A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

A. Alaprajzi formák

A jezsuita templomtípus továbbélése

A szerzetesi templomok legnagyobb csoportja - székesegyházaink többségéhez hasonlóan - a XVIII. században továbbra is az előző időszakban kialakított jezsuita templomtípust követi: alaprajzuk egy téglányba befoglalható, a hosszhajót három-három kápolna kíséri, egyenes vagy íves záródású szentély egészíti ki. A fiókos dongás lefedés, illetve a kéttornyos homlokzat szintén a korábbi időszakban, a nagyszombati jezsuita templommal meghonosodott sajátosságok közé tartozik. Ugyanebbe a típusba sorolhatók azok a művek is, amelyekben a kápolnák helyett csak fülkemélyedések vannak a mellékoltárok számára.

Az egri jezsuita építkezések közül előbb a rendház készült el, majd később, 1731-1733 között a templom is. Ekkor már G. B. Carlone vezette a kivitelezést. Míg az alaprajz az első, Pető-féle terv (1699) szerint alakult, a homlokzatot Carlone szabadabban alakította. Az ablakformák, a gazdag, erkéllyel és mellvéddel is hangsúlyozott kapuzat, az emeleti szoborfülkék az ő stílusát idézik.

A hagyomány továbbélése a jezsuiták többi templomán is megfigyelhető.

A kolozsvári(később piarista) templom 1718-1724 között épült, de homlokzata a rend 60 évvel korábbi trencsényi templomával rokonítható. Az osztópárkány nem fut végig keresztben a homlokzaton, hanem csak a tornyokat tagolja szintekre, míg a homlokzat osztatlan, egységes felületet alkot. Az ablaknyíláshármas is a hagyományokra utal, nyilván szimbolikus jelentőséggel. Az újszerűség csak a kórusablak előtti erkély hajlított vonalaiban és a pilaszterfejezetek gazdagságában nyilvánul meg.

Az esztergomi vízivárosi jezsuita templomot (1728-1738) egyéni felfogású homlokzata különbözteti meg a korszak többi alkotásától. A két torony között erőteljesen előrehajlik a homlokzat fala. Dinamizmusát a középen felhajló és felszakadó párkány is érzékelteti. A párkány feletti volutás oromfal szintén konvex felületű.

Az alakítás közvetlen előzményének J. L. Hildebrandt bécsi piarista templomát tekintjük, amelynek építkezése a harmincas évekre még nem fejeződött ugyan be, de tervei, befejezettként feltüntetett látképei, Salomon Kleiner rézmetszetei révén már ismertek voltak. A két templom közötti rokonság azonban csak a homlokzatra terjed ki; míg a bécsi alaprajza centrális, az esztergomié az országban szokásos hosszanti terű jezsuita sémát követi: egyhajós, kápolnasoros, kereszthajó nélküli.

A jezsuita templomsémát más szerzetesrendek is átvették. Ezt látjuk például a pesti egykori pálos templomon is.

A töröktől visszafoglalt Pest-Budán egymás után telepedtek meg a szerzetesrendek, hogy a romok között rendházakat, kápolnákat, majd nagyobb templomokat építsenek, és megszervezzék a lakosság vallásos életét. Budán a ferencesek, a karmeliták és a jezsuiták, Pesten a pálosok, a ferencesek és a szerviták már a XVII. század végén, vagy a XVIII. század legelején megtelepedtek, s templomaik, kolostoraik felépítésével hozzájárultak az új városkép kialakulásához. Míg Budán a nagyobb építkezések már a XVII. század végén megindultak, Pest fejlődése valamivel később kezdődött: az egyházi épületek csak a húszas évektől jelentek meg a városképben. A pálosok az elsők között építkeztek a városban, mivel középkori budai birtokaik és épületeik romokban hevertek. Egy mecset közelében kaptak telket, s ezen eleinte csak kis kápolnát emeltek (1720 körül). A kápolna a város gyors benépesedésével hamarosan szűknek bizonyult, s a rend 1725-ben új templom építésébe kezdett. A templom 1742-re épült fel, míg a kolostort csak 1744-ben fejezték be.

