Torquato Tasso

 

Értekezések A költészet művészetéről

 

Scipione Gonzaga úrnak[1]

 

ELSŐ ÉRTEKEZÉS

 

Ha valaki hőskölteményt akar írni, három dologra kell tekintettel lennie: oly tárgyat választani, mely képes felvenni azt a legszebb formát, amelybe a költő művészete igyekezni fog azt önteni; ezt a formát megadni; végül felruházni a természetének megfelelő finom díszítményekkel. Fejtegetésem tehát erre a három fejezetre fog oszlani, az imént felállított világos tagolással. Kezdve az ítélőképességgel, mellyel a költőnek az anyag kiválasztásában kell bírnia, át fogok térni arra a művészetre, mellyel rendelkeznie kell először az elrendezésben és kiformálásban, azután felruházásában és díszítésében.[2]

A meztelen anyagot – meztelen anyagnak nevezzük azt, amely még nem kapott semmi minőséget a szónok vagy poéta művészetétől – úgy kell tekintenie a költőnek, ahogy a kovács tekinti a vasat vagy fát. Amint a hajóépítőnek nemcsak a hajók alakját kell ismernie, hanem azt is tudnia kell, melyik fajta fa a legalkalmasabb az illető alak felvételére, úgy a költőnek is szüksége van nemcsak az anyag formálásának művészetére, hanem minőségének ismeretére és megítélésére is. Olyant kell választania, ami természeténél fogva képes minden tökéletesség befogadására.

A meztelen anyagot a szónoknak majdnem mindig a véletlen vagy a szükség nyújtja. A költő maga választja ki. E körülményből származik, hogy ami nem illik a költőhöz, néha dicsérendő az orátorban. Gáncsot érdemelne az a költő, aki részvétet akarna ébreszteni egy olyan személy iránt, aki kezeit szándékosan bemocskolta apja vérével, de ugyanebből az esetből a szónok teljes dicsérettel merítene szánalmat. Amannál helytelenítjük a választást, ezt menti a szükség, és dicsérjük találékonyságát. Igaz ugyan, hogy a művészet ereje bizonyos fokig erőszakot tehet az anyag természetén úgy, hogy valószínűnek látszanak olyan dolgok, melyek magukban véve nem azok; sajnálatra méltóaknak olyanok, melyek magukban véve nem érdemelnek részvétet, és csodálatosaknak olyanok, mikben nincsen semmi csodaszerű. De kétségtelen az is, hogy ezeket a tulajdonságokat sokkal könnyebben és jelentősebb fokban lehet olyan anyagra alkalmazni, mely már magában is kész befogadásukra. Feltéve tehát, hogy ugyanazzal a művészettel és ugyanazzal a szónoki készséggel az egyik könyörületet akar ébreszteni Oidipusz[3] iránt, aki egyszerű tudatlanságból megölte az apját, a másik Médeia iránt, aki gonosztettének teljes tudatában elpusztította fiait, sokkal inkább részvétet keltő lesz az Oidipusz sorsa köré szőtt történet, semmint az, amely Médeia esetét tárgyalja[4]. Amaz könyörületre fogja gyújtani a lelkeket, ez alig fogja őket felhevíteni, bár a bennük alkalmazott művészet nem csupán hasonló, de azonos volt. Így ugyanaz a pecsétnyomó sokkal jobban érvényesül a viaszban, mint más folyékonyabb vagy sűrűbb anyagon, s értékesebb lesz egy márvány- vagy aranyszobor, mint egy fából vagy kevésbé nemes kőből készült, bár mindkettőben Pheidiász vagy Praxitelész szorgalmát dicsérjük. Ezt azért kellett említenem, hogy megértessem, mennyire fontos egy poéma számára inkább ezt, mint amazt a tárgyat választani. Hátra van annak megvizsgálása, honnan kell azt venni.

Az anyagot, melyet bátran tárgynak is nevezhetünk, vagy ki lehet találni, s ez esetben a költőnek nemcsak a megválasztásban, hanem az invencióban is része van, vagy a történelemből lehet meríteni. De ítéletem szerint sokkal előnyösebb a történelemből venni, mert az eposzírónak minden részletben valószínűségre kell törekednie (ezt általánosan ismert elvként tételezem fel), s nem valószínű, hogy olyan híres esetet, amilyennel a hősköltemény foglalkozik, meg ne írtak volna, és emlékét fenn ne tartották volna az utódok számára valami történeti mű útján. A nagy események nem maradhatnak ismeretlenül, s ha nem őrizte meg emléküket írás, magából e tényből az emberek hamis voltukra következtetnek. Márpedig, ha hamisaknak ítélik őket, nem könnyen bírhatók rá, hogy haragra, félelemre vagy részvétre gerjedjenek, egyszóval nem lesik olyan várakozással és gyönyörűséggel a dolgok fejleményeit, mint akkor tennék, ha ugyanazokat az eseményeket egészben vagy részben valóságosnak gondolnák.

