Emberi természet, női természet: Platón

A vágy, szerelem (erósz) fogalma a platóni filozófiában

A filozófiatörténet tradíciójában Platón mint az ideák tanának megalkotója kapott szerepet, evvel alapozta meg a metafizikát (és még számos filozófiai részterületet), mely külön fogalomként csak Arisztotelész után ismert ugyan, de az ideák tana az első rendszeres metafizikai elmélet, amely hiánytalanul fennmaradt. A megismerés folyamatáról és a létezők természetéről szóló tan az ideatan. Már ebben szerepe van a vágynak, ugyanis a tudásvágy, a megismerés vágya minden emberre jellemző, persze leginkább a filozófusokra (akik elnevezésüket is így kapták: a bölcsesség szerelmesei). Ez a vágy a tudásra azon alapul, hogy valaki felismeri azt, hogy nem tud valamit. Ezért kezdi keresni, kutatni, amit nem tud. Ha nem ismeri fel saját tudatlanságát, nem is törekszik a tudás megszerzésére. Aki pedig már birtokolja a bölcsességet, az szintén nem keresi. A nem tudás és a tudás birtoklása tehát nem ösztönöz a bölcsesség keresésére, hanem csak a köztes állapot, a tudatosult nem tudásból kiinduló vágy a tudás megszerzésére. Ez a dinamikus erő köti össze a mindenséget, az ellentéteket, ezáltal egy Közöttes elv, két pólus közti összekötő.

Ez a platóni erósz filozófiai alapja. Egy hiányon alapul, valamitől való megfosztottságot jelent, ami a vágy alapja. A platóni antropológiában a szerelem vágy, a szépre, a jóra, a tudásra, amivel nem rendelkezik az ember, de tud megfosztottságáról és arról, hogy mindez eredetileg a sajátja, hozzá tartozik mint emberhez, ezért törekszik utánuk. Az ember e platóni koncepció szerint egy törekvő, a jótól megfosztott lény, amely alapvetően a sajátja, hozzá tartozik (ti. a jó). Olyan fogalmak tartoznak szorosan össze ebben a Közöttes pozícióban, mint a vágy/szerelem, a filozófia, a lélek. Az ember maga is közöttes lény, az isten és állatok között áll, mindkettővel rokon, de inkább az istennel, amelyhez hasonulni igyekszik, amennyiben a benne lévő isteni elemnek kedvez, azt erősíti, és az állati részt elnyomja, uralkodik felette. Az istenivel rokon a lélek mint egész, míg a test és szükségletei az állati elem (vö. Phaidón). A hármas tagolású lélekfelfogásban az ész számit az isteni elemnek, és a vágyakozás az állati természetűnek, a közöttes lélekrész pedig a két szélső pólusból tartalmaz vonásokat, de az ész szavára hallgat, azt támogatja inkább – ideális esetben (vö. Phaidrosz lélek-fogata és az Állam hármas lélekfelfogása). A törekvés, vágy tárgya a jó, a szép, a bölcsesség, melyek mind isteni természetűek, és tartalmukban közel állnak egymáshoz, illetve végső soron azonosak idealitásukban. A testi szépség iránt vágyat érző ember egyre magasabbra emelkedik a szépség fokozatain (később erre visszatérek), és végül az ideák megpillantásáig jut el, ebben az intellektuális szemléletben áll az ideák megismerése. Így lesz a szerelemből a platóni koncepcióban a valódi létezők (ideák) megismerése, vagyis Platón teljesen átértelmezi ezt a mindennapi jelenséget, és filozófiát csinál belőle.

 



A platói szerelem neme (Lakoma)

A vágy, szerelem (erósz) fogalma a platóni filozófiában

Hogyan lesz a szerelemből filozófia?

Erósz neme

Szimbolikus anyagyilkosság, a szülés metaforája

Felemelkedés a Szép ideájához: a szerelem/szépség lépcsőfokai (scala amoris) – misztérium

Görög homoszexualitás és plátói szerelem

Ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések

 



Hogyan lesz a szerelemből filozófia?

Csak ezután érthetjük meg, hogy férfi és nő milyen szerepet játszhat ebben a koncepcióban. A Lakoma viszi véghez ezt a filozófiai mesterfogást, sokat hozzátesz az elmélethez a Phaidrosz is, a másik nagy erósz-dialógus. A Lakoma a nagy mesterdialógusok közé tartozik, a legtöbbet olvasott művek egyike. Kultúrtörténeti hatása óriási, filozófiai jelentősége sem csekély, de ez inkább a 20. századtól kezdett előtérbe kerülni, addig a metafizikai tradíció inkább az ideatant részesítette előnyben.

