Kora barokk (1630–1680/90)

Az Erdélyi fejedelemség: a Rákóczi- és Apafi-korszak építészete 1630–1690

1630 csak a Királyi Magyarország területén jelezte a barokk építészet kezdetét, Erdélyben még évtizedekig nem jelent meg az új stílus: a XVII. században itt még a késő reneszánsz utolsó, virágzó fázisáról beszélhetünk. I. Rákóczi György (1630-1648) idején gyökeres változás játszódott le az építészek között, Landi után Resti is Habsburg-szolgálatba állt (1636), így Rákóczi ezentúl többnyire magyar építészeket foglalkoztatott. Lőcsei Medvés Márton, majd Fundáló Mátyás mester, s a két legjelentősebb, a Németalföldön tanult Haller Gábor és Sárdi Imre deák irányította építkezéseit. Az előbbi tervezte a Bihar megyében fekvő Székelyhíd (Săcueni) négy óolasz bástyával megerősített, szabályos várát, amely 1638-1642 közt épült ki.

Sajnos a törökök szemében Zrínyiújvárhoz hasonlóan szálkát jelentő, egyszerű épületekkel ellátott erősséget a vasvári béke értelmében 1665-ben le kellett rombolni. Alaprajzát Lucas Georg Scicha rajzából (1665) és Gualdo Piorato könyvéből (1670) ismerjük. Sárdi Imre pedig dolgozott Rákóczi legfontosabb családi birtokain, a sárospataki s a munkácsi (Mukacsevo) váron is.

I. Rákóczi György (1630-1648) uralma idején Erdélyben is folytatódott a nagyszabású fejedelmi építőtevékenység. Tovább bővítette a gyulafehérvári (Alba Iulia) fejedelmi palotát, az északi szárny fejedelmi és fejedelemasszonyi lakosztályai közelében nyugat felől, a délnyugati várbástya kertjében (nyilván faszerkezetű) nyári házakat építettek. Ugyanekkor készülhettek a ma érseki palotaként használt épület udvari homlokzatán talált befalazott, hármas, ión pilaszterekkel tagolt kőkeretes ablakok is (az egyiken 163[?]-as évszámot találtak). Az északi szárny nyugati és keleti kapuja tengelyébe került már II. Rákóczi György (1648-1660) idején a velencei Giovanni Fontanici egy-egy szökőkútja, aki az 1650-es évek első felében dolgozott Erdélyben.

I. Rákóczi György Gyulafehérvárott felépítette az országházat (1643), Désen (Dej) pedig egy másik fejedelmi palotát. De a zűrzavarossá fordult időkben figyelme még inkább a várak felé fordult. Folytatta a váradi (Oradea) belső palota munkáit (1638-tól). Itt is leverette a pártázatot a hozzá kapcsolódó lapos tető beázása miatt, s zsindellyel fedett magastetőt épített a palota szárnyaira. Az ötszögű palota építését két utolsó szárnyával fejezte be, a délkeletiben templom épült. Ez utóbbi a feljegyzések szerint a reneszánsz centrális eszme jegyében majdnem ugyancsak ötszögletű lett, de végül is az építészek elálltak a kissé merész ötlettől. A nyugati palotaszárny földszinti végének egy termét a földi paradicsomot megidéző, valós és mesebeli állatfigurákat ábrázoló stukkódomborművek díszítik.

Alkotója a számadáskönyvek szerint két felvidéki mester, Mathias Halász és Conradus Funk.

Kolozsvárott (Cluj-Napoca) az 1579-ben a jezsuitáknak adományozott Farkas utcai késő gótikus obszerváns ferences templomot 1603-ban a protestáns városi lakosság lerombolta, majd az épületet I. Rákóczi György fejedelem állíttatta helyre a reformátusok részére, 1638-1647 között. Először itáliai mesterrel akarta újraboltoztatni a templomot, ám az nem akart a protestáns Erdélyben dolgozni, mert „nem tud misét hallgatni". Végül a fejedelem a Balti-tenger melletti Kurlandból hozott mestereket, akik még értettek a késő gótikus boltozási módszerekhez.

A Kolozsvár közelében fekvő Gyalu (Gilău) vára a középkorban a gyulafehérvári püspökök tulajdonában volt, ők, köztük Geréb László (1476-1501) építkezett itt. 1639-től I. Rákóczi György lebontatta a középkori palotát, s a korábbi várfalak felhasználásával nagyjából négyzet alaprajzú kastélyt emeltek. Ennek belső udvarát egytraktusos szárnyak veszik körül, sarkait bástyák erősítették. A Nagybiccséhez vagy Aranyosmeggyeshez hasonlóan a kapu fölé emelt torony építés közben összeomlott, sohasem készült el. A kastély építőmesterei Sárdi Imre és Haller Gábor fejedelmi fundálók voltak. A bokályos fogadótermet a gyulafehérvárihoz hasonlóan csempékkel burkolt falak vették körül. Az épületet a XVII. század második felében paliszádkerítés övezte.

