II. Világi építészet

Kastélyok a század második felében

A Grassalkovich-stílusú kastélyok csoportja, valamint az írott forrásokban szereplő s részben máig álló kastélyok nagy száma sokáig igazolni látszott azt a feltevést, hogy Mária Terézia kora a magyar kastélyépítészet fénykora volt, amikor is mintegy 200 kastély épült. A korabeli útleírások, beszámolók s az emlékanyag vizsgálata azonban megkérdőjelezi ennek az összképnek a hitelességét. A fenti szám kétségtelenül eltúlzott, de az nem vitás, hogy a berendezkedés évtizedeiben fejlődött a gazdaság és nagyarányú építőtevékenység folyt az országban. A kezdeti szerényebb művek után az 1740-es évek végétől, a budai királyi palota építésével párhuzamosan s részben annak ösztönző hatása alatt, megindult a főnemesi és gazdag középnemesi kastélyépítkezés. A XVIII. század végén, Szirmay Antal így ír helytörténeti munkájában a kortársak lakóházairól: „A nemesek lakóházai a falvakban nagyon hitványak. Alig néhány kőház akad köztük, többségük fából készült. Üvegablakok a falvakban egyáltalán nincsenek." Jól jellemzi a helyzetet Kazinczy leírása jövedelmező birtokokkal rendelkező nagyapja érsemlyéni, szerény házáról, amely „náddal födött, vályogból rakott" volt.

A nemességnek csak kis hányada, elsősorban a gazdagabb főnemesség építkezett; a köznemesek többsége - még ha vagyonos volt is - szerény körülmények között lakott. Gödöllő és Fertőd csak a kivételt jelentette - a kastély- vagy kúriaépítkezés egyébként csak a XIX. században mutatott fellendülést.

A körmendi kastély az ország egyik legtekintélyesebb főúri családja, a Batthyány család tulajdonában állt, s ennek köszönhetően a XVII-XVIII. század folyamán többször is helyreállították, átépítették. Az épület a XV. században bukkant fel először a forrásokban mint erődített udvarház. Kiépítése, bővítése akkor kezdődött, amikor Batthyány Ferenc megszerezte, és családjának egyik rezidenciájává fejlesztette. 1650 körül szinte teljesen átépítették: Filiberto Lucchese, a későbbi császári főépítész - aki sok helyen dolgozott Batthyány Ádámnak (pl. Németújvár, Rohonc) - készítette a terveket és Carlo della Torre irányította a kivitelezést. A szabálytalan négyszög alakú, belsőudvaros várat, amelynek sarkaihoz négy kerek saroktorony kapcsolódott, úgy bővítették, hogy a falak mentén, belülről egy-egy palotaszárnyat emeltek. A barokkizált erősség állaga a XVIII. század elejére úgy leromlott, hogy nem felelt meg többé Batthyány Lajos kancellár rangjának, reprezentációs igényeinek, aki 1730-ban el is határozta az átépítést, Donato Felice d'Allio császári építészt bízva meg az új kastély- és kertegyüttes kialakításával. Az 1745-ig tartó munkálatok során az alaprajz nem változott; megmaradt a belsőudvaros, négyszögletes, saroktornyos forma. A kerek saroktornyokat csak a falak magasságáig hagyták meg, s külsejük, faltagolásuk révén sarokrizalitokká alakították őket. Az udvart körülfogó szárnyak közül a főhomlokzat magasabb, monumentálisabb a többinél. Architektúrájának részletei a XVIII. század legvégén végzett újabb átalakításról tanúskodnak: toszkán oszlopos erkélye, jón féloszlopos tagolása, oromzata ezt a fázist idézi. Ezek a késői részletek nem igazodnak a többi homlokzat stílusához. A többi homlokzaton magas, a falazat nagyobbik felét kitöltő földszintet, egyszerű nyílásokat, szerény emeleti lizénákat, egyenes szemöldököket látunk. D'Allio nemcsak a homlokzatot és a manzárdtetőt építette át, hanem a belsőben nagyvonalú lépcsőházat, dísztermet és tágas lakóhelyiségeket alakított ki.

A század kastélyépületeinek többsége a barokk kastélytípus fő jellegzetességeit mutatja, s szinte „kötelező" elemeket, megoldásokat alkalmaz. Még a késői műveken is kiemelkedik a 3-5 tengelyes középrész, manzárdtetővel lefedve, a piano nobilén a díszterem kétszintes terét jelezve, erkéllyel hangsúlyozva. Az U alakú alaprajz, a háromrizalitos tömegalakítás is állandóan ismétlődik. Ha nem új épületről van szó, akkor úgy toldják az új részeket a régihez, hogy az elfogadott sémát alakíthassák ki. A gyepüfüzesi Erdődy-kastély XVII. századi traktusát az 1730-as években, majd 1780k bővítik, úgy, hogy az új főépület és oldalszárny a régivel együtt egy cour d'honneurös elrendezést alkosson. Az eltérő korú részek a belső diszpozícióban térnek el egymástól.

