GOETHE: TALLÓZÁS ARISZTOTELÉSZ “POÉTIKÁ”-JÁBAN[1]

Aki valamelyest is foglalkozott általában a költészet elméletével, s különösen a tragédiáéval, bizonyosan emlékezetében őrzi Arisztotelésznek ama kitételét, melynek értelmezése oly sok gondot okozott, anélkül méghozzá, hogy a vitatók végül megegyezésre juthattak volna felőle. A tragédia közelebbi meghatározása szerint a nagy ókori azt követelné a műfajtól, hogy részvétet és félelmet ébresztő cselekmények s események ábrázolása által tisztítsa meg éppen a szenvedélyektől a néző kedélyét.

Mármost, hogy magam mit gondolok meggyőződéssel ugyanerről a kitételről, azt hiszem, a legalkalmasabban a dolog lefordításával fejezhetem ki.

“A tragédia valamely jelentős lezárt cselekmény ábrázolása, meghatározott terjedelemben s kellemes nyelven előadva, külön-külön személyek által, kiknek mindegyike a maga szerepét játssza, tehát nem mintha egyvalaki beszélné el; ám a részvét s félelem folyamata után épp e szenvedélyek kiegyenlítésével zárul.”

Ezzel a fordítással, úgy vélem, tisztáztam az eddigi homályt, s már csak a következőket szükségeltetik hozzátennem: Arisztotelész a maga mindig is a tárgyra utaló módján ugyan miképp gondolhatott volna – végig a szomorújáték konstrukciójáról beszélve – ennek hatására, mi több, arra a tőle oly messzi hatásra, amelyet a tragédia a nézőre talán tesz? Képtelenség! Hiszen világosan megmondja: ha a részvétet s félelmet ébresztő eszközökön túljutott, e szenvedélyek kiegyenlítésével, megbékítésével kell befejeznie munkáját a színpadon.

Arisztotelész katarzison ezt a kibékítő lekerekítést érti, amely tulajdonképp minden dráma, mi több, minden költői mű megkövetelhető mozzanata.

A tragédiában a katarzis az emberáldozat egy fajtája által következik be, akár végrehajtják a feláldozást, akár – isteni beavatkozásra – pótmegoldásokkal helyettesítik, amiképp ezt Ábrahám és Agamemnón esetében látjuk; a lényeg az, hogy ha a tragédia teljességre törekvő költői alkotás, elengedhetetlen a kibékítés, a megoldás. Ez a megoldás azonban, melyet az áhított kedvező végkifejlet eredményez, közelíti már a középfajú drámát, elég itt csak Alkésztisz viszszatérését említenünk; a vígjátékban viszont a csekélyebb félelmet s reményt képező zűrzavarok kibogozódásátkibogódzását a házasság pecsételi meg, mely nem zárja le ugyan az életet, mégis jelentős és fontolandó fordulat. Senki se akar meghalni, házasodik mindenki, és ebben rejlik a félig tréfás, félig komoly különbség az arisztotelészi esztétika szomorújátéka és vígjátéka között.

A továbbiakban megjegyezzük, hogy a görögök ilyen célra használták trilógiájukat: hiszen van-e magasabb rendű katarzis, mint az Oidipusz Kolónoszban, ahol egy félbűnös-félártatlan ember, aki démoni alkata, létezésének sivár hevessége, éppen jellemének nagysága okán, elsietett tettek után az örökké kifürkészhetetlen, felfoghatatlanul következetes hatalmak kezébe rohan, magát s övéit a legmélyebb, a legjóvátehetetlenebbül végzetes nyomorúságba sodorja, ám a végén mégis megenyhülve megenyhíttetik, s lesz az istenek rokona, áldó-védő szelleme egy földnek, mely méltán mutathat be azontúl neki áldozatot.

Erre épül a nagy mester maximája is, miszerint a tragédiák hőseit nem szabad sem maradéktalanul bűnösnek, sem egészen ártatlannak mutatni. Az első esetben a katarzis merőben anyagszerű maradna, és a meggyilkolt gazfickó például mintha csak az igazságszolgáltatás elől menekülne így; a másodikban egyáltalán nem is volna lehetséges katarzis, hiszen a sorsot vagy az emberi beavatkozókat terhelné súlyos igazságtalanság.

