A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

IV. A mesterek

A korszakkban az építkezéseken tervezői szerepet játszó mesterek több kategóriáját különböztethetjük meg. A városokban és egyes vidéki építkezéseken céhes építőmesterek, a kincstári birtokokon az alakuló kamarai építőszervezet építészei és mérnökei, egyes egyházi építkezéseken pedig szerzetesi építészek tevékenykedtek. Az emlékek egy csoportján független, a céh kötelékébe nem tartozó mesterek dolgoztak. Ezenkívül, főleg erődítési vagy más, műszaki jellegű művek felépítésén katonai és polgári mérnökök is tevékenykedtek. Fortunato da Prati, Venerio Ceresola, Donato Felice d'Allio, Johann Matthey mérnökök a század első harmadában várak erődítésén, katonai szertárak építésén dolgoztak.

A magyarországi építészképzés megoldatlansága miatt mind a városokban letelepedett, céhtaggá váló, mind pedig az egy-egy feladatra szerződött, építészakadémiai végzettségű mesterek döntő többsége külföldről érkezett.

Alkalmanként feladathoz jutottak udvari építészek (Hildebrandt, Joseph Emmanuel Fischer von Erlach) vagy a Hofbauamt építészei (A. E. Martinelli).

Az első építőmester, aki Budán a kamarai adminisztráció ösztönzésére hivatalos feladattal megjelent, Venerio Ceresola volt. A mester az Ausztriában szerencsét próbáló és különböző építési munkákon foglalkoztatott olasz építészek csoportjába tartozott. Feladatköre nemcsak Budához fűzte, hanem állandóan ellenőriznie kellett egy sor magyarországi várat Nyitrától Péterváradig, hogy szükség esetén a javítási munkákat elvégezze.

A Budai Kamarai Igazgatóság 1715-ben alkalmazta mérnöknek Fortunato da Pratit, aki - kérvénye szerint - architektúrát és geometriát tanult, német és olasz területen szerzett gyakorlatot. Az összes kamarai felügyelet alatt álló erőd, kastély, harmincadhivatal és más épületek felülvizsgálatát, felügyeletét, a mesterek munkájának ellenőrzését kapta feladatul. Tevékenységéhez mérnöki feladatok is járultak: kőhidakat, utakat is épített. Nagyobb építészeti megbízásokat - például a budai várparancsnok palotájának, a pesti Invalidus-háznak a tervezését - nem oldhatott meg, noha eleinte szóba került a megbízása.

A mesteremberhiány, az építkezések megszervezésében mutatkozó, sokszor alig megoldható nehézségek legyőzésére több szerzetesrend saját kőfaragót, szobrászt, fafaragógárdát hozott létre művészi képességekkel rendelkező szerzetesekből vagy laikus testvérekből. A majki kamalduliak építkezésein például szerzetes-kőművesek és ácsok dolgoztak, Pater Demetrius irányítása alatt. Amikor az építkezés félbeszakadt, a mestereket különböző rendházakba küldték szét. A kőműves vagy építész fráterek között akadémián tanult, magasabb képzettségű művész alig akadt, így a tervezésben csak kivételes estben vettek részt.

Valószínűleg a jezsuiták sajátos tervkészítési gyakorlatával függött össze, hogy egy rendtagnak, Pethő Istvánnak a tervét fogadta el a jezsuiták generálisa az egri kollégium és templom felépítésére. Vetélytársa, a Bécsből érkező Bernard Geyer, szintén szerzetes volt.

Az építészettel foglalkozó szerzetesek többsége azonban nem kapott tervezési feladatot, hanem a kivitelezést irányította. Így jutott szerephez Migazzi váci püspök bizalmából Oswald piarista fráter. Több épület, így a székesegyház kivitelezése is az irányítása alatt történt.

A szerzetesi építészek közül a legfényesebb pályát Martin Wittwer (1667-1732) futotta be Magyarországon. Tevékenységét a győri karmelita templom építésével kapcsolatban ismerhetjük meg.

Míg Wittwer szinte folyamatosan építészként tevékenykedett, Vépi Máté pálos szerzetes csak alkalmanként jutott feladathoz. Neve az 1730-as években tűnt fel a pálosok évkönyveiben, s ott említik, hogy Rómában is tanult. Bizonyára megismerkedett az antik és a kortárs római építészettel. Rendje megbízásából ezután több rendházban is tanított teológiát. Megszerezte a teológiai doktor címét, azaz az ún. tudós építészek közé tartozott, akik nem a gyakorlaton nevelkedtek, hanem az építészettel rokon tudományágakban (geometria, matematika) is elmélyültek. A XVII-XVIII. században nem ritka az ehhez hasonló pálya, például Christopher Wren, a londoni Szt. Pál-székesegyház tervezője is elismert matematikusként jutott feladatához.

Ismereteink szerint Vépi a sasvári pálos templom építésén tűnt fel, az 1736-os alapkőletétel után. A templom első tervét készítő s a kivitelezésbe belekezdő szerzetes-építész technikai hibáját (víz tört fel az alapok kiásása közben) Vépi hozta helyre: száraz helyet jelölt ki, és „saját delineatiója" szerint indította el a munkákat. Ez a delineatio azonban semmiképp sem lehetett a templom kivitelezési terve, a prímás által pártfogolt építkezés ugyanis, amely a császári ház zarándoklatainak színhelyévé vált, nem készülhetett hirtelen módosított terv szerint, hanem egy ismert, esetleg udvari építész elgondolásának megfelelően.

1740-ben Vépi terveket készít a nagyváradi székesegyházhoz, de az építkezés akkor nem valósult meg. Elkészült viszont a váradi pálosok temploma (1740-1756). A halálakor lejegyzettek szerint: „geometriai ismereteit rendtartományunkban kolostorok és templomok delineatióin mutatta be".

A lombard eredetű Carlone család számos tagja dolgozott az örökös tartományokban, s eljutottak Magyar- és Csehországra is. E család egyik tagja, Giovanni Battista Carlone a XVIII. század elején jelentős építőtevékenységet folytatott. Neki jutott a feladat, hogy megvalósítsa, tervekké formálja azt a nagy munkát, amelyet Erdődy Gábor egri püspök az egyházmegye plébániáinak kiépítésére áldozott. Az olasz mestert munkái Egerhez és környékéhez kötötték, s egrivé lett, városi szenátornak választották. Ebben az időben 70-ről 200 fölé emelkedett a püspökség plébániatemplomainak száma. Eger-Felnémet, Demjén, Füzesabony, Kerecseny, Maklár plébániatemplomait - noha többségüket még a század folyamán átépítették - a források az itáliai mester műveiként említik.

Erdődy 1715-ben kötött szerződést építészével, hogy a püspöki palotát felépítse. A munkák 1738-ig több fázisban zajlottak. Bél Mátyás részletes leírása szerint a kétemeletes épület határozottan olaszos jelleget mutatott.

Carlone egyre szélesebb körben vált ismertté, miként gyöngyösi és debreceni megbízásai is mutatják. Gyöngyösön csak javította a ferencesek templomát, de Debrecenben új művet alkotott.

Elkészítette a piaristák Szt. Anna-templomának tervét, és irányította a kivitelezést (1721-46). Az egyhajós templom két oldalán tornyok állnak, melyek azonban a XVIII. században csak a homlokzat magasságáig készültek el. A homlokzatot osztópárkányok és egymás felett álló, összekapcsolt pilaszterek hálózata osztja fel. A középrészen álló kapu, a felette nyíló erkély, s az afölött felhajló párkány, valamint a háromszögű oromzat a középaxist juttatja érvényre. A külső ma az 1927-ben végzett, jelentős változásokkal járó restaurálás képét mutatja.

Erdődy püspök bőkezűen támogatta a miskolci minoritákat templom- és kolostorépítésükben, és tervrajzról is gondoskodott számukra. A tervező nyilván Carlone volt, mert a források szerint a püspökkel együtt érkezett a városba. Az 1720-tól 1743-ig épülő templom és rendház alaprajza megegyezik a debreceni piaristákéval. Szintén kéttornyos építmény. Oromzattal záruló homlokzata felületi mozgástól mentes, sík felület, amelyet a párkányok és a lizénák hálózata tagol. Nyíláskeretei és szemöldökei kevésbé klasszikus formákat mutatnak, mint a debreceniek.

A Magyarországon dolgozó olasz eredetű építészcsaládok közül századunkban a legjelentősebb feladatokkal a Martinelli család tagjait bízták meg. Több generáción át nemcsak jelen voltak a magyar művészeti életben, hanem jelentős művekkel gazdagították is azt. Már Bécsben telepedtek le, miként németes formában használt keresztnevük is jelzi. Anton Erhard (1684-1744) a Comói-tó környékéről származó Francesco Martinelli fia volt. Francesco maga is építészként tevékenykedett: Esterházy Pál boldogasszonyi ferences templomát ő építette a század elején.

Anton Erhardot az osztrák arisztokrácia elhalmozta megbízásokkal. A legfontosabb műveiről 1726-ban összeállított jegyzék szerint magyar építtetőkről is említést tesz: Bécsben az Esterházy-palotát, Magyarbélben Csáky érsek kastélyát és a süttöri Esterházy-kastélyt építette. A süttöri kastély Esterházy „Fényes" Miklós „magyar verszáliának" nevezett kastélyának előzménye volt (Fertőd-Eszterháza).

Martinelli munkássága 1726 után is szorosan kötődött az országhoz. 1727-től építette a pesti Invalidus-házat, az 1730-as években pedig a köpcsényi Esterházy-kastélyt.

Anton Erhard öccse, Johann Baptist (1701-1757) szintén az építészi pályát választotta. A negyvenes években kamarai építészként tevékenykedett, és részt vett az alakuló kamarai műszaki szervezet tevékenységében. Egyéb munkái mellett (Balázsfa, templom, kolostor, püspöki rezidencia; Alsó-Korompa, Brunswick-kastély) talán a keszthelyi kastély első tervét is ő készítette. 1753 és 1756 között a pozsonyi kamaraépületet tervezte és kivitelezte. Ezt tekintjük főművének. Az épület egyszerű eszközökkel készült, falfelülete dísztelen, csak az ablakszemöldökök váltakozása jelent változatosságot a komor, egyhangú mű összképében.