A barokk elfogadott, jellegzetesnek tekintett sajátosságai - néha leegyszerűsítve - még a kisméretű kastélyokon például a noszvajin, Szepessy Sámuel kastélyán (építette Povolni János, 1775-1779) is feltűnnek.

A sziráki kastély építése - a bejárat feletti inskripció szerint - 1748-ban fejeződött be. Ez azok közé a kisebb kastélyok közé tartozik, amelyet belső udvar nélkül, zárt tömbként építettek fel. Az épület kis mérete ellenére sem igénytelen, ahogy ezt a sarkakon, a zárt erkély fölé, a tetőgerincre állított hagymasisakos tornyok is elárulják. A sisakos tornyok és a kiemelkedő, oromzatos középrizalit festői, oldott összképet teremtenek. Az emeleti ablakszemöldökök egyéni alakítása, ívesen meghajló, többszörösen megtörő vonala sajátos hangulatot áraszt. A középrizalit frízét, a szemöldökmezőket és az ablakok alatti ún. köténymotívumokat gazdag növényi ornamentika tölti ki. A kapuzat meghajló párkánya tovább fokozza a dekoratív hatást, a kastély teljesen egyedi megjelenését. Az épület hazai tervező munkája lehet, aki a barokk építészet alapeszközeit nemcsak jól ismeri, de egyéni módon, sajátos együttessé összeállítva használja.

A XVIII. század elején a Forgách család birtokolta a szécsényi uradalmat. Kastélyukat 1737 után kezdték építeni, s 1753-ban már befejezték - egy ekkor kelt szerződésük ugyanis már álló épületet említ. A tervező felhasználta a régi, romos várfalakat; ez magyarázza az alakítás néhány szabálytalan vonását. Az alaprajz H alakú formát ír le, sarokrizalitokkal és széles, öttengelyes középrizalittal. A rizalitot, mely egy szinttel a többi falszakasz fölé emelkedik, magas kupola is kiemeli. A kerti homlokzattól eltérően a főhomlokzat középrészét még kéttengelyes előépítmény is hangsúlyozza, fonatos erkéllyel és két, összekapcsolódó kör alakú ablakkal. A falpillérek igen karcsúak: arányaik, fejezetformáik egyéni alakítás eredményei. A játékos, könnyed, szép formákból összeállított homlokzat csak áttételesen áll kapcsolatban külföldi mintákkal; inkább a kelet-magyarországi kastélyokhoz hasonló, de egyéni felfogást mutat.

Barokk kastélyaink szokásos elrendezését követő, nagyszabású mű volt a keszthelyi Festetich-kastély. Az előzményének tekinthető kúriát 1745-1750 között alakították át kastéllyá. A tervet egy pozsonyi „ingenieur", talán J. B. Martinelli kamarai építész készítette. Egy régi alaprajz szerint alig kiugró sarok- és középrizalit élénkítette az U alakú épületet. Az elrendezés a korszakra jellemző: teremsor és előtte végigfutó folyosó. Az egész középrizalitot vesztibül foglalta el, felette nagyméretű, kiemelkedő díszteremmel.

Tulajdonosa, Festetich Pál, az udvari kamara alelnöke 1769-től újra meg újra bővítette ezt a hagyományos, sem méretében, sem felfogásában nem kiemelkedő épületet (Hofstädter Kristóf terve szerint). Festetich, frissen szerzett grófi rangjának és hivatalának megfelelő, reprezentatív rezidenciát kívánt kialakítani a szerény barokk kastély helyett. Előbb a hátranyúló szárnyakat hosszabbította meg, majd keresztszárnyakat épített azokhoz. A belsőket is egyre gazdagabbá, a funkcióknak megfelelően egyre változatosabbá formálták. Előbb (1792-1800) egy klasszicizáló, majd (1883-1887) egy eklektikus átépítés következett s ez a barokk elemeket szinte teljesen eltüntette.

A török hódítás után visszafoglalt erdélyi fejedelemséget a Habsburgok nem csatolták vissza az országhoz, hanem külön kormányzat alá helyezték és önállóan kezelték. Területén a régi fejlődés sok eredménye megmaradt, de az új hatalom is kifejtette hatását. E helyzet mind a társadalmi életben, mind pedig a művészetben sajátos kettősséget eredményezett.