Egyébként ez alkalommal csakúgy vonakodnék polemizálni, mint akármikor; ennek ellenére említenem kell, hogyan értelmezték eddig ezt a kérdéses helyet. Arisztotelész ugyanis a Politiká-ban kimondta: a zenét nevelésnél erkölcsi célokra használhatjuk, amennyiben szent dallamok az orgiákon felkorbácsolt kedélyeket elcsitíthatják, valamint más szenvedélyeket is egyensúlyba hozhatnak. Nem tagadjuk, analóg eset ez, ám korántsem azonos. A zene hatásai anyagszerűbbek, miként azt Händel Sándor-ünnep-e is bizonyítja, s ahogy azt minden bálon láthatjuk, hol is egy erkölcsös-gáláns polonéz után felcsendülő keringő az ifjúságot bakkhoszi bakkhoszi mámorba hozza.

A zene azonban csakúgy képtelen az erkölcsiségre hatni, ahogy egyetlen más művészet sem, és mindig téves elgondolás, ha ilyesmit várnának tőle. A filozófia és a vallás képes csak ilyesmire; a kegyeletnek és a kötelességnek kell megébrednie, s ilyen serkentő hatása a művészetnek oly igen ritkán adódik! Amit el tudnak érni a művészetek, az a vad szokásos szelídítése, ez azonban hamarosan elpuhultsággá fajul.

Aki mármost az igazán erkölcsi, valóban benső fejlődés útján halad, érezheti s bevallhatja: a tragédiák és a tragikus regények a szellemet korántsem nyugtatják meg, ellenkezőleg, a kedélyt s amit szívnek nevezünk, nyugtalanná teszik, és valami bizonytalan, meghatározatlan állapot felé indítják; szereti ezt az ifjúság, ezért fogadja az ilyen produkciókat szenvedélyes lelkesedéssel.

Visszatérünk kiindulásunkhoz, ismételvén: Arisztotelész a tragédia szerkezetéről szól, amikor a költő e tárgyat választva kíván valami méltómód vonzót, látni-hallani érdemest, zárt egészként létrehozni.

Ha mármost a költő a maga kötelességét becsülettel megtette, vagyis jelentősen bogozta és méltó módon oldotta meg a csomót, bizonyos, hogy a néző lelkében ugyanez a folyamat zajlik majd; a bonyodalom megkuszálja, a feloldás felvilágosítja, azonban a hazatérő néző cseppet sem lesz különb, mint a színházba igyekvő: ellenkezőleg, ha elég aszketikus figyelem élne benne, csodálkoznék is magán, hogy ugyanolyan könnyelműen és makacsul, ugyanolyan heveskedve és gyengén, ugyanolyan szeretetreméltóan és szeretetlenül ér haza, ahogy otthonról elment. Véljük, ezzel mindent elmondtunk, ami témánkat érinti, akkor is, ha részletesebb kifejtéssel még világosabbá válna egy s más.

1827

(Goethe: Tallózás Arisztotelész "Poétiká"-jában, 1827)

[1]247. oldal Tallózás Arisztotelész “Poétiká”-jában. – Arisztotelész Poétiká-jának idézett részlete (a 6. fejezetből) évtizedeken át foglalkoztatta Goethét, pl. a Schillerrel való levelezésben (az 1797. április 28-i levelében és több májusiban). – Arisztotelész kulcsmondatának itteni szövege Goethe fordításának-értelmezésének pontos megfelelője. Ilyen módon szerkezeti-tartalmi, a tragédián, a műalkotáson belül maradó mozzanatról van szó, nem a műalkotás hatásáról. – A Poétika magyar kiadásában (Sarkady János fordítása, Magyar Helikon, 1963. 16. o.) a kérdéses szöveg így hangzik: “A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel – nem részvét és félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást.” Ez a fordítás a caJadoiV(görög szó) szót “megszabadulás”-sal fordítja. A leginkább szövegközeli értelmezés szerint ennek a fogalomnak nem lehet pusztán erkölcsi szerepet tulajdonítani; nem Arisztotelész, hanem Platón művészetszemléletét határozta meg az erkölcsi szempontú értékelés. Arisztotelész azt kívánja, hogy az író a tragédia cselekményében ábrázolja a közönségre ható érzelmeket. – Goethe tanulmánya ellentmondást provokált, ekkor írta legbizalmasabb barátjának, Zelternek (1827. március 29-én): “Örök, elengedhetetlen követelmény a műalkotás önmagában való befejezettsége! Arisztotelész, aki előtt a legtökéletesebb volt, éppen őneki kellett volna gondolnia a hatásra!... Minden fogalmon túl van, amit ez az ember észrevett, látott, megvizsgált; amire felfigyelt, amit megfigyelt, a magyarázatban azonban elhamarkodta a dolgot. – De mi nem azt tesszük-e, mind a mai napig?”

(Goethe: Tallózás Arisztotelész "Poétiká"-jában, 1827)