A korszak építészeti feladatainak zömét céhes építőmesterek végezték el, hiszen szervezettségük, képzettségük és előjogaik nagy vállalkozásokra tették alkalmassá őket. Az újjáépülő városok lakóépületeit, templomait többnyire helyi mesterek építették fel. A pesti és budai céheknek - egyedül az országban - jogukban állt az országban bárhol építkezéseket tervezni vagy vezetni.

A század legtöbbet foglalkoztatott céhes mestere, Nöpauer (Nepauer) Máté (1719 körül - 1792) a budai Szt. Anna-templom építkezésén dolgozott pallérként, mestere, Hamon Kristóf haláláig (1748). Ekkor lett mester, s így folytathatta az építkezést. Az alaprajzon, azaz az elrendezésen már nem változtathatott, de a főhomlokzatot és a kapuzatot saját elképzelése szerint alakította ki. Szintén Hamon örökébe lépett az óbuda-újlaki plébániatemplom építésén (1748-1756). A homlokzat kialakítása volt csak hátra, amikor technikai probléma jelentkezett. A talaj besüppedt, s az eredetileg középre tervezett tornyot délre, a homlokzat mellé kellett állítani (1760-1766).

A rokokó: Franz Anton Pilgram

Az 1730-as évek utáni évtizedekben Franz Anton Pilgram (1699-1761) alsó-ausztriai tartományi építészt tekintjük a Magyarországon tevékenykedő legjelentősebb építésznek. Munkásságával kibontakozott az országban a rokokó építészet.

Pilgram nagybátyjánál, a pozsonyi trinitárius templomot tervező Franz Jängglnél tanult. Jänggl tekintélyes műhely, nagy vállalkozás élén állt, és kiterjedt gyakorlatot folytatott. Vállalkozásaiba bevonta a fiatal mestert is, aki e kivitelező műhely révén jelentős építészek műveivel, köztük J-L. von Hildebrandt építészetével is megismerkedett. Dolgozott a nagy mester göttweigi és klosterbrucki kolostortervének kivitelezésén, s így önálló tervezői gyakorlatához kitűnő alapokat, magas színvonalú ismereteket szerzett. Jänggl később Pilgramot tette meg egyedüli örökösének.

Pilgram első magyarországi művét, a pozsonyi Erzsébet-apácák templomának és kolostorának együttesét (1739-1745) Esterházy Imre prímás rendelte meg. Valószínűleg azért esett az osztrák építészre a választás, mert öt évvel korábban ő tervezte a rend bécsi kolostorának emeletráépítését. A kolostor és a kórház közös épülete a pozsonyi templom északi oldalán állt. Nagyon valószínű, hogy a déli oldal mellett máig üresen maradt telekre is szándékoztak épületet - talán egy önálló kórházat - emelni, de anyagi okokból nem tudták megvalósítani. Ez esetben a templom az épületkomplexum közepén állt volna, ahogyan a nagy délnémet apátságok (pl. Weingarten) példája óta sokfelé szokás volt, s ahogy később Pilgram Jászón megvalósította.

Az egyhajós, dongaboltozatos templom téglány alakú: középső, négyzetes teréhez előtér, illetve kórus járul. A szentélykorlát és az orgonakarzat konkáv vonalú íve a hosszanti elrendezés ellenére is központos téralakítást sejtet.

A homlokzat hajlított, konkáv felületével, nagy hegedűablakával, volotákkal, felfelé keskenyedő tömegével egyedi hatást mutat a magyar egyházi építészetben.

Valószínűleg Jänggl ismertette meg az építészt az Esterházyakkal, akik azután haláláig sokat foglalkoztatták, házi építészüknek tekintették Pilgramot.

Az újabb adatok szerint 1731-ben kezdte el Esterházy Ferenc megbízásából a pápai négyszögletes, négy sarokbástyás, késő középkori vár átépítését. A mai kastélyban látható egy olajkép, amely madártávlatból mutatja az épületet, ahogy Pilgram terve szerint el kellett volna készülnie. A festményen egy mesterséges szigetet látunk, rajta négyszögletes vár áll, saroktornyokkal, a város felé pedig kiemelt középrizalitos homlokzattal. Melléképületek, franciakert, a főbejárathoz vezető híd és mellvédszerű előépület teszi teljessé a komplexumot. Pilgram ausztriai kivitelezői munkái során látott hasonló épületegyüttest - például Göttweigben, a Hildebrandt által tervezett kolostor épületét. A pápai kastély kivitelezése nyilván elhúzódott, mert az ötvenes években tervváltozásra került sor. Ebben Pilgram is közreműködhetett, ugyanis 1758-ig rendszeres kapcsolatban állt az építkezéssel. A munkák a halála után is tovább folytatódtak, s végül 1783-1784 között Grossmann József vezetésével fejeződtek be. A tervváltoztatás során a legreprezentatívabbnak tetsző részt, a város felé néző szárnyat hagyták el, s ezzel a mű tervezett főhomlokzata nem készült el. Bizonyára azért nem, mert az így kialakuló U alakú alaprajz korszerűbbnek látszott, mint az erődítést sejtető, négyszögletes, zárt forma.

A homlokzatok egyszerű, fúgázott felülete, lizénás emeleti tagolása, a pavilonok tagolatlan külseje a barokk puritánabb irányának jele. A faragott részletek, a kapuk finom rokokó díszei, Pilgram jellegzetes szemöldökmotívumai igényességéről, magas művészi színvonalról tanúskodnak.

Pilgram jóval több egyházi feladatot kapott, mint világit. Elsősorban szerzetesrendek számára tervezett kolostor- és templomegyütteseket. A rendek gazdasági helyzetének javulása s templomaik, kolostoraik, gazdasági épületeik kiépítése a negyvenes években kezdődött. Az 1733-ban, Majkon letelepített kamalduliak a rendi előírásoknak, a hagyományoknak megfelelő koncepció szerint építkeztek. Megmaradt egy olajfestmény, amely madártávlatból ábrázolja az épületegyüttes tervezett képét. Nagy, négyszögletes fallal körülvett térségen belül egy rendezett, szabályos komplexum bontakozik ki. A fallal körülvett épület- és kertegyüttesbe díszes kialakítású, szobrokkal ékesített kapukon át lehetett bejutni. Bent külön egységet képviselnek a szerzetesi cellák egymás mellett elhelyezett szabályos sorai. A támogatók kívánságára ezek készülnek el legelőször. Rövid idő alatt hatot építenek fel, egyforma alaprajz szerint. Mindegyik építmény négy helyiségre (lakószoba, kápolna, műhely és kamra) oszlik. A cellák körül kis konyhakertek látszanak, ahol a szerzetesek maguk termelték meg élelmüket. 1743-1745 között épül fel a remeteség középpontjában álló templom: tornya a rendi előírások értelmében nem az olaszos, volutás-oromzatos homlokzat mellett állt, hanem a hajó mellé került. Az olajképen keskeny, talán egyhajós, kápolnasoros elrendezésűnek látszik. Bővebbet nem tudunk róla, mert a rendfeloszlatás után az elhagyott remeteség pusztulásnak indult, s mára csupán a tornya maradt meg.

A remeteség nagy, téglalap alakú együttesének egyik oldalát a konvent U alakú tömbje foglalta el. A negyvenes-ötvenes években épült, majd 1760-ban sor került bővítésére. A kétemeletes épület egyesítette az egyszerűséget és az építészeti eleganciát. Középtengelyében lépcsőzetet, díszes bejáratot, belsejében grottát, enfilade-ban elhelyezett termeket, valamint egy dísztermet és fiókos dongával fedett refektóriumot alakítottak ki. A konvent terveit már az építkezés során egyszerűsítették. Ma ennek az állapotnak is csak szerény visszfényét látjuk az épületen.

Pilgram 1739-1740 körül készített tervei szerint 1748-ban kezdik építeni a szentgotthárdi ciszterci apátságot és templomot. Az építész 1734 óta foglalkozott a tervezéssel, s az alapkőletételkor a harmadik tervváltozatát használták fel.

A XII. században alapított apátság a XVI. századig állt fenn, s akkor a háborús események során az erődítésnek használt kolostor elpusztult. 1677-1679 között a romok felhasználásával új templom épült. A heiligenkreuzi ciszter apátság 1732-ben megszerezte az apátságot, azzal a feltétellel, hogy újjáépítik a romos épületeket. Így került sor Pilgram megbízására.

Szignált alaprajzokon kívül fennmaradt Pilgram ugyancsak jelzett madártávlati ábrázolása is, s így ismerjük a nem befejezett együttes eredeti újjáépítési koncepcióját.

A kolostor alaprajza a leggyakoribb formát mutatja: a téglány alakú udvart négy oldalról körülvevő szárnyakat, a hosszoldalra merőlegesen az udvart kettéosztó templommal.

Az építőkedvű, tevékeny apát halála megakasztotta a munkálatokat (1755), s ezután a mű, 1764-ben történt felszentelése ellenére is csonkán maradt: csak a templom és a déli oldalához csatlakozó kolostorfél készült el. A terv szerint az együttest sarokbástyás fal vette volna körül, vizesárokkal övezve. Az árkon át híd vezetett volna a kapuépítményhez. Ezt a látképen kétoldalt íves előépület egészíti ki, a kolostor előtti tágas térséget építészeti elemekkel határolva le. Ez az előépület kicsinyített mása a göttweiginek, amelynek kivitelezésén Pilgram is közreműködött. A sarokpavilonokat pedig ugyanolyan kettőzött sisak díszíti, mint a pápai terv azonos motívumait. A templom középtornyos, egyhajós. Kétszakaszos tere középen pillérrel „befűződik", és hegedű alakú formát mutat. A belső a sarkoknál elhelyezett, szabadon álló oszlopok, a díszes fejezetek, a megtörő párkányok révén gazdag összképet mutat. A háromrészes homlokzat középső szakasza enyhén konkáv felületű, de mozgását kétoldalt két-két pilaszter csendesíti le. Oromzata felett a torony is konkáv tömeggel tör felfelé. A torony mozgása a levágott sarkoknál törik meg, s így a mű a hajlított felületek ellenére sem dinamikus, inkább a felület szelíd hullámzását mutatja.