A tervezés kérdését tervek és egyértelmű források hiányában még nem sikerült eldönteni. Előbb Drenker Mátyás pesti céhes építőmester dolgozott az épületen, de nem tudni, saját tervét, vagy más építésztől származó, az építtetőktől megrendelt tervet kezdett-e kivitelezni. Négy évvel később Drenker pallérja, Mayerhoffer András lépett a helyébe - ekkorra már a mesteri cím birtokában. Lehetősége volt tehát, hogy elődje tervét egyes részleteiben átdolgozza; teljesen új terv készítése azonban nem valószínű - már csak anyagi megfontolásokból sem. A kutatás úgy vélte, hogy több jelentős épület is a pálos templomhoz hasonló stílussajátságokat vagy azonos részleteket mutat, s ez közös tervezőre, azonos személy működésére vall. Mayerhoffer neve szinte mindenhol előfordul az adatokban, így őt tekintették a térség legjelentősebb építészének, többek között a gödöllői, a nagytétényi, a gácsi kastély, valamint a kalocsai székesegyház tervezőjének. Nem vethetjük el azonban azt a feltevést sem, hogy - tekintettel a rend főrangú pártfogóira s az épület igen magas színvonalára - a pálosok tervrajzát nem helyi, hanem kitűnő képességű, külföldi (feltehetőleg bécsi) mester készítette, akinek személyét egyelőre nem azonosították a források. Mayerhoffer szerepét a nevéhez kapcsolt többi mű esetében is kritikusan kell szemlélnünk, mert az azonosságok, a rokon vonások nem olyan erősek, hogy perdöntőek lennének.

A pálos templom alaprajza is a jezsuita rendszert mutatja: kereszthajó nélküli hosszanti tér, kétoldalt három-három kápolnával, íves szentéllyel. A korábbi példáktól eltérően azonban nem fiókos dongás a boltozat, hanem csehboltozat. A hosszház sarkai mindkét oldalon lekerekítettek; a párkány a sarkoknál - ahol egy-egy oszlop is áll - befordul, és mintegy körbefogja a teret. A belső hatását a golyvázott párkányok szelíden hullámzó mozgása határozza meg. A kéttornyú homlokzat teljesen egységes falazatot alkot: a tornyok két alsó szintje is hozzákapcsolódik a tulajdonképpeni homlokzathoz. Az enyhén hullámzó mozgású osztó- és a koronázópárkány végigfut a felületen, összekapcsolja az egész falat. Középen voluta és oromfal nélküli timpanon koronázza az épületet, kétoldalt hagymasisakos tornyokkal szegélyezve. A faltagolás nem erőteljes: a pilaszterek alig emelkednek ki a falsíkból. A homlokzat legdíszesebb eleme a kapuzat: falpilléres keretét szabadon álló oszlop is szegélyezi, s a támaszok felett erkélyszerű mellvéd látható. Kőfonata igazi dekorativitást teremt. Az erkéllyel összekapcsolt kapuzat motívuma ezután elterjedt a pesti templomokon, sőt paloták, kastélyok, középületek díszévé vált (pl. Esztergom, vármegyeháza; Pest, Péterffy-palota).

1736-ban indult meg a pálosok sasvári (Šaštin, Szlovákia) építkezése, hogy a csodatévő Fájdalmas Szűz (Pietà)-kegykép tiszteletére templom készüljön. Az első építési periódus 1762-ben zárult le. A helység közel van Holicshoz, ahol Mária Teréziának kastélya állt, így a templom építését az udvar is pártfogolta. Elképzelhető, hogy a legfelsőbb támogatásnak köszönhetően J. E. Fischer von Erlach császári építész dolgozta ki a terveket - ugyanis ő állt ekkor a Hofbauamt élén. A templom több részlete is felidézi bécsi műveit (pl. az ablakkeretek formái a bécsi Téli lovaglóiskola nyíláskereteihez hasonlóak). A mű felfogása, a tartózkodó, fegyelmezett, enyhén klasszicizáló hangvétel is közel áll a császári építész felfogásához. Ezért nem valószínű, hogy Vépi Máté, pálos szerzetes-építész, akit a források többször említenek a munkálatok közben, saját tervét valósította volna meg. A prímás által is pártfogolt építkezés, amely a császári ház zarándoklatainak színhelyévé vált, csak a pártfogó vagy az udvar által elfogadott, elismert építész terve alapján készülhetett.

A homlokzaton egyedi megoldásokat is látunk. Térben előreugrik, és kiemelt motívumokkal kap hangsúlyt: felületét négy magas háromnegyed-oszlop tagolja. A két belső oszlopot íves oromzat köti össze. A homlokzaton így aediculamotívum alakul ki. Fent, a főpárkány felett oromfal nélküli, tört vonalú, dekoratív oromzat nyugszik.

Az alaprajzi és homlokzati rendszer megválasztásában alig mutatkozott különbség az egyes szerzetesrendek között; legfeljebb, ha a rendi előírásnak vagy hagyománynak megfelelően a tornyot nem a homlokzathoz, hanem a szentély mellé állították. A zirci monostor terveit egy sokat tapasztalt, rendje szolgálatában több helyszínen építkező mester, Martin Wittwer építette, követve a barokk korai szakaszában bevált sémát. A tervezőt több helyen is foglalkoztatták; a győri karmelita templomot is ő tervezte.

