Mi az esztétika?

Hetedik előadás: Művészet és megértés

Ez egy kulcsfontosságú előadás, amely egyrészt a romantikus hagyományhoz nyúl vissza, másrészt viszont a későbbi előadások és az egész 20. századi művészetfelfogás megalapozása. A Nietzschéről szóló előadás rávilágított arra, hogy a hegeli rendszer felbomlása mennyire ellentmondásos folyamat: az értékpreferenciák erősen változóban, miközben a módszer burkoltan továbbra is hat. A megértés középpontba kerülése már annak a jele, hogy radikális módszertani fordulat állt be, a történeti tudományok egészében. Dilthey kortársainak azzal a kérdéssel kellett szembenézniük, hogy amennyiben nincs bizonyossággal megragadható metafizikai alapelve a történelemnek és benne minden történelmi jelenségnek, akkor miként lehetséges tudományos eszközökkel megragadni az egyedi történeti jelenségeket (ideértve természetesen a művészetieket is). Dilthey (és nagy vonalakban a historizmus) megoldása erre a magyarázat természettudományos fogalmával szembeállított megértésfogalom, amely a történeti jelenségeket nem valamely szigorú ok-okozati összefüggéshálóval magyarázza, hanem olyan kifejezésegyüttesnek tekinti, amely a hátterében álló, magát benne kifejező pszichológiai szubjektivitás rekonstrukciója révén érthető meg.

 Egyike ez a legjelentősebb kérdéseknek. Cselekvésünk mindenütt előfeltételezi más személyek megértését; az emberi boldogság nagy része idegen lelkiállapotok utánérzéséből fakad; az egész filológiai és történelmi tudomány azon az előföltevésen alapul, hogy az egyedi ezen utólagos megértése objektivitássá emelhető. Az erre épített történeti tudat teszi lehetővé a modern ember számára, hogy az emberiség egész múltját önmagában jelenvalóvá tegye: saját korának valamennyi korlátja fölött tekint ki az idegen kultúrákba; erejüket magába fogadja és ismét élvezi varázsukat: a boldogság komoly gyarapodása származik számára ebből. És ha a rendszeres szellemtudományok az egyedi ezen objektív felfogásából általános törvényszerű viszonyokat és átfogó összefüggéseket vezetnek le, úgy mégis a megértés és értelmezés folyamatai maradnak számukra is az alap. Ennélfogva ezek a tudományok, éppúgy mint a történelem, biztosságuk tekintetében attól függenek, hogy általánosérvényűségre emelhető-e az egyedi megértése. Így a szellemtudományok kapujában egy olyan probléma vetődik fel számunkra, amelyik e tudományoknak minden természetmegismeréssel szemben sajátjuk. A szellemtudományoknak alkalmasint minden természetmegismeréssel szemben megvan az az előnyük, hogy tárgyuk nem az érzékekben adott jelenség, nem egy valóságos puszta visszfénye egy tudatban, hanem közvetlen belső valóság maga, mégpedig mint belülről megélt összefüggés az. Objektív felfogása számára mégis már abból nagy nehézségek fakadnak, ahogyan e valóság a belső tapasztalatban adott. Ezeket itt nem taglaljuk. Továbbá az a belső tapasztalat, melyben saját állapotaimnak tudatára ébredek, önmagában véve mégsem képes soha tudatosítani saját individualitásomat. Csak énemnek másokkal való összehasonlításában tapasztalom a bennem levő individuálisat; csak ekkor válik számomra tudatossá, ami saját meglétemben másoktól eltér, és Goethé-nek nagyon is igaza van abban, hogy valamennyi tapasztalatunk ezen legfontosabbika nagyon nehéz lesz számunkra és erőink mértékével természetével és határaival kapcsolatos belátásunk mindig csak nagyon tökéletlen marad. Az idegen meglét azonban számunkra először csak érzéki tényekben, mozdulatokban, hangokban és cselekvésekben, kívülről adott. Csak egy olyan folyamat révén egészítjük ki e belül levőt, melynek során utánképezzük azt, ami így egyedi jelekben jut az érzékekbe. Mindent: e kiegészítés anyagát, struktúráját, legindividuálisabb vonásait saját elevenségünkből kell átvinnünk. Miképpen tehát mármost egy individuálisan megalkotott tudat ilyen utánképzés által objektív ismeretté egy idegen és egészen más természetű individualitást? Micsoda folyamat az, amelyik látszólag ily idegenül lép a megismerés más processzusai közé?