Pilgram egyházi főművének az 1745-1762 között épült jászói premontrei kolostort és templomát tekintjük. A XII-XIII. században épült, majd 1436-ban átalakított prépostságot Lipót császár egy külföldi kolostornak ajándékozta. Az 1745-ben megválasztott új prépost rendkívüli szervezőkészségének köszönhetően Pilgram terve itt teljes egészében megvalósulhatott. A korábbi falakat teljesen lebontották, és az épületegyüttes az új elképzelés szerint valósult meg. Az alaprajz azonos a szentgotthárdival, s az osztrák és délnémet kolostorsémát követi: a kéttornyos templom a fekvő téglány alakú rendház középtengelyét foglalja el, kettéosztva az épületet, s két belső udvart alakítva ki. Feltehetőleg azért kéttornyos, mert anyaegyháza, a klosterbrucki is hasonló templommal épült meg. A tornyok a hullámzó felületű, konkáv szakaszokból alakított homlokzat két oldalán állnak. A merész vonalú homlokzat Pilgram korábbi művére, a pozsonyi Erzsébet-apácák templomára emlékeztet, s az alaprajz is e kapcsolatot igazolja. Az egyhajós belső tér centruma kiszélesedik, négyszögletes formát ölt, s ehhez szimmetrikus terekként csatlakozik a bejárati csarnok, illetve a szentély. A kolostorépület sarkain manzárdtetős pavilonok állnak: olyanok, mint a mester pápai és a szentgotthárdi tervén is. A kolostor hosszú szárnyait háromtengelyes, alig kiemelkedő középrizalitok élénkítik. A tetőzetet e részeken borromineszk oromzat hangsúlyozza; olyan, amilyen Hildebrandt művein is gyakran szerepel.

Az újabb szakirodalom Pilgram művének tekinti a tatai és a nagyon hasonló pápai plébániatemplomot is. A tatai alapkőletételére 1751-ben került sor, és egy korabeli forrás az alapfalakat kijelölő Fellner nevét említi. Ebben az időben azonban Fellner még ismeretlen és igen fiatal kőművesmester volt, s Esterházy József horvát bán, az építtető bizonyára nem vele kívánta megterveztetni ezt a jelentékeny méretű, uradalmának középpontjában álló templomot. Pilgramot viszont a harmincas évek vége óta többször foglalkoztatta, és a plébániatemplommal szinte egy időben a tatai vár átépítésének tervét is vele dolgoztatta ki.

A tatai építkezés eleinte folyamatosan haladt, és a templom nagyjából a talapzat magasságáig felépült. Ezután abbamaradtak a munkák, és csak 1769-től folytatódtak újra. Ekkor már nem lehetett változtatni az épület alaprajzán és nyilván a felépítés rendszerén sem, de a díszítések módosulhattak. A klasszicizáló ornamensek a külsőn Fellnertől, sőt a halála után a helyére került Grossmann Józseftől származhatnak.

A pápai plébániatemplom szerzősége is - feltehetőleg - Pilgrammal hozható kapcsolatba, de a tataitól eltérően az építész már nem vehetett részt a kezdő munkálatokban sem. Az alapkőletételre ugyanis halála után, csak 1774-ben került sor. Lehetséges, hogy a mester meg nem valósult váci székesegyháztervét használták fel a pápai építkezéshez.

Pilgram még számos világi és egyházi megrendelővel került kapcsolatba. Tervet készített a Károlyiak nagykárolyi, a Széchenyiek nagycenki kastélyához, közreműködött a nyitrai székesegyház átépítésében.

Pilgram utolsó magyarországi műve egy nagyszabású tervsorozat volt, a váci székesegyház kiépítésére. A középkori székesegyház a török megszállás alatt elpusztult, és az új mű felépítéséhez Eszterházy Károly püspök új helyet jelölt ki a városban. Az építész szignált tervein az 1760-as, illetve az 1761-es évszámok olvashatók. Az alapozást még e tervek szerint kezdték el, de mindössze egyévnyi munka után kiderült, hogy Christoph Migazzi, az új püspök túl költségesnek találta az elképzelést, és leállította a munkálatokat. A székesegyház ezután Isidore Canevale tervei szerint épült fel (1767-1777).

Pilgram tervei egy hét lapból álló sorozatban maradtak meg. Sajnos a rajzok között nem szerepel a homlokzaté; a feltételezések szerint azért nem, mert Pápára került, mintául az ottani templom felépítéséhez. A helyszínrajzon szerepel a székesegyház alaprajza és az előteret határoló, U alakú árkádsoros díszarchitektúra, jelezve az elképzelés nagyvonalúságát. A minta kétségtelenül a római Szt. Péter-székesegyház híres, teret ölelő kolonnádja lehetett (Gianlorenzo Bernini műve, 1656), de a megbízó esetleg ismerte Hillebrandt nagyváradi püspöki palota-tervét is, amely szintén architektonikus elemekkel, folyosóval fűzte volna össze az együttest.

Bár Pilgram nem kapott megbízást a püspöki palota megtervezésére, a szép kivitelű lapon a székesegyházzal szemben feltűnik a palota négyszögű tömbje is - nem tudni, csak ötletként, távolabbi tervként, vagy esetleg konkrét tervek előkészítéseként.

A székesegyház alaprajza a mester korábbi terveit idézi. A kiszélesedő, négyszögű centrum két oldalán bejárati csarnok, illetve szentélyrész helyezkedik el.

Az egyhajós, kápolnasoros, középen négyszögű formára szélesedő alaprajz Szentgotthárdon és Jászón is hasonló formát mutat. Az alaprajzról leolvashatóan a homlokzat kétszeresen megtörő konkáv formát mutatott volna.

Pilgram műveit a finom, játékos rokokó építészet legjelentősebb hazai példáinak tekintjük. A homlokzatok hajlékony, konkáv formái, a terek egymásba átmenő sora, a belsőkben álló oszlopok gazdag alakítása, a fejezetek könnyed, ornamentális kiképzése gazdagabb hatást kelt, mint a korábbi évtizedek alkotásai. Nem szertelen alkotó: művein a józan, tartózkodó hangvétel is felfedezhető, amely nem tűri a túlburjánzó díszítést, a formák végletes felbontását vagy a boltszakaszok összeolvadását.

A klasszicizáló késő barokk és mesterei

Az 1770-es évektől a magyar építészet egységesebb képet mutat, mint korábban, a legkülönbözőbb építési feladatok azonos felfogásban, rokon stílusjegyekkel valósulnak meg. Ez részben azzal magyarázható, hogy még nem alakultak ki a megnövekedett számú, nagyrészt megváltozott feladatokhoz igazodó, azokat kifejező formák, és az új építészeti alapelvek. Általános szokás, hogy az egyes épülettípusokat egy elfogadottabb, reprezentatívabb épületfajtával „megnemesítik"; például a pozsonyi magtár épületén (F. A. Hillebrandt műve, 1773-1774, lebontva 1908) ugyanazokat az alakítási elveket és motívumokat alkalmazzák, mint a városi palotákon. A dinamikusan felhajló párkányzatú, tágas kapu, a talapzati szint és a felső szintek elkülönülése, a vertikálisan összekapcsolódó ablakok, a fekvő, ovális nyílások, a háromszögű oromzat és a vázadíszes attika jól ismert megoldások a korszak városi építészetéből.

A kor építészei sok szempontból szakítanak a barokk hagyományokkal, de még nem hagyják el teljesen őket, még nem formálják ki saját művészi felfogásukat. A székesfehérvári püspöki palota a Mária Terézia által 1776-1777-ben kialakított új püspökségek központjai közül a legkésőbb épült (1799-1801; a forrásokban Rieder Jakab neve szerepel, de lehet, hogy csak kivitelező volt). Az épület megtartja a barokk palotaépítészet minden elemét: a rizalitos tömegelosztást, a piano nobile barokkos hangsúlyait (pl. magasabb ablakok a díszterem megvilágítására), a középrész önálló, manzárdtetős lefedését, míg az új csupán a részletekben jelentkezik. Gazdag, plasztikus díszítőelemei formailag azonban nem mutatnak klasszicizáló felfogást. Súlyos, nehézkes alkotás, amelyről hiányzik a barokk minden könnyedsége. Az egyemeletes épület homlokzatát ugyanis széles, erős kiülésű középrizalit tagolja, melyet a két, egytengelyes, enyhe kiülésű sarokrizalit nem tud ellensúlyozni.

