Kapitánffy István: Platón

Platón gyermekkora és ifjúkori eszmélkedésének ideje a hosszan elhúzódó és váltakozó szerencsével folyó [peloponnészoszi] háború idejére esik, de sem a fényes reményeket megcsillantó sikerek, sem a város kétségbeesett végső erőfeszítése vagy a bukás keserűsége nem hagyott mélyebb nyomot írásaiban. Előkelő családja biztosította számára azt a nevelést, amely kijárt a jómódú athéniak gyermekeinek, hogy majd fölnőve a népgyűlés szónoki emelvényén ő is kivívja a helyét a város vezető politikusai között. Ennek az életprogramnak nem mond ellent az, amit fiatalkori filozófiai tanulmányairól – a Hérakleitosz-tanítvány Kratülosznál, aki majd egyik dialógusának címadó szereplője lesz – és irodalmi kísérleteiről többé-kevésbé hiteles híradásokból tudunk; az 5. század utolsó évtizedeiben ez már hozzátartozott a bon ton-hoz. Aminthogy az sem, hogy húszéves korában csatlakozik Szókratész köréhez. Az a nyolc év, amit vele töltött, és persze még inkább a különös öregember tanítása és erkölcsi példája meghatározó élmény lett a fiatal Platón számára. Minden írásának – az egy Törvények kivételével – Szókratész a főszereplője, valamilyen különös azonosulással Szókratésszal mondatja el a maga legsajátabb gondolatait is.

De egyelőre erősebb a társadalmi hagyományok által neki kiosztott szerep hívása: közéleti pályára készül lépni. 404-ben Athén teljes vereségével véget ért a peloponnészoszi háború, s a győztes Spárta nyomására fölszámolták a demokratikus intézményeket, és arisztokratikus kormányzatot vezettek be. Az új rezsim vezetői között ott találjuk Platón rokonait: unokatestvérét, Kritiaszt és nagybátyját, Kharmidészt. A háború utolsó éveinek önkényes és anarchikus demokrata kormányzása után Platón egy egészségesebb újrakezdés lehetőségét láthatta, s ebből maga is ki akarta venni a részét. Illúziója nem tartott soká. Az arisztokraták szélsőséges és törvénytelen terrorja elriasztotta őt attól, hogy csatlakozzék hozzájuk. Szókratész is elhatárolta magát tőlük (pedig Kritiasz is a tanítványa volt fiatal korában), s megtagadta törvénytelen utasításuk (egy ártatlan polgár letartóztatása) teljesítését.

Az arisztokraták rövid, de véres uralmát a demokratáknak sikerült megdönteniük. Az új rendszer minél gyorsabb megbékélést akar, ezért amnesztiát hirdetnek. Platón másodszor is fontolgatja a politikai pálya megkezdését. És ekkor újabb fordulat: perbe fogják és halálra ítélik Szókratészt. A véd: istentelenség és az ifjúság megrontása. Szókratész bizonyosan szerzett magának ellenségeket élete során; ironikus és leleplező kérdéseivel sok közismert személyt tett nevetségessé. Aligha tévedünk azonban, ha ennél nagyobb fontosságot tulajdonítunk a per politikai hátterének: az újonnan berendezkedő demokrácia szélsőséges politikusai az arisztokrata ifjak barátját, az Athén vesztét okozó Alkibiadész és a véres kezű Kritiasz tanítómesterét szánták halálra, s csak a három évvel korábbi amnesztia miatt kellett a vádat oly politikamentesen megfogalmazni.

Bármi volt is a per háttere, Platón soha többé nem gondolt arra, hogy részt vegyen szülővárosa közéletében. Még ötven éven át, egészen haláláig athéni polgár maradt, néhány rövid megszakítástól eltekintve itt élt – de szinte idegenként.

A per után Megarába távozik; talán saját személyét is veszélyeztetve látta. Nemsokára visszatért Athénba. A magánélet esztendei következtek. Életének erről a szakaszáról keveset tudunk. Bizonyára ekkor születtek első írásai. Egy hosszabb utazás zárja le azt az időszakot, mely Dél-Itáliába, s onnan Szicíliába vezetett. Szürakuszaiban I. Dionüsziosz udvarában megismerkedett és életre szóló barátságot kötött a zsarnok sógorával, a fiatal Diónnal.