A Lakoma témája erósz, a szerelem, illetve a vágy. A lakomán résztvevők egy-egy beszéd formájában mind véleményt mondanak arról, milyen a szerelem, és miben áll. A beszélgetés és vita célja az, hogy kiderítsék az igazságot a szerelemről. A vélemények, nézetek ugyanis igencsak ellentmondók. Az eltérő véleményekből mutatnak a szereplők néhányat, pontosan hatot. A legismertebb beszédek és szereplők Arisztophanész, Szókratész (Diotima beszédével) és Alkibiadész. Ők részben az azonos nevű történeti személyekhez köthetők, de nézeteik inkább magának Platónnak a gondolatait képviselik, mint általában a többi dialógusban a történeti nevek hordozói. Arisztophanész mítosza különösen ismertté vált, aki az emberek egymás utáni vágyakozását avval a mítosszal magyarázza, hogy kezdetben gömb alakú lények voltunk, kétfajta félgömbből összetéve: az egyik fél férfi, a másik fél női. A két fél kombinációja háromféle gömböt alkotott, az egyik két különböző nemű félből állt, a másik kettő két azonosból: egyikben két női rész volt, a másikban két férfi. Ezeket a gömböket aztán büntetésből az istenek kettévágták, így jöttek létre az eredeti párjukat kereső felek. Egyik a tőle különböző nemű párját keresi (heteroszexuális vágy), másik a vele azonos neműre vágyik: nő nőre, férfi férfira (homoszexuális vágy). Csak akkor lesznek újból boldogok, ha megtalálják az elveszett igazi párjukat, a másik felüket. Mindenki az igazi párját keresi, az egyetlent – ebben a formájában a modern individuális szerelem ideáljának mítoszaként ismerjük, de Platónnál a mítosz csak nemi preferenciát jelent, nem egyedi, egyetlen a keresett másik felünk.

Az égi és földi szerelem megkülönböztetése az európai művészetekben szintén gyakran megtalálható, ez Pauszaniasz beszédében szerepel (180–185). A kétféle Aphroditéhoz kétféle erósz tartozik, az egyik az égi Aphroditéhoz, a másik a közönséges vagy földi Aphroditéhoz – számos reneszánsz festő ábrázolásában láthatjuk őket. A közönséges Erósz egyformán kedveli a fiúkat és a nőket is, hiszen anyja származása folytán mindkét nem természetében részesült – mondja a genealogikus mítosz Pauszaniasz elbeszélése szerint. Ez az Erósz főleg a testre irányul, nem válogatós. A másik Aphrodité Uranosz isten lánya, így csak férfi természetben részesült – ezért az égi szerelem a fiúk iránti szerelem, a természetnél erősebb és értelmesebb nemre irányul, és távol áll tőle a féktelenség. Az ilyen szerelmi viszony viselkedési szabályai a kor kultúrájában elfogadott mintákat írják le. Az idősebb szerető és a serdülő ifjú kedvese közti kapcsolat e szabályok szerint számított szépnek és hasznosnak is, a polgárok közti érzelmi kötelékek, barátságok, szövetségek erősítése miatt.

Az égi szerelem ideálja tehát férfiak között született! Valószínűleg már magának Platónnak ideálját halljuk Pauszaniasztól is, ahogy látni fogjuk a Diotima-beszéd (201d–212b) megfelelő helyével való párhuzamot.

Többnyire Szókratész képviseli Platón gondolatait, de Szókratész most Diotimára hivatkozik mint tudása bölcs forrására. (Szokásos dramaturgiai eszköz Platónnál, hogy egy másik személyhez köti a gondolat eredetét.) Diotimáról csak annyit tudunk meg, hogy Mantineából származik, és bölcs papnő. Ebben a beszédben Erósz félistenként szerepel (daimón), közöttes lény az istenek és az emberek között, és így közvetít közöttük. Természete szerint nem szép, nem jó, de ez nem jelenti azt, hogy rút és rossz lenne, hanem középen van a két szélsőség között, Közöttes. Ezt a mítosz eszközeivel Erósz genealógiája meséli el: szülei Porosz és Penia, mindkettőjüktől örökölte ellentétes természetüket. Erósznak a filozófiával való kapcsolata a két dolog analóg helyzetén alapul, a tudás vágya és a szépre való vágyakozás is egy közbülső tartomány. Ezért erósz maga nem szép, ami szép, az a vágy tárgya, a szeretett lény, a ’kedves’ a korabeli terminussal. Erósz pedig a vágyakozó, a szerető, ’erasztész’ a görög kifejezés. A szerelem/vágy meghatározása lassan kezd körvonalazódni: erósz a szépre való vágy, ami egyben a jóra való vágyakozást is jelenti (a jó és a szép azonos a görög kultúrában). Platón általános antropológiai jellemzővé emeli ezt a minden emberben meglévő vágyat: mindenki vágyik a szépre, jóra, méghozzá arra, hogy mindig birtokolja is (205a). Ez nem mást jelent, mint a boldogságra való vágyat. Minden ember vágyik a boldogságra.

