A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

Ausztriában a Hofbauamt - az udvari építkezéseket, a Hofburghoz tartozó épületek javítását irányító hivatal - a XVIII. század során egyre nagyobb apparátussal dolgozott, mind nagyobb hatáskörrel rendelkezett, s II. József uralkodása idején már az építészetet irányító központi hivatallá változott.

A hatáskörnövelésnek, az építésügy központosításának szándéka hamar megmutatkozott; Mária Terézia trónra lépése után minden udvari vagy az udvari kamara által finanszírozott központi építkezés a királynő jóváhagyásától függött. Ez például a pozsonyi és a budai királyi palota építésében is éreztette hatását, s egy-egy építési fázis kezdete vagy újabb összegek kiutalása alkalmából a királynő hozta a döntést.

A benyújtott terveket az udvari építészek építészeti-technikai kérdésekben véleményezték, s ha a királynő változtatást javasolt, azt a hivatal rajzolója rávezette a tervekre. Az építésengedélyezésnek ez a rendszere II. József alatt is megmaradt; sőt a központosító szándék tovább erősödött, mert az uralkodó még a legkisebb ügyekben is személyesen kívánt dönteni.

Az uralkodó átszervezte, tovább központosította az építésügyet, amely addig több építési felügyelőségből állt. II. József megbízásából Franz Anton Hillebrandt, az udvari főépítész 1783-ban javaslatot tett az egész Habsburg Birodalomban hatáskörrel rendelkező, minden helyi építési hivatal felett álló, központi építési igazgatóság megszervezésére. Ez lett az Allgemeine Baudirection (Ober Bau Direction). A felügyelet a különösen a kiemelt jelentőségű „állami" építkezésekre terjedt ki, s ezeket a munkákat ezután Bécsben tervezték.

Az építésügy fokozatos centralizálásáról, a kis, néhány fős Hofbauamt-apparátusnak egy több szekcióból álló építészeti hivatallá válásáról a tervrajzkészítési gyakorlat változása is tanúskodik. A XVIII. század elején az udvari építészek, az osztrák barokk építészet nagy egyéniségei még maguk készítették terveiket - igaz, megbízásaik még nem igényeltek áttekinthetetlen mennyiségű rajzot. Utódaik a század közepén a megnövekedett számú hivatali feladatot már csak rajzolók segítségével tudták megoldani. Végül a hivatalban rajzolói iroda alakult, s az irányítása alá tartozó építési igazgatóságokban is külön rajzolói státust létesítettek. A hivatal főépítésze csak ellenőrizte, elbírálta vagy kijavította a rajzokat. Különösen azért növekedett meg az elkészítendő rajzok száma, mert már nemcsak a „monumentális" építészeti feladatok tartoztak a hivatal hatáskörébe, hanem a kisebb jelentőségű és a műszaki jellegű feladatok is: gazdasági épületek, út- és vízépítési munkák. Ebben az időben már egyre kevésbé mutatkozott a rajzokon a művészi-individuális jelleg, az egyéni stílus, ami még Fischer von Erlach vagy Hildebrandt terveit jellemezte. A tervek mérnöki, építészi tervrajzokká, a kivitelezést elősegítő technikai rajzokká, vagy - a pénzügyi hatóság részére - a költségvetést megvilágító ábrákká váltak. (Bács megyei településekhez készített templomtervek.)

A különféle rendeletek hatására rajztechnikailag is egységesek lettek: a vonal, az árnyékolás, a lavírozás, a színjelölés mindegyiken azonos elveket mutat. Még a lapok feliratozása is egységes rendszer szerint készült. A saját kezű tervrajzolás ritkaságára s az annak tulajdonított értékre utal Tallherr egyik kérvénye 1772-ből. Fizetésemelésért folyamodva arra hivatkozik, hogy minden tervrajzot maga készít, és a kivitelezést is személyesen felügyeli.