A folyamatot, melynek során kívülről, érzékileg adott jelekből egy belül levőt ismerünk meg, megértésnek nevezzük. Ez a nyelvhasználat; és egy szilárd pszichológiai terminológia - amire olyan nagyon szükségünk van - csak akkor jöhet létre, ha minden író egyformán tartja magát valamennyi már szilárdan megalkotott, világosan és használhatóan körülhatárolt kifejezéshez. A természet megértése - interpretatio naturae - képletes kifejezés. Ám saját állapotaink felfogását sem a tulajdonképpeni értelemben nevezzük megértésnek. Bár azt mondom: nem értem, hogyan cselekedhettem így, sőt önmagamat sem értem már. Ezzel azonban azt akarom mondani, hogy lényem egyik megnyilvánulása, mely belépett az érzéki világba, egy idegen megnyilvánulásaként lép szembe velem és én azt mint ilyet, nem vagyok képes interpretálni, vagy a másik esetben azt, hogy olyan állapotba kerültem, melyet mint idegent bámulok. Tehát azt a folyamatot nevezzük megértésnek, melyben érzékileg adott jelekből megismerünk egy pszichikait, melynek e jelek megnyilvánulásai. (Wilhelm Dilthey: A hermeneutika keletkezése, in: Uő: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, Gondolat, Budapest, 1974, 471-473.o.)

[...] A megértés különböző fokokat mutat. Ezek mindenekelőtt az érdeklődéstől függenek. Ha az érdeklődés korlátozott, akkor a megértés is az. Mennyire türelmetlenül figyelünk néhány magyarázatot; csak egy - számunkra praktikusan fontos - pontot rögzítünk belőle anélkül, hogy érdeklődnénk a beszélő belső élete iránt. Ezzel szemben más esetekben erőlködve igyekszünk minden arckifejezésen, minden szón keresztül a beszélő bensejébe hatolni. Ám a legfeszültebb figyelem is csak akkor képes az objektivitás ellenőrizhető fokát előre módszeres* folyamattá válni, ha az életmegnyilvánulás rögzített, és így mindig újra visszatérhetünk hozzá. Tartósan rögzített életmegnyilvánulások ilyen módszeres megértését nevezzük értelmezésnek vagy interpretációnak. (I.m. 474.o.)

E megértéselmélet, amely Dilthey kezében a szellemtudományok közös módszertani alapjává lesz, az emberi szubjektum szerkezetének változatlanságában alapozza meg az önmagukban véve egyedi történeti jelenségek, korszakok, egyes művek vizsgálatának általánosérvényűségét, az életrajzot állítva a vizsgálódás középpontjába. Módszerének foglalata lényegében az az értelmezői gyakorlat, amely szerint ha az értelmező az elemzett szerzőre tett hatásokat, az őt ért élményeket alkalmazza önmagára (vagyis igyekszik megismerkedni mindazzal, amit a szerző is ismerhetett), akkor a közös emberi psziché működése következtében mintegy önmagában előállíthatja azokat az állapotokat, amelyeknek maga a mű a kifejezése volt. E módszer gyökerei a romantikába nyúlnak vissza (érdemes is itt emlékeztetni az ott már szóba hozott 401. fragmentumra), és osztozni látszanak abban a felfogásban is, amely lényegében az alkotóval azonos kreativitást feltételez a befogadó vagy az értelmező oldalán is.

