Erdélyi Fejedelemség

A korai korszak 1541–1571

Az Erdélyi Fejedelemség a Szapolyai I. János-féle, a mohácsi vész után megalakuló államalakulat, az ún. Keleti Királyság utódállama volt. Buda elfoglalásakor Szulejmán továbbra is a nyugat felé terjeszkedést tartotta fontos céljának, s a Habsburg Birodalmat fő ellenfelének. Egy nagyrészt irányítható, korlátozott függetlenségű, sőt évi adó megfizetésére kötelezett vazallus állam léte nem keresztezte szándékait. A Tiszántúl, valamint Erdély három nemzete, a magyar, a szász és a székely a politikai realitásokhoz alkalmazkodva kénytelen volt elismerni a Szapolyaiak uralmát. A tényleges hatalom azonban a horvát származású, pálos szerzetesből a bíborosságig emelkedő Martinuzzi (Fráter) György, nem pedig I. János király özvegye, Izabella (1541-1551) kezében volt. Martinuzzi először 1541-ben Gyalun, majd 1549-ben Nyírbátorban újólag megállapodott Erdély Habsburgoknak való átadásáról, Izabellát és fiát két sziléziai hercegséggel kárpótolták volna. A törökök megtorolták a Habsburgokkal kötött titkos megállapodást, a kis létszámú császári csapatok viszont csak arra voltak képesek, hogy 1551 végén Martinuzzit, akkor már esztergomi érseket orvul meggyilkolják. Bebizonyosodott, hogy a nagy távolság miatt, a Török Birodalom árnyékában a Habsburgok képtelenek tartósan uralmuk alatt tartani Erdélyt.

1556-ban az erdélyi rendek visszahívták János Zsigmondot Erdély trónjára (uralkodott: 1556-1571 között), amit a törökök is elfogadtak, s így továbbra is fenn maradhatott az erdélyi állam. A politikai determináltság mellett a művészet feltételrendszere is eltért a fejedelemségben és az ország nyugati és északi felében. Míg a Királyi Magyarország területén a politikai helyzet gyökeres megváltozása, a Habsburg Birodalomhoz való, 1541-et követő csatlakozás folytán a szakítás a kora reneszánsszal igen radikálisan történt, addig Erdélyben az átmenet a késő reneszánszba sokkal fokozatosabban ment végbe. Itt a kolozsvári kőfaragó céh működése révén tovább éltek a Mátyás-Jagelló-kor toszkán orientációjú kőfaragó hagyományai, s az Erdély és Itália közötti közvetlen művészeti kapcsolatok lehetősége is megmaradt.

A többnyire itáliai építész-architectus (Erdélyben fundálónak hívták) és az építészeti tagozatokat elkészítő kőfaragó céhek biztosították a magyarországi reneszánsz építészet továbbélését. A legkorábbi budai (1481, 1491) és a pesti (1482) kőfaragó céhek működése a hódoltság folytán a XVI. század közepén megszűnt. Az ezek után megalakuló kolozsvári céh 1525-ben kapta meg céhlevelét, amelyet 1589-ben alakítottak át. Ez rögzíti a kora reneszánsz alapvető structura-ornamentum kettősségén alapuló felosztást: a lapicidák a kőfaragást és a falrakást is végezhették, míg a kisebb tudású murariusok csak a falakat és boltozatokat készíthették. A kolozsvári céhben a szászokkal szemben a magyar kőfaragók voltak többségben, míg a nagyszebeni céhet (amely 1552-ben kapta céhlevelét) főként az előbbiek alkották. A kassai céh - amelyben először többnyire olasz mesterek dolgoztak - 1573-ban adta ki szabályzatát. A kassai vizsgaelőírás szerint a mesterjelöltnek keresztboltozatot és keresztosztós ablakot vagy egy fiálés támpillért kellett kifaragnia. A kolozsvári mestervizsga pilaszterekkel keretezett ajtókeretet (janua capitulata) vagy keresztboltozatot írt elő vizsgafeladatul. A keresztboltozat mindkét céhszabályzatban gótikus, bordás keresztboltozatot jelent, ami jól mutatja azt a helyzetet, hogy a reneszánsz ornamentumfaragás mellett tovább éltek a késő gótikus szerkezetépítő hagyományok.

Az erdélyi késő reneszánsz építészetet meghatározó tényezők lényegesen eltértek a Királyi Magyarországéitól: az erdélyi fejedelem székhelye, Gyulafehérvár (Alba Iulia) az országon belül feküdt, s így szerepe a művészetek, az építészet terén is irányadó volt. 1542-ben Statileo János püspök halálával betöltetlenné vált a gyulafehérvári püspöki szék. Az erdélyi országgyűlés a palotát a reformációval bekövetkező általános szekularizáció keretében Izabellának adta át, aki így nem a Szapolyai-birtokközpont Lippára (Lipova), hanem a sokkal védettebb, az erdélyi medencében fekvő Gyulafehérvárra tette át székhelyét.