Erósz definíciója tehát, melyet a vitatkozó felek kerestek, Diotima–Szókratész szerint: erósz annak a vágya, hogy a jó mindig a miénk legyen (206a). Ehhez valamilyen tevékenység kapcsolódik: a szülés, nemzés, alkotás a testi és lelki szépségben. Ezen a ponton nagy távlatokat kap a szerelem, az ember halhatatlanság iránti vágyával kapcsolódik össze. Ugyanis ezáltal képes az ember valamilyen (számára lehetséges) módon elérni a halhatatlanságot – az istenektől irigyelt és vágyott halhatatlanságot: utódot szül és nemz, vagy pedig maradandó művet hoz létre. A szerelem ezért a halhatatlanság iránti vágy is. Az ember halandó volta és halhatatlanság iránti vágya mintegy kétezer éven át az európai filozófia nagy témái közé tartozik. A haláltól való félelem egyik orvossága a lélek halhatatlanságának bizonyítása, melyet a filozófusok az európai filozófia története során újból és újból megkísérelnek – de a tökéletes bizonyítása nemigen lehetséges. Hinni lehet benne, ahogy Szókratész példája mutatja a Phaidónban, bár ő is megkísérli bizonyítani is a lélek halhatatlan voltát, de inkább csak meggyőző, semmint szükségszerűen bizonyító erejű érvelést produkál. A Lakoma megoldása mindazonáltal megfelel a hétköznapi ember mentalitásának, mert az egyén maga helyett utódot nemzve, ha nem is a saját, de az emberi faj halhatatlanságát biztosítja, amennyire tőle telik.

 



Erósz neme

Hol találhatjuk ebben a koncepcióban a nemek tematizálását az eddig érintetten kívül? (A magasabbrendű, az égi szerelem csak férfiak között lehetséges, ezt láttuk előbb Pauszaniasznál). Figyelmes olvasással megtaláljuk a nyomát ott, ahol adottságként Szókratész kétfajta termékenységet különböztet meg: lelki és testi termékenységet. Egyesekben egyik, másokban a másik dominál –természetesen csak férfiakról van szó, az ő különböző adottságaikról! Meglepő, de a szülés képességének említése sem tette Platón számára szükségessé a női termékenység elméleti figyelemre méltatását. – (Nem úgy a mai elméletalkotók, pszichoanalitikusok számára). Azok a férfiak tehát, akik a testi értelemben termékenyek, nőkhöz fordulnak és testi utódokat nemzenek, szülnek és így szereznek halhatatlanságot maguknak. A másik fajta, a lelki termékenység lelki szépséget keres, lelki–szellemi gyermeket hoz létre. A lelki gyermek a tudás és az erények, melyet a nevelés során lehet létrehozni egy szép, fiatal fiúban. Nem zárja ki ez az elképzelés expressis verbis a nőket ebből a lehetőségből, de egyértelmű, hogy csak férfiak és fiatal, formálandó, nevelendő ifjak jönnek számításba. A kétfele szerelem egyrészt a testi utódot létrehozó, nőkkel való kapcsolat, másrészt a lelki gyermeket szülő kapcsolat férfiak és ifjak között. A két szerelem közti rangsor evidens: Platón filozófiájában a lélek az értékesebb, az ember isteni része, a test az értéktelen, lefelé húzó, földi elem. Az adott kontextusban ki is mondja Platón, hogy a kétféle termékenység kétféle eredménye (gyermeke) közül a lelki gyermek, a mű a szebb, halhatatlanabb. (209c).