A zirci ciszter templom terveit 1726-ban készítette, de az építkezés csak 1738-ban indult meg. 1753-ra elkészült a külső, de a belső alakítás, díszítés még folytatódott. Az adatok nem szólnak ugyan a templom tervezőjéről, de valószínű, hogy a két, szorosan összefüggő épületet (a templomot és a kolostort) ugyanaz a mester tervezte. Wittwer készíthetett a templomhoz is rajzokat, de az sem kizárt, hogy - a kivitelezések eltérő időpontja miatt - egy másik mester is szerepelt az építkezésen. A feltűnően magas belső tér egy barokkizált gótikus templom mintául választását is elképzelhetővé teszi. A homlokzat és az alaprajz azonban egy kitűnő barokk templom, a felső-ausztriai Spittal am Phyrnn (1714-1736) hatását mutatja. Mindkét művön az egyhajós, három-három kápolnával kísért hajóhoz keskenyebb, hosszú, kétszakaszos szentély járul. Az alaprajzban még a méretek is egyeznek. A két homlokzat szintén sok egyezést mutat: a hatalmas toronypár között beszorítva s ezért kissé előretolva jelenik meg a középrész. E középrész keskenyebb, mint a mögötte lévő hajó, míg a széles, erős torony mögött a keskenyebb kápolnasor húzódik. A tornyok közé beékelt aedikulás oromzat, a tornyokon nyitott körablak a spitali és a zirci mű közös formakezeléséről tanúskodik. A belsőben azonban a zirci templom nem követi az osztrák mintát: annak golyvázott párkánya, gazdag, hullámzó mozgása nem felel meg a megrendelő ízlésének, s így a két mű hatása sem azonos.

A piaristák még a XVII. század közepén jelentek meg Magyarországon. Rendtartományuk csak a következő század elején vált önállóvá, és ekkor indult meg nagyarányú fejlődésük. Templomok, kolostorok épültek országszerte, hogy a rendnek két fő törekvése - az ifjúság oktatása és a protestáns tömegek katolikus hitre térítése - megvalósuljon.

Ez utóbbi céllal összefüggésben telepedtek meg 1719-ben a református lakosságú Debrecenben.

Csáky Imre kalocsai érsek támogatásával 1721-1746 között felépítették templomukat. G. B. Carlone tervezte az épületet, amelynek alaprajza - egyházi építészetünk legelterjedtebb formáját követve - egyhajós, kétoldalt három-három kápolnával. A kereszthajó, szokás szerint, elmarad, s a teret az ekkor már nem korszerű térlefedés, a fiókos dongaboltozat zárja. A külső képén - a két torony befejezetlensége miatt - az oromzatos-volutás homlokzat dominál. A háromrészes falfelület középtengelyét díszes bejárat, balusztrádos kórusablak és az oromzatban elhelyezkedő szoborfülkék hangsúlyozzák.

Megtelepedése után, 1729-1748 között a rend Kecskeméten is pompás templomot építtetett. Mivel sem tervrajz, sem pedig írott forrás nem ad felvilágosítást a tervezőről, csak stíluskritikai vizsgálódás alapján határozhatjuk meg azt a kört, amelyből a mű kikerült. A kutatás elsősorban a pesti pálos templommal és a kalocsai székesegyházzal hozza összefüggésbe, s így Mayerhoffer Andrást tekinti az építésznek. A helyi adatok szerint az építkezést pesti mesterek végezték. Az sem lehetetlen azonban, hogy a templomot rendi építész tervezte, hiszen így történt a piaristák nyitrai és váci templomának építésekor is.

Az épület stíluskritikai vizsgálatát megnehezíti, hogy az eredetileg kéttornyosra tervezett homlokzatot az első periódusban nem fejezték be, és amikor a hatvanas években folytatni kezdték, a terv már módosult: a tornyok felső szintje nem épült meg, helyettük a homlokzat közepére egyetlen tornyot helyeztek. A falfelületet pilaszterek tagolják; kétoldalt keskenyebb, középen szélesebb tengelyt alakítva a nyílások, fülkék számára. A kapuzatot kétoldalt egy-egy oszlop kíséri, s felül erkély és ahhoz kapcsolódó kórusablak járul hozzá. E motívumcsoport emlékeztet a kalocsai székesegyház hasonló részének megoldására, s ennek alapján vélnek kapcsolatot a két mű között.

A két homlokzaton az is közös, hogy középen, a párkány felett dinamikus, íves motívum van, amely felfelé áramló mozgást sejtet. Az építésznek kétségtelenül ismernie kellett a kalocsai székesegyházat, mert sok a hasonlóság a két mű között (pl. három-három elemből álló pilaszterkötegek, lapos nyíláskeretek, a falfelület tömör, masszív jellegének hangsúlyozása). A párkány feletti rész kialakításában, részletképzésében, a felső nyíláskeretekben azonban komoly eltérés mutatkozik a két templom között, így azonos tervező szerepét nehezen tudjuk elképzelni.

A keskeny, magas hajó két oldalán három-három kápolna nyílik. A hajónál keskenyebb szentély magasan helyezkedik el, mert alatta altemplom húzódik.