Erdélyben döntő szerepet játszottak a kőfaragóműhelyek, amelyek közt a legjelentősebb a kolozsvári céh volt. A vezető építészeket a fejedelem hívta Erdélybe, s őket foglalkoztatta a többi építtető, sőt esetleg a Királyi Magyarország megrendelői is. S bár általában Erdély közvetlenül tartotta Itáliával a kapcsolatot, mégis voltak esetek, amikor a Habsburg-udvar szolgálatában álló építész dolgozott Erdélyben (pl. Ottavio Baldigara).

Erdély legfontosabb városa korszakunkban is Kolozsvár (Cluj-Napoca) volt. Belvárosát a XV. században kiépült városfal övezte, amely területet a XVI. század elejére be is építettek. Ehhez csatlakoztak a külvárosok a városból kifelé vezető utak mentén. A városfalat húsz torony erősítette meg, amelyeknek döntő része a XVI. század elején már állt. A XVI. század folyamán és a XVII. században a kapukat és tornyokat azután tovább erősítették. A Fő tér közepén álló Szent Mihály-plébániatemplom tornyát, miután leégett, 1586-1587-ben építették újjá. Mellette a középkori Szent Jakab-kápolnát a város unitáriusai háromhajós, négy pillérpár által tagolt csarnoktemplommá bővítették ki. A magyar és német unitárius gyülekezet évente váltogatva használta a két egymás mellett álló templomot. A templom körítőfalában a XVI. század közepétől boltokat alakítottak ki.

A város centruma a nagyjából téglalap alaprajzú Fő tér volt. A Rye-Hoefnagel-féle metszeten (1603, 1617) látszó háromszögű oromzatos lakóházak nyomait a ma álló épületeken még nem sikerült azonosítani. Viszont egy XIX. század közepén született festmény őrzi annak a jellegzetes tetőformának a képét, amelynél az utcavonalra merőleges gerincű nyeregtetőt a térre néző főhomlokzatnál kiugró, alsó részén megnyitott kontyolás egészíti ki, hogy így a kereskedők áruikat közvetlenül a térről emelhessék csigák segítségével a padlásra.

Mint már említettük, a kolozsvári polgárházak mintaadó emlékét a négyzet alaprajzú Fő tér keleti oldalán 1534-1541-ben emelte Wolphard Adorján (a reformáció előtti utolsó katolikus) kolozsvári plébános, erdélyi püspöki vikárius. Az épület 1894-ben sajnos lebontott utcai szárnyát Pákei Lajos rajzaiból ismerjük. Ismert részletei azt mutatják, hogy a kolozsvári műhely folytatta a kora reneszánsz hazai hagyományait.

Mint már említettük, a szamosújvári (Gherla) vár építését még az 1530-as évek végén (Szapolyai) I. János király kezdte el, az általa Budán is foglalkoztatott Domenico da Bologna tervei alapján. Az itáliai hadiépítészet legkorszerűbb elvei szerint kialakított vár trapéz alaprajzú, sarkain óolasz bástyákkal, az első ilyen erősség Magyarországon.

Építését I. János halála (1540) után Martinuzzi (Fráter) György vette át a ma is álló belső palotaépület emelésével, amelynek déli részéhez a földszinten boltozatos kapualj kapcsolódik. Ennek külső, pilaszterek által keretezett kapuját kolozsvári kőfaragó faraghatta (1542), a már említett kolozsvári Püspöky-ház kapuja (1571) korai elődjeként. A Martinuzzi-palota alaprajza érdekes kialakítású a két középső nagyteremmel, és az ezeket közrefogó négy-négy kisebb helyiséggel. A palota északi végében áll a kápolna, amely poligonális záródású ugyan, de kapuja és szentélyének magas, gótikus hagyományokat őrző ún. lombard jellegű ikerablakai reneszánsz stílusúak. Ez az ablaktípus a Bramante és más lombard építészek által használt hasonló formájú nyílásfajtára vezethető vissza, és Magyarország egész területén elterjedt.

Martinuzzi 1546-1551 között egy korábbi középkori domonkos kolostor helyén építtette meg az alvinci (Vinţu de Jos) egytraktusos erődített kastélyt.

Az alsó szintet ugyancsak lombard ikerablakok világították meg. A tervet valószínűleg itáliai építész készíthette, amelyet feltehetően nagyszebeni szász kőfaragók kiviteleztek. 1551 végén itt gyilkolták meg Castaldo zsoldosai Fráter Györgyöt. A perben nyilatkozók emeletes épületről beszélnek, lakóhelyiségekkel. Ezt védőfal és felvonóhidas kapu vette körbe.