388-ban “iskolát” alapít Athénban, Akadémosz félisten ligete és az ott lévő tornacsarnok közelében, az Akadémiát. Valójában inkább együtt gondolkodó és együtt tanuló ifjak életközössége ez Platón irányítása alatt. Az ezután következő mintegy húsz év életének legtermékenyebb kora. Ekkor születnek a legfontosabb és legnagyobb művészi igénnyel kidolgozott dialógusok: A Menón, a Phaidón, A lakoma és alighanem az Állam legnagyobb része is.

Csak éppen semmi politika – Athénban. De hogy az ifjúkori álmok nem múltak el nyomtalanul, azt éppen az Állam bizonyítja. Az igazságosság mibenlétének vizsgálatánál félig játékos gondolati kísérletként fölvázolja egy igazságos állam felépítését és nevelési rendszerét.

És egyszer csak alkalom kínálkozik az eszmék megvalósítására is. Persze nem Athénban, hanem a távoli Szicíliában. I. Dionüsziosz meghalt. Fiatal és tapasztalatlan fia-utóda mellett Dión a tanácsadó szerepére számít: ő hívja ifjúkori barátját, s Platón – immár túl hatvanadik életévén – a szicíliai zsarnok udvarába utazik. A vállalkozás teljes kudarc. Az uralkodó féltékeny lesz Diónra és száműzi, Platónt félig túszként még hónapokig visszatartja Szürakuszaiban.

Mégis, néhány év múlva újra hajóra száll Szicília felé. Most már nem a remények hívják, hanem a kötelességtudat küldi: ki akarja eszközölni Dión visszahívását. Eredményt most sem ér el, s a türannosz “vendégszeretetéből” csak a taraszi Arkhütasz – püthagoreus filozófus és államférfi – közbenjárására sikerül kiszabadulnia. Visszatér Athénba, ott éri meg Diónnak és társainak visszatérését Szürakuszaiba, a zsarnok elűzését, majd Dión sikertelen küszködését politikájának ellenfeleivel, s végül azt, hogy szeretett barátját összeesküvők meggyilkolták – s a merénylet tettese éppen az Akadémia egyik korábbi tagja, Kallipposz.

A szicíliai közjáték alatt és főképp utána írja öregkori műveit. A gondolkodón nem fogott az idő, de a költői alkotóerő mintha kiapadt volna: stílusa megfáradt, körülményessé vált, elvesztette a korábbi dialógusok könnyed báját, elegáns szellemességét. Nyolcvanegy éves korában halt meg, az Akadémia közelében temették el.

Az Akadémia túlélte alapítóját. Hosszú, mintegy kilencszáz éves fennállása – csak 529-ben tiltotta be további működését I. Iustinianus császár – a platóni filozófia ókori továbbélésének és – természetesen – változó értelmezésének története. De Platón hatása nem ér véget az ókorral: tovább élt a keresztény egyházatyák tanításában, a latin egyházban főképp Szent Ágostonnál, Bizáncban pedig az Areopagita Szent Dénes álnéven író misztikus írásai révén. A keresztény írók platónizmusa a késő antik újplatónikusok tanítása volt. Az újkor hajnalán az itáliai reneszánsz Platón újrafelfedezésének kora is volt, mely a firenzei platónista akadémia alapításával tetőzött.

Platón iskolájának köszönhetjük írásainak fennmaradását is. Ők gyűjtötték össze és gondozták a hagyatékot. Valószínűleg tőlük származik a platóni iratoknak négyes csoportokba – tetralógiákbatetralogiákba – való rendezése. A corpus Platonicum – a platóni iratok gyűjteménye – kilenc tetralógiábóltetralogiából és egy több műből álló függelékből áll. A tetralógiákbatetralogiákba rendezett harminchat mű között egy beszédet találunk, az ApológiátApologiát, harmincnégy dialógust és végül egy tételként tizenhárom levelet. A függeléket már a kéziratok nem platóni eredetűnek jelölik meg.

