Építészet a három részre szakadt Magyarországon

Erdélyi Fejedelemség

A korai korszak 1541–1571

Az Erdélyi Fejedelemség a Szapolyai I. János-féle, a mohácsi vész után megalakuló államalakulat, az ún. Keleti Királyság utódállama volt. Buda elfoglalásakor Szulejmán továbbra is a nyugat felé terjeszkedést tartotta fontos céljának, s a Habsburg Birodalmat fő ellenfelének. Egy nagyrészt irányítható, korlátozott függetlenségű, sőt évi adó megfizetésére kötelezett vazallus állam léte nem keresztezte szándékait. A Tiszántúl, valamint Erdély három nemzete, a magyar, a szász és a székely a politikai realitásokhoz alkalmazkodva kénytelen volt elismerni a Szapolyaiak uralmát. A tényleges hatalom azonban a horvát származású, pálos szerzetesből a bíborosságig emelkedő Martinuzzi (Fráter) György, nem pedig I. János király özvegye, Izabella (1541-1551) kezében volt. Martinuzzi először 1541-ben Gyalun, majd 1549-ben Nyírbátorban újólag megállapodott Erdély Habsburgoknak való átadásáról, Izabellát és fiát két sziléziai hercegséggel kárpótolták volna. A törökök megtorolták a Habsburgokkal kötött titkos megállapodást, a kis létszámú császári csapatok viszont csak arra voltak képesek, hogy 1551 végén Martinuzzit, akkor már esztergomi érseket orvul meggyilkolják. Bebizonyosodott, hogy a nagy távolság miatt, a Török Birodalom árnyékában a Habsburgok képtelenek tartósan uralmuk alatt tartani Erdélyt.

1556-ban az erdélyi rendek visszahívták János Zsigmondot Erdély trónjára (uralkodott: 1556-1571 között), amit a törökök is elfogadtak, s így továbbra is fenn maradhatott az erdélyi állam. A politikai determináltság mellett a művészet feltételrendszere is eltért a fejedelemségben és az ország nyugati és északi felében. Míg a Királyi Magyarország területén a politikai helyzet gyökeres megváltozása, a Habsburg Birodalomhoz való, 1541-et követő csatlakozás folytán a szakítás a kora reneszánsszal igen radikálisan történt, addig Erdélyben az átmenet a késő reneszánszba sokkal fokozatosabban ment végbe. Itt a kolozsvári kőfaragó céh működése révén tovább éltek a Mátyás-Jagelló-kor toszkán orientációjú kőfaragó hagyományai, s az Erdély és Itália közötti közvetlen művészeti kapcsolatok lehetősége is megmaradt.

A többnyire itáliai építész-architectus (Erdélyben fundálónak hívták) és az építészeti tagozatokat elkészítő kőfaragó céhek biztosították a magyarországi reneszánsz építészet továbbélését. A legkorábbi budai (1481, 1491) és a pesti (1482) kőfaragó céhek működése a hódoltság folytán a XVI. század közepén megszűnt. Az ezek után megalakuló kolozsvári céh 1525-ben kapta meg céhlevelét, amelyet 1589-ben alakítottak át. Ez rögzíti a kora reneszánsz alapvető structura-ornamentum kettősségén alapuló felosztást: a lapicidák a kőfaragást és a falrakást is végezhették, míg a kisebb tudású murariusok csak a falakat és boltozatokat készíthették. A kolozsvári céhben a szászokkal szemben a magyar kőfaragók voltak többségben, míg a nagyszebeni céhet (amely 1552-ben kapta céhlevelét) főként az előbbiek alkották. A kassai céh - amelyben először többnyire olasz mesterek dolgoztak - 1573-ban adta ki szabályzatát. A kassai vizsgaelőírás szerint a mesterjelöltnek keresztboltozatot és keresztosztós ablakot vagy egy fiálés támpillért kellett kifaragnia. A kolozsvári mestervizsga pilaszterekkel keretezett ajtókeretet (janua capitulata) vagy keresztboltozatot írt elő vizsgafeladatul. A keresztboltozat mindkét céhszabályzatban gótikus, bordás keresztboltozatot jelent, ami jól mutatja azt a helyzetet, hogy a reneszánsz ornamentumfaragás mellett tovább éltek a késő gótikus szerkezetépítő hagyományok.

Az erdélyi késő reneszánsz építészetet meghatározó tényezők lényegesen eltértek a Királyi Magyarországéitól: az erdélyi fejedelem székhelye, Gyulafehérvár (Alba Iulia) az országon belül feküdt, s így szerepe a művészetek, az építészet terén is irányadó volt. 1542-ben Statileo János püspök halálával betöltetlenné vált a gyulafehérvári püspöki szék. Az erdélyi országgyűlés a palotát a reformációval bekövetkező általános szekularizáció keretében Izabellának adta át, aki így nem a Szapolyai-birtokközpont Lippára (Lipova), hanem a sokkal védettebb, az erdélyi medencében fekvő Gyulafehérvárra tette át székhelyét.

Erdélyben döntő szerepet játszottak a kőfaragóműhelyek, amelyek közt a legjelentősebb a kolozsvári céh volt. A vezető építészeket a fejedelem hívta Erdélybe, s őket foglalkoztatta a többi építtető, sőt esetleg a Királyi Magyarország megrendelői is. S bár általában Erdély közvetlenül tartotta Itáliával a kapcsolatot, mégis voltak esetek, amikor a Habsburg-udvar szolgálatában álló építész dolgozott Erdélyben (pl. Ottavio Baldigara).