A magyar királyi udvari kamara építészeti-műszaki szervezete, a XVII. század végétől fejlődve, egyre nagyobb mérvű, egyre sokoldalúbb tevékenységet fejtett ki. A XVIII. század első felében a kamarai birtokok felmérése, gazdaságosságuk megvizsgálása folyt, hogy a birtokok korszerűsítésével növeljék a kincstár jövedelmét. A birtokok modernizálását célozták a megindított gazdasági és műszaki munkák, a folyamszabályozások, a mocsárlecsapolások és az utak javítása is. A kamara műszaki személyzete egyre kevésbé tudott megbirkózni az állandóan sokasodó feladatokkal, és a mérnökök számát fokozatosan növelni kellett.

A XVIII. század második felében Magyarországon gazdasági fellendülés indult meg. Az árutermelés növekedése, a kereskedelmi forgalom fokozódása különböző, az építészetet is magába foglaló feladatokat teremtett, illetve e feladatok megoldására késztette a közigazgatás és pénzügyigazgatás kormányszerveit. A Magyar Udvari Kamara kezelésében levő uradalmak korszerűsítése, jövedelmeik növelése továbbra is az új gazdaságpolitika fontos része volt. A kincstári és különböző alapítványi uradalmakon az építkezések száma megnőtt, és ugyanez állapítható meg a - szintén központi kormányszerv által ellenőrzött - megyei és városi építkezésekkel kapcsolatban. A jelentősen megszaporodott feladatok megkövetelték a korábbi építészeti, ellenőrzési rendszer korszerűsítését. A XVIII. század hetvenes éveiben még mindezt a kamara intézte. Tudjuk, hogy hivatalában már a negyvenes években több építészt foglalkoztattak, részben állandó alkalmazásban, részben egy-egy nagyobb feladat elvégzésére. A legnagyobb megbízásokat műszaki (folyószabályozási, mocsárlecsapolási) munkák jelentették, de feltehetőleg építészeti feladatok is akadtak. Nemsokára Johann Baptist Martinelli személyében a kamara állandó építészt foglalkoztatott, míg a tovább gyarapodó feladatokat 1776-ban egy másodépítész (Lorenz Lander) alkalmazásával oldották meg. 1782-ben Lander meghalt, és a megüresedett helyére benyújtott pályázatok arra vallanak, hogy még a kamarai másodépítész is jelentős építészeti tevékenységet folytathatott, hivatala biztos állást, komoly tekintélyt jelentett. Erre mutat az is, hogy a sokat foglalkoztatott Melchior Hefelét is a pályázók között találjuk.

II. József idejében a szerzetesrendek nagy többségének feloszlatásával tetemesen megnövekedtek a kamarai szervezet műszaki jellegű teendői. A szerzetesi birtokok, ingatlanok átvétele, felmérése, átalakítása, új felhasználásuk biztosítása olyan rengeteg feladatot jelentett, hogy a műszaki szervezetet tovább kellett bővíteni, fejleszteni. A kamara és a helytartótanács egyesítése (1785) után a kamara műszaki osztálya tovább bővült, és 1788-ra Építészeti és Vízügyi Igazgatósággá (Directio in hydraulicis et aedilibus, Landesbauoberdirection) alakult.

A hetvenes-nyolcvanas évektől a helytartótanács ügyintézésében is egyre több építészeti feladat szerepelt. Számos mérnököt, építészt alkalmaztak az ún. kegyes alapítványok birtokain, a jezsuitáktól elkobzott birtokokon és más uradalmakban. 1786-ban a vidéki adminisztrációkban is mérnöki állásokat szerveztek: 45 megyei és 6 városi mérnököt foglalkoztattak.

A helytartótanácson is felmerült tehát az önálló műszaki személyzet alkalmazásának kérdése, és ez a törekvés 1788-ban sikerrel járt. A helytartótanács és a kamara közös műszaki igazgatósága, az Országos Építészeti Igazgatóság (Landesbauoberdirection) ezután hatvan éven át a magyar építésügy legfőbb szervezője, irányítója lett. Élén igazgató állt, és az építési ügyeket Joseph Tallherr irányította. A központi és vidéki alkalmazottak száma 92 volt. 1848-ban ez a szám már meghaladta a 200-at.