Mivel a költőnek az olvasókat a valóság látszatával kell elámítania – mégpedig nemcsak meggyőzni őket a tárgyalt dolgok igazságáról, hanem úgy érzékeltetni velük mindent, hogy elfelejtkezve az olvasásnál úgy érezzék, jelen vannak, látják és hallják az eseményeket–, szükséges meggyökereztetni lelkükben ezt a valóságtudatot, amelyet legkönnyebben a történelem tekintélyével lehet elérni. Azokról a költőkről beszélek, akik híres emberek tetteit utánozzák. Ilyenek a tragédia- és eposzírók, mert a vígjátékírónak, akik alantas és népies történeteket utánoznak, szabadságukban áll, hogy kényük-kedvük szerint találják ki történetüket. Nem mond ugyanis ellent a valószínűségnek, hogy a magános embereket érintő esetek még az egy városban élők előtt is ismeretlenek maradjanak. S bár Arisztotelész Poétikájában azt olvassuk, hogy a kitalált mesék, mint Agathón Virág-ja[5] és korunkban Boiardo[6] meg Ariosto[7], valamint némely modern tragédiaíró hősi regéi újdonságuk miatt rendesen tetszenek a népnek, nem szabad magunkat meggyőzni hagyni, hogy heroikus költeményben bármily kitalált mese alkalmazása nagyon ajánlható lenne. A valószínűség érvével ezt már bebizonyítottuk, és mások sok egyéb ok miatt ugyanerre a következtetésre jutottak. Azt tehetjük még hozzá, hogy a költemény újsága elsősorban nem abban rejlik, hogy anyaga kitalált és még soha nem hallott legyen, hanem azt a mese[8] bonyolításának és megoldásának újdonságában kell keresnünk. A Thüesztész, Médeia, Oidipusz témáját több ókori költő feldolgozta;[9] de különbözőképpen szőve meséjüket, közösből egyénivé, régiből újjá alakították. Új lesz az a költemény, melynek új a cselekvényszövése, új a megoldása, újak a közbeiktatott epizódjai, annak ellenére, hogy anyaga igen ismert, és korábban már más is feldolgozta. Viszont nem lehet újnak mondani azt a költeményt, melynek kitaláltak a személyei és kitalált a tárgya, ha a költő úgy bonyolítja és fejti ki cselekményét, ahogyan azt már mások is bogozták és megoldották.[10] Ez áll némely modern tragédiára, melyeknek ugyan kitaláltak a személyei és a meséje, de úgy van megkötve és kibontva a csomója, ahogyan azt a régi görögöknél találjuk.[11] Így nincsen meg bennük sem a történelem tekintélye, sem az az újság, amit a kitalálás látszik nyújtani.

Az epikus költemény tehát tárgyát a történelemből kell, hogy merítse. De a történet vagy olyan vallásé, melyet hamisnak tartunk, vagy olyané, melyet igaznak vallunk, amilyen ma a keresztény vallás és régebben a zsidó volt. Ítéletem szerint a pogány történetek nem nyújtanak alkalmas tárgyat tökéletes elbeszélő költemény alkotására, mert az ilyen költeményekben vagy a pogányok által tisztelt istenségekhez akarunk folyamodni, vagy ezt nem akarjuk megtenni. Ha nem akarjuk őket szerepeltetni, hiányozni fog a csodás ellem, ha alkalmazzuk, a költemény ama részei a valószerűség híján lesznek. Valóban kevéssé vonzó az a poéma, amelyben nincsen csodás elem, ami nemcsak az együgyűek lelkére hat, hanem a műveltekére is. Gondolok itt a bűvös gyűrűkre, a varázserejű pajzsokra, a szárnyas paripákra, a nimfákká változó csónakokra, a magukat a harcosok közé vető szellemekre és más hasonló dolgokra, melyekkel az okos írónak mintegy fűszerekkel, meg kell ízesítenie költeményét, mert általuk ingerli és vonzza az egyszerű emberek étvágyát anélkül, hogy a műértőket untatná, sőt az ő megelégedésükre is.[12] Mivel azonban e csodák nem eshetnek meg a természet erejéből, szükségképpen a természetfölötti erőkhöz kell folyamodnunk. Viszont ha a pogányok istenségeihez fordulunk, mindjárt megszűnik a valószerűség, mert a mi embereink szemében nem tűnhet valószínűnek az, amit nemcsak hogy hamisnak, de egyenest lehetetlennek tartanak. De elképzelhetetlen is, hogy ama hiú és tárgytalan bálványoktól,[13] melyek nincsenek s nem voltak soha, olyan dolgok származzanak, mik meghaladják a természeti és emberi erőket. Minden közepes ítélőképességgel bíró ember könnyen észreveszi, hogy nemcsak mennyire távol állnak a valószerűségtől, hanem milyen hidegek, ízetlenek és erőtlenek azok a csodás dolgok (ha ugyan megérdemlik e nevet), amelyek a Jupiterekhez, Apollókhoz és más pogány istenségekhez fűződnek, ha azokat a költeményeket olvassa, melyek az antik vallás hamisságán alapulnak.