Tehát a nők csak mint a férfiak kevésbé értékes, testi termékenységének eszközei kerülnek szóba, így is csak érintőlegesen. A nőkhöz kacsolódó erósz pedig szükségszerűen testi, ti. az utódnemzés miatt. A nők a magasabbrendű, lelki–nevelői szerelem lehetséges tárgyai között eleve szóba se jöhettek a kor szokásai szerint, alanyai között még kevésbé, hiszen ehhez eleve rendelkezniük kellett volna erénnyel és tudással.



Szimbolikus anyagyilkosság, a szülés metaforája

 

Mai szempontból érdemes figyelmet fordítanunk arra, hogy a testi szülés-nemzés képességét Platón alacsonyabb rendűnek értékeli, és jelentősebbnek tartja a szellemi-lelki nevelést, amely már kizárólag férfiak közös tevékenysége. A szülés-nemzés szó jelentése áttevődik (meta-fora = ’át-vitel’), és az eredetileg női tevékenység, képesség metaforikus jelentésében, szellemi alkotásként már csak a férfiakra vonatkozik, akik ebben az értelemben kisajátítják ezt a női képességet a maguk számára mint sajátjukat, és ugyanakkor magasabb rendűnek deklarálják. Nehéz lenne cáfolni azt az állítást, hogy ebben a jelentésátvitelben a férfi életlehetőségei, szempontjai érvényesülnek, és ezt a szemléletet jogosan nevezi a feminista kritikai elmélet férfiközpontú gondolkodásnak. Így válik a szellemi alkotás, a kultúra alkotása a férfiak privilégiumává, a nőket pedig a faj szaporodásának alacsonyabb rendű tevékenységéhez rendelik hozzá, a természet hatásköréhez, mely az állatoknál is hasonlóan megy végbe. A kultúra keletkezése elméleteinek állandó elemévé lesz e platóni megkülönböztetés, pl. Freud is így írja le a nemek közti eredeti munkamegosztást. A feminista pszichoanalitikus értelmezés, például Luce Irigaray ezt a kisajátító mozzanatot szimbolikus anyagyilkosságnak nevezi, a patriarchális kultúra egyik alapító gesztusának látja. Gyakran kapcsolódik ez az értelmezés egy kezdeti, ősibb matriarchátus tételezéséhez és az azt követő férfi hatalomátvételhez, azaz a patriarchátus győzelméhez. A vallási mítoszokban gyakori Nagy Anyaistennő, Földanya, termékenység-istennők képzetei bizonyos evidenciát kölcsönöznek az elképzelt ősi matriarchátus gondolatának, mely a 19. században igen népszerű elmélet volt (pl. Bachofen és nyomában Engels vallotta). Persze ehhez még az a probléma is járul, amennyiben ezt a hipotézist elfogadjuk, hogyan vált aztán mégis mindenhol a patriarchátus uralkodóvá? Az alapkérdésről nem is beszélve, hogy történeti bizonyítékok nemigen támasztják alá a kezdeti matriarchátus tételét.



Felemelkedés a Szép ideájához: a szerelem/szépség lépcsőfokai (scala amoris) – misztérium

A szerelem platonikus elméletének egy mozzanatáról nem beszéltünk még: egyre magasabbra emelkedik a szép fokozatain felfelé haladó szerelmes, és végül az ideák megpillantásával eléri a tudást, amely a Szép ideájának intellektuális szemléletét jelenti.

Az út kezdete az egy szép test iránti vágy (1.), majd a testek szépsége rokonságának felismerésével juthatunk minden szép test iránti szerelem 2. fokára, innen a lélek szépsége értékesebb (szebb) voltának felismerése vezet tovább a 3. fokra, a lelki szépség szerelméhez. A szerelmes eközben maga szép gondolatokat szül, és evvel megtermékenyíti a szép kedvest, jobb emberré teszi, vagyis neveli őt. Így lehet eljutni a szép tevékenységek iránti szerelemig (4.). A szép tudományok szintje még magasabb (5.), hiszen a tudományok a legszebbek a szép tevékenységek között. Ennél már csak az utolsó fok van magasabban, amikor nem a sokféle dologban, tevékenységben, hanem önmagában szemléljük és szeretjük a szépet, magát a Szépséget (6.), ti. a szép ideáját (210b–d, 211c). A legfelső fokra eljutó szerelmes különleges élményben részesül, boldogság, öröm tölti el, amikor megpillantja és szemléli lelki szemével a Szépet, mely tulajdonképpen testi szemmel nem látható, hiszen a valódi létezők, az ideák láthatatlanok. (A szöveg ezt a különleges állapotot abban nevezi meg, hogy aki eljut erre a fokra, az elnyeri az istenek szeretetét, sőt a halhatatlanságot is, amennyiben ez embernek lehetséges.) Ekkor válik igazán képessé arra, hogy az erény képmását hozza létre, erényes ifjakat neveljen. Ez a helyesen értelmezett fiúszerelem útja – szép ifjak erkölcsi, szellemi nevelése.