Az Építészeti Igazgatóság feladatkörébe tartozik az udvari, kamarai, állami kezelésben lévő alapítványi, megyei és szabad királyi városi építkezések és épületjavítások irányítása, művezetése és ellenőrzése. Az építkezéseket a vállalkozó végezte, az igazgatóság által engedélyezett, jóváhagyott tervek alapján. A költségvetéseket a számvevőség, tehát egy másik helytartótanácsi hivatal ellenőrizte. Az elkészült munkákat az Építészeti Igazgatóság ellenőrizte. A fejlődés tehát a XVIII. század negyvenes éveitől fokozatosan megkövetelte az építészetet irányító, szervező hivatali apparátus felállítását. Az igazgatóság megalakítása után szervezett, szakképzett mérnök-építész gárda végezte az állami építkezéseket, s nemcsak azok technikai oldalát szervezte meg, hanem az építőművészeti kérdéseket (stílus, alaprajz, homlokzatkialakítás) is nagyban befolyásolta.

2. Uradalmi építési irodák

Az állami építkezések megszervezését, irányítását végző hivatal létrejöttéhez hasonló fejlődés játszódott le Magyarországon a nagyobb főúri uradalmakban és az egyházmegyékben is.

A források szerint építési iroda működött az egri és a váci püspökségben, Pápán, Tatán, Fertődön, Keszthelyen, Körmenden, Nagykárolyban, Óbudán és Gödöllőn, de nyilván ezek csak az ismertté vált irodák, s egykor sokkal több nagyobb uradalomban létesült kisebb-nagyobb szervezet az építési munkák elvégzésére. Az első építési iroda az 1720-as években alakult meg az Esterházy hercegek hatalmas nyugat-magyarországi birtokain. A központ Kismarton volt, a vezető Anton Erhard Martinelli; a század közepén Jacoby Miklós, 1763-tól pedig Mödlhammer Ferdinánd. 1730 körül alakult a Batthyány család körmendi irodája, Francesco d'Allio vezetésével. 1740 körül a Zichyek óbudai, 1750 körül az Esterházyak grófi ágának tatai irodája tűnik fel a forrásokban. Ugyanekkor szervezték meg a keszthelyi irodát Hofstädter Kristóf (később Rantz János György) vezetésével. 1760 után Gödöllőn és Hatvanban iroda alakul a Grassalkovich-uradalmak építkezéseire, s a századvégen Nagykárolyban a Károlyi család szervez építési irodát. Nemcsak világi, hanem egyházi birtokokon is hasonló az építkezések szervezete (Egerben Rössl Ferdinánd és Giuseppe Mundi az igazgató).

Az uradalmi építési iroda létrejöttét ugyanazok az indokok magyarázzák, mint a kamarai vagy helytartótanácsi építési hivatalokét: a megnövekedett építési feladatok gyors, szakszerű megoldásához szükségessé vált egy átgondolt gazdasági terv szerint működő, képzett szakemberekből álló mestergárda állandó foglalkoztatása. Míg a nagybirtokon a jelentős, nagyszabású épületeket (pl. a kastélyt) sokszor nem uradalmi építészek, hanem ismert, esetleg külföldi mesterek építették, az egyszerű, de nagy tömegben jelentkező építési feladatokat az uradalmi építési szervezet oldotta meg. Az építési feladatok száma szinte végtelen, eleinte az uradalmak rossz állapota, később pedig a szervezőmunkával együtt járó fejlődés eredményeképpen. Az uradalmak központjában rendszerint kastély áll. Ehhez több kiszolgáló épület tartozik, s park övezi, kerti építményekkel. A park vízellátásához, esetleg a mesterséges tóhoz, patakhoz vizet kell vezetni, csatornákat építeni, s a kastélyhoz vezető utakat és hidakat is el kell készíteni. Amennyiben vadaskert is tartozik a kastélyhoz, akkor vadászházat építenek a vadásztársaság számára. Nagyobb kastélyok mellett orangerie-t is kialakítanak.