Erdély legfontosabb városa korszakunkban is Kolozsvár (Cluj-Napoca) volt. Belvárosát a XV. században kiépült városfal övezte, amely területet a XVI. század elejére be is építettek. Ehhez csatlakoztak a külvárosok a városból kifelé vezető utak mentén. A városfalat húsz torony erősítette meg, amelyeknek döntő része a XVI. század elején már állt. A XVI. század folyamán és a XVII. században a kapukat és tornyokat azután tovább erősítették. A Fő tér közepén álló Szent Mihály-plébániatemplom tornyát, miután leégett, 1586-1587-ben építették újjá. Mellette a középkori Szent Jakab-kápolnát a város unitáriusai háromhajós, négy pillérpár által tagolt csarnoktemplommá bővítették ki. A magyar és német unitárius gyülekezet évente váltogatva használta a két egymás mellett álló templomot. A templom körítőfalában a XVI. század közepétől boltokat alakítottak ki.

A város centruma a nagyjából téglalap alaprajzú Fő tér volt. A Rye-Hoefnagel-féle metszeten (1603, 1617) látszó háromszögű oromzatos lakóházak nyomait a ma álló épületeken még nem sikerült azonosítani. Viszont egy XIX. század közepén született festmény őrzi annak a jellegzetes tetőformának a képét, amelynél az utcavonalra merőleges gerincű nyeregtetőt a térre néző főhomlokzatnál kiugró, alsó részén megnyitott kontyolás egészíti ki, hogy így a kereskedők áruikat közvetlenül a térről emelhessék csigák segítségével a padlásra.

Mint már említettük, a kolozsvári polgárházak mintaadó emlékét a négyzet alaprajzú Fő tér keleti oldalán 1534-1541-ben emelte Wolphard Adorján (a reformáció előtti utolsó katolikus) kolozsvári plébános, erdélyi püspöki vikárius. Az épület 1894-ben sajnos lebontott utcai szárnyát Pákei Lajos rajzaiból ismerjük. Ismert részletei azt mutatják, hogy a kolozsvári műhely folytatta a kora reneszánsz hazai hagyományait.

Mint már említettük, a szamosújvári (Gherla) vár építését még az 1530-as évek végén (Szapolyai) I. János király kezdte el, az általa Budán is foglalkoztatott Domenico da Bologna tervei alapján. Az itáliai hadiépítészet legkorszerűbb elvei szerint kialakított vár trapéz alaprajzú, sarkain óolasz bástyákkal, az első ilyen erősség Magyarországon.

Építését I. János halála (1540) után Martinuzzi (Fráter) György vette át a ma is álló belső palotaépület emelésével, amelynek déli részéhez a földszinten boltozatos kapualj kapcsolódik. Ennek külső, pilaszterek által keretezett kapuját kolozsvári kőfaragó faraghatta (1542), a már említett kolozsvári Püspöky-ház kapuja (1571) korai elődjeként. A Martinuzzi-palota alaprajza érdekes kialakítású a két középső nagyteremmel, és az ezeket közrefogó négy-négy kisebb helyiséggel. A palota északi végében áll a kápolna, amely poligonális záródású ugyan, de kapuja és szentélyének magas, gótikus hagyományokat őrző ún. lombard jellegű ikerablakai reneszánsz stílusúak. Ez az ablaktípus a Bramante és más lombard építészek által használt hasonló formájú nyílásfajtára vezethető vissza, és Magyarország egész területén elterjedt.

Martinuzzi 1546-1551 között egy korábbi középkori domonkos kolostor helyén építtette meg az alvinci (Vinţu de Jos) egytraktusos erődített kastélyt.

Az alsó szintet ugyancsak lombard ikerablakok világították meg. A tervet valószínűleg itáliai építész készíthette, amelyet feltehetően nagyszebeni szász kőfaragók kiviteleztek. 1551 végén itt gyilkolták meg Castaldo zsoldosai Fráter Györgyöt. A perben nyilatkozók emeletes épületről beszélnek, lakóhelyiségekkel. Ezt védőfal és felvonóhidas kapu vette körbe.

János Zsigmond kiskorúsága idején anyja, Izabella uralkodott, 1541-1551 között, majd 1556-tól haláláig (1559). Szülei Zsigmond lengyel király és a milánói Bona Sforza voltak, így a fejedelmi udvar mintaképét szemében Buda és a krakkói lengyel királyi rezidencia, a Wawel jelentette. Izabella kezdte meg a gyulafehérvári püspöki palota fejedelmi lakhellyé alakítását. Ennek jele, hogy 1545-ben Szeben városától rendelt téglát a munkákhoz. A palota mindig is szoros kapcsolatban állt a székesegyházzal. A források szerint a XVI. század elején már emeletes épület volt. Egy 1714-ben kelt levélben szó van egy díszlépcsőről, amelynek kapuját Bornemissza Pál püspök (1555 előtt) címere és a rá utaló felirat díszítette. A ma belső udvart négy szárnnyal körülvevő érseki palota északi, a román kori székesegyházhoz legközelebb eső szárnyának átalakítását Izabella végeztette el, akinek reprezentatív lakosztálya a mai főbejárattól keletre eső szárny emeletén alakult ki.

