Szabadbölcsészet

A Felvidék keleti felét sokkal kevésbé hódította meg a barokk. A Bécstől, Pozsonytól való távolság jobban engedte érvényesülni a terület erős késő reneszánsz építészeti hagyományait. A Besztercebánya (Banská Bystrica) közelében fekvő alsómicsinyei (Dolná Mičiná) kastélyt Beniczky Tamás zólyomi főispán építtette 1667-ben. A téglalap alaprajzú kastély belső udvar nélküli, az alaprajzilag három egységre osztott épülettömb négy sarkán egy-egy, a középrész magasságával megegyező kerek bástyával.

A szepességi Márkusfalván (Markušovce) a Máriássy-kastély alaprajza nagyon hasonló, csak itt a hosszúkásabb téglalap alaprajzú tömeghez relatíve kisebb kerek tornyok csatlakoznak. 1643-ban építtette Máriássy Ferenc.

Homlokzatait eredetileg valószínűleg a Szepességben népszerű pártázat zárhatta le. 1770-1775 közt homlokzatát rokokó stílusban alakították át. A Szepesség északi részén épült Hanusfalva (Spišké Hanušovce) XVII. századi kastélya. A szabályos négyzet alaprajzú tömböt sátortető zárja le, a négy négyzet alaprajzú magasabb tornyot pedig festői harangformájú zsindelytető. Kissé nyugatabbra a Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) melletti okolicsnói (Okolicsány, Okoličné) kastélynál a saroktornyok nem jelennek meg: a téglalap alaprajzú épülettömbhöz a sarkokon már csak konzolokkal alátámasztott, kerek zárterkélyek csatlakoznak.

Mivel a királyi Magyarország jezsuita kora barokk templomépítészetével nem áll kapcsolatban, itt ismertetjük a Szepes vármegyei Podolin (Podolínec) piarista kolostorát és templomát. Podolin ahhoz a 13 szepességi városhoz tartozott, amelyet Luxemburgi Zsigmond 1412-ben a 24-ből elzálogosított a lengyel királynak, s ezek évszázadokig (Mária Terézia 1772-es galíciai hódításáig) lengyel fennhatóság alá kerültek. Így nem csoda, hogy a kolostor alapítója a szepesi városok sztarosztája, Stanislaus Lubomirski volt, s a kolostor a lengyel piarista rendtartományhoz tartozott. 1642-1648 közt a kolostor és gimnázium, majd 1651-ig a templom is elkészült, 1671-ben a krakkói püspök szentelte fel. Az irodalom egy bizonyos Pochsberger bécsi építőmestert tart építészének. Az épület a spanyol El Escorial sémáját egyszerűsíti le, szigorúan szimmetrikus elrendezésű, sarkain tornyos sarokrizalitokkal, a főhomlokzat tengelyében pedig a kéttornyos templommal.

A déli udvar a kolostor szerzeteseinek készült, az északi pedig gazdasági célokat szolgált. Petr Fidler a podolini rendházat - az építészeti kialakítás néhány részletmegoldása miatt - a Krakkó melletti Bielany kamalduli kolostorával hozza kapcsolatba. A Szent Szaniszló tiszteletére szentelt templom egyhajós, fiókos dongaboltozat fedi. Főoltára a névadó szent csodatételét ábrázoló oltárképével első formájában 1655-ben készült el. Az épületet a XVII. században kétszer is tűzvész pusztította, utánuk helyreállították, a templom főhomlokzata a tornyok kialakításával 1762-ben készült el. A finom kialakítású, középrizalitos templomhomlokzat övpárkánnyal lezárt alsó részét kváderezés borítja, a középsőt és a tornyokat a széleken armírozás díszíti. A középrészt szegélyező pilaszterek, valamint a főpárkány feletti, ugyancsak pilaszterpáros szegélyezésű, timpanonnal lezárt és volutákkal közrefogott felső homlokzatrész a rácsos erkéllyel már a XVIII. századi átépítéskor alakult ki mai képére. Ugyancsak ekkor nyerték el formájukat a magas, gazdag toronysisakokkal ellátott órapárkányos tornyok is.

A szepességi Késmárk (Kežmarok) várát 1583-ban szerezte meg a Thököly család, s gyökeresen átalakította.

Elsősorban az északkeleti szárnyat vették munkába, ahol lakó- és dísztermek kaptak helyet, valamint az egykori északi védőbástyából átalakított várkápolna. Barokk átalakítására 1657-1658-ban került sor, Thököly István idején, mint azt a kapu feletti felirat is megörökíti. Thököly fiatal, ám beteges feleségének, a katolikus Gyulaffy Máriának kedvéért alakíttatta át a kápolnát, akit 1660-ban a kriptában temettetett el. A kápolna hajóját sokszögű záródású szentély zárja le, a dongaboltozatot gazdag stukkódísz borítja. A teljes szentélyvégződést betöltő monumentális Kálvária-oltár 1658-ból való. A kápolna keskeny homlokzatán (amelyen nemrég középkori nyílások maradványait tárták fel) tört íves timpanonnal lezárt edikulás keretezésű kapu nyílik, majd a nagyméretű félköríves ablak fölött erőteljes főpárkány képez horizontális hangsúlyt. Felette szintén tört íves timpanon koronázza és voluták keretezik a pilaszterekkel keretezett oromzatot. A várudvar keleti oldalán új gazdasági épületeket emeltek, a lépcsőház külső oldalán új lépcső készült. A barokk átépítés tervező építészét a kutatás még nem azonosította, az enteriőr művészeit stíluskritikai alapon valószínűleg az Ausztriában és a Királyi Magyarország nyugati részén működő Lucchese-kör itáliai mesterei közt kereshetjük. 1706-ban a várat az udvar elkobozta a rebellis Thököly családtól, s a város használatába adta. A XVIII. században itt is tűzvészek pusztítottak.