Az interpretáció e művészete mármost éppoly fokozatosan, törvényszerűen és lassan fejlődött, mind teszem azt a természet vallatása a kísérletben. A filológus személyes zseniális virtuozitásában született és marad fenn. Így e művészetet természetszerűleg túlnyomóan az értelmezés nagy virtuózával való személyes érintkezés vagy a művével való kapcsolat során terjesztik ki másokra. Ugyanakkor azonban minden művészet szabályok szerint jár el. E szabályok nehézségek legyőzésére tanítanak. Áthagyományozzák a személyes ügyesség termékét. Ezért az értelmezés művészetéből korán kialakult e művészet szabályainak ábrázolása. És e szabályok összeütközéséből, az életfontosságú művek értelmezésével kapcsolatos különböző irányzatok harcából és abból az ez által meghatározott szükségletből, hogy a szabályokat megalapozzák, megszületett a hermeneutikai tudomány. A hermeneutika írásos emlékeket értelmező művészet tana. ** (I.m. 475-476.o.)

Nyilvánvaló, hogy ez a minden tekintetben individualizáló karakterű felfogás lényegét tekintve ellentétes a hegeli programmal, nem nagy íveket rajzol, amelyben az egyes jelenségek egymáshoz és a beteljesített vagy elvétett fejlődésvonalhoz mérik magukat, hanem az egyes semmi mással nem összemérhető egyediségeket mint pótolhatatlan individualitásokat igyekszik megréteni a maguk soha vissza nem térő karakterében. Fontos kiemelni, hogy ez a gyakorlat hatalmas átrendeződést eredményezett a történeti tudatban és a művészettörténetben, olyan korszakokat, művészeti ágakat, helyszíneket és sílusokat tett hozzáférhetővé, amelyek korábban mintegy „számon kívül maradtak" (középkor, barokk, manierizmus, provinciális művészetek, iparművészet, stb.) ugyanakkor nem mentes egy súlyos önfélreértéstől: miközben alapelvévé teszi, hogy minden korszak és jelenség egyedi történeti meghatározottságán belül helyezkedve megítélendő, saját magát sok tekintetben olyan képlékeny és előzetes meghatározottságoktól mentes médiumnak tartja, amelyben szabadon ölthet alakot bármi. Úgy foglalkozik a történelemmel, hogy önmagát rajta kívül levőnek tudja. A későbbiekre gondolva azért is fel kell erre hívni a figyelmet, mert a gadameri hermeneutika épp ezzel vet majd számot.

A dilthey-i paradigma azonban nem áll meg a beleélés finomra kidolgozott programjánál: végpontján olyan követelményt fogalmaz meg, amely messze túlni az eredi állapot rekonstrukcióján, és az alkotó fölébe emeli a befogadót vagy értelmezőt.

 Az általánosérvényű interpretáció lehetőségét a megértés természetéből lehet levezetni. A megértésben az értelmezőnek és szerzőjének individualitása nem úgy állnak szemben, mint két összehasonlíthatatlan tény: mindkettő az általános emberi természet alapján formálódott, és ezáltal válik lehetővé az emberek egymás közti egyetértése beszédnél és megértésnél. Itt Schleiermacher képletes kifejezései pszichológiailag tovább tisztázhatók. Elvégre is nem a személyek egymás közti minőségi különbözőségei, hanem lelki folyamataik fokozati különbségei határoznak meg minden individuális különbséget. Amennyiben azonban mármost az értelmező saját elevenségét mintegy próbaképpen belehelyezi egy történeti miliőbe, innen kiindulva képes arra, hogy pillanatnyilag az egyik lelki folyamatot hangsúlyozza és felerősítse, a többit meg hagyja visszahúzódni és így önmagában egy idegen élet utánképzését hozza létre.