A felemelkedés fokozatai a misztériumi beavatás fokozatait is képviselik, ahogy Kerényi Károly, a görög vallás és mítoszok kiváló kutatója elemezte A Lakoma hatalmas daimonja c. írásában. A későbbi misztikusoknál is sok helyen találkozunk a lélek felemelkedésével a Fény felé: Dante vándorlása 3 régión át, Szent Bonaventura: Itinerarium mentis ad Deum (A lélek útja Istenhez) c. műve. Még korábbi nyomok Plótinosznál, Dionüsziosz Areopagitánál, Augustinusnál találhatók. Akadnak bőven párhuzamok a keleti vallásokban is a felemelkedés útjához, a szufi utazójának is 7 völgyön kell átkelnie a megvilágosodásig, vagy Buddha útját is említhetjük, a 8 rétegűt.

Befejezésül visszatérünk Platónhoz magához. Legalább még két nagy felemelkedő utat érdemes említeni: a Phaidrosz c. dialógus lélekfogatának metaforáját, mely az ideák világához felszárnyaló lélek útja, és az Állam híres barlanghasonlata is a megismerés útját jelképezi, mely fokozatokon át a sötétből a fényre emelkedik fel.

 



Görög homoszexualitás és plátói szerelem

Mint a Lakomából láthattuk, a görög kultúrában normálisnak számított az idősebb férfiak és fiatalabb fiúk közötti kapcsolat, amely nem zárta ki a nőkkel való kapcsolatot. A felnőtt poliszpolgár tarthatott fiúszeretőt, bizonyos viselkedési szabályok erre is vonatkoztak, például csak az ifjú szakállasodás előtti életkorában tartották ezt helyesnek, és eleget kellett tennie annak a polgári kötelességének is, hogy törvényes feleségével utódot nemzzen. (K. Dover könyvéből részletesen tájékozódhatunk a görög homoszexualitásról.) Platón e téren is sajátos felfogást képvisel, amennyiben kerülendőnek tartja a testi kapcsolatot – ez szerinte alacsonyabb rendű a szellemi-lelki kapcsolatnál. Ebből lett később a plátói szerelem ideálja, de akkor már a keresztény vallás parancsai szerint szigorúan tiltott volt a férfiak közti kapcsolat (szodómia néven ítélték el), így a testi kapcsolat tiltása a nők és férfiak közti szerelemre tevődött át. A szexualitás önmagában is bűnös gerjedelemnek számított, illett szigorúan korlátozni: a testi vágyak, illetve a test platóni eredetű megvetése a keresztény életfelfogás aszketikus alapjául szolgált. A túlvilági büntetéstől való félelem hathatós távoltartó eszköznek számított, illetve a vallási-erkölcsi parancsok betartásáért túlvilági jutalom járt.

Pozitív ideálként a lovagi szerelem fogalmazza újra a platóni erkölcsi elveket, de ebben a nő, a Hölgy különleges lénnyé emelkedik, akinek szűzi tisztásága imádatot és tiszteletet érdemel (lásd D. de Rougemont könyvét). A nő lehet imádat tárgya mint Szűz, és lehet megvetés tárgya mint romlott csábító, szajha (boszorkány). A középkor szexuális értelemben a női szerep e két ellentétes végletét ismeri. A nőnek tisztelet azonban elsősorban anyasága miatt járt ki, az Anyát azonban aszexuális lénynek tekintették. Jól mutatja ezt a Szűzanya képzete, aki anya és szeplőtelen szűz egyben, s így méltó a tiszteletre.

A szexualitás történeti elemzését mai szemmel M. Foucault háromkötetes művében olvashatjuk, aki a szexualitás elfojtása keresztény parancsát értelmezi sajátos módon, és a homoszexualitás mai keresztény eredetű megítélését igyekszik elválasztani a görög homoszexualitástól. (Később róla is lesz szó.)

 

<< Férfiak és nők Platón Államában    Ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés