Erdélyi Fejedelemség

A késő reneszánsz második virágkora: a Bethlen-korszak (1613–1630)

A XVII. század elején Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) kísérelte meg újra Magyarország és Erdély egyesítését és a nemzeti királyság megteremtését a harmincéves háború (1618-1648) Habsburg-ellenes erőiben szövetségest keresve. Hadi sikerei ellenére a cseh rendi felkelés leverése (1620) utáni megváltozott külpolitikai viszonyok közepette kénytelen volt II. Ferdinánddal (1619-1637) kiegyezni (nikolsburgi béke, 1621). Második felesége, a Bethlen halála után fejedelemmé is megválasztott Brandenburgi Katalin (1629-1630) azonban nem tudta hatalmát megtartani, s hamarosan I. Rákóczi György követte erdélyi fejedelemként (1630-1648). Az Oszmán és a Habsburg Birodalom meggyengült helyzetében Erdély kilátásai javultak, s ezt ő a gazdaság megerősítésére használta fel. Sokkal kevesebbet hadakozott, mint Bethlen, III. Ferdinánddal (1637-1657) a linzi békében egyezett meg (1645). Nagyobbik fiának, Györgynek Báthori Zsófiával, az ifjabbik Zsigmondnak Pfalzi Henriettával kötött házassága távlatos külpolitikai céljait, Lengyelországgal és az európai protestáns hatalmakkal való kapcsolatok szorosabbra fűzését szolgálta.

Az erdélyi késő reneszánsz művészet második virágkora már a XVII. század első felére, Bethlen és I. Rákóczi György fejedelemségének idejére esik. Ez az időszak a gazdasági fejlődés és jólét periódusát jelentette a fejedelemségben. Miközben a fejedelmi építészek egy része még mindig Itáliából érkezett, Rákóczi fejedelemsége idején Haller Gábor és Sárdi Imre deák a hazai mestereket reprezentálja, sőt német mesterekkel is találkozunk. Bethlen erdélyieket küldött külföldre építészetet tanulni (például Pálóczi Horváth Jánost Padovába).

Bethlen tudatos mecénás volt. Valószínű, hogy az 1596-os prágai útján látottak is hatottak rá. Székhelyét, Gyulafehérvárt pompás várossá kívánta fejleszteni, kötelezte Erdély főurait, városait, megyéit, hogy házakat emeljenek, az építtető polgárok ingyen jutottak telekhez. Az 1600 körüli zűrzavarok és 1603-as ostrom után a fejedelmi palota romokban állt, először helyre kellett állítani. Bethlen csak 1618-1619 táján gondolhatott a továbbépítésre, fejedelemségének végére az épület egy mintegy 42 × 200 méteres alapterületet foglalt már el. A téglalap befoglaló formájú épületegyüttes három belső udvar köré szerveződött, a nyugati konyhaudvar, a középső és a keleti, ún. istállóudvar körül. A reprezentatív helyiségek a székesegyház felőli északi szárnyban kaptak helyet: a fejedelmi hálóházak, a török csempékkel borított oldalfalú audienciás terem (trónterem vagy bokályos ház), a tanácsterem és a két ebédlőterem. A nyugatabbi keresztszárny földszintjén volt a konyha, az emeletén pedig az ebédlőpalota. Az északi szárny és e keresztszárny találkozási pontja fontos szerepet töltött be a palota közlekedési rendszerében, hiszen ide futott be a székesegyház felőli átjáró és a csuklópont belső udvari oldalához vezetett föl valószínűleg egy külső díszlépcső is. A keleti palotarész északi szárnyába Kovács András - Szalárdi János leírása alapján - a Diéta- és a Táblaházat helyezi, amelyekhez ugyancsak díszes külső és belső lépcsők vezettek. Bethlen a nyugati négyszög alaprajzú épület északi szárnyát és a nyugati traktus északi részét alakíttatta át, ekkor készült rusztikás kapuzata (1626) és szerte Erdélyben ható, típusalkotó timpanonos szemöldökkel lezárt ablakai.