A pannonhalmi apátság gazdasági helyzetét kemény munkával hozták rendbe apátjai. Így 1716-ban már a tihanyi apátság megszerzésére is gondolhattak. A középkori tihanyi monostort a török háborúk idején várrá alakították, s megrongált állapotban, tűzvésztől is elpusztítva került az új tulajdonos birtokába. Nem késlekedtek a romeltakarítással és az építkezéssel. A felépült templom azonban mindössze egy évig állt: 1733-ban leégett. Az új templom és monostor 1740-1754 között épült fel; nyilván a megmaradt régi falak felhasználásával. A kéttornyos homlokzat azonban biztosan az új fázishoz tartozik, mert a korábbinak csak egy tornya volt.

Az új homlokzat a veszprémi Tiethart József irányításával épült. Kialakítása annyi helyi színt, olyan sok provinciális vonást mutat, hogy a tervezőt is helyi, hazai mesternek véljük. A pilaszterek igen karcsú, nem klasszikus arányai, az oromzat vonalvezetése, a mű kissé nehézkes formálása teremti meg sajátos karakterét. A kapuzat igen gazdag faragása, szobordíszes oromzatának meghajló vonala az egész architektúrától eltérő felfogásra vall. A belsőben a hosszházat csak lapos fülkék bővítik, s fiókos dongaboltozat fedi le. A szentély sajátos, megemelt alakítását a XI. századi altemplom határozta meg.

A templom déli oldalához a monostor három egyemeletes szárnya csatlakozik, egy kis négyzetes belső udvart körülfogva. Egyszerű külsején csak a növényi ornamentikás, megtörő oromzatú kapuzat képvisel művészi színvonalat.

Az eperjesi minorita templom a kassai, XVII. századi jezsuita templom „modernizált" változata. 1709 és 1718 között építette a kassai Tornyosi Tamás - akit mint a városban idegenként működő kassai céhes mestert az eperjesi kőművesek perbe fogtak. Neve így maradt meg a forrásokban - hosszú idő után az első, egy épülethez fűződő magyar mesternévként.

A homlokzat a kassai mintáját követte: fő részei, beosztásának, összefűzésének elemei is azonosak - de minden XVIII. századi átfogalmazásban jelentkezik. A párkánnyal két szintre osztott homlokzat alsó része a pilaszterekkel lehatárolt toronyszakaszból s a kapu feletti három magas, íves záradékú ablakból, valamint szoborfülkékből áll. A kassaitól eltérően itt erős kettős pilaszterek tagolják a felületet, a klasszikushoz közeli arányokkal, s a gerendázat golyvázással gazdagodik. A felső szinten ugyanúgy három, egyenes szemöldökű ablak helyezkedik el, mint Kassán, de barokkosan megtörő, volutás oromzattal koronázva. A tornyok órapárkánya, gerendázata is tele van mozgással, hullámzó vonalakkal - a minta mozdulatlanságával, masszivitásával szemben. Az alaprajz szintén hasonló a két művön: egyetlen hajóból és három-három kápolnából áll.

Pesten a török uralom alatt is működtek ferencesek, sőt a XVII. század közepén még kis templomot is építettek. Ez az épület azonban nem élte meg a város visszafoglalását: az ostromló harcok közben teljesen elpusztult. A török kiűzése után a rend visszakapta régi telkét a városkapu mellett, a középkori templom helyén emelt török dzsámival együtt. Ezt az épületet alakították át ideiglenesen templomnak. A szerény építmény helyén - a magisztrátus anyagi támogatásával - 1727-ben kezdtek hozzá az új templom felépítéséhez.

1738-ban már használatba vehették templomukat, de a belső kialakítása, díszítése 1743-ig elhúzódott.

A homlokzat a római Il Gesú típusát követő, torony nélküli formát mutatja, mert a rendi szokásoknak megfelelően a torony a szentély déli oldala mellé került. A külső kialakítása a belső térviszonyait fejezi ki: széles alsó szintje a hajó és a kétoldali kápolnasor szélességében húzódik, míg a keskenyebb felső szint a kiemelkedő hajónak felel meg. A két emeletet volutás, többször megtörő oromfal hidalja át. Művészi szempontból elsősorban a kapuzat hívja fel magára a figyelmet. Kétoldalt korinthoszi oszlop és pilaszter keretezi, felette felhajló gerendázat ível, s nagy felületet teremt a nyílás felett. E felületet gazdag domborműves díszítés tölti ki, s a párkányra állított szoboralakokkal együtt, a barokk kapuzatokra jellemző módon, a díszítményeket a felső részre koncentrálja.

Az alaprajz a magyarországi jezsuita templomtípust követi: széles hajóból és kétoldalt három-három kápolnából áll, s ezt a bejárati oldalon előcsarnok, a másik oldalon hosszúkás, egyenes lezárású szentély egészíti ki. A teret csehboltozat zárja le. A kápolnák felett, a csehboltozat hatalmas megnyitott felületeit kihasználva, nyitott karzatokat alakítottak ki. A belső világos, egységes, impozáns hatású - jól betölti azt a feladatát, hogy nagy tömegek befogadására alkalmas, egységes és jól áttekinthető legyen.