Platón az első olyan ókori filozófus, egyáltalán az első olyan európai filozófus, akinek teljes művei fönnmaradtak, sőt nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy minden műve ránk maradt. Tanítványai még a befejezetlen Kritiasz-t is fölvették a gyűjteménybe. Más kérdés, hogy a gyűjtemény valamennyi darabja hiteles-e. Már az ókorban előfordult, hogy egy-egy mű hitelességét kétségbe vonták; az újabb kutatások eredményeként kialakult konszenzust követtük akkor, amikor kiadásunkba nem vettük fel a következő munkákat: az egész negyedik tetralógiáttetralogiát (vagyis az Alkibiadész maiort és minort, az Amatoresz és a Hipparkhosz című dialógusokat), továbbá a Minószt, a Kleitophónt és az Epinomiszt.

A corpus Platonicumban az iratok elrendezésének elve nem egészen világos. Bizonyos, hogy a terjedelem nem játszott szerepet (például a nyolcadik tetralógiábatetralogiába tartozó Állam egymagában terjedelmesebb, mint az egész első tetralógiatetralogia), s az is világos, hogy a munkák nem keletkezésük rendjében követik egymást. Az első tetralógiatetralogia szemmel láthatóan tematikusan összefügg: valamennyi darabja a Szókratész-perhez kapcsolódik, s az események időrendje szerint következnek egymás után. A továbbiakban azonban már nem figyelhető meg ilyen téma szerinti csoportosítás.

Éppen, mert a gyűjteményben az egyes művek sorrendje önkényes, nem tartottuk érdemesnek ennek megtartását. A kutatás a múlt század eleje óta fáradhatatlanul munkálkodik azon, hogy a platóni iratok keletkezésének sorrendjét megállapítsa. Ez a vizsgálódás nem csupán a filológusok belügye; hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy bepillantsunk gondolkodásának fejlődésébe, értelmezzük a művében föllelhető ellentmondásokat, egyszóval, hogy mélyebben megérthessük filozófiáját. E kutatások különböző módszerekkel folytak és különböző eredményekhez is vezettek. Így a részletekben még ma is sok kérdés nyitott, egyetértés alakult ki azonban annyiban, hogy műveit három korszakba oszthatjuk be – viták ma inkább egy-egy csoporton belüli sorrend kérdésében vannak. Ezen kutatások alapján kiadásunkban Platón írásait keletkezésük valószínű sorrendjében közöljük. Az első kötet első fele (a Gorgiasz-ig) tartalmazza az “ifjúkori” írásokat – persze ezek alkotója is túl volt már harmincadik életévén, mivel ezek is Szókratész halála után keletkeztek. (Néhányan az Ión megírását ez elé az időpont elé teszik.) A második csoport, a férfikor alkotásai az első és a második szicíliai utazás között keletkeztek; kiadásunkban az első kötet második fele és a második kötet nagy része ezeket az írásokat tartalmazza. Az utolsó csoportba tartozik a második kötetből A szofista és a harmadik kötet.

Platón írásainak megértésénél – és ezzel az egész életmű megközelítésénél – alapvető kérdés, vajon alkotott-e Platón zárt és teljességre törekvő filozófiai rendszert. A korai Platón-kutatók ezt magától értetődőnek vették. Mivel a gondolkodó rendszerét sehol sem foglalta össze, az egyes munkákat a rendszer egy-egy részének tekintették, amelyekből rekonstruálták az idealista filozófia első nagy épületét. Azokat a részleteket, gondolatmeneteket, egész dialógusokat, amelyek nem feleltek meg koncepciójuknak, figyelmen kívül hagyták, vagy erőltetett értelmezéssel igyekeztek beilleszteni a feltételezett platóni rendszerbe. Jelentős lépés volt egy hitelesebb Platón-kép felé az a szemlélet, amely műveiben a filozófus gondolkodói fejlődésének dokumentumait fedezte fel. Ekkor kerültek a kutatás központjába az iratok kronológiájának kérdései. E felfogás szerint az életmű egységét nem az biztosítja, hogy egy átfogó rendszer építőkövei, hanem az, hogy a filozófus gondolkodásának állomásai. Így például nyomon lehet követni az idea-tan kialakulását. Az ifjúkori dialógusokban még nem találjuk a nyomát; először a Gorgiasz-ban bukkan fel, mint a fogalmak logikai hierarchiájának magyarázata. A tanítás teljes kibontása – lételméleti, ismeretelméleti összefüggéseivel együtt – a férfikor dialógusaiban figyelhető meg, elsősorban a Phaidón-ban és az Állam-ban. Továbbfejleszti és – talán – kritizálja elméletét a Parmenidész-ben.