Bár a művek többségén új szerkezeteket vagy téralakítást nem tapasztalunk, egyértelműen meglátszik, hogy a barokk elvek már nem dominálnak úgy, mint korábban. Az U alakú alaprajzot kezdi felváltani a téglány alakú forma. A felépítés, a tömegalakítás fontos eszköze, a rizalitos tagolás megváltozik: az erősen kiugró, megmozgatott tömegek helyett kezd elterjedni a csak jelzésszerű, a felületen érvényesülő tagolás. A homlokzatokon három helyett inkább csak egy, a középső rizalit mutatkozik, így a középrész tengelyszáma - az önálló szerep miatt - megnő, és a tengelyek korábbi ritmusa is megváltozik. Módosul a homlokzatok felépítése: a barokk épületek talapzatszerűen alárendelt földszintje, kiemelt első emelete helyett az egyes szintek mérete és szerepe azonos. Így mind az egyes emeletek alá- és fölérendelése, mind pedig a nyílásformák különbsége eltűnik. A homlokzaton nem alkalmazzák az oszloprendes tagolást, mert az a fény és az árnyék ellentétével mozgást, dinamizmust érzékeltet, s puha kontúrjaival az éles, kristálytiszta forma helyett organikusat sejtet. A korábban általános manzárdtetőzet, amely nagy szerepet játszott az épület kontúrjának fellazításában, átadja helyét az egyszerű nyeregtetőnek. A formák is megváltoznak: a festői, mozgalmas, néha rafináltan játékos helyett fokozatosan a kimért, a világosan kibontakozó lesz az ideál. Az íves, hajlított nyílászáradékot vagy szemöldököt általában felváltja az egyenes vonalú. Az ablakok új felfogását azonban főleg a szemöldök, illetve a mellvédmező kialakítása adja. Az egyenes vonalú (és két konzollal alátámasztott), a háromszögű timpanonos, illetve a szemöldök helyett táblás forma a legelterjedtebb; a hajlított, íves, megtörő vonalú barokk szemöldökök viszont elmaradnak az ablakokról. A kapuzatok is beilleszkednek a homlokzatok vízszintesekből és függőlegesekből kialakított rendszerébe. Gyakran egyenes záradékúak a korábbi idők kosáríve helyett. Egyenesekből képzett tagolóelemek és díszítmények uralkodnak az épületen: a falsáv, a mélyített tükör, a tábladísz és a négyszögű mező. A felületek nem maradnak üresen, de a korábbi ornamensek helyére új, vízszintes és függőleges vonalakból kialakított díszítmények kerülnek. E változásokat jól jelzi, hogy 1765-ben, az egri líceum építése közben Eszterházy Károly tervmódosítást kíván Fellnertől: a főhomlokzat rokokó szemöldökdíszei helyett „antik" (azaz háromszögű) motívumokat helyezzen el, és a sarokrizalitok nagy manzárdtetőit egyszerű, kicsi tetőzettel váltsa fel. Megmarad a líceum barokkos tömegkompozíciója és téralakítása, az első emeletsor barokkos kiemelése, de a felületen a klasszicizáló formák veszik át az uralmat.

A kor építészetét a tektonika iránti fokozott érzék jellemzi; a valóságos térviszonyokat, a struktúrát nem leplezik látszathatásokkal. Ezek a sajátosságok előre mutatnak: a 19. század klasszicizmusát készítik elő. A hangsúlyozott egyszerűség, a puritánság szintén a klasszicizmus megelőlegezésének tűnik. Vannak azonban olyan vonások is, amelyek nem élnek tovább a következő század elején: a tárgyilagosság és a funkcionalizmus.

A barokk és a századvég klasszicizáló építészete közötti átmenetet mutatja az 1770-ben tervezett és 1782 előtt már elkészült pozsonyi Aspremont-palota. Tervezőjét, Joseph Tallherrt 1782-ben a Magyar Udvari Kamara alépítészévé neveztek ki - nagyrészt éppen Aspremont gróf támogatásának köszönhetően. Az akkori városkapun kívül fekvő palota inkább a vidéki nemesi udvarház, a város közelében álló nyaralókastély benyomását kelti, mintsem városi palotáét. Helyének köszönhetően nagy kert is tartozott hozzá. Az emeletes épület talapzat nélkül, „közvetlenül" a talajon áll. Kiemelt, manzárdkupolás középrészét magas ablakok, négy oszlopra támaszkodó erkély és fent háromszögű oromzat hangsúlyozza. A rizalit s a benne lévő díszterem szerepének kiemelése még barokk örökség. Kétoldalt a megtörő vonalban vezetett, hosszú oldalszárnyak egyhangúságát pilaszterekkel keretezett, kissé kiemelkedő szakaszok törik meg. Felettük vízszintes attika húzódik, ovális nyílásokkal. A füzérrel körülvett figurális medalionok, az emeleti ablakok feletti fesztonok, a nyílások egyenes záradéka, a főpárkányt tartó erős konzolok s a homlokzat egészének nyugodtsága, síkszerűsége ellensúlyozza a barokk hagyományokból fakadó elemeket: a manzárdtetőt és a masszív tömegként előrehajló középrizalitot.

A lépcsőház nem a barokk könnyed, hajlékony elemeiből formált tere, hanem újszerű, komoly, széles, nyugodt felületekből áll. A lépcsőházból viszont egy igazi barokk kialakítású díszterembe jutunk.

A hetvenes évektől nagyon sok egyszerű, nyugodt, kiegyensúlyozott, klasszicizáló lakóház épül országszerte. Pozsony és Buda lakóházai, palotái ebben az időben szinte kizárólag a klasszicizáló késő barokk irányzatához tartoznak. Különösen sok mű épül ebben a szellemben a nyolcvanas években, amikor a rendfeloszlatásokat követően átalakításokra is sor került. F. A. Hillebrandt, az átalakításokért felelős udvari építész és helyettese, Joseph Tallherr művein a klasszicizáló késő barokk stílusáramlatot terjeszti - annál is inkább, mert a barokk gazdagabb, változatosabb, a társművészeteket is felhasználó építészetére nincs pénz az állami költségvetésben, s a fő cél mindenütt a takarékosság, az egyszerűség. Műveiken megfigyelhető a klasszicizáló-késő barokk lakóház- és palotaépítészetének az a sajátossága, hogy a nyílásritmus sűrűsödik, a függőleges tagolás fokozódik, és a tagolatlan, üresen maradó felületek elmaradnak. A tengelyek függőlegesen összekapcsolódnak, és összefüggő motívummá válnak.

A korszak stíluseszményeit jól dokumentálja a budai Mária Magdolna-templom 1792-ben készült előcsarnoka (Joseph Tallherr terve). A templomban koronázták meg I. Ferencet, és nyilván a koronázás tiszteletére emelték a homlokzat elé az új struktúrát. Architektúrája csak építészeti eszközökkel ér el ünnepélyes hatást, s az egyszerű megjelenés sincs a reprezentáció kárára. A félkörű kapuzatot két-két jón fejezetű pilaszter szegélyezi. Közöttük nem töri át nyílás a sima mezőket, csak különböző formájú táblázatok alkotják a díszítményeket. A háromszögű timpanonnal lezárt előcsarnok a diadalív-motívumot idézi, amely a reneszánsz óta kedvelt homlokzati forma. Felidézi egyúttal a klasszikus portikuszt is - csak nem a fal előtt, hanem annak felületébe nyomva. A kevés dísz, a nyitott és zárt, üres felületek aránya, a tagozatokon uralkodó vízszintes és függőleges vonalak egyensúlya, valamint a komoly, ünnepélyes hangvétel a klasszicista építészet közeledtét jelzi.

A klasszicizáló késő barokk építészet komolysága, szakítása a játékos, ötletdús barokk és rokokó stílussal abban is megmutatkozik, hogy az efemer (alkalmi) építmények is klasszikus formában valósultak meg, noha ez az építészeti feladat, mely könnyű anyaga miatt nem szembesül struktív problémákkal, a festői, gazdag, szeszélyesen ötletteli megoldásokat is elviseli, és nem követi okvetlenül az építészeti logikát. Számos példánk van e korból arra, hogy az alkalmi építményeket, a dísz- vagy ünnepi architektúrát később klasszikus formában, tartós anyagból építették meg, hogy az „emlékmű"-jelleget, az ünnepélyes hangulatot felidézzék. Az ünnepi, alkalmi architektúra a reneszánsz óta a legkedveltebb feladatok közé tartozott, és nagy építészek, jelentős szobrászok vagy festők is szívesen vállalták az ilyen feladatokat. Az ünnepségek, ceremoniális bevonulások alkalmából fából, vászonra festett építészeti tagozatokból, festményekből, gipszszobrokból és más díszítményekből kialakított struktúrákból, allegorikus, az ünnepeltnek hódoló mondanivalójú díszekből kapuzatokat, diadalíveket formáztak. Ilyen diadalív fogadta 1739-ben Firenzében a későbbi Ferenc császárt, Mária Terézia férjét, amikor a toszkán nagyhercegi címet átvette. Az emlékezetes esemény megörökítésére a diadalívet később kőből megépítették. Bizonyára ez az építmény adta az ötletet Migazzi váci püspöknek, hogy 1763-ban, a királynő és udvartartása váci látogatása alkalmából a város szélén diadalívet állítson.

Az alkalmi struktúrát a következő évben kőből felépítette - ezzel az egyszeri, az ünnepélyes mű helyett diadalív formájú emlékművet alkotott. A struktúra egynyílású, s a szokásos építészeti tagozás (pl. féloszlop, golyvázott párkány) helyett sima, tagolatlan, alig díszített felületek, klasszikus formák jellemzik Az erős párkány alatt füzérdísz húzódik. Felette magas attika áll, mindkét oldalán medalion-portrékkal. Az egyik oldalon Mária Terézia, illetve Ferenc császár, a másikon két fiuk, illetve két lányuk portréja látható a medalionokban. A profilportrék tovább fokozzák a mű antik hatását - az antik formával is jelezve, hogy a diadalívet az örökkévalóságnak szánják.

A szemlélet változásának legbeszédesebb példája Canevale másik megvalósult magyarországi műve, a váci székesegyház, amelyről a székesegyházak sorában szóltunk. Ez a mű azokkal az egyetemes építészeti tendenciákkal rokon (díszítés nélküli külső, geometriai formák, tiszta, nagy felületek, az egyszerű alakítás előtérbe kerülése), amelyek a század végén a francia ún. forradalmi építészethez vezetnek.

A klasszicizáló késő barokk építészete, mint minden stíluskorszak vagy stílusfázis, a kor társadalmi, gazdasági, művelődési viszonyainak, megbízói körének és művészegyéniségeinek bonyolult kölcsönhatásából alakult ki. A megbízók, az építészeti szervezet és az építészeti feladatok bemutatása után tanulságos - és felfogásunk szerint elengedhetetlen -, hogy röviden áttekintsük a kor építészeinek, legalábbis a legjelentősebbeknek, a legtöbbet foglalkoztatottaknak az életművét.

A XVIII. század második felében három jelentős építész munkássága érdemel figyelmet építészetünkben: Fellner Jakabé, Franz Abton Hillebrandté és Melchior Hefeléé. Jelentőségét tekintve melléjük állíthatnánk Isidore Canevalét is, de megvalósult magyarországi művei, a váci székesegyház, a váci diadalív és az Újépület, nem gyakorolt hatást a korszak hazai építészetére. Mindhárom társtalan, egyszeri, egyedi mű maradt.