Egységes terű templomok

A XVIII. század második felében az ország egyházi építészetében - elsősorban a városi és falusi plébániatemplomok kialakításában - új alaprajzi forma terjed el. Lényege, hogy a hajó mellől elmaradnak a kápolnák, s a falpillérek között fülkék nyílnak. A korábban végigfutó párkány a belsőben felszakadozik: a fülkék terénél elmarad, míg a közbeeső pillérek fölött továbbra is feltűnik. Az egységes terű templomok is számos változatot mutatnak. A falfülkével bővített vagy a bővítmény nélküli megoldás egyaránt előfordul. Elterjedt forma az, amelyben a belső tér csak két szakaszból áll (az előcsarnokon és a szentélyen kívül), s a szakaszok határán erősen kiugró pillér (vagy pillérköteg) áll, szinte befűzve a teret. A hajó falait a sarkoknál lekerekítik, esetleg az egész szakaszt kissé ívesre formálják. A lant vagy hegedű alakú alaprajz elnevezése is ezzel a jellegzetes formával függ össze. A hajó két végén, majdnem szimmetrikusan, a bejárati csarnokot és a szentélyt alakítják ki. A belső centrális hatását az is fokozza, hogy már nem dongával, hanem csehboltozattal fedik le a boltszakaszokat.

A típus korai példája Pilgram szentgotthárdi ciszterci temploma (1739), illetve néhány budai egyházi mű (pl. a klarisszák egykori temploma az Úri utcában, 1743-1748).

Az alaprajzi séma elterjesztésében Fellner Jakab játszott nagy szerepet: tatai és pápai művei mellett a tatai és a pápai uradalmakban plébániatemplomok egész során alkalmazta. Hatására a típus elterjedt, s az egész országban alkalmazták - főleg kisebb templomokon.

Fellner két műve, a tatai és a pápai plébániatemplom (1751-1783, illetve 1774-1786) még méretre is szinte egyforma. Mindkettő kéttornyos, de míg Tatán a tornyok a homlokzat síkja elé kerülnek, Pápán a homlokzat mellé, azt kiszélesítve. A tatai templom, bár a tornyok elhelyezése miatt homorú felületű, lehiggadt, nyugalomban lévő alkotás. Egyenes vonalú motívumok, letisztult formák, mértéktartó díszítés jellemzik. A pápai plébániatemplomon a horizontálisok és a vertikálisok egyensúlyban vannak, a nyíláskeretek egyszerűek, s a hatalmas timpanon is nyugalmat áraszt. Mindkét homlokzat legfőbb ornamense a feszton. Csak a pápai tornyok alakításában maradt meg a barokk emléke: a tornyok legfelsőbb szintjét határoló pillérek nem a homlokzat síkjában állnak, hanem attól elfordulva, s így mozgást visznek a sisak alatti részbe.

Eger környékén az 1730-as években Giovanni Battista Carlone a plébániatemplomok egész sorát építette. Úgy tűnik, már korán kialakult egy általános séma, amely az egyházmegye vidéki templomait jellemzi: keskeny, téglány alakú tér, amelyhez négyszögletes szentély járul, a nyolcszög három oldalával lezárva. A hajót nem bővítik kápolnák vagy lapos fülkék. Keresztboltozattal vagy csehboltozattal záruló, kétszakaszos terük, valamint középtornyos homlokzatuk a század második felében már túl szerénynek tűnt, ezért bővítésük vagy teljes átépítésük hamarosan megindult.

Hasonló rendszerű templomok épültek a zirci apátság birtokain is. A ciszterciek egyes kolostoraikhoz tartozó birtokaikon nemcsak a gazdaság újjászervezésében, hanem betelepítésében is nagy szerepet játszottak. Az apátság birtokait megszerző sziléziai anyaegyház az elhagyott, pusztává vált területekre telepeseket küldött, és a falvakat új életre keltette. A gazdasági helyzet javulása után így nemcsak Zircen indulhatott meg az építkezés, hanem az apátság egész területén plébániatemplomok sora épült.

A jezsuiták mellett a karmeliták rendje már a visszafoglaláskor megjelent Budán. Egy dzsámi helyén építették fel templomukat (1725-1734), mellette pedig téglány alakú kolostorukat (1693-1734). A templom alaprajza szokványos: egyhajós, az oldalsó pillérek között három-három fülkével bővítve, fent fiókos dongaboltozattal lezárva. A rendi előírásoknak megfelelően a torony a szentély mellé került. II. József 1784-ben az ország többi szerzetesrendjével együtt a karmelitákat is feloszlatta, s ekkor az új rendeltetésnek megfelelően épületegyüttesüket átalakították. A következő három évben végzett munkák során a külső és a belső egyaránt átalakult. A tornyot lebontották, a homlokzatot egységesítették s kialakították a mai Várszínházat.