Nagyon különböző, Scipione úr, ez a két természet: a csodás és a valószerű. Annyira különbözők, hogy szinte ellentétben állnak egymással. Mégis mindkettőre szükség van az epikus költeményben. De kiváló költő művészetére van szükség, hogy a kettőt össze lehessen hangolni, s bár ez már több írónak sikerült (tudomásom szerint), senki sem mutatta még meg, hogy kell eljárni. Sőt akadtak tudós emberek, akik látván e két természet ellenséges voltát, úgy vélekedtek, hogy a poémák ama része, mely valószerű, nem csodás, és amely csodás, nem valószerű, de mivel mindkettőre szükség van, hol a valószínűt, hogy a csodásat kell követni úgy, hogy az egyik ne zárja ki, hanem letompítsa a másikat. Én a magam részéről ezt a véleményt nem helyeslem, mert a költeményben nem szabad egyetlen résznek sem lennie, ami nem valószerű. Az az ok pedig, mi ezt a hitet kelti bennem, a következő: A költészet, természeténél fogva, nem egyéb utánzásnál.[14] Ezt nem lehet kétségbe vonni. Az utánzás pedig együtt jár a valószerűvel, mert utánozni annyit jelent, mint hasonlóvá tenni. A költészet egyik ága sem különíthető tehát el a valószerűtől. Egyszóval a valószerűség nem egyike ama feltételeknek, melyekre szükség van a költemény szebbé tételére és feldíszítésére, de legbelsőbb lényegéhez tartozik, amit semmiképpen sem nélkülözhet egyetlen része sem.[15] De, bár kötelezem az epikus költőt, hogy őrizze meg mindig a valószerűséget, azért nem zárom el előle a másik részt, a csodást sem. Úgy ítélem, hogy ugyanaz a cselekmény lehet csodás és egyben valószerű, s véleményem szerint sok mód van e két, annyira ellentétes tulajdonság összeegyeztetésére. A többi módot a maga helyére, azaz arra a fejezetre halasztom, melyben a mese szövését fogom tárgyalni; az alkalom mégis azt követeli, hogy egyről itt szóljak.

Tulajdonítson a költő némely tetteket, melyek sokkal felülmúlják az emberi képességeket, az Istennek, angyalainak, a rossz szellemeknek vagy azoknak, akik Istentől vagy a démonoktól hatalmat kaptak véghezvitelükre, amilyenek a szentek, varázslók és tündérek. Ha ezeket a cselekedeteket magukban nézzük, csodásaknak tűnnek, sőt a közbeszédben csodáknak nevezik őket. De ha tekintetbe vesszük annak erejét és hatalmát, aki őket véghezvitte, valószínűeknek fogjuk tartani, mivel e véleményt az emberek a pólyában az anyatejjel együtt szívták magukba, és szent vallásunk mesterei erősítették meg bennük – azt tudniillik, hogy Isten és szolgái, a démonok és varázslók, az ő engedélyével természetfölötti, csodás dolgokat művelhetnek. Mikor pedig napról napra új példákat olvasnak és hallanak emlegetni, nem fog nekik valószínűtlennek tűnni az, amiről azt hiszik, hogy nemcsak lehetséges, de gyakran meg is történt, és újból sokszor megtörténhet. Így bizonyára a régieknek, akik hamis vallásuk tévelygésében éltek, szintén nem tűntek lehetetleneknek azok a csodák, melyeket isteneikről nemcsak a költők, de olykor történeti munkák is meséltek.[16] Bár a tudomány emberei felismerték lehetetlen voltukat, a poéta ebben, mint sok egyéb dologban, megelégedhet a tömeg véleményével, melyhez gyakran, eltérve a dolgok szigorú igazságától, alkalmazkodnia kell. Ugyanaz a cselekedet tehát lehet csodás és egyben valószerű: csodás önmagában véve és a természeti törvények korlátain belül; valószerű, ha e törvényektől elvonatkoztatva, létrehozóját tekintjük, ami hatalmas, természetfölötti erő és hozzá van szokva hasonló csodák míveléséhez.

 

Azok a hősköltemények, melyek pogány istenségeket szerepeltetnek, meg vannak fosztva a valószerű és csodás felfogás ily összekapcsolásától; míg azok a poéták, akik költészetüket a mi vallásunkra alapítják, épp ellenkezőleg, nagyon kényelmesen élhetnek vele. Véleményem szerint ez az érv magában eldönti, hogy az epikus költemény tárgyát nem a pogányok, hanem a kereszténység vagy a zsidók történetéből kell választani. Tegyük hozzá, hogy a mi vallásunk egészen más nagyságot, méltóságot és magasztosságot hordoz magában – az égi és pokolbéli tanácsokkal, a jövendölésekkel és szertartásokkal –, mint a pogányoké. Végül, ha valaki a tökéletes lovag eszményképét akarja megfesteni, ahogyan ez, úgy látszik, némely modern írónak a szándéka, nem tudom, miért tagadná meg tőle a kegyesség és vallásosság dicséretét, s ábrázolná pogánynak meg bálványimádónak. [17]Ha tehát Thészeusznak, Jászónnak és más hozzájuk hasonlóaknak nem lehet nyilvánvaló kényelmetlenség nélkül az igazi vallás buzgalmát tulajdonítani, vessük el Thészeuszt, Jászónt és a hozzájuk hasonlókat, és helyettük válasszuk Nagy Károlyt, Artust és a hozzájuk hasonlókat. Egyelőre nem beszélek arról, hogy a költő – mivel nagy tekintettel kell lennie a hasznosságra, ha nem mint költőnek (mert nem ez a poéta célja), de mint polgárnak és a közösség tagjának – sokkal inkább fel fogja lelkesíteni kortársainkat a hívő, mintsem a hitetlen lovagok példájával. Hiszen a hozzánk hasonlók példamutatása mindig hatékonyabb, mint a tőlünk különbözőké, az ismerősöké inkább, mint az idegeneké.

Az epikus költő tárgyát tehát az általunk követett vallás történeteiből kell, hogy merítse. Azonban e történetek, mivel rajtuk alapul vallásunk épülete, vagy oly szentek és sérthetetlenek, hogy tilos őket megváltoztatni, vagy nem olyan jellegűek, hogy hittételeket tartalmaznának, és vakmerőség vagy vallásosság hiányának vádja nélkül ne lehetne valamit hozzájuk tenni, elvenni belőlük vagy rajtuk változtatni. Az első csoporthoz tartozó történetekhez ne merjen a mi epikus költőnk hozzányúlni, de hagyja azokat tisztaságukban és egyszerű igazságukban az ájtatos hívőkre, mert rajtuk képzeletünket gyakorolni nem szabad, aki pedig szigorúan ragaszkodnék a bennük foglalt részletekhez, nem lenne poéta, hanem történetíró. A hősköltemény tárgyát válasszuk tehát az igaz vallás történetéből, de ne olyan tekintélyű művekből, amelyek szövege megmásíthatatlan.

De a történetek vagy velünk egykorú, vagy régmúlt, vagy sem túlságosan új, sem túl régi eseményeket tartalmaznak. A régmúlt események története a költő számára nagy szabadságot jelent az elképzelésben. Mivel amaz események annyira el vannak temetve az antikvitás mélyén, hogy alig maradt róluk valami gyönge és homályos emlék, a költő kénye-kedve szerint változtathat rajtuk, és az igazságra való minden tekintet nélkül, tetszése szerint adhatja elő őket. De ezzel a kényelemmel egy alkalmasint nem kis kényelmetlenség jár együtt, mert a költőnek a régi szokásokat kell ábrázolnia. Azonban a régiek által követett harcmodort és fegyverforgatást, valamint egyéb szokásaikat kortársaink legnagyobb része nem fogja unalom nélkül olvashatni. Ezt tapasztalhatjuk Homérosz könyveinek olvasásán, ami – bármennyire isteniek azok – bizony fárasztó. Oka ennek pedig nagyrészt a szokások régiségében rejlik; amelyeket azok, akiknek ízlése a modern századok műveltségéhez és udvariasságához van hozzászokva, avatag és penész lepte dolgokként unnak és elkerülnek. Aki viszont a régi századokba új erkölcsöket akarna bevezetni, talán ahhoz a kevés ítélőképességű festőhöz lenne hasonlóvá, aki Catót vagy Cincinnatust olyan szabású öltözetben ábrázolná, milyet a milánói vagy nápolyi ifjúság hord, avagy megfosztaná Herkulest buzogányától és az oroszlánbőrtől, sisakforgóval és köpennyel ajándékozva meg őt.

A modern történetek, ami a szokásokat és erkölcsöket illeti, ezzel szemben nagy kényelmet nyújtanak, viszont szinte teljesen megvonják a költőtől a képzelet szabadságát, mely számára, és különösen az epikus költő számára, oly elkerülhetetlenül szükséges. Túl szemtelen vakmerőség lenne ugyanis egy költő részéről V. Károly hadjáratait másként elmondani, mint ahogyan azokat sok ma is élő ember látta és végigcsinálta. Az emberek nem tűrik, hogy megcsalják őket olyan dolgokban, melyeket maguk tudnak, vagy melyeket atyáik vagy nagyapáik elbeszéléséből ismernek.

Ám a sem túl modern, sem túl régi idők történetei nem járnak az elavult szokások nehézségeivel, és nem fosztanak meg a képzelet játékának szabadságától sem. Ilyen Nagy Károly és Artus kora s azok, melyek kevéssel megelőzték vagy kevéssel utóbb jöttek. Ezért merítette azokból rengeteg regényköltő a tárgyát. Ama korokra való emlékezés nem annyira friss, hogy ne lehessen némi hazugságot kockáztatni, és erkölcseik nem különböznek a mieinkétől, ha pedig valamiben eltérnek, a mi költőink olvasása megbarátkoztatott velük, és otthonosakká tette őket számunkra. Vegyük tehát epikus költeményünk tárgyát az igaz vallás történetéből, de ne oly szent műből, mely megváltozhatatlan; és a most élők emlékezete számára sem túl régi, sem túl közeli századokból.

Azt hiszem, Scipione úr, hogy ezeket a feltételeket kell tartalmaznia a meztelen anyagnak, de nem oly módon, hogy egyiküknek a hiánya azt alkalmatlanná tegye a hősköltemény formájának befogadására. Mindegyik magában is – az egyik inkább, a másik kevésbé – bír bizonyos fontossággal, de valamennyinek együtt olyan a hatása, hogy nélkülük az anyag nem képes a tökéletességre. Azonban mind eme feltételeken túl még egyet említek mint elkerülhetetlenül szükségeset, azt tudniillik, hogy az események, melyeket epikus tárgyalásra szánunk, nemesek és híresek legyenek. Ez a követelmény az eposz jellegéből folyik, mely megegyezik a tragédiáéval, de különbözik a vígjátékétól, mert ez alantasabb cselekedetek utánzója.[18] De mivel, úgy látszik, általában azt tartják, hogy a tragédia és eposz nem különböznek egymástól az utánzott dolgok tekintetében, hiszen mindkettő egyaránt nagy és híres cselekedeteket utánoz, s hogy a különbség köztük lényegileg csak a tárgyalás módjában rejlik, jó lesz a kérdést tüzetesebben megvizsgálni.