János Zsigmond kiskorúsága idején anyja, Izabella uralkodott, 1541-1551 között, majd 1556-tól haláláig (1559). Szülei Zsigmond lengyel király és a milánói Bona Sforza voltak, így a fejedelmi udvar mintaképét szemében Buda és a krakkói lengyel királyi rezidencia, a Wawel jelentette. Izabella kezdte meg a gyulafehérvári püspöki palota fejedelmi lakhellyé alakítását. Ennek jele, hogy 1545-ben Szeben városától rendelt téglát a munkákhoz. A palota mindig is szoros kapcsolatban állt a székesegyházzal. A források szerint a XVI. század elején már emeletes épület volt. Egy 1714-ben kelt levélben szó van egy díszlépcsőről, amelynek kapuját Bornemissza Pál püspök (1555 előtt) címere és a rá utaló felirat díszítette. A ma belső udvart négy szárnnyal körülvevő érseki palota északi, a román kori székesegyházhoz legközelebb eső szárnyának átalakítását Izabella végeztette el, akinek reprezentatív lakosztálya a mai főbejárattól keletre eső szárny emeletén alakult ki.

János Zsigmond (1556-1571) gyulafehérvári udvara az erdélyi reneszánsz kultúra központjává vált. A fejedelem öt nyelven beszélt, sőt lanton is játszott, ám katonai erényekkel nemigen büszkélkedhetett, ilyen irányú nevelést nem kapott. Fő tanácsadója Bekes Gáspár volt. Udvarában alakult ki az első erdélyi régiséggyűjtemény is, amely római feliratos kövekből, domborművekből és ókori aranykincsekből állt. Egy francia utazó fegyvergyűjteményről és egy pompás sátorról is beszámol. Az épületegyüttes déli szárnyában és a nyugati szárny egy részében János Zsigmond folytatta a palota reneszánsz átépítését. Az átalakítások emlékét az itt lévő - befalazott - lombard típusú félköríves ablakok (a bekarcolásokon 1563-as évszámot találtak) őrzik. Az épület északi szárnyának emeletén a fejedelmi lakosztályokat és a székesegyházat közvetlen összeköttetést biztosító (fedett?) átjáró kötötte össze. Az írott források megemlékeznek a termeket díszítő falképekről, kárpitokról és kazettás, faragott famennyezetekről. János Zsigmond építésze, Castillio Italus gyulafehérvári házát a fejedelem egy 1569-ben kelt adománylevelében említette meg.

Balogh Jolán még névtelen architectus italusként tartotta számon az erdélyi fejedelemség nyugati kapuja és végvára, a középkori püspöki székhely, Várad új, nagyszabású erődítésének tervezőjét is. A vár ekkor fejedelmi tulajdonban volt, ám 1559-től vagy 1562-től Báthori István lett a váradi főkapitány, aki korábban Itáliában, Padovában tanult. Tehát kérdéses, hogy az itáliai építészt János Zsigmond vagy Báthori hívta-e meg. Kovács András egy 1570-ben kelt levél alapján a tervezőt Giulio Cesare Baldigara személyében találta meg. Miután Domokos György hadtörténész a források alapján külön választotta Cesarót (aki valószínűleg 1564-ben Szatmár ostrománál vesztette életét) és Giuliót, nehéz a Giulio Cesare nevet értelmezni, és egyelőre csak feltételesen azonosítható Giulio Baldigarával. Viszont biztosan Giulio Baldigara tervezte az ötszögű szatmári várat is, amely 1569-1573 között épült ki. Az itáliai reneszánszban már sok szabályos várterv született ötszögletű alaprajzzal, tehát a váradi és szatmári várak formájának eredete Itáliában keresendő. A váradi szabályos ötszög alaprajzú, sarkain újolasz bástyákkal megerősített vár építését 1568-ban kezdték el a Királyfia-bástya építésével. 1570-től már a következő, a Csonka-bástya építésébe fogtak. Az építkezést 1571-től János Zsigmond utóda, a váradi főkapitányból fejedelemmé lett Báthori István idején folytatták tovább.

1562-ben János Zsigmond hadvezére, Báthori István vetett véres véget a közszékelyek felkelésének. E konfliktus következménye volt János Zsigmond két további építkezése. 1562 után korszerűsíttette Udvarhely (Odorheiu Secuiesc) várának erődítésövezetét, amelyet ekkortól Székelytámadtnak is neveztek. A vár belsejében álló egykori kolostort palotává építették át, homlokzatán reneszánsz ikerablakokkal. 1565-ben a háromszéki Cófalva (Ţufalău) mellett emelték fejedelmi parancsra Székelybánja szabályos négyzet alaprajzú, sarkain olaszbástyákkal ellátott erősségét. 1599-ben a székelyek rombolták szét a megrendszabályozásukra épített várat. Orbán Balázs már csak a maradványok, a terepalakzatok alapján tudott eredeti kialakítására következtetni.