A magyarországi viszonyokkal összevetve Erdélyben sok azonosságot, de lényeges különbségeket is felfedezhetünk. A nemesség, s ezen belül az új rendszernek szolgálatot tevő főnemesség létszáma megnőtt, de földbirtoka, vagyona az adományozható birtokok hiányában nem gyarapodott. A szegényes viszonyok, az egyszerű életmód nem kedvezett a világi építészet, s különösen a kastélyépítészet fellendülésének. Ennek ellenére a felemelkedni vágyó nemesség szükségképpen az udvar felé fordult, s nemcsak politikai téren, hanem életvitelével, művészi igényeivel is igazodott a bécsi mintákhoz. A leggazdagabb, -előkelőbb családok igyekeztek az osztrák és a magyarországi főurakéhoz hasonló barokk kastélyokat építtetni, váraikat pedig a védelmi szempontok mellőzésével, új szellemben átalakítani. Az új építészet azonban nem a minták puszta másolásából született, mert a hagyományok erősnek bizonyultak, s a múlt és a jelen megoldásaiból egyéni formákat teremtettek. Ezért például a rizalitos-manzárdkupolás tömegalakítás csak lassan szorította ki a késő reneszánsz kompozíciókat. A Bécstől való nagy távolság jelentősen megnehezítette a divatos osztrák mesterek szerződtetését, ezért az építtetőknek a helyi mesterekre, s elsősorban a kolozsvári kőfaragók munkájára kellett támaszkodniuk.

A fejedelemség kormányzásában szerephez jutó Bánffy család a nagyarányú építkezésekben is kivette részét. Gróf Bánffy Dénes főlovászmester, a korszak egyik legjellegzetesebb alakja, 1748-1753 között bővítette bonchidai (Bonţida, Románia) kastélyát. A XIV. században épült, majd 1650 körül átalakított épület új szárnyát feltehetőleg bécsi mester tervezte, Bánffy ugyanis szinte állandóan Bécsben tartózkodott, ahol a királynő és férje különleges kegyét élvezte, és magas méltóságokat töltött be.

Az átalakítás nyomán az addigi szabálytalan négyszög alaprajzú, négy sarokbástyás épület teljesen új képet öltött. A keleti sáncok helyén a traktushoz kapcsolódó patkó alakú földszintes szárny épült, ahol istálló és lovarda került kialakításra. A bécsi udvari istálló elrendezését követő épületrész kialakítása osztrák építész közreműködésére utal.

Az északi homlokzat külseje is teljesen átalakult. Az építkezés eredménye egy attikával, erkéllyel, külső lépcsővel hangsúlyozott középrizalit lett. Ez a traktus a cour d'honneurös épület törzsépülete. Udvari oldalán oszlopokra támaszkodó erkély és kettős ablakok emelik ki a középtengelyt.

Bánffy Dénes építkezéseinek pompája hatott az erdélyi főnemességre. A vele rokonságban álló Wesselényi család két kastélyának megépítéséhez ösztönzést jelentett a bonchidai példa. Wesselényi Miklós 1778-ban kezdte építtetni zsibói kastélyát, melynek munkálatai egészen a haláláig, 1810-ig tartottak. Az épület ennek ellenére - részben az emelkedő terep miatt - mégsem készült el teljesen. Egy négyszögletű udvar három oldalát vette volna körül, de az U alakú alaprajz egyik oldalát traktus helyett ma is hosszan elnyúló dombhát alkotja, melynek végén - mintha csak elkészült volna a szárny - manzárdtetős pavilon áll. Párját, a másik oldalon, szintén manzárdtető fedi. A törzsépületen, az egyik oldalszárnyon kívül, a negyedik oldalon egy félbemaradt traktus látható - vagyis a barokk cour d'honneurös elrendezés mellett a négyszögletes, négy sarokbástyás reneszánsz forma emléke is tovább élt. A törzsépületen a hagyományos háromrizalitos tömegelosztást alkalmazta az építész. Nem maradhatott el a középrésznek bábos korlátú erkéllyel, díszesebb ablakokkal és magas tetőzettel való hangsúlyozása sem. A kastély hangulatos, öttengelyes, tornácos északi rizalitja a helyi reneszánsz tradíciók továbbélésére utal.

A barokk kastélyok minden jellegzetes megoldását nagyvonalúan és egyszerűen jeleníti meg a pétervásári Keglevich-kastély. A tervek készítője és a kivitelezője valószínűleg az ország keleti részében gazdag tevékenységet kifejtő Quadri Kristóf lehetett (a munkálatok 1760 és 1762 között folytak). A szélesen elterülő, U alakú épület kissé nehézkes középrészét szépvonalú, önálló manzárdtető fedi. Emeleti dísztermét három, az oldalszárnyak ablakainál magasabb nyílás jelzi. A szemöldökdíszek, az arányok, a tagolatlan falfelületek késői építési dátumra utalnak, és kissé provinciális megoldást mutatnak, amely a nagy művészeti központtól távolabb eső helyen született.