Az esztétika születése

10-11. Ízlés és zseni

10-11. előadás

Az ízlés és a zseni

1. Lord Shaftesbury konverzációs filozófiájának egyik kulcsszava az ízlés vagy jó ízlés, amely Baltasár Gracián Oraculo manualjával (1647) jön divatba, bár akkor még elsősorban mint prudenciális képesség, amellyel a társas világban tájékozódni tudunk. A jeles spanyol jezsuita 22-es maximája így szól: „Az okosok fegyverzete a pallérozott, ízléses tanultság, a napi kérdésekben inkább tudós, mint közkeletű jártasság. […] A társaságbeli tudással többre mennek egyesek, mint mások mind a hét művészettel, akármilyen szabadok.” Mind a középkori hét szabad művészet, mind a humanista tudomány helyét átveszi egy újfajta antropológiai / morális-politikai / szociálpszichológiai tudás, egyfajta szalonműveltség, Baeumler szóhasználatában, amely a társadalomban megtapasztalt valódi, eleven emberre vonatkozik, nem általában az emberre. Lord Shaftesbury az önmagával és társaságával egyaránt harmóniában élő embert tekinti eszményének, az ő kiművelésének eszköze az ízlés. A jó modor, a jólneveltség, az ezekhez szükséges jó ízlés a csiszoltság általa exponált nyelvének központi kategóriái. Lord Shaftesbury Characteristics in Men, Manners, Opinions, Times c. gyűjteménye (1711) Elegyes elmélkedések c. részében így fogalmaz: „Filozofálni, a szó igaz jelentésében nem más, mint egy fokkal magasabbra emelni a jólneveltséget. Hiszen a nevelés akkor végzi el a feladatát, ha megtanít arra, hogy mi az illendő a társaságban és mi a szép a művészetekben; a filozófia végső célja pedig, hogy megtanuljuk, mi a helyes a társadalomban és mi a szép a természetben, illetve a világ rendjében. A jól nevelt embert [ti. a virtuoso] nem pusztán szelleme, hanem egész kedélyének alkata teheti csak valóban jól neveltté. Ugyanígy nem pusztán éles elmére, hanem szívre és eltökéltségre van szükség ahhoz, hogy valakiből valódi filozófus váljon. Mindkét karakter [a virtuoso és a filozófus] a kiválóságra törekszik, helyes ízlést igyekszik kialakítani, soha nem tévesztve szem elől a szép és az illendő mintáját. Mindkettő ennek megfelelően szabályozza a maga sajátos, neki megfelelő magatartását és viselkedését: az előbbi a társaságban szükséges lehető legtökéletesebb fesztelenség és a szórakoztató társas érintkezés, az utóbbi az emberiség és a társadalom legalapvetőbb érdekei szerint; az előbbi saját szűkebb pátriájában betöltött rangja és tisztsége, az utóbbi a természetben betöltött rangja és méltósága szerint.” (Miscellany iii.1. ford. Harkányi András) Lord Shaftesbury tehát az állítja, hogy a valódi filozófia és a csiszolt társasági modor egy srófra jár, hogy a világra nyitott, divat és szépnem iránt érdeklődő, a jókedélyű úriember ugyanazon az úton jár, mint a világ végső rendjét és összefüggéseit felismerni képes filozófus. „[E]gy falusi bugris[nak] vagy egy piperkőc[nek egyaránt semmi köze] a jólneveltséghez és a jó modorhoz. Így tehát, szerzőnk [ti. maga Lord Shaftesbury] szerint, az úriember és a filozófus karakterét a szépérzék és az illendő, a helyes és a szeretetre méltó iránti ízlés tökéletesítik. S aki arra törekszik, hogy ugyanolyan bölcs és jó [wise and good], mint amilyen megnyerő és udvarias [agreeable and polite] ember váljon belőle, ennek az ízlésnek vagy érzéknek a tanulmányozását mindig és mindenkor legfontosabb foglalatosságának és alapvető érdekének fogja tartani.” (Uo.)