Bármennyire érdekes szempontokat vetett is fel ez az “evolucionista” felfogás, néhány alapvető tény figyelmeztet korlátaira. Mind a korábbi “szisztematikus”, mind pedig az “evolucionista” szemlélet abból indult ki, hogy Platón műveiben teljes képet akart adni “rendszeréről”, illetve az adott időszakban a gondolkodásáról. És ez az, ami nem igazolható, s még csak nem is valószínű. A Prótagorasz-ban és később a Phaidrosz-ban is Platón szembeállítja egymással az emlékezetet és gondolkodást ellustító írást és a lélektől lélekig ható élőszavas közlést. A hetedik levélben pedig még egyértelműbb: törekvéseinek tulajdonképpeni céljáról – mondja – sohasem írt, és nem is fog írni!

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Platón nem volt szobatudós, akinek egyetlen közlési lehetősége az írás. Az Akadémián a tanítás élőszóban folyt; ennek a Platón számára bizonyosan központi fontosságú tevékenységnek a művek bizonyára nem “eredményei” vagy “rögzítése”, hanem csupán irodalmi “mellékterméke”. Azt sem tudjuk biztosan, milyen közönség elé szánta írásait, s talán nincs is e kérdésre olyan válasz, amelyik minden művére egyformán érvényes lenne. Van olyan írása, amelyik föltehetőleg széles közönséghez kíván szólni, s ezeket talán már életében ő maga közre is bocsátotta; más műveknél viszont az látszik valószínűnek, hogy csak “belső használatra” készültek az Akadémián folyó vitákhoz; olykor esetleg nem is tükrözik Platón saját meggyőződését, hanem provokatív “vitaanyagok”. Az első lehetőségre példa lehet a Szókratész védőbeszéde, a másodikra a Parmenidész.

Mindez arra figyelmeztet, hogy Platón műveinek megértéséhez akkor juthatunk közelebb, ha nemcsak filozófiájának rögzítését látjuk benne, hanem irodalmi alkotást is; nemcsak a gondolkodót fedezzük fel, hanem az alkotó művészt is. Az ókorban a Fenségesről szóló mű ismeretlen szerzője Homérosszal helyezte egy sorba, s későbbi csodálói költő-filozófusnak nevezték. Ő maga aligha örült volna ennek az elismerésnek szánt minősítésnek. Az Ión-ban Szókratész a költői alkotásokkal a szakértelmen alapuló megbízható ismereteket állítja szembe, s az Állam-ban az igazságos államból kiűzi a költőket. Platón életművének egyik (bár nem egyetlen) ellentmondása, hogy miközben mindenfajta művészet értékét elvitatta, írásainak java része maga is művészet.

Lehetséges, hogy ő alkotta meg mondanivalójának irodalmi műformáját is, a dialógust, amely a Szókratész védőbeszéde és a Levelek kivételével valamennyi írásának műfaja. Mindenesetre Platónéinál korábbi dialógusokat nem ismerünk, s így róla is elmondhatjuk – éppúgy, mint az eposz esetében Homéroszról –, hogy a műfaj első megjelenése egyszersmind később soha utolutól nem ért legművészibb megvalósulása is.

A párbeszédekben Szókratész és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a retorikarétorika értékéről – csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka. Minden részletében aligha deríthetjük fel, de egy-két mozzanatra talán érdemes felfigyelni.