Arisztotelész Poétiká-jában három lényeges és (hogy így mondjam) specifikus különbségről szól, melyek által az egyik költemény a másiktól elkülönül és megkülönböztethető.[19] Ezek: az utánzott dolgoknak, az utánzás módjának és az utánzásban használt eszközöknek a különbsége. A dolgok: az események. Az utánzás módja: az elbeszélés és megjelenítés. Az elbeszélésben a költő személye lép előtérbe, a megjelenítésben a poéta háttérbe vonul, és átadja a szót a színészeknek. Az eszközök: a beszéd, az összhang és a ritmus. Ritmuson értem a mozgások és taglejtések mértékét, ahogyan azt a színészekben megfigyelhetjük. Miután Arisztotelész felállította ezt a lényegbeli különbséget, annak keresésére indul, hogyan ered belőlük a költészet különböző fajainak felosztása. Azt mondja, hogy a tragédia megegyezik a komédiával az utánzás módjában és az eszközökben, mert mindkettő megjelenít, mindkettő a versen kívül használja a ritmust és összhangot. De elválasztja őket egymástól az utánzott cselekmény különbözősége. A tragédia nemes, a komédia közönséges cselekedeteket utánoz. Az eposz viszont egyezik a tragédiával az utánzott dolgokban, mivel mindkettő kiválóakkal dolgozik, de különbözik tőle az előadás módjában: az eposzköltő elbeszél, a tragédiaíró megjelenít. Különbözik tőle az eszközökben is: az epikus csak a verset használja, a tragédiaíró a versen kívül a ritmust és harmóniát is.[20]

Arisztotelész e szavai alapján, melyeket azzal a homályos rövidséggel mondott, ami beszédét jellemzi, úgy vélték, hogy a tragédia és eposz az utánzott dolgok tekintetében teljesen megegyezik. De ezt a véleményt, bár közkeletű és általános, nem tartom igaznak. Az ok, mi erre a meggyőződésre indít, a következő: Ha az eposz és tragédia cselekménye azonos természetű lenne, ugyanazt a hatást gyakorolná. Mivel azonban nem gyakorolja mindkettő ugyanazt a hatást, ebből az következik, hogy természetük különböző. Hogy nem származik belőlük ugyanaz a hatás, az világosan bizonyítható. A tragikus cselekmény félelmet és szánalmat kelt,[21] s ha e félelem és szánalom hiányzik benne, nem tragikus. Az epikus cselekmény viszont nem arra szolgál, hogy félelmet és szánalmat szüljön, és e tulajdonságokat, mint szükségszerűeket, nem követeljük meg tőle. Ha a hőskölteményekben olykor elő is fordul valami félelemre és szánalomra indító eset, nem keressük a félelmet és szánalmat a mese egész szövésében, az ilyen eset benne csak járulékos és egyszerű díszítésül szolgál. Ha tehát a tragédia és eposz cselekményét egyaránt rendkívülinek mondják, ez a rendkívüliség bennük különböző természetű. A tragédiában a rendkívüliség a szerencse váratlan, hirtelen változásában és az események hatalmas arányaiban rejlik, ami félelmet és szánalmat von maga után. A hősköltemény rendkívülisége viszont kimagasló harci erények vállalkozásain, az udvariasság, nagylelkűség, kegyesség és vallás tényein alapul, s az epopeiának e sajátlagos cselekménye sehogy sem illik a tragédiához. Innen van az, hogy a két műfaj szereplői, bár azok mindkettőben királyi vagy igen magas rangúak, nem azonos természetűek. A tragédia olyan személyeket követel meg, akik se nem jók, se nem rosszak, hanem középszerűek.[22] Ilyen Oresztész, Élektra, Iokaszté. Ariosztotelész ezt a középszerűséget inkább megtalálta Oidipuszban, mint bárki másban, és ezért alakját minden másénál inkább alkalmasnak ítélte a tragikai feldolgozásra.[23] Az epikai nem viszont személyeiben a legmagasabb erényt követeli meg, melyet a hősiesség erényéről hősinek neveznek. Aeneasban a kegyesség található meg a legmagasabb fokban, a katonai vitézség Akhilleuszban, a bölcsesség Odüsszeuszban, s hogy a mi íróinkra térjek, a hűség Amadísban,[24] az állhatatosság Bradamantéban,[25] sőt ezek közül némelyikben az erények egész halmaza. És ha a tragédia- és eposzíró ugyanazt a személyt is választja költeménye tárgyául, különbözőképpen és más oldalról fogják fel azt. Az eposzíró Héraklészben és Thészeuszban a vitézséget és a fegyverforgatásban való kiválóságot látja, a tragédiaszerző úgy tekinti őket, mint valami bűnben vétkeseket, akik ezért szerencsétlenségre jutottak. Az epikusok nemcsak az erény teljességét, hanem a gonoszság tetejét is sokkal kevesebb veszéllyel ábrázolhatják, mint a tragédiaírók. Ilyenek például Mesentius,[26] Marganorre,[27] Archeloro,[28] s lehetne Buszirisz,[29] Prokrusztész,[30] Diomédész[31] és más hasonlóak.