János Zsigmond (1556-1571) gyulafehérvári udvara az erdélyi reneszánsz kultúra központjává vált. A fejedelem öt nyelven beszélt, sőt lanton is játszott, ám katonai erényekkel nemigen büszkélkedhetett, ilyen irányú nevelést nem kapott. Fő tanácsadója Bekes Gáspár volt. Udvarában alakult ki az első erdélyi régiséggyűjtemény is, amely római feliratos kövekből, domborművekből és ókori aranykincsekből állt. Egy francia utazó fegyvergyűjteményről és egy pompás sátorról is beszámol. Az épületegyüttes déli szárnyában és a nyugati szárny egy részében János Zsigmond folytatta a palota reneszánsz átépítését. Az átalakítások emlékét az itt lévő - befalazott - lombard típusú félköríves ablakok (a bekarcolásokon 1563-as évszámot találtak) őrzik. Az épület északi szárnyának emeletén a fejedelmi lakosztályokat és a székesegyházat közvetlen összeköttetést biztosító (fedett?) átjáró kötötte össze. Az írott források megemlékeznek a termeket díszítő falképekről, kárpitokról és kazettás, faragott famennyezetekről. János Zsigmond építésze, Castillio Italus gyulafehérvári házát a fejedelem egy 1569-ben kelt adománylevelében említette meg.

Balogh Jolán még névtelen architectus italusként tartotta számon az erdélyi fejedelemség nyugati kapuja és végvára, a középkori püspöki székhely, Várad új, nagyszabású erődítésének tervezőjét is. A vár ekkor fejedelmi tulajdonban volt, ám 1559-től vagy 1562-től Báthori István lett a váradi főkapitány, aki korábban Itáliában, Padovában tanult. Tehát kérdéses, hogy az itáliai építészt János Zsigmond vagy Báthori hívta-e meg. Kovács András egy 1570-ben kelt levél alapján a tervezőt Giulio Cesare Baldigara személyében találta meg. Miután Domokos György hadtörténész a források alapján külön választotta Cesarót (aki valószínűleg 1564-ben Szatmár ostrománál vesztette életét) és Giuliót, nehéz a Giulio Cesare nevet értelmezni, és egyelőre csak feltételesen azonosítható Giulio Baldigarával. Viszont biztosan Giulio Baldigara tervezte az ötszögű szatmári várat is, amely 1569-1573 között épült ki. Az itáliai reneszánszban már sok szabályos várterv született ötszögletű alaprajzzal, tehát a váradi és szatmári várak formájának eredete Itáliában keresendő. A váradi szabályos ötszög alaprajzú, sarkain újolasz bástyákkal megerősített vár építését 1568-ban kezdték el a Királyfia-bástya építésével. 1570-től már a következő, a Csonka-bástya építésébe fogtak. Az építkezést 1571-től János Zsigmond utóda, a váradi főkapitányból fejedelemmé lett Báthori István idején folytatták tovább.

1562-ben János Zsigmond hadvezére, Báthori István vetett véres véget a közszékelyek felkelésének. E konfliktus következménye volt János Zsigmond két további építkezése. 1562 után korszerűsíttette Udvarhely (Odorheiu Secuiesc) várának erődítésövezetét, amelyet ekkortól Székelytámadtnak is neveztek. A vár belsejében álló egykori kolostort palotává építették át, homlokzatán reneszánsz ikerablakokkal. 1565-ben a háromszéki Cófalva (Ţufalău) mellett emelték fejedelmi parancsra Székelybánja szabályos négyzet alaprajzú, sarkain olaszbástyákkal ellátott erősségét. 1599-ben a székelyek rombolták szét a megrendszabályozásukra épített várat. Orbán Balázs már csak a maradványok, a terepalakzatok alapján tudott eredeti kialakítására következtetni.

Besztercén (Bistriţa) egy Petrus Italus de Lugano nevű lombard mester működött, aki Lemberg (Ilyvó, Lvov, Lviv) közvetítésével jutott az északi szász erdélyi központba. Az ő nevéhez fűződik a gótikus, korábban katolikus, majd evangélikus templom reneszánsz stílusú modernizálása (1559-1563). A templom korábbi boltozatait lebontották, és csarnokszerkezetet hoztak létre, a pillérek reneszánsz kapiteleket kaptak, s az épületet új csillagboltozattal látták el. A gótizáló ablakoknál kímás osztósudarak jelennek meg. Ekkor készültek új, reneszánsz keretezésű kapui intarziás ajtószárnyaikkal, a templom karzatának két, diadalív mellett elhelyezett oldalsó lépcsőfeljárója és a karzat három oldalon körbefutó balusztrádos mellvédkorlátja. A nyugati homlokzatot ívelt reneszánsz attikával zárták le, az átalakított torony pedig konzolokra támaszkodó, báboskorlátos, körbefutó erkélyt kapott.

Ugyancsak a luganói mester műve egy besztercei lakóház, az ún. Ötvös-ház (Beutlergasse, Dornei u. 5.) belül félkörívesen, kívül kompozit pilaszterekre támaszkodó, hármas osztású egyenes párkánnyal lezárt kapujával és függőlegesen három részre osztott, volutapárral alátámasztott szemöldökpárkányú kőkeresztes ablakaival.