A palotát lapos tető és itáliai jellegű pártázat díszítette, amelyet a sok csapadék és hó miatti beázások következtében utóda, I. Rákóczi György lebontatott. A pártázat alkalmazásának virágkora Erdélyben Bethlen idejére esett. A palota elpusztult belsejének emlékét az 1629-es leltár őrizte meg. A leírásból megtudjuk, hogy az ebédlőházat Caesar életét ábrázoló faliszőnyegek díszítették, Brandenburgi Katalin hálóházát pedig Trója történetét bemutató sorozat. Egy másik forrás szerint a fejedelmi hálóház falain a Genezist bemutató falképsorozat volt látható, amelyhez Opitz Márton írt epigrammákat.

Bethlen főépítésze a Como-vidéki, lombard (vernai) Giacomo Resti volt, aki 1615-től dolgozott Bethlen szolgálatában, s csak 1634 után, jóval a fejedelem halála után hagyta el Erdélyt. Resti stílusát Peruzzi, Serlio és Vignola épületei és elméleti traktátusai határozták meg. Ő lehetett a gyulafehérvári palota átépítésének architectusa is.

Bethlen építkezéseinek másik fő helyszíne Várad (Oradea) volt, ahol Bethlen idején, 1618-ra befejezték a hatalmas pentagonális erősség utolsó, őróla elnevezett bástyáját. Déli fülén 1627-ben helyezték el a Bethlent dicsőítő feliratos, veretdíszes keretezésű kőtáblát, csúcsán címerével. A bástyák belső földfeltöltése, vizesárkaik kiásása, valamint a contrascarpák, ellenlejtők kialakítása a Rákócziak alatt is folytatódott.

Bethlen legmonumentálisabb építménye az ugyancsak Resti által tervezett váradi, szabályos ötszög alaprajzú belső palota volt, amely koncentrikusan helyezkedett el a már nagyjából elkészült külső bástyás erődítéssel.

Helyének szabaddá tételére 1618-1619-ben le kellett bontani a középkori székesegyházat és a püspöki palotát. Resti Peruzzi és Serlio ötszögletű, szabályos erődterveit valósította meg, váradi alkotása hasonlóan jelentős, mint Itáliában a caprarolai Villa Farnese, amelyet Vignola épített 1559-1664 között. Az öt egytraktusos szárnyból Bethlen alatt csak három épült meg, ezeket pártázat koronázta. Sajnos a XVIII-XIX. században a palotát kaszárnyává alakították, ezért nagyon kevés eredeti részlete maradt fenn. A homlokzatok kialakítására csak a csekély nyomokból lehet - falkutatás hiányában - következtetni. Eszerint a szárnyak egyemeletesek lehettek, a két szintet övpárkány választotta el, az ablakokat valószínűleg háromszögű timpanon koronázta. Storno Ferenc rajza őrizte meg a gyulafehérvári nyugati kapuhoz hasonló, így szintén 1626 körülre datálható kapu emlékét. A palota nyugati szárnyának földszintjén fennmaradt egy ekkor készült, állatfigurás stukkókkal díszített terem, amely valószínűleg a földi paradicsomot kívánta szemlélői elé állítani. Készítői a felvidéki Conradus Funk és Halász Mátyás stukkátorok voltak. I. Rákóczi György itt is eltávolíttatta a pártázatot, és zsindellyel fedett magastetőt készíttetett. A kápolna esetében szóba jött a centrális kialakítás lehetősége (ami a központos reneszánsz eszme újabb diadala lett volna), ám végül az ötletet elvetették, s a kápolna a déli szárny emeletére került.

Kovács András feltételezése szerint az 1600-as évek elején Giacomo Restinek és észak-itáliai építésztársainak döntő szerepe lehetett a négy sarokbástyás, szabályos várkastélytípus elterjedésében a Királyi Magyarországon. (Tavarnok [Tovarníky], Gács [Halič], Homonna [Humenné], Garamszentkereszt [Žiar nad Hronom] és Sopronkeresztúr [Deutschkreuz] kastélyai.) Resti valószínűleg 1615-ben állhatott Bethlen szolgálatába. Első munkája a már ismertetett alvinci Martinuzzi-kastély bővítése volt, ahol a meglévő épületet is magában foglaló, ellipszisbe írható szabályos hatszögletű, sarkain óolaszbástyás kastélyt tervezett.

