II. Világi építészet

Manufaktúrák Óbudán

Az osztrák örökösödési háborúban és a hétéves háborúban elszenvedett kudarcok a század derekán világossá tették Mária Terézia számára, hogy az örökös tartományokban és más, Habsburg-uralom alatt álló országokban a közigazgatástól kezdve a hadügyeken át a gazdasági rendszerig mindent meg kell reformálni. A gazdaság átszervezését követően nagyarányú fejlődés indult meg a Habsburg Birodalomban. Az udvar fokozódó támogatásától ösztönözve kibontakozott a manufaktúraipar több ágazata is. A gazdaság átszervezésén munkálkodó Általános Kereskedelmi Igazgatóság végcélként a birodalom gazdasági egységének megteremtését és autarkiáját tűzte ki. Ezt célozták az egyes árucsoportokra kivetett behozatali tilalmak s a hazai gyártókapacitás fejlesztése is.

A fejlődésből Magyarország sem maradt ki, noha az ország tulajdonképpeni egyetlen jelentős iparága a textilipar, s azon belül is a selyemgyártás volt, amely II. József uralma alatt, nagyrészt az uralkodó iparpártoló törekvéseinek eredményeként virágzott fel. A magyar manufaktúrák félkész árut szállítottak Bécs selyemipara számára.

1780-ban tették meg az első lépéseket, hogy megvalósuljon Óbudán a selyemfonó (filatórium). A feldolgozás folyamatában a vékony selyemszál megsodrását, vastagabbá fonását, azaz a cérnázást végezték itt. Akkor még csak egyetlen állami selyemgombolyító működött az országban, Eszéken, s a felhalmozódott nyersanyag gazdaságos feldolgozása és külföldi eladása céljából gondoltak hazai selyemfonó építésére. A hivatalos feladatot Lorenz Lander kamarai másodépítésznek kellett megvalósítania.

A hatalmas, téglány alakú, egytraktusos filatórium méretei alapján a maga korában a főváros legmagasabb építményének számított. Ötemeletes tömbjét a hosszoldalakon kilenc-kilenc, a két rövidebb oldalon három-három ablak törte át. Külseje az ipari funkciónak megfelelően teljesen dísztelen és tagolatlan, sem párkány, sem más tagozat nem bontotta meg. A széleken armírozás jelentette a „magas" építészet egyetlen elemét. Ablaknyílásait vakolt keret fogta körül.

A gépezeteket a földszinten elhelyezett, alulcsapó vízikerék működtette, a korábban ott álló malomhoz lefolyó víz erejével. A műszaki tervezés hibái itt jelentkeztek: a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny mérete megoldhatatlan nehézségeket okozott, s végül a vállalkozók csődjéhez vezetett. Az épület a XIX. század közepére romossá vált; mára már a romok is eltűntek.

A belső beosztás sajátossága volt, hogy minden emeleten egyetlen hatalmas termet alakítottak ki, közfalak nélkül. A födémekben nyílások nyíltak, s így az 5. emelet kivételével a belső tér egyetlen hatalmas egységet alkotott.

A nyolcvanas években több selyemgombolyító is létesült az ország területén, a nyersanyagforráshoz, a jó szállítási útvonalhoz közelebb fekvő helységekben.

Így létesült selyemgombolyító az óbudai kamarai birtokon a gyártás első fázisának, a selyemgubók vékony szálakká való legombolyításának megoldására. (Ez lesz az a nyersanyag, amelyet a fonóban tovább, vastagabb szálakká fonnak). A selyemgombolyító egykori elrendezését rajzok, a műveletek technológiáját pedig leírások tanúsítják. A manufaktúra érdekessége, hogy a minőség biztosítása érdekében nagy tapasztalatú, híres szakembert hívtak meg, a trevisói Apotino Mazzocato személyében, aki technológiai újításokkal biztosította az üzem magas színvonalú termelését, jól szervezett munkarendjét. Az egykori selyemgombolyító épülete máig fennmaradt, sőt tervrajza is ismeretes, Mazzocato eredeti vázlataival együtt. A tervrajzon kétoldalt félkörben végződő, téglalap alakú - azaz összességében ovális - üzemet látunk, amely egy belső és egy külső katlansort rejt magában (összesen 40 katlannal), középső folyosóval. Minden más helyiség - raktár, munkavezetői lakás stb. - a manufaktúra előtt álló épületben kapott helyet. Az építkezés 1786 nyarán fejeződött be.

A Tallherr kiviteli terve alapján készített épület homlokzatán a hengeres tömeg dominál. Egyemeletes külsején mélyített mezőkben, fejezet nélküli falsávokkal keretezve egyenes záradékú ablakok helyezkednek el. Bejárati oldalán aedikulaszerű homlokzatszakasz látható, az egész magasságot átérő, tagozatok nélküli falsávokkal, timpanonos lezárással. Az első szinthez kétoldalt egy-egy íves lépcsőkar vezet. A külső Tallherr tervei szerint valósult meg, mert Mazzocato vázlatán a földszinten nyitott árkád húzódik. Az épületet nyeregtető zárja le.

A hagyományos elemekből, lakóházszerűen kialakított, de klasszikus tagozatokat (fejezet, lábazat) és díszeket nélkülöző épület jelzi az építési feladathoz illő, megfelelő építészeti megjelenéssel kapcsolatos bizonytalanságot. A korszakban még nem alakult ki a gyárépületeknek a funkciót és a felhasznált építőanyagot bátran megjelenítő változata; az „alacsony" rendeltetést csupán az oszloprendek és a díszítmények elhagyásával jelezték. Tallherr azonban nem leplezi az ovális formát, nem rejti négyszögletes térburokba, hanem bátran láttatja, s ezzel szinte monumentális, nagyon hatásos tömeget hoz létre. Érdeme, hogy vállalja a manufaktúra nagyvonalú, a „magas építészethez" közelítő kialakítását, noha korábban csak az elegáns épületek, a komoly feladatok adnak rangot és keltenek az építészek körében figyelmet.

Az ovális forma az ún. panoptikonrendszer alkalmazásával, azaz az Angliában nem sokkal korábban megszületett elvvel hozható összefüggésbe, amely szerint a hatásos munkaszervezés érdekében a gyárépületeket egységessé, áttekinthetővé kell tenni. Az áttekinthetőség, a munkafelügyelőnek az egész üzemmel való vizuális kapcsolata Mazzocato tervén úgy valósul meg, hogy az egyes munkaállásokat jelző pillérek nem egy vonalban, hanem egymáshoz képest elcsúszva helyezkednek el a külső, illetve a belső katlansor mentén. Tallherr végül egy vonalba állította a pilléreket. Bár a selyemgombolyító nem igényel okvetlenül ovális formát, kétségtelen, hogy nem az óbudai az egyetlen ilyen alaprajzú épület. Hasonló formát mutat például a verseci selyemgombolyító is (1785).