Ha mármost e folyamat logikai oldalát vesszük szemügyre, úgy azt látjuk, hogy abban csupán relatíve meghatározott egyes jelekből, a meglévő grammatikai, logikai és történeti tudás állandó együttműködésével ismerik fel az összefüggést. Logikai terminológiánkkal kifejezve a megértés e logikai oldala tehát az indukciónak, az általános igazságok különös esetre való alkalmazásának és az összehasonlító eljárásnak együttműködésében áll. A közelebbi feladat azoknak a különös formáknak megállapítása lenne, melyeket itt a nevezett logikai műveletek és azok kapcsolatai magukra öltenek.

Itt jut érvényre mármost minden értelmezőművészet központi nehézsége. Az egyes szavakból és azok kapcsolataiból a mű egészét kell megérteni, ámde az egyes megértése már előfeltételezi az egész teljes megértését. Ez a kör megismétlődik az egyes műnek szerzője szellemiségéhez és fejlődéséhez való viszonyában, és ugyanígy visszatér ennek az egyes műnek irodalmi műfajához való viszonyában. E nehézséget gyakorlatilag Schleiermacher Platón Államához írott Bevezetőjében oldotta meg legszebben, és egzegetikai előadásainak jegyzeteiben állnak rendelkezésemre ennek az eljárásnak más példái. [A tagolódás áttekintésével kezdte, ami egy futólagos átolvasáshoz volt hasonlítható, tapogatva átfogta az egész összefüggést, megvilágította a nehézségeket, és a kompozícióba bepillantást engedő valamennyi helynél töprengve megállt. Csak ezután kezdődött a tulajdonképpeni interpretáció.] Elméletileg itt minden értelmezés határaiba ütközünk, az értelmezés mindig csak bizonyos fokig hajtja végre feladatát: így minden megértés mindig csak relatív marad és soha nem zárható le. Individuum est ineffabile.*

Az értelmezési folyamatnak grammatikai, történeti, esztétikai és tartalmi interpretációvá való szétbontását, ahogyan ez számára adott volt, Schleiermacher elvetette. E megkülönböztetések csak azt jelölik, hogy grammatikai, történeti, tartalmi és esztétikai tudásnak léteznie kell, amikor az értelmezés megkezdődik, és képesnek kell lennie arra, hogy az értelmezés minden aktusára hasson. Maga az értelmezés folyamata azonban csak ama két oldallá engedheti magát felbontani, amit egy szellemi alkotásnak nyelvi jelekből történő megismerése tartalmaz. A grammatikai értelmezés kapcsolatról kapcsolatra halad a szövegben, egészen a mű egészében levő legmagasabb szintű kapcsolódásokig. A pszichológiai értelmezés a belső alkotó folyamatba való belehelyezkedésből indul ki, és a mű külső és belső formája felé halad előre, innen viszont tovább a művek szerzőjük szellemiségében és fejlődésében levő egységének megragadásához.

Ezzel mármost elértük az a pontot, melyről kiindulva Schleiermacher mesterien kifejti az értelmezőművészet szabályait. Alapvető a külső és belső formáról szóló tanítása, és különösen mély értelműek az irodalmi produkció általános elméletéhez szolgáló támpontok, mely elméletben az irodalomtörténet organonja rejlenék.

A hermeneutikai eljárás végső célja az, hogy a szerzőt jobban megértsük, mint ahogy ő magát megértette. Ez az a tétel, amelyik a nem tudatos alkotás tanának szükségszerű konzekvenciája. (I.m. 490-492.o.)

Dilthey számára azért lehetséges a jobban értés programja, mivel a mintegy spontán önkifejezésnek tekintett alkotást annak tudatos elemzésével állítja szembe, s ebben a reflexióban látja biztosítottnak a szerző önértelmezésnél is jobb megértését. (Ismét csak az önmagát csak félig értő romantikus figura bukkan itt fel, v.ö. 401. Athenäum fragmentum). A jobban értés azonban egyben azt is jelenti, hogy a megértésnek fokozatai s talán eleve kitűzhető sőt elérhető végcélja van. Ez a végcél, az immár maradéktalanul beteljesített (s mint az előbb láttuk, a történelmen kívüli, immár további módosulásoktól mentes) megértés lesz az, ami felől Gadamert értenünk kell majd.