Az épülettől távolabb a mezőgazdasággal, a majorsági gazdálkodással kapcsolatos építmények álltak, a zöldségeskert, a gazdasági udvar közelében. Itt volt a tehenészet, itt helyezték el az istállókat, a kocsiszíneket, az ólakat, a fészereket. Az uradalom mezőgazdasági termelése cselédek és iparosok lakóépületeinek építését tette szükségessé, a termékeket magtárakban, borospincékben tárolták. A településen az uradalmi hivatalok épületeit, a tisztségviselők házait, a műhelyeket, a vendégfogadót is fel kellett építeni. A földesúrnak kegyúri jogai és kötelességei voltak: ő építtette a templomot és a paplakot, fenntartotta az iskolát. Az uradalom „működéséhez" szükség lehetett folyószabályozásra, lecsapolásra, zsilip- és gátépítésre, út- és hídépítésre. Mindezeknek nemcsak megépítésére, hanem folyamatos ellenőrzésére, javítására is szükség volt. Ezek az építmények, a földesúr lakásával, szórakozásával és gazdaságával kapcsolatos építő- és műszaki tevékenységek jelentették a korszak leggyakoribb világi építési feladatait. A munkákat minden nagyobb uradalom csak úgy tudta elvégezni, ha saját építő- és mérnökgárdát foglalkoztatott, egy jól működő szervezet keretében.

Ezek a szervezetek nem teljesen egyformák ugyan, és fejlettségük az uradalom nagyságától, az ott folyó munkálatok intenzitásától és szervezettségétől függ, de sok rokon vonás mutatkozik kialakulásukban, felépítésükben.

Általában az iroda kialakulásához vezető első lépés, hogy egy műszaki készséggel, építészeti tájékozottsággal rendelkező udvari tisztviselőt megbíznak az építési felügyelő (Bauschreiber, Baudirektor, Bauinspektor) feladatkörének ellátásával. A felügyelő az épületek állagát vizsgálja, és az építkezésekhez szükséges anyagok beszerzését végzi, vagy gyártásáról gondoskodik, tárolásukat, felhasználásukat ellenőrzi. Foglalkozik az uradalomban kitermelt építési anyagok (fa, mész, tégla) értékesítésével is. Megszervezi az építkezéshez igényelt robotmunkát. Feladatai közé tartozik a kivitelezésekkel kapcsolatos adminisztráció és a folyó munkálatok ellenőrzése, felülvizsgálata is. Az építési felügyelő teremti meg és tartja a kapcsolatot az uradalom és a mesterek között.

A körmendi uradalom irataiból kiolvasható, milyen szervezett, tervszerű munka zajlott ott. Az előzetes tervezet, az előterjesztés készítésétől az építési napló vezetésén át a heti, havi, féléves és évi jelentésig teljes volt az építkezések megtervezésének, lebonyolításának és a költségfelhasználás ellenőrzésének rendje.

Már a középkori pozsonyi vár megerősítésének irataiból felvázolható az a munkaszervezeti forma, amely - úgy tűnik, szükségszerűen - kialakult a későbbi időkben, így az uradalmi építési irodákban is. A szervezet élén egy hozzáértő, bizalmi ember áll, de vezetése alatt különválik s önálló irányítás alá kerül a műszaki-technikai és a gazdasági-pénzügyi tevékenység.