Besztercén (Bistriţa) egy Petrus Italus de Lugano nevű lombard mester működött, aki Lemberg (Ilyvó, Lvov, Lviv) közvetítésével jutott az északi szász erdélyi központba. Az ő nevéhez fűződik a gótikus, korábban katolikus, majd evangélikus templom reneszánsz stílusú modernizálása (1559-1563). A templom korábbi boltozatait lebontották, és csarnokszerkezetet hoztak létre, a pillérek reneszánsz kapiteleket kaptak, s az épületet új csillagboltozattal látták el. A gótizáló ablakoknál kímás osztósudarak jelennek meg. Ekkor készültek új, reneszánsz keretezésű kapui intarziás ajtószárnyaikkal, a templom karzatának két, diadalív mellett elhelyezett oldalsó lépcsőfeljárója és a karzat három oldalon körbefutó balusztrádos mellvédkorlátja. A nyugati homlokzatot ívelt reneszánsz attikával zárták le, az átalakított torony pedig konzolokra támaszkodó, báboskorlátos, körbefutó erkélyt kapott.

Ugyancsak a luganói mester műve egy besztercei lakóház, az ún. Ötvös-ház (Beutlergasse, Dornei u. 5.) belül félkörívesen, kívül kompozit pilaszterekre támaszkodó, hármas osztású egyenes párkánnyal lezárt kapujával és függőlegesen három részre osztott, volutapárral alátámasztott szemöldökpárkányú kőkeresztes ablakaival.

Belsejében a földszint egyik oldalát az utcai szárnyat átszelő dongaboltozatos kapualj foglalja el, melynek középtáján oldalt nyílik a kétkarú, az emeleti helyiségekbe vezető lépcsőház.

De tért hódított a reneszánsz - a helyi céhek tevékenysége révén - a szász (Nagy)Szebenben (Sibiu), Brassóban (Braşov) és Segesváron (Sighişoara) is. Szebenben az addigi virágzó gótikus várost is az új divat követelményei szerint alakították át. Az itt dolgozó itáliai kőfaragók olaszos stílusa mellett természetesen megfigyelhető a német igazodás is. Ebben nagy szerepe volt a nürnbergi eredetű, Buda közvetítésével a Szászföldre származó Haller kereskedőcsaládnak. A Nagy téren (Grosser Ring) áll az akkori többi polgári építtető számára is mintát adó Haller-ház. A gótikus épületet Haller Péter főbíró 1537-től alakította át reneszánsz stílusban.

Az utcai főhomlokzat középtengelyében kompozit féloszlopokkal keretezett, architrávval és timpanonnal lezárt kapu nyílik, az ívháromszögekben a Hallerek szász grófi jelvényeivel, a zárókőben az építtető címerével, a timpanon orommezőjében egy sisakos vitéz profilból készült, faragott portréjával. Az ablakokat beforduló tagozatos szalagkeret szegélyezi, és egyenes szemöldökpárkány zárja le. A földszint többi homlokzatrészét erőteljesen kivetkőztették eredeti formájából. Az utcai szárny, a kapualj beboltozásával, ekkor alakult kéttraktusossá. Az udvart egyik oldaláról szegélyező oldalszárny korábban épült gótikus lakótoronyban ér véget. Hasonló, közel egykorú kapuzat nyílik az egykori Reussner-házon is. A kaput itt is féloszlopok keretezik, de csupán egyenes, háromrészes zárópárkány támaszkodik rájuk.

Az 1550-1580 közti években az Erdélyben legnagyobb befolyással bíró kolozsvári kőfaragóműhely alkotásain kétfajta tendenciát figyelhetünk meg. Az emlékek egyik csoportján az építészeti tagozatok, díszítések gazdagabbá formálódnak, provinciális bájjal ruházódnak fel (ennek jellegzetes példája a kolozsvári Basta-ház 1553-as évszámot viselő ajtókerete). Emellett egy ettől karakteresen eltérő fejlődési irányt is érzékelhetünk. Itt a struktív elemek hangsúlyosabbá válnak, ami mintegy megelőlegezi a következő késő reneszánsz periódust, a Báthori-korszak szigorúbb, szikárabb formavilágát (pl. Kolozsvár, Püspöky-ház, 1571). Mindkét irányzat alkalmazta a baluszterorsó és kandeláber formákat, amelyeket ajtókeretek esetében a pilaszterek helyett is használtak.