Előreutalásként s egyben hátfedezékül álljon itt még egy idézet, ezúttal Schleiermachertől, ami egyszerre támasztja alá Dilthey gondolatmenetét, világít meg egyes általa csak utalásszerűen emlegetett technikai részleteket, s ugyanakkor szembesít azzal is, a helyzet már a romantika számára sem volt oly egyértelmű:

 Figyelmesebben nézve azonban, amikor nem értünk valamit, mindig ugyanabba a helyzetbe jutunk - jóllehet kisebb mértékben - mint ők. Amikor a nyelv ismerős közegében mégis valami idegennel találjuk szembe magunkat, lévén bizonyos szókapcsolatokat nem vagyunk képesek tisztázni, vagy idegenre bukkanunk a miénkkel oly analóg gondolatalkotásban, lévén nem tudjuk megállapítani valamely gondolati sor elemeinek összefüggését vagy terjedelmét, s ezért bizonytalanul ingadozunk - ekkor csakis ugyanazzal a divinatorikus merészséggel foghatunk bele a munkába. Jelen állapotunkat tehát éppenséggel nem állíthatjuk szembe a gyermekkor ama kezdeti rendkívüli lépéseivel; hanem az effajta megértés és értelmezés egy fokozatosan fejlődő egész, melynek további menete során egymást mindinkább kölcsönösen támogatjuk, minthogy mindenki a többinek szokásos összehasonlítási pontként és analógiaként szolgál, ami azonban minden ponton újra és újra ugyanúgy a megsejtéssel kezdődik. A gondolkodó szellem fokozatos önmegtalálásáról van szó. Hasonlóan ahhoz, ahogy a vérkeringés és a légzés váltakozása fokozatosan csökken, a mind többet birtokló lélek is, fordított viszonyban fogékonyságával, egyre lustábban lép fel, úgy hogy legyen akár a legelevenebb, épp ezért, mert mindenki a maga saját egyedi létében a másik nem-léte, a meg-nem-értés sohasem fog teljességgel feloldódni. Ám ha csökken is a kezdeti lépésekhez képest a siker gyorsasága: a mozgások lelassulása és a hosszas elidőzés egy műveletnél kedvez az elmélyülésnek, s csak ekkor köszönt be az a periódus, melyben összegyűjtik a hermeneutikai tapasztalatokat és javaslatokká - inkább ezt a szót használom, s nem szabályokról beszélek - fogják egybe őket. Ám ez a művészet tökélyére emelt tanítás jószerével - miként az eddig mondottakból csaknem magának értetődőnek látszik - csak akkor jöhet létre, amikor mind a nyelvet a maga objektivitásában, mind a gondolat létrehozásának folyamatát az egyedi szellemi élet funkciójaként a gondolkodás lényegéhez való viszonyában oly tökéletesen látjuk át, hogy abból, ahogyan a gondolatokat összekapcsoljuk és közöljük, arra is fény derül, hogy a teljes összefüggés kifejtéséhez miként kell eljárnunk a megértéskor.

Hogy mindezt teljesen egyértelművé tegyük, először is - bár ez mintha egy másodlagos tevékenység volna az elsőhöz képest - teljes jogához kell juttatnunk azt a gondolatot (melyet, úgy tűnik, Ast úr fogalmazott meg Wolf előtt, jóllehet inkább csak rábukkant, semmint felfedezte, hiszen a hermeneutika kialakítását nem ezáltal határozta meg átfogóan), hogy minden egyest csak az egész közvetítésével érthetünk meg, s hogy tehát az egyes minden magyarázata már előfeltételezi az egész megértését. (Friedrich Schleiermacher: A hermeneutika fogalmáról F.A. Wolf fejtegetésivel és Ast tankönyvével összefüggésben, in: Filozófiai hermeneutika (válogatta Bacsó Béla), Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja, Budapest, 1990, 44-45.o.)

* Kunstmässig

** Kunstlehre

* Az individuum kimondhatatlan.