Ugyanígy történik az iroda megszervezése az uradalmakban: a lényegében adminisztratív feladatokat ellátó Bauschreiber mellett a mérnöki-építészeti feladatokra rendszeresen foglalkoztatnak mérnököt (ingenieur) és földmérőt (geometra). Körmenden például az első időkben minden, az építkezésekkel kapcsolatos iratot egy Andreas Miller nevű Bauschreiber írt alá, de az is kiderül, hogy az építészeti terveket nem ő készítette. A kastély és a park, esetleg körülötte más épületek tervezője Donato Felice Allio bécsi császári építész és a fia. A mérnök az építészettel kapcsolatos mérnöki munkákat (pl. a helyszínrajz készítését, az alapok kijelölését) végzi, és az úthálózattal, a vízügyekkel foglalkozik, valamint az ezekkel összefüggő építmények (pl. malmok) építési-műszaki problémát oldja meg. Munkaköre eleinte nem különül el az építészétől, vagyis építési feladatokat is meg kell oldania. A mérnök körül már kezd kialakulni az állandó építési iroda. Mellette alkalmaznak pallért: Pápán például állandó uradalmi alkalmazottként szerződtetik.

A fejlődés további állomása, hogy uradalmi építészre (építőmesterre) bízzák a megnövekedett számú építési feladatot. Alkalmazásának jelentősége, hogy az uradalom területén tevékenykedik, és az összes építési feladat megoldását átveszi. Az uradalmi építész lehet kizárólag az uradalom szolgálatában álló mester (pl. Jung József Grassalkovich Antal szolgálatában állt), de az is gyakori, hogy céhes mestert fogadnak fel, alkalmankénti megbízással.

A nagyszámú feladat, amelyet technikailag, számszakilag minél pontosabban kellett megoldani, szükségessé tette az iroda bővítését: a terveket rajzoló vagy rajzolókból álló gárda dolgozta ki, tette a kivitelezéshez alkalmassá. Ők formálták tervvé a mester vázlatait, s felhasználták hozzájuk a nagy illusztrált építészeti traktátusokat, de közben szem előtt kellett tartaniuk a megrendelő kívánságait is. A vállalkozóként is működő Fellner, egy forrás szerint, „a' Delineatióknak készíttetéseihez már egész akadémiát tartani kintelenttetik". Az egri líceum terveinek átrajzolásán, letisztázásán „negyed magával dolgozik". A tervanyag nagy száma, jó műszaki színvonala kézenfekvővé tette a döntést, hogy megőrizzék és újra felhasználják az egyszer már kidolgozott rajzokat.

Az építési iroda nem a nagy feladatok megoldására, hanem az uradalomban előforduló „mindennapi" építési munkák elvégzésére alakult; ezért, bár volt szerződtetett építésze, gyakran dolgoztattak „külső" építészekkel is. A feladat volumene, a megbízó reprezentációs igénye alapján ismert céhes vagy külföldi építész megbízására, esetleg csak tervek megrendelésére került sor. Ausztriai építészek, illetve pesti céhes mesterek dolgoztak az ország különböző részeiben. A Bécsben élő Melchior Hefelét például 1777-ben Esterházy Károly megbízta, hogy készítsen tervet a pápai plébániatemplom fő- és a mellékoltáraihoz. Terveivel mind a püspök, mind a plébános tetszését elnyerte, s megbízást kapott, hogy dolgozza ki, illetve tisztázza le azokat. A tervrajzon kívül egyébként modellt is várt tőle a megbízó. Hefele Győrben a székesegyház oltárait tanulmányozta, majd megbeszélte a püspökkel a készülő mű részleteit. Ezután elvégezte a vállalt feladatot, s elküldte tervét a magyarázó jegyzetekkel együtt. Szóbeli ígéreteket kapott és biztatást, hogy művét kivitelezni fogják, de végül a megbízás meghiúsult.

A „külső" építész terveit rendszerint az uradalmi építész kivitelezésével valósították meg. Így kapta a kivitelezési feladatot Johann Michael Neumann, aki Hillebrandttal érkezett Bécsből 1760-1761 körül, s mind a székesegyház, mind a püspöki palota felépítését irányította. Bau-Inspektorként emlegetik; nyilván a püspöki uradalmi építész tisztségét töltötte be 1779-ig, az építkezések befejezéséig. Az összes kifizetési nyugtán az ő neve szerepel.