Belsejében a földszint egyik oldalát az utcai szárnyat átszelő dongaboltozatos kapualj foglalja el, melynek középtáján oldalt nyílik a kétkarú, az emeleti helyiségekbe vezető lépcsőház.

De tért hódított a reneszánsz - a helyi céhek tevékenysége révén - a szász (Nagy)Szebenben (Sibiu), Brassóban (Braşov) és Segesváron (Sighişoara) is. Szebenben az addigi virágzó gótikus várost is az új divat követelményei szerint alakították át. Az itt dolgozó itáliai kőfaragók olaszos stílusa mellett természetesen megfigyelhető a német igazodás is. Ebben nagy szerepe volt a nürnbergi eredetű, Buda közvetítésével a Szászföldre származó Haller kereskedőcsaládnak. A Nagy téren (Grosser Ring) áll az akkori többi polgári építtető számára is mintát adó Haller-ház. A gótikus épületet Haller Péter főbíró 1537-től alakította át reneszánsz stílusban.

Az utcai főhomlokzat középtengelyében kompozit féloszlopokkal keretezett, architrávval és timpanonnal lezárt kapu nyílik, az ívháromszögekben a Hallerek szász grófi jelvényeivel, a zárókőben az építtető címerével, a timpanon orommezőjében egy sisakos vitéz profilból készült, faragott portréjával. Az ablakokat beforduló tagozatos szalagkeret szegélyezi, és egyenes szemöldökpárkány zárja le. A földszint többi homlokzatrészét erőteljesen kivetkőztették eredeti formájából. Az utcai szárny, a kapualj beboltozásával, ekkor alakult kéttraktusossá. Az udvart egyik oldaláról szegélyező oldalszárny korábban épült gótikus lakótoronyban ér véget. Hasonló, közel egykorú kapuzat nyílik az egykori Reussner-házon is. A kaput itt is féloszlopok keretezik, de csupán egyenes, háromrészes zárópárkány támaszkodik rájuk.

Az 1550-1580 közti években az Erdélyben legnagyobb befolyással bíró kolozsvári kőfaragóműhely alkotásain kétfajta tendenciát figyelhetünk meg. Az emlékek egyik csoportján az építészeti tagozatok, díszítések gazdagabbá formálódnak, provinciális bájjal ruházódnak fel (ennek jellegzetes példája a kolozsvári Basta-ház 1553-as évszámot viselő ajtókerete). Emellett egy ettől karakteresen eltérő fejlődési irányt is érzékelhetünk. Itt a struktív elemek hangsúlyosabbá válnak, ami mintegy megelőlegezi a következő késő reneszánsz periódust, a Báthori-korszak szigorúbb, szikárabb formavilágát (pl. Kolozsvár, Püspöky-ház, 1571). Mindkét irányzat alkalmazta a baluszterorsó és kandeláber formákat, amelyeket ajtókeretek esetében a pilaszterek helyett is használtak.

A Báthori-korszak (1571–1602), a késő reneszánsz első virágkora

A Báthori-korszak nemcsak Erdély történelmében, de művészetében is új fejezetet nyitott. Az itáliai késő reneszánsz népszerű építészeti traktátusokban testet öltő elméleti és gyakorlati eredményei Báthori István fejedelemsége (1571-1586) idején nyertek teret Erdélyben. Báthori Padovában szerzett humanista műveltséget, majd váradi főkapitányból lett fejedelem, sőt ezután lengyel királynak is meghívták. Így az európai nagypolitika meghatározó alakjává lépett elő. Báthori nemcsak államférfiként, de mecénásként is a legjelentősebbek közé tartozott. Építő tevékenységéből kiemelkedett a hadi- és az egyházi építészet. Fejedelmi székhelyén, Gyulafehérvárott hidat építtetett a Maroson, továbbépítette fejedelmi palotáját, a várba facsöves vízvezetéket vezettetett, ezenkívül építkezett a szamosújvári és görgényi várban is.

A legjelentősebb hadiépítkezés azonban a váradi vár ötszögű erődítésrendszerének 1568-ban éppen csak elkezdődő, és 1598-ig tartó kivitelezésének folytatása volt. A tervező építész 1573-as távozását követően egy névtelen architectus italus irányította a munkákat. Építésére szerte Erdélyből, de még a Tiszántúlról is hoztak építőanyagot. A városi céheknek mesterekkel, a jobbágyoknak munkával kellett részt venniük a nagyszabású munkákban. Báthori még lengyel királyként is figyelemmel kísérte, támogatta a munkákat. A vezető építész nélkül maradt építkezésre 1581-1583 között Lengyelországból több ízben Domenico Ridolfini (†1585) camerinói építészt küldte ki, akinek az is feladata volt, hogy Báthori számára elkészítse a vár famodelljét. 1584-ben Rudolf hadiépítésze, Ottavio Baldigara vizsgálta felül az erődítési munkákat. Végül 1584-ben Simone Genga urbinói építész állt Báthori szolgálatába, aki korábban Cosimo, majd Francesco de'Medici toszkán nagyherceg alkalmazásában állt, ezután Stájerországban Károly főhercegnek dolgozott. Genga 1584-1596 közt működött Váradon és másutt Erdélyben, sőt Lengyelországban is. A XVI. század végére a szikár, szűkszavú manierista formaképzés, a dór pilaszter és fríz vált uralkodóvá az erdélyi építészetben. Ebben az itáliai manierista traktátusok, mintalapok mellett valószínűleg fontos szerepe volt Gengának is.

