Arisztotelész, az emberi természet fogalmának megalapozója

Az ember állami közösségben élő, értelmesen beszélő lény

Az európai filozófia alapkoncepcióját az emberről több mint 2000 évig két lényegi jegy határozta meg, és mindkettő Arisztotelész műveiből származik. Az egyik jegy a gondolkodás/beszéd (a ’logosz’ görög főnév mindkettőt jelenti), a másik a közösségi létforma (társadalmi, politikai, állami lét). Az ember tehát Arisztotelésztől kezdődően olyan élőlény (zóon), amely logosszal rendelkezik, és poliszban él (állam, városállam, politikai közösség), vagyis ’zóon politikon’. E két alapvető jellegzetessége megkülönbözteti őt a többi élőlénytől. Az első jegy latin fordítása lett az indoeurópai nyelvekben közös ’racionális’ szó alapja: ’animal rationale’ (racionális, eszes lény). A ’racionális’ megjelölés némileg elfedi a logosz ’beszéd’ jelentését, a logosz egyébként jelent ’érvet, észt’ is. Az ember tehát értelmesen beszélő, állami életre hivatott lény. Szintén ebben az összefüggésben olvashatjuk annak büszke kijelentését, hogy az ember a legkülönb teremtmény az élőlények között – ha nem tér el a törvénytől és a jogtól, mert ha eltér, akkor a legalávalóbb.

Nézzük először, pontosan mit is jelent az egyik és a másik jegy (A), majd pedig a nők alacsonyabb rendűségének nézetét (B), mely meghatározza az európai kultúra felfogását a 20. századig – mivel a keresztény középkor Arisztotelész nézeteit vette át, nem pedig Platón ideális államáét. A nőket mindkét alapvető emberi jegyet illetően lebecsülő emberfelfogást már a nőmozgalmak jelentkezése előtt is jogos kritikával illették, röviden összefoglalom a kritika lényegét, ahogy a feminista elmélet, illetve a nemek tudománya feltárta (C).

Az ember két lényegi jegye – polisz és logosz

Állam, közösség, városállam (polisz) – család, háztáji gazdaság (oikosz)

Az emberi társulás természetes formái közül a legalapvetőbbnek a férfi és a nő kényszerű társulását tartja, az utódnemzés állatoknál is meglévő ösztönös késztetése folytán, valamint a biztonság céljából létrejövő, a gyenge és az erős, a vezetésre hivatott és az alárendelt közti társulást. E kettőből jön létre a korabeli görög társadalomra jellemző családforma, a háznép (oikosz), mely a férj, feleség, gyerekek együttesén kívül a szolgákat, rabszolgákat is tartalmazza. (A ma szokásos családformát később nukleáris családnak nevezik.) Az oikosz az élet fenntartására, mindennapi élet szükségleteinek megtermelésére (újratermelésére) szolgál, az egyed és a faj számára (utódnemzés). Egyszerű természetadta közösségi forma, célját csak nagyobb közösségekké fejlődve éri el (nemzetség, falu). A már önmagában teljes, önmagának elegendő (autark) egység a polisz. Ez a legmagasabb rendű egység, illetve a közösség végcélja, ebben valósul meg az ember lényegi jellemzője.

 

A modern kor emberképe inkább az egyént, az individuumot szereti végcélnak, önmagában is megállónak tekinteni, ezért kell észlelnünk, hogy klasszikus görög kultúra mást tart magától értetődőnek, vagyis azt, hogy a közösség és ember célja (a jó, a boldogulás, jó élet, a boldogság) összetartozik, nem szakítható el egymástól. Az ember természetes állapota a közösségi lét, az állami élet. (Politika 1253a, 1. könyv, 2. fej.)

 

Mindkét közösségi formában, a családban és az államban is szükségszerűen van vezető és alárendelt, de nagy a különbség a két uralmi forma között: az egyikben szabad és egyenlő embereket (polgárokat) vezetnek, a másikban szolgákat irányít az egyeduralkodóként funkcionáló ház ura, és részben szabadokat is, mert a felesége és gyermekei szabadok ugyan, mégis irányítja őket, parancsol nekik. A kétféle vezetés–alárendeltség azért különbözik, mert a demokráciában mindenki csak ideiglenesen vezet vagy rendeli alá magát a vezetésnek, hiszen a polgárok egyenlők és szabadok, ezért felváltva vezetik az államot. Nem így van a családon belül, ott szükségszerű a férj uralma és a nő alávetettsége, erre később még visszatérünk. Tehát az oikosz és a polisz törvényei különböznek egymástól, ami bővebb magyarázatra szorul. A rész és az egész viszonya áll fenn köztük, a polisz az egész, a meghatározó, a család nem elégséges önmagának, míg a polisz igen. Ettől még lehetnének azonos törvényeik – de Arisztotelész nem így gondolja.