A hazai trinitárius kolostorok közül alapítási évét tekintve az óbudai (kiscelli) volt az utolsó. Az alapítás az ausztriai Mariazell kegyszobrának másolataként készült szobor elhelyezésére, méltó környezetének kiépítésére vonatkozott. A felépült kegyhely híres búcsújáróhely lett. Az épületegyüttes tervét a bécsi Johann Entzenhoffer készítette 1743-1744 között, de a kivitelezést helyi mesterek végezték. 1753-ra elkészült a kolostor, a templom pedig 1747-1758 között épült. Feladatát azonban csak rövid ideig tölthette be, mert II. József 1784-ben a trinitárius rendet is feloszlatta, vagyonukat, épületeiket pedig elkobozta. Az épületegyüttest az új funkciónak megfelelően átalakították: a tornyokat visszabontották, a templom belső terét födémekkel szintekre osztották, és falába újabb ablakokat vágtak. A mai állapotból így csak következtetni lehet az eredetire, de szerencsére XVIII. századi ábrázolások megőrizték a mű eredeti képét. A kéttornyú templom déli oldalához csatlakozott a rendház. A régi ábrázolások szerint a rendfeloszlatáskor még nem fejezték be teljesen a kolostor építését. A templom tornyai kétoldalt előreugrottak, a homlokzat hátrahajlott - ugyanúgy, mint a magyar emlékanyagban például a tatai plébániatemplom (1751) vagy a budai ferences (egykor Ágoston-rendi) templom (1753-1770).

A minta valószínűleg a bécsi Alserstrassén álló trinitárius (ma minorita) templom volt. A tornyok alsó szintje ott is elkülönül a falazattól, és pilaszteres tagolást, önálló párkányos kialakítást nyert. A hátrahajló homlokzat mind a bécsi, mind pedig az óbuda-kiscelli művön felnyílik, osztópárkánnyal nem tagolódik, fent pedig volutás oromzattal zárul. Az alaprajz egyhajós teret mutat, amelynek három, csehboltozattal lefedett boltszakaszát széles fülkék bővítik. A hajó mögött íves apszisban végződő szentély következik.

Kereszthajós templomok

A szezetesi és plébániatemplomoknak egy kisebb csoportja kereszthajós megoldást mutat. Nem minden esetben latinkereszt alakú az alaprajz, hanem a kereszthajó a középrészhez csatlakozik.

Az egri minorita templomnak nemcsak alaprajza, hanem homlokzata is az országban kevésbé elterjedt formát mutatja. Előzménye egy szerényebb templom volt, amely török mecset átalakításából született. Ennek bővítése (1715-1717) sem bizonyult elégnek, ezért 1745-ben új templom és rendház tervét rendelték meg. A mű olyan nagynak és gazdagnak ígérkezett, hogy a források gyakran „bazilikának" említik. A kivitelezés megkezdését nehezítette az elhúzódó telekvásárlás, s így a templom csak 1757 és 1773 között épült fel.

A magyar barokk építészet egyik legjelentősebb alkotásának számító egri minorita templom tervezőjéről nem szólnak a források.

A bécsi piarista templommal való szoros kapcsolat alapján Voit Pál feltételezte, hogy Kilian Ignaz Dientzenhofer lehetett a tervező, ugyanis ő tervezte a bécsi templom homlokzatát és boltozatát is. Nemcsak a homlokzat, hanem az egyhajós, apszisban végződő kereszthajós, íves szentélyű alaprajz is rokonítható Dientzenhoferrel, például prágai Szt. Miklós-templomával. Lehetséges azonban, hogy a hatás metszetekkel magyarázható, miként az esztergomi jezsuita templom esetében is megfigyeltük. Dientzenhofer közvetlen közreműködését tehát nem kell okvetlenül feltételeznünk, sőt az újabb kutatás bécsi szerepét sem tekinti olyan meghatározónak, mint Voit véli.

A templom leghatásosabb része a két torony által közrefogott, dinamikusan előrehajló homlokzat. A néző úgy érzi, mintha a hatalmas jón oszlopok benyomódtak volna a lendületesen ívelő falazatba - mintha küzdelem alakulna ki a fal és a plasztikus formálású oszlopok között. E küzdelem hatalmas energiákat sejtet; az erőnek ezt a mértékét csak a barokk építészet mozgalmas tömegei tudják igazán kifejezni.

Egri megtelepedésük (1717) után a trinitáriusok előbb kolostoruk építésébe fogtak, és csak azután, 1748-ban helyezték el templomuk alapkövét.