Fellner Jakab

Fellner (1722-1780) a magyar barokk építészet egyik legvitatottabb egyénisége. Századunk húszas-harmincas éveiben a kutatás szinte az ismeretlenségből fedezte fel újra, és hatalmas munkásságot, fontos építészeti szerepet tulajdonított neki. Az életmű egy részét azonban feltételezésekre, nem elég mélyen elemzett forrásokra alapozták, s ezzel hamarosan kiváltották a kritikát. A hatvanas években megindult Fellner életművének átértékelése, melynek során szintén végletes eredményre, a korábbi elképzelésekkel homlokegyenest ellenkező megállapításokra jutottak a kutatók. Fellnert most már inkább vállalkozónak, kivitelező kőművesmesternek tekintették, aki csak pártfogóinak jóindulata révén jutott nagy művekkel kapcsolatba, de mindig mások terveinek megvalósítójaként, kivitelezőjeként. Szerepe valószínűleg e két véglet között volt, de elfogultságtól mentes, a forrásokon alapuló megítélése még várat magára.

Fellner tanulmányairól, pályakezdéséről nem maradt adat. 1773-ban, a nemesi cím elnyerésére benyújtott kérvénye szerint 1745 óta tartózkodott az országban. 1748-ban kőművesmesteri vizsgát tett. A kérvény szerint 8 éven át építőmesterként (Architect) császári uradalmakban dolgozott, így Ráckevén és Béllyén is, majd hét éven át Komárom vármegye szolgálatában állt építészként (Baumeister). Eleinte uradalmakban pallérként dolgozott, de csak jelentéktelen feladatokat végzett a tatai uradalomban. Első nagyobb megbízása a tatai plébániatemplomhoz fűződik: Pilgram terveinek kivitelezésével bízzák meg. Itt figyelt fel rá Balogh Ferenc jószágkormányzó, Esterházy József bizalmi embere, és a pártfogásába vette a fiatal mestert. Ő hívta fel rá Eszterházy Károly egri püspök figyelmét. A püspök is igen jó véleménnyel volt a tatai építőmesterről: hozzá fogható mestert „nemcsak idehaza, de Bécsben sem találhatni" - írta egy levelében. Fellner, nem uradalmi alkalmazottként dolgozott számára, hanem vállalkozó maradt, aki egyes feladatokra szerződött.

A cseklészi Esterházy-kastély 1756 körüli átalakítása során az építtető mellőzte Paccassi udvari főépítész terveit, és Fellnert bízta meg a munkálatok vezetésével. Ezután a kastély két új szárnnyal U alakúra bővült, s a szárnyak végén két tornyot is építettek - vagy a régebbi tornyokat építették át. A fúgázott falak, a nyílás- és szemöldökformák mindenképpen a fellneri átépítés korára utalnak. E kastély sikere révén a fiatal mester egymás után kapta az újabb megbízásokat.

A Lamberg családnak 1762-ben, Móron építi első nagyszabású művét. Az utca felé két szárnyával forduló épület közép- és két sarokrizalitja, ritmikusan váltakozó tömege, legömbölyített élei a kisméretű épületet is nagy hatásúvá, szinte monumentálissá teszik.

Fellner legreprezentatívabb műve a tatai Esterházy-kastély lett volna, ha az eredeti elképzelés szerint épül meg. A mai, 1767-ben már álló kastélytömb lényegesen egyszerűbb, egyemeletes, két saroktornyos.

Sokáig Fellner főművének tekintették az egri líceum épületét. Eszterházy püspök azt tervezte, hogy négy fakultásból álló egyetemet létesít a városban. Meggyőződése szerint ugyanis az egyház megújulása csak a tudományok fejlődése által valósítható meg, azt pedig az egyház irányítása alatt álló oktatástól várta. Mária Terézia eleinte nem ellenezte a szándékot, végül azonban nem engedélyezte az egyetem működését, mert az oktatást az állam felügyelete alá kívánta helyezni. Az épület 1782-re elkészült, de a püspök hiába létesített még csillagvizsgálót és fizikai gyűjteményt is, a királynő nem változtatta meg döntését. Így hát jogi líceum lett belőle, de sem tanárai, sem hallgatói révén nem vált nevezetessé.

A líceum terveit a hatvanas években előkerült levéltári források szerint a bécsi Joseph Ignaz Gerl készítette (1762). Előbb egyemeletes épületet tervezett, majd módosította a rajzokat, és egy emelettel magasabbra vette a homlokzatokat. Amikor a tervek elkészültek, a püspök felbontotta a szerződést Gerllel, és Fellnert bízta meg a kivitelezéssel. Az építész elkészítette a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat, majd 1765-től elkezdte a munkálatokat. Mivel a bécsi építész perrel fenyegetőzött, Eszterházy kifizette tervezői honoráriumát - ezzel közvetve elismerte, hogy nem Fellner, hanem ő a tervező. A tervleírásokból, utasításokból ma is megállapíthatjuk, hogy a mai épület - a főhomlokzat ornamentikáját, néhány boltozatot és egyes megnövelt méretű ablakokat nem tekintve - Gerl elképzeléseit mutatja. A főhomlokzaton viszont megjelenik Fellner klasszicizáló formakészlete, fesztonos díszítményei és az eredetileg tervezett íves szemöldökdíszek helyére állított háromszögű timpanonjai. Ez az architektúra éles ellentétet mutat az oldalhomlokzatokkal, amelyeken még Gerl - korábban kifaragott - rokokó motívumai és szemöldökformái szerepelnek. Az „antik"-nak nevezett motívumok a püspök kívánságára kerültek a főhomlokzatra - részben a tervezés óta bekövetkezett ízlésváltozásra, részben az épülettel szemben már ekkor tervezett új székesegyházra tekintettel. A főhomlokzat összhatása - Fellner közbelépése nyomán - rokokó helyett klasszicizáló késő barokk lett.

A líceum hatalmas, négyszögletes, belső udvaros tömbje a város központjában, szabadon áll. Mind a négy szárny traktusos-folyosós elrendezésű. Három szárny közepén öttengelyes középrizalit, míg a negyediken masszív, a csillagvizsgáló torony alapjául szolgáló rizalit áll. A sarokrizalitok keskenyek, kevésbé hangsúlyosak. A kétemeletes homlokzatok talapzatszerű, fugázott földszintből, kiemelt, de egyszerűen alakított piano nobiléből, valamint alacsonyabb második szintből állnak. A középrizalitokat erkély, a többinél magasabb ablaksor, oromzat és súlyos manzárdtető hangsúlyozza. A középrizalitok belső terében a tervező reprezentatív tereket alakított ki: a főhomlokzat mögött a vizsgatermet, az egyik oldalon a könyvtárat, a másikon pedig a kápolnát. Mindhárom terem a második szintet is elfoglalja. A hátsó homlokzaton a csillagvizsgáló uralkodik. Koronázó része az obszervatórium kupolája. A torony jól beleilleszkedik a homlokzat architektúrájába, s kiemelkedő tömege ellenére a főhomlokzat képében nem jelenik meg, azt nem zavarja.

Fellner újabb építkezéseinek sorából az érseki palota átalakítása (1763-1766) emelkedik ki. A palotát még a század elején építették, majd az ötvenes évektől emeletet húztak rá, s amikor Eszterházy Egerbe érkezett, még folyt az átalakítás. Nem tudjuk eldönteni, hogy Fellner, akinek neve szerepel a forrásokban, csak a korábbi terv kivitelezését folytatta, vagy szabad kezet kapott. Kétségtelenül az ő munkálkodására esett a kápolna és a palotaszárnyak építése. A palota egyes részletei, például udvari kocsiáthajtója, kupolás kapualja, rokokó díszű, kétemeletnyi lépcsőháza - a kor legszebb megoldásai közé tartoznak.

Eszterházy püspök ajánlotta Fellnert Koller Ignác veszprémi püspök figyelmébe, amikor (1763) felmerült a püspöki palota átépítésének, kibővítésének gondolata.

Fellner két legjelentősebb egyházi alkotása - a tatai (1751-1783) és a pápai (1774-1786) plébániatemplom - bár Pilgram terveinek kivitelezéseként született, de az alapoktól általa vezetett építkezés során sok részletet megváltoztatott, egyéni ízlése szerint módosított. (A két templomról szó esett a korszak egyházi építészetét bemutató fejezetben.)

Fellner munkáinak többsége vidéki plébániatemplom, például Szár (1752-1765), Ászár (1764-65), Baj (1764-1765 és 1772-1777), Andornaktálya (1767-1779) Császár (1772-1775) templomai. A nagyszámú emlék összegyűjtését a kutatás jórészt elvégezte, bár vannak még publikálatlan művek.

Noha Fellner a klasszicizáló késő barokk építészet egyik elterjesztője, munkáiban eleinte sok barokkos vonás figyelhető meg. Ez érvényes az úttörő jellegű egri líceumra is, amely csak részleteiben, főhomlokzati díszeit tekintve tartozik a klasszicizáló késő barokk stílusáramlatba.

Fellner stílusa egy átmeneti kor művészi megnyilvánulása. Kőből vagy téglából rakott falait vakolja, és a vakolatot rendszerint fúgával tagolja. Ez a barokk palotaépítészetben is ismert eljárás ugyan, de nála - a felületek csekély mozgása, a tömegek összefogottsága miatt - inkább nyugalmat, biztonságot áraszt, semmint a barokk rusztikázás erejét, erőteljességét. Nyíláskeretei kosárívesek, mint a barokk idején. Az épületek éleit gyakran legömbölyíti, mint például a báji templomon. Ezt a határozottabb, élesebb formákat kívánó klasszicizáló felfogásban már nem alkalmazzák. Szívesen alkalmazza a homlokzat nagy felületén a horonyszerű fülkét, amelyet fúgáz, és belsejébe nyílásokat helyez. Ezt a motívumot feltehetőleg Gerl líceumtervén látta először, és onnan vette át. Ez a motívum azonban a francia elméleti építészeti munkákban is szerepelt (pl. J. F. Blondelnél), és ismerete széles körben elterjedt. Lehet, hogy Fellner metszetről ismerte, bár nincs adatunk arra, hogy elméletileg képzett, könyv- és építészeti mintarajzgyűjtő, intellektuális építész lett volna. Nincs tudomásunk arról, hogy Eszterházy könyvtárában szerepeltek-e építészeti szakkönyvek. Inkább azt tudjuk elképzelni, hogy jellegzetes motívumait Fellner korabeli művekről, esetleg kivitelezésre megkapott tervekről ismerte meg.