Értelmes beszéd, ész – logosz a lélekben

A közösségi létformával összefügg a beszéd, ami öröm és fájdalom kifejezésére szolgál, de ez más állatoknál is megvan – írja Arisztotelész a Politikában, az előző jelenség kapcsán. Egyedül az ember rendelkezik azonban az értelmes beszéd képességével, amire Arisztotelész példaként etikai fogalmakat említ: felfogja, mi az igazságos, igazságtalan, jó, rossz. A Nikomakhoszi etikában olvashatunk arról részletesebben, mit is jelent a logosz birtoklása az ember életében. Ezt csak az emberi lélek arisztotelészi felfogása összefüggésében értelmezhetjük.

 

Mindenekelőtt Platón és Arisztotelész egyaránt a test–lélek kettősségében gondolkodik, valamint mindketten a lelket tartják magasabb rendűnek, melynek épp ezért irányítania kell a testet, ha az ember helyesen, jól viselkedik. Ha egy filozófus emberfelfogását vizsgáljuk, többnyire a lélekről vallott nézeteit kell tanulmányoznunk. Arisztotelész (és vele szinte az egész nyugati filozófia) az észt, a logoszt tartja az ember megkülönböztető jegyének – ezért is nevezik logocentrikus (logosz-központú) gondolkodásnak. Az ember élete, tevékenysége akkor helyes, jó, ha ennek a képességnek megfelelően él, vagyis értelmesen, ésszerűen viselkedik, cselekszik. Az ész a lélekrészek között a legkiválóbb, és vannak nem eszes (észt nélkülöző) lélekrészek is, melyekhez a táplálkozás, szaporodás vágya tartozik. Az utóbbiak az élőlények többi fajtájánál is megvannak, ezért alacsonyabb rendű lélekrészeknek számítanak. A természettől magasabb rendű lélekrésznek kell uralkodnia a többin, irányítania, vezetnie a lelket. Máris a helyes élet, helyes viselkedés szabályához jutottunk, vagyis az etika területére. Arisztotelész gyakran bevallja, illetve kijelenti ugyan, hogy a legtöbb ember nem képes a helyes elv (logosz) szerint élni, vagyis gyakran a vágyaikat követik, nem az eszüket, a testük parancsol, és nem a lelkük, mint az helyénvaló lenne. De az emberhez méltó élet az emberi sajátosság, az ész működtetésében áll; akkor erkölcsös az ember viselkedése, cselekedetei, ha az esze irányítja. Az ember racionális lény – legalábbis ez a norma, erre kell törekednie, ha nem akar fajához méltatlan, állati szintre süllyedni. Az ésszel összekapcsolódik az etika, a helyes viselkedés – nemcsak Arisztotelésznél, már Szókratész is összekapcsolta e kettőt.

 

Szókratész szerint a helyes viselkedés egyszerűen tudás kérdése: tudni kell, mi a jó, a helyes, s akkor úgy fogok viselkedni. Ezt a felfogást nevezik etikai racionalizmusnak. Arisztotelész nem egyszerűen tudás, megismerés kérdésének tekinti a jó (erényes) viselkedést. Azt a képességet, lelki alkatot nevezi erénynek, amely alapján helyesen tudunk cselekedni, de valóban cselekednünk is kell, nem csak képesnek lennünk rá! Az okos ember viselkedésében megtestesülő szabályról beszél, amelyben az erény megvalósul. Nem térhetünk ki részletesen ennek ismertetésére, nagyrészt erről szól a Nikomakhoszi etika egésze (és a másik két arisztotelészi etika is). Egy fontos különbséget még meg kell említenem lezárásul, amely Szókratész–Platón etikájával összevetve Arisztotelészét jellemzi: a helyes viselkedés egyféle gyakorlati tudás, praktikus belátás (phronészisz) kérdése, nem igényel különösebb elméleti tudást. Arisztotelész racionális (okos) embere tehát nem a tudós, nem a filozófus, hanem az, aki adott szituációban képes felismerni a helyes viselkedés szabályát.

 

Az elkövetkező mintegy két és félezer évet meghatározza Platón és Arisztotelész ezen felfogása a racionális emberről, csak néhány évtizede kezdünk az érzelmekről is mint a speciális emberi intelligencia formáiról gondolkodni. A nem-ész irányította emberkép is viszonylag új, esetleg 100–150 éves múltra tekinthet vissza (a pszichoanalízis emberképére és előzményére gondolok Nietzschénél.)

 

<< Ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések    A nő és a férfi helye, szerepe – a család és közélet >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés