis ha azt akarjátok, hogy a művészet imádsága éltessen benneteket, ha az Isteni Szeretet trónusa előtt akartok térdepelni.

A mai világ e magányosokat, térdeplőket elhagyja. Az eljövendő világ látni akarja az ilyeneket!

De ti nem lesztek magányosak, Ti nem maradtok magatokra. Térdepelni fogtok, tekintetetekkel a Legmagasabb Rendű Szeretetet keresve - és látni fogjátok Őt, és érezhetitek Őt a világegyetem végtelenjében, és a Magnificattal az ajkatokon haltok meg.

De addig még (úgy szeretnék reménykedni benne) Közületek nem egy képes lesz arra, hogy - felemelkedvén a Kegyelem szárnyain, megértvén az egész természet harmóniáját, az Istentől kapott bátorság segítségével - létrehozza saját érzéseiből az egész harmóniáját a világmindenség harmóniája hasonlatosságára - és fogtok alkotni Remekműveket.

Mert - Isten fiai vagytok.

S akkor tudni fogjátok, hogy vannak örök harmóniák, melyek Istenben veszik kezdetüket, de gyakran rejtve maradnak az egész emberiség előtt, amíg ehhez a bolygóhoz van láncolva.

Csak kegyelmi pillanatokban válnak láthatóvá, csak a művészet igaz imádsága erejével jeleníthetők és örökíthetők meg, hogy utat mutassanak az egész emberiség számára.

Hogy az ne zárkózzék a látszólagos harmóniák kisebb köreibe, melyeket leszűkít a társadalmak materializmusa vagy a vak egoizmus, amely nem láthatja az evangéliumi igazság tiszta fényét.

*

Ezt a pár szót akartam elmondani, kérem, jegyezzétek meg ezt a néhány gondolatot. Lehet, hogy ezen a beszéden múlik, eredményes lesz-e akadémiai tevékenységem.

Én már a domb túlsó oldalán járok - lefelé haladok a lejtőn. Nézeteimet saját élményeimből vonatkoztattam el; s az elkerülhetetlen következményeket, mint vétkeim súlyát, hátamon cipelem.