            A mondott dolgokból világos lehet, hogy a tragédia és epopeia közti különbség nem csupán az eszközök és az utánzás módjának különbözőségéből, hanem sokkal inkább és elsősorban az utánzott dolgok különbözőségéből ered. Ez a különbség sokkal sajátosabb, bensőbb és lényegbevágóbb a többinél. Arisztotelész csupán azért nem említi, mert azon a helyen[32] csak azt akarja megmutatni, hogy a tragédia különbözik az epopeiától, s ennek bizonyítására elégséges volt a másik két különbség, amely első pillantásra sokkal ismertebb, mint emez. De a nevezetes történet, melyet heroikus feldolgozásra elfogadunk, lehet többé és kevésbé nevezetes. Minél több nemes és nagy eseményt tartalmaz egy cselekmény, annál alkalmasabb lesz az epopeia kitűnő formájára – mert bár nem tagadom, hogy lehet alakítani elbeszélő költeményt kevésbé nagyszerű eseményekkel is, milyenek a Florio[33] vagy Theagenész és Kharikleia[34] szerelmei –, de ha, mint most tesszük, a legtökéletesebb poéma eszményét keressük, az anyagnak magának a legfelső fokon nemesnek és kiválónak kell lennie. Ilyen fokon kivételes: Aeneas Itáliába érkezése, mert azon túl, hogy a tárgy magában nagy és magasztos, hatalmassá és fenségessé lesz azáltal, hogy a római birodalom ebből az eseményből vette az eredetét, amit az isteni eposzköltő különösen kiemel, mikor az Aeneis elején megemlíti:

 

Tantae molis erat Romanam condere gentem.

 

Ily munkába került a római honalapítás![35]

 

Ilyen Itália felszabadítása a gótok rabságából is, ami Trissino költeményéhez nyújtott anyagot.[36] Ilyenek azok a vállalkozások, melyeket vagy a császárság méltóságának védelmére, vagy Krisztus hitének felmagasztalására szerencsésen és dicsőségesen véghezvittek,[37] melyek már magukban is vonzzák az olvasók lelkét, és elképzelhetetlen várakozást és gyönyört ébresztenek. Ha kitűnő poétának a művészete járul hozzájuk, nincs semmi hatás, amire ne lennének képesek az emberek értelmében.

            Ezek azok a feltételek, Scipione úr, amelyeket egy jó ítélőképességű költőnek az anyagban keresnie kell. Ha őket össze akarjuk foglalni pár szóban, a következők: a történelem tekintélye, a vallás igazsága, a képzelet szabadsága, az idő minőségének megválasztása, az események nagysága és nemessége. De az, amit – mielőtt az eposzköltő művészetét gyakorolná rajta – anyagnak nevezünk, miután a poéta elrendezte s feldolgozta és mesévé lett, nem anyag többé, hanem forma és poéma lelke. Ilyennek ítéli Arisztotelész,[38] és mi – ha nem is egyszerű formának – az anyag és a forma vegyülékének fogjuk tartani. De miután a fejtegetés elején ezt az anyagot, mit meztelennek mondtunk, ahhoz hasonlítottuk, amit a természetbúvárok ősanyagnak neveznek, úgy vélem, hogy – mint az ősanyagban, bár az ment minden formától, a filozófusok beszélnek mennyiségről, ami folytonos és örök társa, megvan benne a forma születése előtt, és megmarad annak megromlása után is – a költő is ebben az anyagban elsősorban a mennyiségre legyen tekintettel. Ha ugyanis az ember valami anyag feldolgozásához fog, ahhoz bizonyos mennyiség tekintetbevételével nyúljon, hiszen ez tőle elválaszthatatlan feltétel. Vigyázzon tehát arra, hogy a vállalt mennyiség ne legyen túlságosan nagy, nehogy – mikor belőle meséjét meg akarja szőni, s abba sok epizódot kíván beletoldani, s fel akarja díszíteni és ki akarja csinosítani a dolgokat, melyek egyszerűek a természetben – költeménye emiatt mértéktelenül hosszúra nyúljon. A poémának ugyanis nem szabad túlnőnie bizonyos meghatározott terjedelmen, ahogyan ezt a maga helyén ki fogjuk fejteni. Ha azután a költő mégis el akarja kerülni a mértéktelenséget és a túlzást, kénytelen lesz elhagyni a kitéréseket és egyéb díszítéseket, melyekre pedig a költeménynek szüksége van, és meg kell elégednie a történet tiszta és egyszerű adataival. Ez történt meg Lucanusszal és Silius Italicusszal. Mindketten túlságosan tág és gazdag anyagot öleltek fel. Amaz nemcsak a pharszaloszi csata tárgyalására vállalkozott, ahogyan a költemény címe mondja, hanem leírja az egész polgárháborút Caesar és Pompeius között, Silius Italicus pedig csaknem az egész afrikai háborút feldolgozza.[39]