Mintegy 100-ra becsült művei közül az említetteken kívül jelentősek még: Eger, nagypréposti palota (1772-1783); Gyöngyös, vármegyei katonai kvártélyház (1767-1774); Zsély, Zichy-kiskastély (terv, 1776).

F. A. Hillebrandt

A XVIII. század második felének hivatalos építészetében - vagyis a kincstári és az udvar által megrendelt építkezéseken - Franz Anton Hillebrandt (1719-1797) bécsi építész játszotta a főszerepet. Fiatalon Bécsben, az Akadémián tanult, majd beutazta a Német-római Birodalmat, hogy nagy műveket tanulmányozzon, és gyakorlatra tegyen szert. Legfontosabb iskolája azonban a würzburgi érseki rezidencia volt, ahol három évig dolgozott Balthasar Neumann irodájában - nyilván a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat készítve. Visszatérve Bécsbe, magas rangú építtetőkkel került kapcsolatba, így 1757-ben, amikor a Magyar Udvari Kamara főépítészi tisztsége megüresedett, folyamodványára hamar megkapta a kinevezést. 15 év múlva tovább emelkedett a hivatali ranglétrán: az Udvari Építészeti Igazgatóság vezetője, udvari első építész lett. 1783-ban, amikor II. József átszervezte az Építészeti Hivatalt, az új intézményben továbbra is vezető tisztséget foglalt el: a három, vezető szerepet betöltő assessor egyike lett.

Mint kamarai építész elsősorban a kincstári birtokokon adódó kisebb-nagyobb építészeti, mérnöki feladatokat kellett elvégeznie, de 1762-től bekapcsolódott több nagy udvari építkezés - így a pozsonyi és a budai királyi paloták kiépítésének - ügyeibe is.

A pozsonyi királyi vár barokk kori átalakítását hivatali elődei - Jadot és Paccassi - tervezték, Hillebrandt csak átvette a kivitelezés feladatát. 1767-től ő készítette viszont a keleti várfalhoz csatlakozó, az ország helytartójának szánt épület, az ún. Theresianum terveit.

Ezekben az évtizedekben Budán sokkal nagyobb léptékű munkák zajlottak, mint Pozsonyban. A budai királyi palota 1749-ben meginduló, majd az ötvenes évek közepén egy időre leálló építkezésébe Hillebrandt 1765-ben kapcsolódott be - nem csupán kivitelezőként, hanem az ezután épülő részek tervezőjeként is. A korábbi tervekhez képest a homlokzat architektúrája sok változást mutat.

Hillebrandt a század közepétől nemcsak hivatalos, hanem magánmegbízásokat is végzett. Így átvette a nagyváradi székesegyház építkezését, és részben átalakította a terveket. Kezdettől fogva a saját tervei szerint építette fel (1762-1769) a nagyváradi püspöki palotát.

A püspöki palota felépítésére Patachich Ádám püspök még a székesegyháznál is nagyobb gondot fordított. Anyagi erőit erre az épületre összpontosította, miközben a székesegyház építése lassan, akadozva haladt. Az építkezés eredeti koncepcióját Hillebrandt tervei alapján jól ismerjük. A tervsorozathoz tartozó helyszínrajzon a székesegyház, a palota, a szeminárium és a környező épületek elhelyezkedését látjuk. A tér közepén áll a székesegyház. Főtengelyére merőlegesen oszlopos folyosók húzódnak. E „galériáknak" jelölt folyosók kötik össze a székesegyházat a tér két hosszanti oldalán elhelyezkedő épületekkel: az egyik oldalon a kanonoki házakkal és a szemináriummal, a másikon pedig a püspöki palotához kapcsolódó oszlopos folyosóval. Az U alakú, cour d'honneurös palota díszudvara mögött gazdasági udvarok helyezkednek el. Az alaprajz a hazai barokk palotaépítészetben általános, teremsorból és folyosóból álló elrendezést mutatja. A középrészt a földszinten előcsarnok, az emeleten kétszintnyi belmagasságú, nyolcszögletes díszterem foglalja el. Az emeleti helyiségeket vendégszobák, kabinetek, fogadóterem és dolgozószoba céljaira alakították ki. A keleti oldalszárnyban házi kápolna található.

A homlokzat közép- és két sarokrizalitos tömegű. Osztópárkánnyal elválasztott, talapzatszerű földszintből és két emeletből áll, s fent nyereg-, illetve manzárdtetőzet fedi. Az első emelet a piano nobile: díszesebb kialakítására a többinél nagyobb ablakok szolgálnak. A középrizalit az építészeti formák révén is kiemelkedik környezetéből. Földszintjét hármas kapuzat tagolja, magas első emeleti ablakok felett ovális második emeleti ablakok nyílnak. Az épületegyüttes végül az egyes épületeket összekapcsoló „galériák" nélkül épült meg, s ezzel a magyar építészettörténet egy nagyszabású kompozícióval lett szegényebb. Mindazonáltal a kanonoki házak egységes sorával övezett székesegyház és a püspöki palota impozáns együttest alkot.

Hillebrandt tervezte a tótmegyeri (Palarikovo) kastélyt is.

Hasonló feladatot kapott Barkóczy Ferenc esztergomi érsektől is, s kétségtelen: ha kidolgozott tervei megvalósulnak, a korszak legnagyobb, legpompásabb épületegyüttesét hozhatta volna létre. Megbízása nyilván a királyi palota kivitelezésén, tervezésén munkálkodó kamarai építésznek szólt, aki nemcsak a ranglétra tetején állt, hanem korábbi munkáival is bizonyította képességeit.

Esztergomban, a várhegyen, ahol a középkorban az érseki székhely állt, a török hódítás után is megmaradt a katonai fennhatóság. A prímás csak 1761-ben érte el a királynőnél, hogy az érsekség visszakapja a várat. Megindulhatott a tervezés a székesegyház, az érseki palota, a papi szeminárium és a kanonoki házak felépítésére. Először Isidore Canevale, a váci székesegyház tervezője készítette a terveket, de elképzeléseit ma már csak famodell őrzi. Utána Hillebrandt kapta a megbízást, s neve ezután gyakran előfordul a számadásokban. Két tervsorozatát ismerjük (1763), amelyek közül az egyik a várhegy beépítésének korlátozása előtt, a másik azután készült. Az egyes elemek a nagyváradi koncepcióhoz hasonló felfogást mutatnak: így az U alakú palota, középen a dísztermet magában foglaló középrizalittal, és az udvari oldalon végigfutó folyosóval. Az érseki rezidencia külső képe szintén a nagyváradi püspöki palotára emlékeztet, de a földszint jóval magasabb, egy mezzaninszintet is magában foglal.

Mindkét tervnek, sőt a famodellnek is közös vonása, hogy egy concettót („ötlet", „tartalom") valósít meg: nyújtott ovális formája - amelyet az egész épületegyüttes együtt rajzol ki - a „navis ecclesiae" (az egyház hajója) képzet formába öntése. Az elképzelést a prímás fogalmazhatta meg, talán itáliai példák alapján.

A nagyszabású együttest Barkóczy halála után nem valósították meg. A székesegyház helyén - 1821-ig, az új, klasszicista székesegyház megkezdéséig - csak egy szerény épület, a Szt. István-templom állt (épült 1767-1771). Görög kereszt alaprajzú hajójához középtornyos homlokzat járul, melynek felületét többszörösen megtört, konkáv falszakaszok alkották.

A nyolcvanas évek hivatalos építkezéseiben Hillebrandtnak nagy szerep jutott. A munkálatok összefüggtek II. József reformjaival, amelyek a közigazgatást és az egyházak helyzetét is érintették. A császár 1782 és 1786 között feloszlatta a szerzetesrendeket (kivéve azokat, amelyek az oktatásban és a betegápolásban szerepet vállaltak). A hatóságok országszerte lefoglalták a rendek javait, átvették a kolostorokat és a templomokat, majd új rendeltetésük szerint átalakították az épületeket. Többnyire gyakorlati célokra használták fel őket: hivatalokat, raktárakat, kaszárnyákat vagy kórházakat rendeztek be falaik között. Az új funkció érdekében kisebb-nagyobb átalakítások váltak szükségessé, s ezeket Hillebrandt végezte vagy - legfőbb építési hivatalnokként - az építészeti szervezettel végeztette el. Ha tehát a tervezésben egy-egy esetben nem vett is részt, akkor is ellenőrizte mások munkáját.

A rendfeloszlatással egy időben a császár átszervezte a kormányhivatalokat, s székhelyüket úgy rendezte át, hogy Pozsony helyett Pest és Buda legyen az igazgatás két fontos központja. Pozsonyból Budára helyezte a helytartótanácsot, a Magyar Udvari Kamarát és a főhadparancsnokságot, továbbá kiépíttette az országgyűlés két házának üléstermeit. Pestre is kerültek hivatalok, s Budáról oda helyezték az egyetemet, noha csak néhány évvel korábban rendezték be a királyi várat a Nagyszombatból áthelyezett egyetem számára.

A sok tervezési megbízás közül ebben az időben a budai klarissza zárdának és templomának átalakítása (1784-1785) jelentette a legnagyobb feladatot az építész számára. Az uralkodó a kúria és az országház céljaira jelölte ki az épületegyüttest, s ezért a belsőben nagyfokú átalakítások váltak szükségessé. Miként a hasonló átalakításoknál szokás volt, a templom tornyát és oromzatát lebontották, hogy az egyházi jelleg megszűnjék, s a falazat egységes homlokzattá alakuljon. A következő lépést a belső szintekre osztása és az új igényeknek megfelelő terek (pl. hivatali helyiségek, illetve az országház két ülésterme) kialakítása jelentette.