2. David Hume meg van győződve arról, az érzelmekben és érzelmek által megmutatkozó szépségre érzékeny ízlésnek vannak mércéi, tehát olyan – végső soron az ember konstitúciójában megalapozott – szabályai, elvei, amelyek ítéleteinket meghatározott keretek között tartják és az ízlésről szóló vitát értelmessé, az ízlés pallérozhatóságát pedig lehetségessé teszik. Holott a józan ész (common sense) a tapasztalat alapján a „de gustibus non est disputandum” tételét látszik megerősíteni: az ízlésítéletek teljes szubjektivizmusa és parttalansága azonban semmiképp nem fogadható el egy társadalmat konstituáló alapképesség esetében. S Hume rá is mutat, hogy ugyanez a józan ész, azaz a sensus communis, mégiscsak valamiféle általános elv létezéséről tudósít bennünket, amikor határozottan s szinte egyöntetűen elutasítjuk azt, ha valaki Ogilbyt összemérhetőnek tartja Miltonnal vagy Bunyant Addisonnal, méghozzá úgy, „mint ha egy vakondtúrásról azt mondaná, hogy olyan magas, mint [a] Tenerif[f]e”. (A jó ízlésről c. esszéje) Az 1750-es években írott esszéinek egy másik darabja A szónoki ékesszólásról című, amelyben a szónoki művészet és az ízlés fejlesztésének összefüggéséről is ír: jó ízlésnek megfelelő művek ellenállhatatlanok, mert az emberi természetbe ágyazott elveket érintenek meg, ami szinte kötelező érvénnyel tetszést és elégedettséget ébreszt lelkünkben. A jó ízlés olyan normaként tűnik fel, amelynek legitimitása végső soron az ember konstitúciójából származik, annak is az érzelmes, szenvedélyes részéből. Hume problémátlannak látja a jó ízlés terjedését: a tökéletes modellek megjelenése termékenyítőleg hat a közízlés fejlődésére, finomodására, a régi pedig azonnal háttérbe szorul, majd eltűnik. A zseniális alkotások, legyenek ékesszóló beszédek vagy más művészeti teljesítmények, alkotó módon befolyásolják a köz ítéletét, sőt idővel teljesen át is alakíthatják. Ha szükséges, visszatérítik azokhoz a mércékhez, amelyek ott szunnyadnak mindnyájunk lelkében, lelkünk emocionális részében. A szónok vagy bármilyen művész jó ízlése tehát egyszerre reflektál a közösségi érzékre és alakítja is azt; a mércék valódi ismerői, az ideális kritikusok, ahogy A jó ízlésről c. esszéjéből kiderül, akik képesek mintegy az emberiség nevében ítélni művekről, emberekről, helyzetekről. Az ízlés sztenderdek már nem a dolgok rendjében keresendők (ahogy a platonikus Lord Shaftesbury még gondolhatta), hanem egy elven, változó, de az emberi természet általános törvényszerűségei által mégis kordában tartott és tartható kulturális-történeti folyamatban kristályosodnak ki. A Tanulmány az erkölcs alapelveiről végén az ízlés produktivitást emeli ki, mégpedig úgy, hogy bevezeti a később, a romantikusoknál, nagy esztétikai karriert befutó „új teremtés” (new creation) metaforát. Az ízlés mint az akarat és a vágy első forrása átformálja, újrateremti belőlünk a bennünket körülölelő világot.

3. Edward Young híres 1759-es eredetiség-értekezésében organikus metaforákkal megvilágítva beszél a zsenitől és a zseniális alkotásról, mely utóbbi az utánzással szemben merül fel. A zseniális művész feladata nem a klasszikus ideálok alkalmazása, hanem a bővítés, az új, soha nem látott régiók megnyitása a művészet szférájában. Young beszél először arról, hogy a tanultság, a szabályok, a régiek nyomdokain haladás igénye elvetendő, a zseniális művésznek megvetően el kell ezektől fordulni – az ízlés által rögzített maximák, mércék és elvárások többé nem korlátozhatják az alkotót. Ezzel kezdetét veszi egy messzire ható szubjektivizálódás, amely egyre nehezebben áthidalhatóvá teszi a távolságot az alkotó zseniális művész és a közönséges ízléssel bíró közönsége között. Már Lord Shaftesbury is „második alkotónak” nevezte a művészt, de ő semmi esetre sem akart volna elfordulni a klasszikus örökségtől vagy a humanista műveltségtől. Young zsenijének már elég önmaga, s csak szabadságot akar önnön kibontakozáshoz.