            Mivel e tárgyak magukban véve is igen tágak, alkalmasak voltak, hogy elfoglalják az egész teret, mi az epopeia számára engedélyezve van, s nem hagytak semmi helyet a poéta invenciójának és fantáziájának. Összehasonlítva az azonos részeket, melyek a költő Silius Italicus és a történész Livius között találhatók, gyakran azok a poétánál sokkal szárazabbaknak és díszítésben szegényebbeknek tetszenek nekem, mint a történetírónál, épp ellenkezőleg azzal, ahogyan a dolgok természete megkövetelné. Ugyanezt figyelhetjük meg Trissinónál is, aki azt akarta, hogy költeményének tárgya Belizár gótok elleni egész hadjárata legyen. Ezért gyakran dísztelenebb és szárazabb, semmint költőhöz illik. Ha e vállalkozásnak csupán egy részét, mégpedig a legnemesebbet akarta volna leírni, valószínűleg díszesebbnek és szép fantáziaképekben gazdagabbnak sikerült volna munkája. Egyszóval mindenki, aki túlságosan tág anyagot vállal, kénytelen költeményét az ésszerű mértéknél hosszabbra nyújtani (így túl hosszúnak tetszhet talán az Innamorato és a Furioso, ha valaki e két művet, melyeknek más a címük és a szerzőjük, csaknem egy költeménynek tekinti, ahogyan valóban az is); vagy legalábbis kénytelen lemondani az epizódokról és egyéb díszítményekről, amelyekre pedig a költőnek igen nagy szüksége van. Csodálatos volt e tekintetben Homérosz ítélőképessége, aki igen szűk anyagot választott, s azt megdagasztva és gazdagítva minden egyéb fajta díszítménnyel, a dicséretes és megfelelő méretre növesztette.[40] Vergilius művét némileg tágabbra méretezte. Annyit fog össze egyetlen költeményben, amennyit Homérosz két munkája tartalmaz, de nem kezelte anyagát oly szélesen, hogy e két hibába kénytelen lett volna beleesni. Mégis néha annyira tömör és annyira szegény díszítésekben, hogy – bár világossága és rövidsége csodálatra méltó és utánozhatatlan – talán nincs benne annyi poézis, mint Homérosz virágzó és szavakban bővelkedő gazdagságában. Emlékezem, hogy erre vonatkozóan azt hallottam Speronitól (akinek házát, mikor Padovában tanultam,[41] nem kevésbé gyakran és szívesen látogattam, mint a nyilvános előadásokat, mert úgy tűnt nekem, hogy annak az Akadémiának és Líceumnak a képét mutatja, melyekben a Szókratészek és Platónok szoktak volt régen vitatkozni): emlékszem, mondom, hogy tőle azt hallottam, a mi római poétánk jobban hasonlít a görög szónokhoz, mint a görög költőhöz, és a mi latin szónokunk több rokonságot tart a görög poétával, mint a görög orátorral. De a görög költő és szónok, mindegyik azt az utat követte, mely művészetének sajátja, míg a két latinnak mindegyike inkább azt a kiválóságot bitorolta, mely a másik művészetéhez illett. Valóban, ha valaki tüzetesen akarja megvizsgálni kettejük módszerét, azt találja, hogy Cicerónak gazdag ékesszólása sokkal inkább megfelel Homérosz széles bőbeszédűségének, ahogyan Démoszthenész és Vergilius igen hasonlítanak egymáshoz kitűnő tömörségüknek éleselméjűségében, teljességében és erejében.

            Összefoglalva tehát a mondottakat: a meztelen anyag mennyiségének csupán annyinak kell lennie, hogy a költő művészetétől sok gazdagítást fogadhasson magába, anélkül, hogy meghaladná az ésszerű mértéket. De miután beszéltünk az ítélőképességről, amelyet a költőnek mutatnia kell tárgyának megválasztásában, a rend úgy kívánja, hogy a következő fejezetben az elrendezés és megformálás művészetéről beszéljünk.


[1] (1542-1593) Mantova fejedelmi családja oldalágának tagja, S. Martino márkija, bíboros, író. Tasso több prózai és verses munkáját ajánlotta neki, és átnézésre megküldte hozzá a Gerusalemme liberatá-t is. (K-K. J.)

[2] Tasso a retorika klasszikus hagyományait követvén az inventio, a dispositio és az elocutio fejezeteire osztja három értekezésből álló tanulmányát.

[3] A Koltay-Kastner Jenő fordításában latinosan átírt görög neveket a mai magyar helyesírás szerint szedtük.

[4] A cselekvő tudatossága, illetve tudatlansága és a szánalomkeltés összefüggéseiről Arisztotelész ír a Poétika XIV. fejezetében, többek közt Szophoklész Oidipusz-ára és Euripidész Médeia figurájára hivatkozva.

[5] Arisztotelész a Poétiká-ban (IX.) említi Agathón athéni drámai költő (480-401) Virág c. darabját, „ahol a cselekmény és a szereplők egyként a szerző kitalálása, de azért semmivel sem kevésbé gyönyörködtet”. (K-K. J.)

[6] (1441-1494), főműve a Karoling-mondakör hagyományaiból induló és 69. énekénél félbeszakadt Orlando innamorato (’Szerelmes Orlando’, első teljes kiad. 1495) c. eposz.