Az országházat magában foglaló szárnyban az alsótábla balusztrádos-konzolos karzatának architektúrája Hillebrandt legsikerültebb művei közé tartozik. Egyszerre mutat barokkos nagyvonalúságot, reprezentativitást és tartózkodó, komoly, ünnepélyesen klasszicizáló formavilágot. Ezek a formák ismétlődnek a mester bécsi művén, a magyar udvari kancellária (jelenleg magyar követség) újjáalakított homlokzatán is (1785).

Budán, a feloszlatott jezsuita rend három épülete szintén nagyarányú építőtevékenység színtere volt. A kollégium, amely a kamara és a helytartótanács egyesítéséből született, új kormányszék befogadására szolgált, új homlokzatot nyert. Hillebrandt emeletet épített az alacsonyabb részre, s az egész falfelületet egységgé formálta. A homlokzatot három szintet összefogó pilaszterekkel tagolta. Az épületet attikaszinttel zárja le, s azon törpe pilaszterek folytatják a vertikális tagolást. A fejezetekre és az ablakszemöldökök alá füzérdíszek kerültek: ezek az építész klasszicizáló késő barokk stílusának ismétlődő elemei. Budai művein, az átalakítások nyomán a feszton mindig felváltja a korábbi ornamenseket, jelezve az új stíluseszményt.

Az építész legutolsó ismert műve a pesti német színház, redout és casino közös épületéhez készült tervsorozat. A tervezést ugyanis meghatározta az a XVIII. századi elv, hogy a színház funkciója szorosan kapcsolódik a bálokhoz, alkalmi mulatságokhoz, s így a színház és a vigadó (redout) közös épületben legyen. Ez még gazdasági előnyökkel is járt, mert a magánkézbe, vállalkozónak kiadott épület a táncmulatságok révén hasznot hajtott, s elősegítette az egyébként veszteséges színjátszás finanszírozását, életben tartását.

A belsőben Hillebrandt felhasználta a barokk színházépítészet minden eredményét, támaszkodva saját bécsi színházépítési gyakorlatára is.

A homlokzat a klasszicizáló késő barokk stílusfázisára jellemző módon barokk és klasszicizáló vonásokat egyesít magában. A külső hierarchikus felépítése (alárendelt földszint, kiemelt, reprezentatív emelet majd ismét alárendelt mezzaninszint), a felső két szint pilaszteres összefogása, a háromrizalitos tagolás, a sarokrizalitok manzárdtetős lefedése a barokk kastélyépítészetet idézi. A nyíláskeretek formája, a szigorú timpanonos és füzéres főemeleti ablakok, a barokk díszítések hiánya, a rizalitok közötti lizénás tagolás, a mélyített és táblás-mezős díszű falazat, a tábladíszek alkalmazása, a középrész felett szokásos manzárdtető elhagyása viszont a klasszicizálás jele, a nyolcvanas évek ún. copf építészetének világát idézi. A homlokzat városi palotajelleget mutat; nem árul el semmit a belső rendeltetéséről, kialakításáról.

Hillebrandt életművének legutóbbi (1976) monografikus feldolgozása óta a kutatás néhány új lehetőségre mutatott rá az építész munkásságával kapcsolatban. P. Fidler megtalálta a pozsonyi levéltárban azt a forrást, amely arra utal, hogy az 1760-ban leégett pozsonyi dóm tornyának újjáépítését (1764-1766) Hillebrandtra bízták - nyilván kamarai első építészi tisztségének köszönhetően. Ez azt a lehetőséget erősíti, hogy a Pozsonyban hivatali teendőket végző és egyúttal a vár helyreállításának munkáit irányító építész esetleg több helyi megbízást is kapott, mint eddig feltételezték. Fidler a ma már csak felmérés által ismert mészárszékre (1777), a Lazarett-templomra (1780) és a Blumenthal városrész templomára (hetvenes évek) gondol, és megfontolandónak tartja két evangélikus templom (Nagytemplom, 1774-1776; Kistemplom, 1777), valamint a líceum tervezői szerepének odaítélését is. Hasonló irányba mutat Badál Ede tanulmánya a tótmegyeri kastélytervről, amelynek alapján úgy véljük, Hillebrandt nagyobb számban épített magánmegbízóknak, mint eddig gondoltuk.

Másrészt az életmű áttekintésekor figyelembe kell venni, hogy a Hillebrandtra vonatkozó nagyszámú adatnak nem mindegyike utal tényleges tervezői munkára, csak a kivitel engedélyezését jelenti. Mint legmagasabb rangú építész-hivatalnok Hillebrandt az engedélyezésre benyújtott terveket a hivatal részéről vizsgálta meg, és aláírásával jelezte, ha azok elfogadhatók és továbbküldhetők voltak az uralkodónak. Ezt a szerepet azonban annak az adatnak az ismeretében kell vizsgálnunk, hogy az assessornak kinevezett Hillebrandtról azt írják, sokszor nincs a helyén, mert Budára utazott az építkezéseket irányítani.

Hillebrandt művészi pályája az érett barokktól a klasszicizáló késő barokkig ívelt. Korai művein (pl. Pozsony, Balassa-palota; Nagyvárad, püspöki palota) még a könnyed, hajlékony, ívelő formák használata tűnik fel. Az alá- és fölérendeltség hangsúlyozása, a különálló formák összefűzése, a középrész kiemelése szintén a barokk tradíciókkal függ össze. E korszakban egyértelműen a nagy barokk művekhez fordul mintáért, például a nagyváradi palotán a würzburgi rezidencia kerti homlokzatának hatása látszik. A hetvenes évektől stílusa megváltozott. Homlokzatai a síkban maradnak, a pilaszterek alig emelkednek ki a falfelületből. A síkok és az egyenes vonalú elemek uralma mellett a füzérdísz, ez az összefont, szinte absztrakttá alakított, fegyelmezett növényi díszítmény uralkodik művein. Épületei a kibontakozó „hivatalnoképítészet" jellegzetes alkotásai. Ebben az időben ugyanis az udvari első építész már nem az abszolutisztikus uralkodó építőkedvét, nagyúri kedvteléseit vagy művészi propagandáját szolgáló alkotó, hanem egy racionálisan gazdálkodó állam építészeti hivatalnoka. Fő feladata, melyet mind Mária Terézia, mind pedig II. József szigorúan megkövetel tőle, hogy mértéktartóan, takarékosan építsen. A nagyszabású s ezért nagyon költséges elképzelésekre nincs lehetősége. Ezért minden művet a visszafogottság, a pedantéria jellemez. Hillebrandt ízléssel, eleganciával dolgozik, és mindig áttekinthető, világosan felépített műveket alkot. Épületei kissé szárazak, de mindig jó felkészültségről, színvonalas tervezésről tanúskodnak. A fantáziadús, játékos, egyedi megoldásokat azonban hiába keressük művein - de ez csak részben a személyes fogyatékossága. Megbízói ezeket a tulajdonságokat nem is várták el tőle.

Melchior Hefele

A század második felében Franz Anton Hillebrandt mellett egy másik osztrák, Melchior Hefele (1716-1794) volt a legtöbbet foglalkoztatott építész az országban.

Tanulóéveiről csak annyit tudunk, hogy Würzburgba is eljutott, és a rezidencia építése idején évekig vezetett egy rajziskolát. 26 évesen egy oltártervével pályadíjat nyert a bécsi Akadémián, s talán ennek köszönhetően nevezték ki Mária Terézia magyar nemesi testőrségének rajztanárává. Feltehetően az építészet alapelveit, az oszloprendeket, a kastély és a városi palota tervezésének fő kérdéseit tanította a testőröknek. E megbízása révén került ismeretségbe több magyar nemes úrral, akik később foglalkoztatták, vagy családtagjaiknak ajánlották építésznek. Esterházy „Fényes" Miklós, a testőrök kapitánya bizonyára az ismeretség alapján fordult hozzá, amikor épülő fertődi kastélyának egyes részleteihez tervezőt keresett.

Az építész 1765-ben összeállított kimutatása szerint többször járt a helyszínen, készített egy „nagy tervet, perspektivikusan megrajzolva, színezve" és rajzokat a galériához, a nagy lépcsőhöz. Az adatok alapján sok kutató úgy véli, Hefele lehetett az a szakképzett, elismert mester, aki a fertődi kastély magas építészeti színvonalát megteremtette. Az újabban feltárt adatok alapján azonban nem fogadhatjuk el az építészt az Esterházy-kastély tervezőjének, mert kiderült, hogy később átépültek a neki tulajdonított részek. A forrásokon túl a stíluskritikai megfigyelések szerint sem illik a mű mai állapota az ő művészetébe.

Hefele legkorábbi magyarországi megbízásai közül kiemelkedett a győri, Árpád-kori székesegyház modernizálása (1771). A belső térben a falak, a boltozatok, a középkori támaszokat körülburkoló pillérek a XVII. századból valók, de díszítésük Hefelétől származik. Az északi és a déli mellékhajó portálja is az ő műve. A barokkizált belső nagy része azonban nem maradt meg: egy XIX. századi újabb, „stílszerű" helyreállítás során átalakították.

Batthyány József esztergomi érsek talán Hefele győri munkájára figyelt fel, és megbízta pozsonyi palotájának a tervezésével. A régi, egyszerű palota ugyanis már nem felelt meg a prímás reprezentációs igényeinek. A tervek 1778-ban készültek, és a kivitelezés 1781-ben fejeződött be. A homlokzat öttengelyes, kiugró középrizalitját pilaszterek fogják össze, s felettük hatalmas, háromszögű oromzat emelkedik. Középen toszkán oszlopokon nyugvó erkély áll. Az oszlopos-timpanonos antik templomokkal való rokonság a palota klasszikus jellegét emeli ki. Az egyenes és a háromszögű párkányok, a földszinti ablakokat magukban foglaló, mélyített mezők, illetve a barokkra jellemző hajlékony, mozgalmas elemek teljes elhagyása egy új szemléletnek, a klasszicizáló késő barokknak a jele.