4. Kant zsenielmélete (részletek Az ítélőerő kritikájából) Kant Az ítélőerő kritikája 46–50. paragrafusaiban ír a zseniről és a zseniális alkotásról. Definíciója, mely szerint a művészet a zsenin keresztül kapja a maga szabályát a természettől, azt a két követelményt igyekszik összeegyeztetni, hogy egyfelől a műalkotásnak legyen fogalmi szabálya (logikája, különféleségét összefogó értelemegysége) másfelől azt ne lehessen tőle függetlenül létező szabályként felmutatni, mivel így a mű csak valamilyen, már meglévő ismeretet illusztrálna. E kettős kívánalomnak tesz eleget a természet adta szabály, mely persze nem előírást takar, hanem azt jelenti, hogy a zseniális művészben a fogalmi és az imaginatív képesség, vagyis a képzelőerő és az értelem újszerű viszonyba, hangoltságba kerül. Az így születő mű példaszerűen eredeti, tehát új szabályt teremt, anélkül hogy maga szabály függvénye volna. Ez az új szabály azonban még magának a zseninek a számára is hozzáférhetetlen kell hogy legyen, csak a mindenkori műben testesülhet meg, szemben a tudománnyal, ahol egy felfedezés – még ha metaforikusan zseniálisnak nevezhető is – utólag reprodukálható logikai lépéseiben, s így a fogalmi általánosság alakjára hozható mind tulajdonosa, mind mások számára.
A műalkotás ilyen explikálhatatlanságát Kant a befogadás oldaláról is megvilágítja az úgynevezett esztétikai eszmék rendkívüli jelentőségű tanában. Az ilyen eszméket kifejező zseniális mű úgy késztet értelmezésre – „sok gondolkodásra” –, az egyedi tartalomnak a fogalmi általánosba való átemelésére, hogy közben folyamatosan dacol is ezzel az igyekezettel. Mindig több, mint ami belőle fogalmilag rögzíthető, azaz ellenáll a végleges értelmezésnek. Ez a feszültség adja az interpretáció le nem zárható folyamatának immanens, mindegyre megújúló dinamikáját, s általa bizonyul a mű tulajdonképpeni – elsőként Kant által kifejtett – értelemben ideálisnak, amennyiben végérvényesen nem kimeríthető maximumot jelenít meg, amely állandóan kibővíti, mintegy megnyitja a rá nézve releváns fogalmakat a bennük szokásosan el nem gondolt felé.

5. Schiller tanítása a zseniről (részletek A naiv és a szentimentális költészetről című írásból)

Schiller nem dolgoz ki egységes zsenielméletet, csupán a zseni bizonyos lényegi meghatározásait adja meg, melyek azonban nincsenek egészen összhangban egymással. Első megközelítésben a zsenialitást a naivitáshoz köti, amivel Kant és más korábbi szerzők azon gondolatához kapcsolódik, hogy a zseni egyfajta tudattalan produktivitás, amely egyrészt a szabályok irányításától függetlenül működik, másrészt éppen így a művészi alkotás új törvényét teremti meg. Ennyiben – akárcsak Kantnál – a zseniális mű természetesnek nevezhető, hiszen érvényességét tekintve nem egyszerűen felülírja a művileg, konvencionálisan rögzített szabályokat, hanem ki is vonja magát azok fennhatósága alól. Schiller felfogásának legproblematikusabb pontja az, ahol a zsenialitást a jellemmel hozza összefüggésbe, mivel itt a személyiség és a mű közt feltételezett közvetlen korreláció meglehetősen beszűkíti az alkotás- és a befogadásesztétikai megközelítés mozgásterét. Ezt korrigálja azonban a zseniális kifejezésről szóló fejtegetés, amely, noha továbbra a karaktert veszi alapul, leválik e kiindulópontról. Jel és jelölt elválaszthatatlanságának gondolata azt implikálja, hogy a műalkotást nem lehet az értelmezés útján megfejteni, sem részeit, sem egészét nem lehet tőle független általános belátások hordozójaként kezelni. Olyan teljes kifejezésről van itt szó, amely épp e teljességében csak művészileg lehetséges.

Irodalom