Ami először feltűnik, az a párbeszédek könnyed természetessége. Sohasem érezzük, hogy a szerző előre tudja, hová kell eljutnunk a mű végére – a beszélgetés szabadon csapong, egy véletlen gondolattársítás vagy egy újabb szereplő csatlakozása új irányba sodorja; gyakran többször is nekirugaszkodunk ugyanannak a kérdésnek, új és új oldalról keressük a megoldást, hogy végül nem egy esetben úgy vegyenek búcsút egymástól a szereplők, hogy a megoldást nem találták meg.

Természetes beszélgetés csak akkor lehetséges, ha nem elvont filozófiai álláspontok nyilatkoznak meg, hanem hús-vér emberek szólnak egymáshoz. Egy anekdota szerint a fiatal Platón tragédiákat írt, de amikor Szókratésszal találkozott, tűzbe vetette őket. Igaz-e ez a történet vagy sem, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy alakjait egy drámaíró művészetével teremti meg, mindegyik sajátos, mással össze nem téveszthető jellem. Nemcsak az felel meg tökéletesen a figurának, amit mond, hanem az is, ahogyan mondja; az író bámulatos könnyedséggel utánozza a gorgiasi szónoklatok túlcifrázott ünnepélyes pátoszát éppúgy, mint a szinonimák megkülönböztetésén lovagló Prodikosz körülményeskedő precizitását, vagy az eleata filozófusok absztrakt fogalmakkal operáló beszédmodorát; ugyanolyan könnyedén veszi át az orvostudományi értekezések stílusát, mint a misztériumszertartás költői elragadtatottságába csapó nyelvét.

A párbeszédek színhelye mindig Athén: az agora, egy tornacsarnok vagy egy jómódú személy háza. A környezet, melyet néhány rövid utalás vázol föl, hitelesnek látszik, de ez megtévesztő költői játék, illúzió. Az adatszerű hitelesség nem érdekli Platónt, itt-ott le is leplezi magát egy-egy szándékos anakronizmussal. A dialógusok szituálása is a költői játék része. Gyakran az egyik résztvevő mondja el az egészet: az ő szemszögéből látjuk-halljuk a beszélgetést. Néha még meg is kettőzi az áttételt: A lakomá-t Apollodórosz meséli el, aki maga nem is volt jelen Agathón lakomáján, hiszen az sok évvel korábban történt, csak egy ismerősétől hallotta az egészet. A “drámai dialógusok” viszont lemondanak erről a keretről, figyelmünk áttétel nélkül a vitára összpontosul. Rendkívül változatos a párbeszédek szerkesztése is: az egyik csupa gyorsan pergő kérdés és felelet, állítás és ellenvetés; a másikban a szereplők önálló beszédekben fejtik ki nézeteiket, de kipróbálja e két forma egyesítésének legkülönbözőbb változatait is.

A dialógusokban a főszerepet természetesen a racionális érvelés, a logosz játssza. Néhány műben azonban – gyakran hangsúlyos helyen, a végén – fölbukkan az igazságot képpé, elbeszéléssé formáló mítosz is. Vajon az észokokkal földerített vagy földeríthető igazság illusztrációjának szánta-e Platón (ahogyan Prótagorasz mondja a szájába adott mítoszról a róla lenevezett dialógusban), vagy a racionalitáson túli, mélyebb igazság revelációjának, nem tudjuk. Mindenesetre e mítoszok nagyszerű példái Platón költői fantáziájának, elbeszélő-képességénekelbeszélőképességének.

A felsorolt néhány írói eszköz fölényes biztonságú kezelése persze aligha magyarázhatja meg a platóni művek hatását. Bizonyára földeríthetnénk még más írói-művészi fogásokat is, de azzal sem jutnánk tovább. A hatás titka alighanem mélyebben van. Talán a hangulatnak abban a különös, ellentmondásos kettősségében, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szó eredeti értelmében életbe vágó, amit tesz – hiszen végül ezért ítélték halálra –, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma – teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is. A jó tragédiaírónak jó komédiaírónak is kell lennie, mondja Szókratész A lakoma végén.