Bethlen idején, 1621-1629 közt, valamint I. Rákóczi György alatt, 1645-től 1648-ig a Királyi Magyarországhoz ideiglenesen, hadisikereik révén hét vármegyét csatolhattak az erdélyi fejedelmek: Zemplén, Abaúj, Borsod, Szabolcs, Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyéket (érdekes módon Ung megmaradt Habsburg kézen). Természetes, hogy ezen területek ebben az időszakban széles „átjárást" biztosítottak a két országrész között nemcsak politikailag, gazdaságilag, de a kulturálisan és művészetileg is. A fontosabb városok közül ide esett például Kassa, a felső-magyarországi főkapitányság székhelye és Sárospatak is.

Az erdélyi fejedelem így építkezhetett Kassán is: a Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton emelte a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-tornyot (1628-1629) a Főtéren. Mint már említettük, a jezsuiták évtizedekkel később, 1665-ben jelentek meg Kassán. Templomuk 1671-1684 között épült meg a protestáns II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Báthori Zsófia támogatásával. A Wesselényi-összeesküvést követő növekvő Habsburg-elnyomás idején az 1670-es években Giovanni Sandro Canevale erődíti tovább az 1600 körül már korszerű fülesbástyás falakkal övezett várost, 1675-ben pedig a várostól délre Lucas Ssicha királyi hadmérnök tervei szerint ötszögű erőd, citadella épült a katonaság számára.

Mint már írtuk, a Felvidék és Erdély építészetét összekötő kapocs Sárospatak volt, amely 1616-tól Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi György (1630-1648 közt erdélyi fejedelem) 1616-os házasságával a Rákócziak birtokközpontja lett, akik 1630-1660 közt Erdély fejedelmi székét is birtokolták. 1640-től a déli szárnyra, az ún. Lorántffy-szárnyra és a nyugatira is új I. emeletet húztak. A munkákat Lőcsei Medvés Márton és Fundáló Mátyás mesterek vezették. A Lorántffy-szárny déli homlokzatán 1643-ban készült az évszámmal jelzett Lorántffy-erkély, az északkeleti sarokbástya emeletén pedig az ún. „Sub Rosa” erkély, amelyet valószínűleg Rákóczi Zsigmond és Pfalzi Henrietta lakodalma (1651) alkalmával festettek ki.

A lakótorony II. emeletét is akkor alakították lakályossá török eredetű falicsempékkel. 1645-ben a fejedelemasszony lebontatta a Vöröstorony külső lépcsőjét, majd 1646-1647-ben Sárdi Imre deák és egy német építőmester irányításával készült el a keleti palotaszárny és a Vöröstorony közötti manierista lépcsős feljáró és folyosó, amelyeket baluszteres mellvédű árkádok határolnak. Az oszlopok kiképzése hasonló az erdélyi bethlenszentmiklósi kastély (1668-1683) kerti loggiájának hasonló alkotóelemeihez.

Az ugyancsak a Lorántffy-vagyonnal Rákóczi-kézbe jutott, Sátoraljaújhely melletti Borsiban (Borša) a Zeleméri Kamarás István által emelt udvarházat 1620-tól Rákóczi György építtette ki két építési periódusban, bár a tervezett négy sarokbástyás koncepció nem valósult meg hiánytalanul.

A szepességi városok (Lőcse/Levoča), valamint Eperjes, Kassa XVI-XVII. században emelt lakóházainak egy része ma is áll a települések főterén.

A keskeny telkek miatt az épületek utcai főhomlokzata többnyire csak néhány tengelyű, s olyan esettel is találkozunk, amikor a helynyerés céljából árkádokra támasztva kiugratták a ház emeleti részeit. Az utcai homlokzatot sokszor sgraffitó díszítette, s vakárkádsor és pártázat zárta le. A telek kis szélessége miatt az udvari lakószárnyak csak egymenetesek, esetleg csak az egyik oldalhatár mentén futnak, a lépcsőház nemcsak az utcai szárny előkelőbb emeletére, hanem a konzolokra s íves áthidalókra támaszkodó korlátrácsos függőfolyosókra is vezet, ahonnan az udvari helyiségek nyílnak. Az udvarokat sok helyen a földszinti pilléres árkádokra támaszkodó, toszkán oszlopos, félköríves lezárású emeleti loggiákkal tették otthonosabbá. Valószínű, hogy a főhomlokzati attika mögé rejtett, befelé lejtő, lapos ároktetők a beázások miatt nem váltak be, s később - akárcsak a kastélyokon - magas tetőkre cserélték őket.