Az alaprajz centrumában a monumentális előcsarnok áll, oszlopcsarnokkal három „hajóra" osztva. A középső „hajót" kétoldalt négyes csoportokban toszkán oszlopok határolják. Az előcsarnok tagoló- és díszítőelemei a korai klasszicizmus szellemét árasztják: a sima törzsű, dísztelen oszlopok, a konzolsoros párkány és a falhoz simuló pilaszterek leegyszerűsített tömegei egyaránt jelzik a barokktól való eltávolodást.

Az első emeleti díszterem két szint magasságát éri el. Belsejében 16 jón oszlop balusztrádos karzatot tart. Sorukat a felső szinten kettős pilaszterek folytatják. A palotaudvar egyik sarkában ovális alaprajzú kápolna áll.

A palota a Rómában, Bernini által kifejlesztett új palotatípus (pl. Palazzo Chigi) egyik távoli leszármazottja. Kialakítására a bécsi palotaépítészet - elsősorban az idősebb Fischer von Erlach néhány munkája - hatott, melyet a középrész kiemelése, háromszögű lezárása, a sarokrizalitok elmaradása és a homlokzat hierarchikus felépítése (talapzat - piano nobile - mezzanin) jellemez.

Még a győri építkezésen ismerte meg Hefelét Szily János kanonok, aki később legjelentősebb hazai megbízójává vált. 1777-ben ő lett az újonnan megalakított szombathelyi egyházmegye első püspöke, és székhelye kiépítésekor rögtön Hefeléhez fordult tervekért. Igazi barokk főpap módjára hatalmas építkezésekbe fogott, és minden nehézség ellenére, szándékai mellett kitartva, anyagi áldozatokat is vállalva szorgalmazta tervei megvalósulását. A középkori várat s benne a vártemplomot lebontatta, az árkot feltöltette, s helyükön új városcentrumot alakított ki, számos egyházi és középülettel. A papi szeminárium (1777-1778) és a püspöki palota (1778-1783) között, de homlokzatvonalukhoz képest hátrébb tolva épül fel a tér legfőbb dísze, a székesegyház (1791-1814). A szeminárium homlokzata igen egyszerű, a püspöki palota viszont nagyúri, igényes alkotás. U alakú alaprajza az utcai oldalon teremsort, az udvarin pedig végigfutó folyosót rejt. Feltűnik, hogy az alaprajz elemei négyszögletes vagy téglány alakú termek, s a rendszer egészének barokk volta ellenére a barokkban gyakori kerek, ovális vagy nyolcszögletes térforma nem fordul elő. A homlokzaton nincsenek sarokrizalitok, s ezzel a következő időszak rizalit nélküli tömegalakítása felé közelít a tervező. A középrizalit nem dinamikus: alig emelkedik ki a homlokzatból, csak a tagolás emeli ki környezetéből. A díszítőelemek között megjelenik a feszton, a klasszicizáló késő barokk jellegzetes ornamense. A palota szigorúan klasszicizáló, a vízszintesek és a függőlegesek hálózatából kialakuló összképét az is erősíti, hogy elmarad a manzárdtető, amely a barokk korban az épületek legdinamikusabb elemei közé tartozik. Néhány évvel korábban, a nagyváradi püspöki palota építésekor - a „palota" fogalmának fontos elemeként - ez a térlefedés még nem hiányozhatott volna.

A székesegyház hatalmas méreteit magyarázza, hogy Szily nem a lakosság akkori létszámából indult ki, hanem jelentős gyarapodásra számított. Az alaprajz latin kereszt alakú, s a hosszházat három-három kápolna kíséri. Az impozáns belső teret dongaboltozat zárja. A négyezetet nem kupola hangsúlyozza, hanem csehboltozat - vagyis itt a boltozat alig emelkedik a hajó fölé. Ez a kiemelkedés sem mutatkozik a külsőn, hanem nyeregtető alatt húzódik meg. A belsőben a kereszthajó és a szentély sarkait háromnegyed-oszlopok jelölik. Ezek, a kápolnák közötti háromnegyed-oszlopok sorával együtt, a belsőben végighúzódó oszlopsor látszatát keltik. A belső térben így a barokk templombelsők gazdag, sok elemre bontott, festőien feloldott formáival ellentétben klasszikus tartózkodás, komolyság és puritánság érződik.

A székesegyház tehát a Gesú-séma módosított változata: keresztszára erősen kinyúlik, homlokzatához pedig két torony járul. A kupola elmaradása a magyar építtetői ízlésnek tett engedménynek számít. Ez a rendszer a század közepe óta a magyar székesegyházak építészetében általános, s nem meglepő, hogy Szily püspök, aki egy új alapítású egyházmegyében építkezett, e hagyományhoz igazodott.

A székesegyház homlokzata két, közel azonos magasságú szintből áll. Hefele nem alkalmazza a falfelület egészét átfogó pilasztereket - azaz a barokk templomok szokásos tagolása, szinteket összekapcsoló pilasztersora, felfelé áramló mozgása hiányzik a külsőről. Helyette kiegyensúlyozottság, nyugalom érződik. Az egész homlokzat magasságán végignyúló pilasztereket azért sem alkalmazza, mert méretükkel „agyonnyomnák" a két szomszédos épület, a szeminárium és a püspöki palota architektúráját. Az alsó szint osztópárkánya ezért megközelítőleg azonos magasságba került a kétoldalt álló épület gerendázatával. Az egyenletes ritmusú tagolás, a háromszögű oromzat, a monumentális formálás nyugodt, letisztult megjelenést kölcsönöz az épületnek. Az elemek, a felépítés elvei nagyrészt a barokkból valók, de a felfogás, a hangulat és az összkép a klasszicizmus közeledtét jelzi.

Hefele építészetének e nagyméretű alkotásokon kívül több, kisebb lakóházszerű épületemléke mindmáig megmaradt Szombathelyen. Kiemelkedik közülük Eölbey kanonoknak a székesegyházzal szemben álló háza. Bár csak két évvel az építész halála után kezdték építeni, de maga a kanonok írta Kazinczynak, hogy Hefele készítette a terveket.

Az épület nem nagy ugyan - egyemeletes homlokzata mindössze kilenctengelyes -, de építészeti kiképzése monumentálissá formálja. Kétszintes homlokzatát átfogják a pilaszterek, amelyek - hogy magasabbnak látsszanak - nem posztamensen állnak, nem rövidülnek meg az oszlopszék kedvéért, hanem közvetlenül a talajszintre kerültek. A középtengelyben álló kaput sem díszítés, sem más kiemelés nem fokozza. A földszinten és az emeleten azonos ablakok nyílnak, szorosan a keskeny mezőkben. Háromszögű szemöldökök csak a földszinti ablakok felett állnak. Az egyszerű alakítás, az egyenletes ritmus révén a kanonokház a századvég klasszicizáló késő barokk építészetének körébe sorolható.

Hefele életművében nagy szerepet kaptak az alkalmi építmények - a nem időtálló anyagból készült, egy-egy különleges, alkalmi feladatra állított struktúrák.

Az európai művészeti életben a középkor óta egyre nagyobb szerepet kaptak az ünnepekkel (uralkodók, fejedelmek, magas rangú személyek látogatása, esküvője, utódaik születése) és megemlékezésekkel (gyászszertartás) kapcsolatos, nem időtálló anyagokból készített dekorációk, díszépítmények, amelyeket a városok kapuinál, az utcákon, a tereken vagy a templomokban állítottak fel. Az ünnepségek mindig a közösségi élet legnépszerűbb eseményei közé tartoztak, s a résztvevők érdeklődéssel „olvasták" a műalkotásokat, megfejtették jelentésüket, s így kapcsolatuk a képzőművészet és az építészet alkotásaival „élővé" vált. Nem véletlen, hogy nemcsak az eseményeknek volt maradandó hatásuk, hanem a Blondel által a „magnificence" tárgykörébe sorolt alkalmi díszítményeknek is: befolyásolták a tartós anyagokból készült művek felépítését, stílusát, megváltoztatták alkotóik szemléletét.

A gyászépítmény (castrum doloris, catafalco, mausoleo, tumulo, chapelle ardente) nem készült időtálló anyagokból. Fából összeállított vázát szövet és vászon borította, amelyekre feliratokat, emblémákat, szoboralakokat, jeleneteket, építészeti tagozatokat és díszítőformákat festettek. Formája sokféle lehetett: cibórium, baldachin, kis templom, torony, obeliszk, diadalív, síremlék, vagy ezek motívumaiból összeállított, kötetlen keverékforma. Az egész struktúrát elborították a gyertyák, a stukkószobrok, a vázák és más díszítmények. Bent, a castrum doloris (azaz gyászszertartásra készült díszes struktúra) belsejében, a koporsó mellett zászlók, jelvények, címerek és gyászoló szoboralakok utaltak az elhunytra. A gondosan összeállított program szerint, sok mesterember közreműködésével készült mű a gyászszertartás és a requiem során betöltötte szerepét, majd egy-két nap után lebontották. Van tudomásunk arról, hogy néhány alkalommal a szétbontott elemeket újra felhasználták egy másik alkotáshoz, de az esetek többségében teljesen új műalkotás született

A magyar építészetben korábban is készültek castrum dolorisok és diadalívek, ha nem is nagy számban. Hefele három - az efemer műfajba tartozó -kimagasló színvonalú alkotást készített, amelyek metszet formájában is elterjedtek. Tekintettel arra, hogy az uralkodó triumphusával, illetve halálával kapcsolatosak, a metszetek s így az alkotások a magyar közönség érdeklődésére is számot tarthattak.

Az építész pályája utolsó szakaszában két castrum dolorist és egy diadalívet tervezett. Ezek - a feladatok jellege miatt - ma már nem állnak, de metszetekkel kísért leírásuk és egykorú, részletes programjuk megmaradt. A két castrum doloris II. József (1790) és II. Lipót (1792) gyászszertartása idején a bécsi Stephanskirchében állt. Mindkettő gazdag fantáziával kialakított, allegorikus szobrokkal, ornamensekkel dúsan díszített építmény volt - de összképükben a festőiség, a szobrászi gazdagság ellenére elsősorban az építészeti formák, a klasszikus elemek uralkodtak.