Báthori István egyházi építkezései szinte kizárólag az ellenreformáció élharcosainak, a jezsuita rendnek a letelepítését célozták. Ez a korabeli protestáns Erdélyben korántsem volt veszélytelen, ezért nem csoda, hogy Báthori halála után ezeket az épületeket módszeresen lerombolták. A kolozsvári jezsuita kollégiumot Báthori 1579-ben alapította meg. 1581-ben nekik adományozta a Farkas utcai egykori minorita kolostort. Terveit talán a váradival azonos architectus italus készítette 1580-ban, s 1584-re fejeződött be felépítése, amelyben egy Giovanni Pietro nevű itáliai építőmesternek kiemelt szerepe volt. Az építkezésre felügyelő jezsuita páter, Jacobus Wujek hozzá nem értéséből sok probléma származott. A források világosan külön választják a kolostort és az iskolát, az utóbbi lehetett az új épületrész. Az utóbbi négyszög alaprajzú volt, porticusos udvarral. Szemben, a Farkas utca másik oldalára a jezsuiták kolozsvári szemináriumának terveit a firenzei Massimo Milanesi jezsuita fráter készítette 1584-ben.

Az alaprajzok alapján U alaprajzú, egyemeletes épület volt, az udvart folyosók övezték, melyek a földszinten pillérek közti szabad árkádnyílásokkal, az emeleten ablakokkal nyíltak az udvarra. A jezsuita épületeket 1603-ban lerombolták.

A gyulafehérvári kollégium (és rezidencia) épületegyüttesét ugyancsak Milanesi tervezte 1586-ban. Az többárkádos udvart is magában foglaló épületegyüttes a gótikus domonkos templom mellé épült 1586-1589 között, és nyilván a kolostor középkori épületét is integrálta.

Az épületeket 1900 körül az új líceum építésekor lebontották. Báthori István emeltette 1584-1585-ben a fogarasi (Făgăraş) katolikus templomot is.

Itt, Fogarason épült ki az egyik legfontosabb, ma is jó állapotú erdélyi késő reneszánsz vár.

Még Békés Gáspár kezdett hozzá, 1575 előtt az építkezéshez. Ezután Báthori István és Boldizsár (†1594) birtoklása idején (1573-1586, illetve 1587-től 1594-ig) folytatódtak a munkálatok. Ennek során a középkori eredetű négytornyos várat trapéz alaprajzú, sokszögű sarokbástyákkal megerősített, belső udvaros épületté alakították, a külső szabálytalan négyszög formájú, bástyás erődítésrendszerrel párhuzamosan.

A belső palota északi szárnyának udvari homlokzatán a lombard jellegű ablakok egyikét Báthori-címer díszíti, a déli szárny kétemeletes árkádsorában az I. emeleti loggia fiókos dongaboltozatának zárókövén szintén a Báthoriak címerét faragták ki. A felső loggiát és a Báthori-palota termeit eredetileg viszont kazettás famennyezet fedte le. Az árkádos homlokzat tömör földszintjét összetett pilaszterek tagolják, az első emeleten a nagyobb, a másodikon a kisebb félköríves árkádnyílásokat jellegzetes manierista rusztikázás szegélyezi és alul középkorias pillérkötegek, felül féloszlopok választják el egymástól. Az árkádokat az erőteljes könyöklőpárkányok tagolják horizontálisan, amit a végigfutó finomabb kialakítású vállpárkányok egészítenek ki. Ez a jellegzetesen erdélyi árkádos architektúra hasonló formában már jelentkezett a vajdahunyadi (Hunedoara) vár Mátyás-loggiáján (XV. század utolsó harmada), és később visszatért a bethlenszentmiklósi (Sânmiclăuş) kastély kerti homlokzatánál is.

Az erdélyi szabálytalan, kötetlen elrendezésű kastélyok jeles emléke a keresdi (Criş) Bethlen-kastély. A szabálytalan négyszög alaprajzú külső falrendszert három sarkán óolaszbástyák, a negyediken nyolcszögű torony erősíti.

Építéstörténete máig nem tisztázott. A korábban itt álló épületet Bethlen György és felesége, Nagykárolyi Klára 1559-től alakíttatta át lakópalotává. Az egyemeletes, egytraktusos szárny homlokzati falait az alvinci kastélyéhoz hasonló lombard ikerablakok törik át. A század végén fiúk, Bethlen Mihály folytatta a munkálatokat. Ekkor készült az öregtorony alsó része: a faragott, intarziás ajtók (1598) s a torony ablakai (az egyiken szintén 1598-as dátummal). Későbbre, a XVII. század második felére datálható az öregtorony legfelső része, őrt álló vitézeket ábrázoló stukkódomborműveivel, valamint a sárospatakival rokon festői oszlopos tornác és lépcső.

A lakópalota stukkódíszes boltozatai, a védőövhöz simuló déli lakószárny a kápolnával és a külső falrendszer bástyái Bethlen Elek (†1690) idejében épültek.

A Báthori-korszak legkvalitásosabb polgárháza a kolozsvári Főtéren a Wolphard-Kakas-ház. Wolphard Adorján már említett, 1534-1544 között épült lakóházát rokona (unokaöccse?), Wolphard István főbíró építtette tovább 1576-1584 között. A kapualj meghosszabbításával kibővítette az utcai szárnyat mind a földszinten, mind az emeleten, és elkezdte az udvari szárny kiépítését.

Ekkor keletkezett részletei (kandallók, ajtókeretek) a manierista dórizáló stílustendencia jeles alkotásai. 1590-től az új tulajdonos Kakas István lett, aki Wolphard özvegyét, Barát Zsófiát vette el. A Bécsben, Padovában és Bolognában tanult katolikus fejedelmi titkár (protonótárius) fejezte be az építkezést a földszintes udvari szárnyon. Az udvar utcai szárnyhoz kapcsolódó földszinti első helyisége és udvari homlokzatának dórizáló, kis plaszticitású három ablaka Wolphard Istvánhoz kapcsolható, az udvar többi nyíláskerete pedig már Kakas István idejéhez. Ezek kanonikusabbak, Serliót és más itáliai építészek késő reneszánsz traktátusait, mintakönyveit követik plasztikusabb, gyámos képszékes ablakaikkal és tört timpanonos szemöldökpárkányú ajtóikkal. Az udvari második terem késő reneszánsz enteriőrje máig megmaradt. Kovács András szerint ennek zodiákus jegyekkel díszített gyámköveit (peduccióit) Wolphard István, az asztrológia iránt élénken érdeklődő egykori wittenbergi diák készíttette, valószínűleg Johannes Honterus 1532-ből származó csillagtérképei nyomán. Halála után Kakas a terem fiókos dongaboltozatát leegyszerűsítette (így a feleslegessé vált gyámkövek az emeletre kerültek), a boltozat középső zárókövén pedig saját címerét faragtatta ki.

A Báthoriak korszaka többféle hatással volt a fejedelemség életére. István nyugodtabb kormányzását unokaöccsének, Zsigmondnak a tizenöt éves háború idejére eső zűrzavaros fejedelemsége követte, aki többször lemondott, majd mégis visszatért Erdély élére (1571-1602). A művészetekben ezek az évtizedek a manierizmus dominanciáját, a késő reneszánsz első virágkorát hozták meg Erdélyben. Az itáliai építészek és építészetelmélet nagy befolyása mellett azonban észre kell vennünk a közeli Lengyelország hatását is, amely elsősorban Izabella és János Zsigmond, majd Báthori István családi kapcsolatai révén érvényesült, és leginkább a halotti reprezentációban, a lengyel területekről átvett síremléktípusokon figyelhető meg. Báthori Zsigmondot a Habsburgok ellen sikeresen fellépő, s a Királyi Magyarország egy részét is elfoglaló Bocskai István követte a fejedelmi székben (1604-1606), akit 1605-ben Szerencsen Magyarország fejedelmévé is megválasztottak. Katonai téren elért sikereit kamatoztatva Bocskai 1606-ban előnyös békét kötött I. Rudolffal (bécsi béke), majd Kassán rövidesen meghalt. Ezután először Rákóczi Zsigmondot (1607-1608), majd lemondása után a Habsburgok által támogatott Báthori Gábort (1608-1613) választották meg erdélyi fejedelemmé.

A késő reneszánsz második virágkora: a Bethlen-korszak (1613–1630)

A XVII. század elején Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) kísérelte meg újra Magyarország és Erdély egyesítését és a nemzeti királyság megteremtését a harmincéves háború (1618-1648) Habsburg-ellenes erőiben szövetségest keresve. Hadi sikerei ellenére a cseh rendi felkelés leverése (1620) utáni megváltozott külpolitikai viszonyok közepette kénytelen volt II. Ferdinánddal (1619-1637) kiegyezni (nikolsburgi béke, 1621). Második felesége, a Bethlen halála után fejedelemmé is megválasztott Brandenburgi Katalin (1629-1630) azonban nem tudta hatalmát megtartani, s hamarosan I. Rákóczi György követte erdélyi fejedelemként (1630-1648). Az Oszmán és a Habsburg Birodalom meggyengült helyzetében Erdély kilátásai javultak, s ezt ő a gazdaság megerősítésére használta fel. Sokkal kevesebbet hadakozott, mint Bethlen, III. Ferdinánddal (1637-1657) a linzi békében egyezett meg (1645). Nagyobbik fiának, Györgynek Báthori Zsófiával, az ifjabbik Zsigmondnak Pfalzi Henriettával kötött házassága távlatos külpolitikai céljait, Lengyelországgal és az európai protestáns hatalmakkal való kapcsolatok szorosabbra fűzését szolgálta.

Az erdélyi késő reneszánsz művészet második virágkora már a XVII. század első felére, Bethlen és I. Rákóczi György fejedelemségének idejére esik. Ez az időszak a gazdasági fejlődés és jólét periódusát jelentette a fejedelemségben. Miközben a fejedelmi építészek egy része még mindig Itáliából érkezett, Rákóczi fejedelemsége idején Haller Gábor és Sárdi Imre deák a hazai mestereket reprezentálja, sőt német mesterekkel is találkozunk. Bethlen erdélyieket küldött külföldre építészetet tanulni (például Pálóczi Horváth Jánost Padovába).