[7] (1474-1533), az első feldolgozásában (1509) még Boiardo eposzának a kiegészítésére szánt Orlando furioso-ja harmadik, 46 énekből álló változata 1532-ben jelent meg először és a század folyamán 154 kiadást ért meg. (Magyarul: Az eszeveszett Orlando I-II., ford. Simon Gyula, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.)

[8] A „mese” a mai „cselekmény” fogalmának felel meg.

[9] Thüesztészről pl. Euripidész, Ennius, Varius Rufus és Seneca írt tragédiát, Médeiáról Euripidészen túl pl. Ovidius és Seneca, Oidipuszról Szophoklészen kívül Aiszkhülosz, Euripidész, Seneca.

[10] Vö. Arisztotelész: Poétika, XVIII.: „Egy bizonyos tragédiához viszonyítva egy másik tragédiát azonosnak lehet minősíteni, ha története nem is ugyanaz, de azonos a bonyodalom és megoldás.” Ford. Sarkady János, Magyar Helikon, 1974.

[11] Célzás Giraldi Cintio tragédiáira. (K-K. J.)

[12] A felsorolt csodás elemek, mind Aristótól vett példák, kivéve a nimfákká változó csónakokat, amelyek Vergiliusnál szerepelnek (Aeneis, IX, 120-122).

[13] Petrarca Italia mia c. canzonéjéből vett kifejezés. De ott (5. str.) a császárság ellen szól. (K-K. J.)

 

[14] Vö. Arisztotelész: Poétika, I.

[15] A valószínűségről I. Arisztotelész: Poétika, IX.

[16] Tasso itt elsősorban az Aeneis pogány istenvilágát védi Robortello (In librum Aristotelis De arte poetica explicationes, Firenze, 1548) és mások vádjaival szemben.

 

[17] Utalás Boiardo és Ariosto keresztény lovaghőseire.

 

[18] Vö. Arisztotelész: Poétika, II., IV., V.,

[19] L. az első három fejezetet.

[20] Az eposz és a tragédia összevetéséről l. még Arisztotelész: Poétiká-jának V., XXIV., és XXVI. fejezetét.

 

[21] A Koltay-Kastner Jenő által használt „rémület” és „részvét” fogalmakat az azóta megjelent és terminológiájában a korábbi fordításokhoz képest inkább elfogadott Sarkady János-féle Poétika-fordítás „félelem” és „szánalom” kifejezéseivel helyettesítettük. (A VI: fejezet katarzis-fogalmában még „részvét és félelem”, a IX.-től azonban „félelem és szánalom” felkeltése szerepel.)

[22] Vö. Arisztotelész: Poétika, XIII.

[23] Vö. Arisztotelész: Poétika, XIV.

[24] Róla Torquato apja, Bernardo Tasso írt eposzt. (K-K. J.)

[25] Bradamante hűségét Ruggero iránt Boiardo és Ariosto lovageposza dicséri. Kettejük nászából származtatják a ferrarai Esték fejedelmi családját. (K-K. J.)

[26] L. Vergilius:Aeneis, X, 689-től

[27] L. Ariosto: Az eszeveszett Orlando, XXXVII, 42-től

[28] L. Bernardo Tasso: Amadigi (’Amadis’), XXIV.

[29] Mitikus egyiptomi király, aki feláldozta az országába érkező idegeneket.

[30] Emberek kínzásáról ismert görög mitológiai alak, vendégeit az ágyába fektette, és ha túl hosszúak voltak, levágott belőlük, ha túl rövidek, megnyújtotta őket. Thészeusz ölte meg.

[31] Thrák király, Árész fia, aki lovait emberhússal etette. Héraklész ölte meg.

[32] Poétika V. fej. (K-K. J.)

[33] Fleur et Blanchefleur, középkori szerelmi regény. Bocaccio a Filocoló-ban dolgozta fel. (K-K. J.)

[34] Héliodórosz regénye, az Aithiopika, melyet 1560-ban Leonardo Ghini adott ki olasz fordításban. (K-K. J.) Magyarul: Sorsüldözött szerelmesek, ford. Szepessy Tibor, Magyar Helikon, 1964.

[35] Aeneis I, 33. Koltay-Kastner Jenő fordítása.

[36] Trissino Italia liberata dai Goti c. 27 énekes eposza (Velence, 1547-48) az első klasszikus értelemben vett hőseposz a nyugati irodalmakban. (K-K. J.)

[37] Tasso már 1566-ban egy Ferrante Estense Tassonihoz írott levelében felveti egy Bouillon Gottfried keresztesháborújáról írandó hőseposz gondolatát. (K-K. J.)

[38] Arisztotelész a Poétika VI. fejezetében, a tragédiáról szólván él hasonló megkülönböztetéssel.

[39] Silius Italicus eposza 17 könyvből áll, s a pun háborúról szól, Lucanus Pharsaliá-ja 10énekben Caesar és Pompeius polgárháborúját ismerteti, szorosan követve az események történelmi menetét. (K-K. J.)

[40] Vö. Arisztotelész: Poétika, VIII., XXIII.

[41] Tasso 1560-tól 62-ig volt a padovai egyetem diákja. (K-K. J.) Sperone Speroni Vergiliusról írt párbeszédei (Dialoghi sopra Virgilio) csak posztumusz jelentek meg 1596-ban, ezért hivatkozik Tasso a szóbeli előadásokra.