II. Rákóczi György (1648-1660) idején, 1649-től folytatták tovább a Péchi Simon (1617-1621) és Bethlen Gábor fejedelem (1626-1629) idejében megkezdett építkezéseket a radnóti (Iernut) kastélyon. II. Rákóczi György fejedelem feleségének, Báthori Zsófiának adományozta a kastélyt. Minden bizonnyal ekkor készült el a délnyugati szárny emeletén a három-három félkörös zárású ablakkal megnyitott loggia, a fejedelem és felesége lakosztálya előtt, amelyet az udvari lépcsőről lehetett elérni. A délkeleti rövidebb szárnyba került a két ebédlő, a hosszabb északkeleti szárnyba pedig a fogadóterem és a fejedelmi lakószoba, a kapu fölött kilátást nyújtó zárterkéllyel. Ehhez a fejedelemasszony lakrésze csatlakozott, az északi sarokbástyában hálóházával. E helyiségeket az itt elhelyezkedő korábbi lépcsőházról is el lehetett érni. A félköríves záródású kapu az északkeleti szárny tengelyében nyílt, amelyet kettős párkány zárt le, a kettő között a Rákóczit mint építtetőt megnevező felirattal.

A zárókőre viszont a tervező építészt, Agostino Serenát megnevező sorokat véstek. Az egyenes záródású, mélyített tükör egykor a kapuszárnyakat fogadta be.

II. Rákóczi György engedély nélküli lengyel hadjáratát (1657-1658) a török-tatár hadak 1661-ig tartó, egész Erdélyt végigsöprő pusztításai torolták meg. Ez egyúttal Erdély virágzásának végét is jelentette. I. Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690) és fiáé, II. Apafi Mihályé már beszűkült politikai és gazdasági lehetőségű néhány évtizedet jelentett, mielőtt a fejedelemség végleg elveszette önállóságát (1690).

Az Apafiak műpártolása kapcsán meg kell említeni a fejedelem apja, Apafi György almakeréki (Mălîncrav) sírkápolnáját. A négyzetes épület bejárata felett kis harangtorony emelkedett, belül középen az Elias Nicolai szebeni mester által faragott síremlékkel, felette kazettás mennyezettel. Az épület 1633-1634-ben készült, majd a síremlék 1900-1901-es Nemzeti Múzeumba való szállítása után végleg elenyészett. A Kolozsvártól északra fekvő Bonchidán (Bonţida) Bánffy Dénes a korábbi L alaprajzú épületet 1668-1674 között, Gyalu mintájára trapéz alakú, kör alaprajzú sarokbástyákkal erősített, a várfalat U alaprajzú egytraktusos szárnyakkal kísérő kastélyt építtetett.

A Németalföldön, Franciaországban és Itáliában is járt Bethlen Miklós 1667-ben kezdte el kastélyának építését egy korábbi udvarház helyén Bethlenszentmiklóson (Sânmiclăus). Kilencosztatú kialakítása a szabályos négyzet alaprajzú, tömbszerű, belső udvar nélküli sarokbástyás típusra emlékeztet, ám az egyik oldalra a bástyák helyett tömör falszakaszokkal szegélyezett, árkádos architektúra került.

Az épület védelmét inkább az öt ötszögű bástyával erősített külső védőöv biztosíthatta. Először a pince és a földszint készült el, amit a meredek timpanonnal (orommezejében a Bethlen-címerrel és az azt tartó oroszlánokkal díszített) lezárt, pilaszterekkel keretezett kapu 1673-as felirata datál. Bethlen pénzügyi helyzetének jobbra fordulásával az 1680-as évek elejétől 1683-ig építette fel az emeletet. B. Nagy Margit kutatta ki, hogy a kétszintes, festői loggia balusztrádos mellvédét, az öv- és főpárkányt Franz Schweininger 1765-ös barokk átalakításának számlájára kell írni, aki küzdött a helyi tanulatlan kivitelezés miatt kezdettől sok nehézséget okozó szerkezeti problémákkal.

Erdélyben tehát még a XVII. században is virágzott a késő reneszánsz művészet. A Dés melletti, szentbenedeki (Mănăstirea) Kornis-kastély első toronyszerű, emeletes formáját valószínűleg Keresztúri Kristóf Kolozs vármegyei főispán kezdte építeni 1573-tól. A XVII. században a Kornisok alakították tovább az épületet: Kornis Gáspár ún. ókastélya kétemeletes formájában 1673 körülre épült ki, az ezt körülvevő szabálytalan alaprajzú, sarkain nyolcszögű, illetve ötszögű bástyával erősített külső védőfallal együtt.

Ekkor készítette el Molnár Albert asztalos az ókastély lépcsőházának díszes „hímes" oszlopait és orsós lépcsőkorlátait.

A virágos ornamentikájú, kőből faragott ajtókeretek és a nagyterem famennyezete Kovács András szerint már fia, Kornis Zsigmond idejére datálhatók, az 1700 körüli évekre. A kastély belső, fából és kőből faragott részletei az erdélyi „virágos reneszánsz" legkvalitásosabb emlékei voltak, s mára az épülettel együtt teljesen elpusztultak. Az erdélyi és magyarországi templomok festett, faragott kazettás mennyezeteiben, berendezési tárgyaiban (szószék, karzat) azonban a reneszánsz motívumkincse tovább él még évszázadokon keresztül a provinciális, népművészethez közeli művészet rétegeiben.