Bethlen tudatos mecénás volt. Valószínű, hogy az 1596-os prágai útján látottak is hatottak rá. Székhelyét, Gyulafehérvárt pompás várossá kívánta fejleszteni, kötelezte Erdély főurait, városait, megyéit, hogy házakat emeljenek, az építtető polgárok ingyen jutottak telekhez. Az 1600 körüli zűrzavarok és 1603-as ostrom után a fejedelmi palota romokban állt, először helyre kellett állítani. Bethlen csak 1618-1619 táján gondolhatott a továbbépítésre, fejedelemségének végére az épület egy mintegy 42 × 200 méteres alapterületet foglalt már el. A téglalap befoglaló formájú épületegyüttes három belső udvar köré szerveződött, a nyugati konyhaudvar, a középső és a keleti, ún. istállóudvar körül. A reprezentatív helyiségek a székesegyház felőli északi szárnyban kaptak helyet: a fejedelmi hálóházak, a török csempékkel borított oldalfalú audienciás terem (trónterem vagy bokályos ház), a tanácsterem és a két ebédlőterem. A nyugatabbi keresztszárny földszintjén volt a konyha, az emeletén pedig az ebédlőpalota. Az északi szárny és e keresztszárny találkozási pontja fontos szerepet töltött be a palota közlekedési rendszerében, hiszen ide futott be a székesegyház felőli átjáró és a csuklópont belső udvari oldalához vezetett föl valószínűleg egy külső díszlépcső is. A keleti palotarész északi szárnyába Kovács András - Szalárdi János leírása alapján - a Diéta- és a Táblaházat helyezi, amelyekhez ugyancsak díszes külső és belső lépcsők vezettek. Bethlen a nyugati négyszög alaprajzú épület északi szárnyát és a nyugati traktus északi részét alakíttatta át, ekkor készült rusztikás kapuzata (1626) és szerte Erdélyben ható, típusalkotó timpanonos szemöldökkel lezárt ablakai.

A palotát lapos tető és itáliai jellegű pártázat díszítette, amelyet a sok csapadék és hó miatti beázások következtében utóda, I. Rákóczi György lebontatott. A pártázat alkalmazásának virágkora Erdélyben Bethlen idejére esett. A palota elpusztult belsejének emlékét az 1629-es leltár őrizte meg. A leírásból megtudjuk, hogy az ebédlőházat Caesar életét ábrázoló faliszőnyegek díszítették, Brandenburgi Katalin hálóházát pedig Trója történetét bemutató sorozat. Egy másik forrás szerint a fejedelmi hálóház falain a Genezist bemutató falképsorozat volt látható, amelyhez Opitz Márton írt epigrammákat.

Bethlen főépítésze a Como-vidéki, lombard (vernai) Giacomo Resti volt, aki 1615-től dolgozott Bethlen szolgálatában, s csak 1634 után, jóval a fejedelem halála után hagyta el Erdélyt. Resti stílusát Peruzzi, Serlio és Vignola épületei és elméleti traktátusai határozták meg. Ő lehetett a gyulafehérvári palota átépítésének architectusa is.

Bethlen építkezéseinek másik fő helyszíne Várad (Oradea) volt, ahol Bethlen idején, 1618-ra befejezték a hatalmas pentagonális erősség utolsó, őróla elnevezett bástyáját. Déli fülén 1627-ben helyezték el a Bethlent dicsőítő feliratos, veretdíszes keretezésű kőtáblát, csúcsán címerével. A bástyák belső földfeltöltése, vizesárkaik kiásása, valamint a contrascarpák, ellenlejtők kialakítása a Rákócziak alatt is folytatódott.

Bethlen legmonumentálisabb építménye az ugyancsak Resti által tervezett váradi, szabályos ötszög alaprajzú belső palota volt, amely koncentrikusan helyezkedett el a már nagyjából elkészült külső bástyás erődítéssel.

Helyének szabaddá tételére 1618-1619-ben le kellett bontani a középkori székesegyházat és a püspöki palotát. Resti Peruzzi és Serlio ötszögletű, szabályos erődterveit valósította meg, váradi alkotása hasonlóan jelentős, mint Itáliában a caprarolai Villa Farnese, amelyet Vignola épített 1559-1664 között. Az öt egytraktusos szárnyból Bethlen alatt csak három épült meg, ezeket pártázat koronázta. Sajnos a XVIII-XIX. században a palotát kaszárnyává alakították, ezért nagyon kevés eredeti részlete maradt fenn. A homlokzatok kialakítására csak a csekély nyomokból lehet - falkutatás hiányában - következtetni. Eszerint a szárnyak egyemeletesek lehettek, a két szintet övpárkány választotta el, az ablakokat valószínűleg háromszögű timpanon koronázta. Storno Ferenc rajza őrizte meg a gyulafehérvári nyugati kapuhoz hasonló, így szintén 1626 körülre datálható kapu emlékét. A palota nyugati szárnyának földszintjén fennmaradt egy ekkor készült, állatfigurás stukkókkal díszített terem, amely valószínűleg a földi paradicsomot kívánta szemlélői elé állítani. Készítői a felvidéki Conradus Funk és Halász Mátyás stukkátorok voltak. I. Rákóczi György itt is eltávolíttatta a pártázatot, és zsindellyel fedett magastetőt készíttetett. A kápolna esetében szóba jött a centrális kialakítás lehetősége (ami a központos reneszánsz eszme újabb diadala lett volna), ám végül az ötletet elvetették, s a kápolna a déli szárny emeletére került.