A hatból csak négy szárny épült meg, ma már csak legrégibb traktusa áll, a többi épületrész elpusztult. Kapuépületébe másodlagosan befalazva maradt fenn egy Bethlenre utaló, 1617-ből származó építési felirat. Ugyancsak Resti műve lehet a szabályos alaprajzú, sarokbástyás dévai Magna Curia, amelyen újra jelentkeznek a timpanonos szemöldökpárkányú ablakok.

Resti Bethlen fejedelmi udvari emberei számára is dolgozott, így valószínűleg ő alakította ki Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja számára 1617-1621 között a radnóti (Iernut) kastélyt. Kérdés, hogy az épület mennyit használt fel a Bogáti család, majd Kendi Ferenc korábbi castellumából. Péchi bukása után Bethlen fejedelmi tulajdonba vette a kastélyt, és 1626-1629 között befejeztette az építkezést.

A négy sarokbástyás, szabályos kastély ezután Kornis Zsigmond, majd II. Rákóczi György birtokába került, aki feleségének, Báthori Zsófiának adta az uradalmat. Ez az épülettípus a kor más mecénásainál is követésre talált: 1613 után készült Mikó Ferenc csíkszeredai (Miercurea-Ciuc) kastélya, az ún. Mikó-vár, és Lázár Istvánnak, a fejedelem unokatestvérének gyergyószárhegyi (Lăzarea) udvarházát körülvevő erődítésövezete (1631) is hasonló elvek szerint épült, bár nem volt teljesen szabályos.

Mint B. Nagy Margit bebizonyította, Bethlen és környezete építkezéseire általánosan jellemző volt a pártázatos lezárás, annak is lengyeles, vakárkádsoros, felette lyukas-csipkés merlaturával díszített változata. A Bethlen-kori pártázatokat a már említett vízelvezetési problémák miatt I. Rákóczi György idején mind eltávolították, csak a gyergyószárhegyi kastély pártázata maradt fenn, valamint több helyen az eredeti dekoratív festés (a kapualjban ez 1532-es évszámot tüntet fel).

Ugyancsak szabályos négy sarokbástyás elrendezésű, a Bethlen-korszak eredeti formájában ránk maradt legmonumentálisabb emléke, az aranyosmeggyesi (Medieşu Aurit) Lónyay-kastély, amely - miután a II. bécsi döntést követően a Műemlékek Országos Bizottsága helyreállíttatta - a második világháborúban a harcok során súlyosan megsérült.

Lónyay Zsigmond építtette 1615-1630 között. A négy saroktorony mellett a kapu felett magasabb tornyot emeltek (akárcsak Nagybiccsén), ez utóbbi vakárkádsora egykori pártázatára utal. A kastély részletképzésére és homlokzataira a tektonikus szikárság jellemző, itt is jelentkezik a timpanonos ablakforma, sőt timpanonos, címeres oromzat zárja le a féloszlopokkal keretezett kapuzatot is. Az udvart az első emeleten részben a földszinti homlokzati falakra, részben pillérekre támaszkodó, festői faoszlopos tornác vette körül, amelyre falépcső vezetett fel a kaputól. Az első emelet egykori kapukereteit is a kolozsvári kőfaragóműhely készítette. A kastélyt négy sarokbástyás külső falrendszer (erődöv) vette körül.

Erdély és a Királyi Magyarország keleti része közt a XVII. században még szorosabb művészeti kölcsönhatások alakultak ki. Ennek oka az, hogy Bethlen Gábor a nikolsburgi békében (1621) hét kelet-felvidéki megyét is megszerzett, és ez Rákóczi György fejedelemsége jó részében is megőrződött. A Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton nevéhez fűződik a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-torony (1628-1629), a Szent Erzsébet-templom északi oldalánál.

Egy évvel halála előtt, 1628-ban fogadta szolgálatába Bethlen a sienai Giovanni Landit, aki a szamosújvári vár építésén dolgozott, majd a fejedelem özvegye, Brandenburgi Katalin megbízásából a fogarasi templomon, Gyulafehérvárott és Munkácson építkezett. I. Rákóczi György megválasztásakor (1630) Landinak úrnőjével együtt távoznia kellett Erdélyből, s 1632-től a Habsburgok alkalmazták: ő lett a felső-magyarországi kamarai építész.