Bár a város is segítette, az építkezés sokáig elhúzódott: 1757-ben kezdenek hozzá a fedélszék építéséhez. A további munkákat, a berendezés elkészítését Barkóczy püspök bőkezűen támogatta: a leírások megemlékeznek a díszes főoltáráról és a mellékoltárokról. 1763-ban azonban tűz pusztította a frissen elkészült templomot, s a falakon kívül semmi sem maradt. Az újjáépítés hamar megindult, és 1770-ben az épületet újra használatba vehették. A külső azonban továbbra is csonka maradt: a két torony csak a főpárkány magasságáig állt. A teljes befejezésre már nem jutott idő: II. József 1784-ben a trinitáriusokat is feloszlatta, és építményeiket átvette. A feloszlatott rendek ingatlanjait, építményeiket rendszerint hasznosították: eladták vagy új feladatra használták fel, de néhány esetben nem sikerült megfelelő új funkciót találni az épületek számára. Így történt ez Egerben is: a templom és a rendház felhasználását nem sikerült megoldani. Az elhagyott, oltáraitól, berendezési tárgyaitól megfosztott épület pusztulásnak indult. Idővel, a sérült tetőzet miatt, tovább romlott az állapota. Ma a templom helyreállítva, de eredeti állapotához képest csonkán áll.

A templom alaprajza csak az egri minorita templommal mutat hasonlóságot a magyar építészetben. A hajó közepén két apszis kereszthajószerűen bővíti a teret. A szentélyt is apszis zárja le, s az alaprajz fő formája nemcsak a kereszthajós elrendezést, hanem a háromkaréjos megoldást is felidézi. A hajó két oldalához két-két kápolna is csatlakozik. A háromkaréjos forma a trinitáriusok Szentháromság-tiszteletére utal: a hármas szám, az elemek megháromszorozása - néhol a homlokzaton is - ezt a mondanivalót hangsúlyozza.

A belső sajátos elemei az igen magas talapzatról induló falpillérkötegek, s felettük a gazdag, golyvázott párkány. A fejezetek kagylós díszei is egyéni formálásra utalnak. A hatást a hajó szélességéhez képest magas belső tere határozza meg.

A belső tér szerkezete Kilian Ignaz Dientzenhofer dolni-ročovi Ágoston-rendi templomával (1746) tart rokonságot, míg az egykor kéttornyos homlokzat ugyanennek a mesternek Karlovy Varyban álló Mária Magdolna-templomát (1732-1736) idézi. Nyilván a szerzetesrend külföldi kapcsolatai révén jutott el a terv az országba.

Centrális térformák

Egyházi építészetünkben ritka kivételeknek számítanak a centrális alaprajzú templomok. Ovális terük fölé viszonylag lapos, nem kiemelkedő kupola borul. Az ovális alaprajz azonban nem mutatkozik a homlokzaton; sík, a hosszházas templomok belső terének megfelelő formája nem árulja el a belső íves vonalát.

Legkorábban a győri karmelita templomon látjuk ezt a megoldást. Mestere, Martin Wittwer (1667-1732) a kor hazai építészei közül az egyik legjelentősebb alkotó. Szülőföldjén, Tirolban tanulta ki a kőművesmesterséget. Miután belépett a karmelita rendbe, annak szolgálatában dolgozott, építkezéseket tervezett, irányított. Amikor a karmeliták kialakították a Szt. Lipót-rendtartományt, a magyar rendházakat is oda sorolták. Wittwer a tartományban szinte minden építkezésükön dolgozott, így Prágában és Linzben is. Valószínűleg a rendtartomány főépítészeként került kapcsolatba a győri és a szakolcai építkezésekkel is.

Első magyarországi munkája Győrhöz fűződött: a rend kolostorát (1714-1732) és templomát (1721-1728) tervezte és kivitelezte. A templom ovális alaprajza ritka, de nem ismeretlen a hazai építészetben. A belsőben az előcsarnok és a szentély között, a diagonális tengelyek mentén, két-két kápolna nyílik. A torony nélküli, volutás homlokzat sem általánosan elterjedt megoldás. Nem követi az alaprajz íves vonalát, hanem előtte áll. Sík, egyenes felületével kívülről leplezi, hosszhajósnak mutatja a belsőt. A magasan kiülő pilaszterek, a keskeny axisok erős vertikalitásukkal felfelé áramló mozgást érzékeltetnek. A párkány mintha e mozgás, e dinamizmus hatására hajlana fel középen.

A pozsonyi trinitárius templom ovális alaprajza korán magára vonta a kutatók figyelmét. A trintárius rend a XII. század végén alakult meg, azzal a céllal, hogy segítse kiszabadítani (kiváltani) a keresztes hadjáratok során pogány fogságba került keresztény rabokat. Később, a török terjeszkedés idején a rend fő tevékenysége Közép- és Kelet-Európába tevődött át. Viszonylag későn, 1688-ban telepedetek le Bécsben, és ott szervezték meg rendtartományukat, amelybe Magyarország is beletartozott. Első hazai kolostoruk alapítását követően (1693) az udvar és a főnemesség pártfogásával egymás után épültek fel rendházaik és templomaik, például Sárospatakon, Pozsonyban, Nagyszombatban, Egerben és Óbudán.