Kovács András feltételezése szerint az 1600-as évek elején Giacomo Restinek és észak-itáliai építésztársainak döntő szerepe lehetett a négy sarokbástyás, szabályos várkastélytípus elterjedésében a Királyi Magyarországon. (Tavarnok [Tovarníky], Gács [Halič], Homonna [Humenné], Garamszentkereszt [Žiar nad Hronom] és Sopronkeresztúr [Deutschkreuz] kastélyai.) Resti valószínűleg 1615-ben állhatott Bethlen szolgálatába. Első munkája a már ismertetett alvinci Martinuzzi-kastély bővítése volt, ahol a meglévő épületet is magában foglaló, ellipszisbe írható szabályos hatszögletű, sarkain óolaszbástyás kastélyt tervezett.

A hatból csak négy szárny épült meg, ma már csak legrégibb traktusa áll, a többi épületrész elpusztult. Kapuépületébe másodlagosan befalazva maradt fenn egy Bethlenre utaló, 1617-ből származó építési felirat. Ugyancsak Resti műve lehet a szabályos alaprajzú, sarokbástyás dévai Magna Curia, amelyen újra jelentkeznek a timpanonos szemöldökpárkányú ablakok.

Resti Bethlen fejedelmi udvari emberei számára is dolgozott, így valószínűleg ő alakította ki Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja számára 1617-1621 között a radnóti (Iernut) kastélyt. Kérdés, hogy az épület mennyit használt fel a Bogáti család, majd Kendi Ferenc korábbi castellumából. Péchi bukása után Bethlen fejedelmi tulajdonba vette a kastélyt, és 1626-1629 között befejeztette az építkezést.

A négy sarokbástyás, szabályos kastély ezután Kornis Zsigmond, majd II. Rákóczi György birtokába került, aki feleségének, Báthori Zsófiának adta az uradalmat. Ez az épülettípus a kor más mecénásainál is követésre talált: 1613 után készült Mikó Ferenc csíkszeredai (Miercurea-Ciuc) kastélya, az ún. Mikó-vár, és Lázár Istvánnak, a fejedelem unokatestvérének gyergyószárhegyi (Lăzarea) udvarházát körülvevő erődítésövezete (1631) is hasonló elvek szerint épült, bár nem volt teljesen szabályos.

Mint B. Nagy Margit bebizonyította, Bethlen és környezete építkezéseire általánosan jellemző volt a pártázatos lezárás, annak is lengyeles, vakárkádsoros, felette lyukas-csipkés merlaturával díszített változata. A Bethlen-kori pártázatokat a már említett vízelvezetési problémák miatt I. Rákóczi György idején mind eltávolították, csak a gyergyószárhegyi kastély pártázata maradt fenn, valamint több helyen az eredeti dekoratív festés (a kapualjban ez 1532-es évszámot tüntet fel).

Ugyancsak szabályos négy sarokbástyás elrendezésű, a Bethlen-korszak eredeti formájában ránk maradt legmonumentálisabb emléke, az aranyosmeggyesi (Medieşu Aurit) Lónyay-kastély, amely - miután a II. bécsi döntést követően a Műemlékek Országos Bizottsága helyreállíttatta - a második világháborúban a harcok során súlyosan megsérült.

Lónyay Zsigmond építtette 1615-1630 között. A négy saroktorony mellett a kapu felett magasabb tornyot emeltek (akárcsak Nagybiccsén), ez utóbbi vakárkádsora egykori pártázatára utal. A kastély részletképzésére és homlokzataira a tektonikus szikárság jellemző, itt is jelentkezik a timpanonos ablakforma, sőt timpanonos, címeres oromzat zárja le a féloszlopokkal keretezett kapuzatot is. Az udvart az első emeleten részben a földszinti homlokzati falakra, részben pillérekre támaszkodó, festői faoszlopos tornác vette körül, amelyre falépcső vezetett fel a kaputól. Az első emelet egykori kapukereteit is a kolozsvári kőfaragóműhely készítette. A kastélyt négy sarokbástyás külső falrendszer (erődöv) vette körül.

Erdély és a Királyi Magyarország keleti része közt a XVII. században még szorosabb művészeti kölcsönhatások alakultak ki. Ennek oka az, hogy Bethlen Gábor a nikolsburgi békében (1621) hét kelet-felvidéki megyét is megszerzett, és ez Rákóczi György fejedelemsége jó részében is megőrződött. A Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton nevéhez fűződik a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-torony (1628-1629), a Szent Erzsébet-templom északi oldalánál.

Egy évvel halála előtt, 1628-ban fogadta szolgálatába Bethlen a sienai Giovanni Landit, aki a szamosújvári vár építésén dolgozott, majd a fejedelem özvegye, Brandenburgi Katalin megbízásából a fogarasi templomon, Gyulafehérvárott és Munkácson építkezett. I. Rákóczi György megválasztásakor (1630) Landinak úrnőjével együtt távoznia kellett Erdélyből, s 1632-től a Habsburgok alkalmazták: ő lett a felső-magyarországi kamarai építész.