A mesterkérdés vizsgálatakor tévesnek bizonyult az a feltételezés, hogy a terveket J. L. von Hildebrandt készítette. A tervező valószínűleg Franz Jänggl bécsi építész lehetett, aki a trinitáriusokkal kapcsolatban álló bécsi Szentháromság-testvérület tagja volt, és az építkezést támogató Esterházy Imre prímással is kapcsolatban állt.

A Pozsonyban megtelepedett trinitáriusok egy pestisjárvány után, 1715-1725 között építették templomukat, a járványok ellen védő Szentháromság tiszteletére. Mellé később kolostor épült (teljes befejezése csak 1770-ben következett be). Az ovális alaprajzú - kívülről azonban az oválishoz illesztett mellékterek révén kereszt alakúnak látszó - templom meglehetősen ritka a hazai építészetben. Az alaprajz belső ovális teréhez a kereszttengelyben egy-egy szélesebb, az átlós tengelyekben pedig egy-egy keskenyebb kápolna járul. Legközelebbi analógiái bécsi művek: a Peterskirche és a piaristák Maria Treu-temploma. Az alaprajz az előbbi, a tambur nélküli kupola inkább az utóbbi alkotásra emlékeztet. Egyéni, a mintáktól eltérő viszont a homlokzata: az ovális tér elé konkáv felülettel hajlik, két, átlósan elhelyezett toronnyal szegélyezve. A falfelületet két, egyforma magas szint alkotja, felül oromzattal lezárva. Az oromzatot voluták kapcsolják a tornyokhoz és a homlokzathoz is. A kialakítás egyszerűsége, a nyíláskeretek dísztelensége, a részletek szárazsága mindkét bécsi mintától elkülöníti a pozsonyit.

A szokatlan alaprajzú templomok sorába tartozik a budai (egykor jezsuita) Szt. Anna-templom is. A jezsuiták a Vízivárosban eleinte egy szerény kápolnát használtak, majd 1740-1762 között felépítették új templomukat. Egy régi forrás szerint a tervet Itáliából hozták, de sem az alaprajz, sem pedig a homlokzat nem utal erre. Az adatok szerint előbb Hamon Kristóf budai építőmester kapott megbízást, majd halála után Nöpauer (Nepauer) Máté, szintén helyi mester vette át az irányítást. A megmaradt eredeti terv azt mutatja, hogy átalakította a homlokzatot. Bár egy helyi hagyomány szerint az eredeti terv Itáliából származik, valószínűbb, hogy mintái között a legfontosabbnak a Duna túloldalán álló, pesti pálos (később egyetemi) templom lehetett. Ennek kétszintes, a tornyokkal összekapcsolódó homlokzata, oromfal nélküli háromszögű oromzata, tagolási rendszere, a kapu, az erkély és a felette lévő kórusablak kapcsolata mindenképpen kiindulást jelentett a Szt. Anna-templom tervezéséhez. A jezsuita templom homlokzata síkban marad, s felületére finom hálózatot rajzolnak a pilaszterek és a párkányok. A nyílások nagy mezők közepére kerültek. A homlokzat nem sejteti az alaprajz formáját; olyan, mintha hosszházas épület előtt állna. Az alaprajzot téglány alakú külső fal leplezi. A falon belül a templom elrendezése nem egyenes szakaszokból áll, hanem ovális főtérből, kereszttengelyében egy-egy nagy fülkéből, a hossztengelyben pedig két bővítményből, amelyek az előcsarnokot és a szentélyt foglalják magukba. Az elliptikus középrész felett csegelyes kupola emelkedik, de nem lép ki a tetőidomból, nem jelenik meg a külsőn. A belső térben - miként a külsőben is - szembetűnik a falfelületek viszonylagos megbontatlansága, nyugalma, s az, hogy a pilaszterek csak a felületre applikált díszek, nem pedig a mozgalmas falazat dinamikus elemei.

Külön csoportot alkotnak azok a templomok és kápolnák, amelyek a Szentháromságnak vagy bajelhárító, pestis ellen védő szenteknek (Sebestyén, Flórián, Rókus) tisztelve, alaprajzukban, homlokzatukon is mutatják a háromrészes centrális formát. A háromszögű alaprajz vagy a háromkaréjos szentély az elemek megháromszorozásával utal a védelmet adó Szentháromságra.

Az abai r. k. templom alaprajza háromszögű (1748-1753). Sarkaiban félgömbbel fedett terek nyílnak. Hatzinger Pál, az építész, Linzből érkezett. Feltehetőleg az osztrák Paurában álló, szintén háromszögű alaprajzú templom ismeretében tervezte művét. Ugyancsak háromszögű formát mutat a gyöngyösi nepomuki Szt. János-kápolna is (1736).