A munkálatokban nagyszámú kézműves is részt vett. Az iroda feladatainak megoldására helyi mestergárda kapott megbízást, amely sokszor folyamatosan működött az uradalom szolgálatában.

Látható, hogy mind az állami, mind pedig a földesúri uradalmakban az építkezések, a műszaki munkák sikeres megvalósulását az segítette elő, hogy megtalálták a legmegfelelőbb munkaszervezetet, amely képes volt a munkálatokat szakszerűen, szervezetten elvégezni.

A munkaszervezet csak egyik előfeltétele volt a megoldásnak. A másik a megfelelő tervanyag, költségvetési formula, s ez csak egységesített, többször és több helyen felhasználható terv, az ún. típusterv (és költségvetési minta) lehetett.

3. Típustervek

Mária Terézia és II. József uralma idején az előző időszakhoz képest az építészeti feladatok száma rendkívül megnövekedett az országban. Bár a század közepe óta az uralkodó igyekezett kiterjeszteni az állam befolyását az egyházra, de támogatta az egyház szervezettebbé, hatékonyabbá válását, s így a század második fele az egyházi építészet egyik virágkora volt. A katolikus plébániatemplomok és a szerzetesi templomok a török kiűzése utáni első évtizedekben nagy ütemben épültek újjá vagy alakultak át, de a templomépítkezések száma a század második felében sem csökkent. Birodalomszerte számos vidéki plébániatemplomot, kisebb-nagyobb falusi templomot építettek, Mária Terézia ugyanis a plébániatemplomok „hálózatának" bővítésére helyezte a hangsúlyt. A plébániák szervezése és ellenőrzése, a falusi nép körében végzett pasztoráció fokozása érdekében a királynő elrendelte, hogy a túlságosan nagy, alig kormányozható egyházmegyékből új püspökségeket válasszanak le. II. József is szorgalmazta új lelkészségek szervezését, hogy a hívek lelki gondozása minden régióban a lélekszámtól függően, arányosan megszervezve történjék - mintegy 1200 új lelkészséget alakított ki Magyarországon.

Nagy fellendülés következett be az egyházi építészetben II. József türelmi rendeletének hatására. Az uralkodó 1781-ben a protestánsok és a görögkeletiek számára is mindenhol engedélyezte templom, lelkészlak, iskola építését, ahol 100 főnél nagyobb volt a hívek száma. A templomokat torony, harang és utcáról nyíló bejárat nélkül kellett építeniük, de hamarosan e megkötések is megszűntek: 1786-ban a toronyépítést és haranghasználatot, 1788-ban az utcára nyíló ajtó kialakítását is engedélyezték. E rendeletek hatását az engedélyezésre benyújtott nem katolikus templomtervek, illetve az utólag a templomhoz épített tornyok nagy száma is tanúsítja.

A gazdasági életet és a közigazgatást irányító kormányhatóságok (a kamara és a helytartótanács) a felügyeletük alatt álló uradalmakban jelentős gazdasági, s ezzel együtt építőtevékenységet folytattak. A sok hasonló jellegű feladat elvégzésére célszerűnek látszott, hogy központilag készített típustervekkel lássák el az uradalmakat, az építészeti hivatalokat, hogy a tervezés a legeldugottabb helyeken is szakszerűen történjék, s a kivitelezés gyorsan megvalósuljon. Ez a szándék egybeesett az uralkodó törekvésével, hogy minden kamarai építkezés gazdaságosan, ellenőrizhetően, a központi szervek elképzelései szerint valósuljon meg. Kizárólag a kis összegű, sürgősen elvégzendő helyreállításokat, vagy a nem nagy volumenű, 3000 forintot meg nem haladó költségű építkezéseket lehetett a helyi igazgatóságnak elvégeznie.

A kamara már Mária Terézia uralkodása idején típusterveket dolgozott ki a templomépítéshez, mégpedig több változatban, aszerint, hogy az egyházközségek milyen anyagi eszközökkel rendelkeztek. Forrásunk szerint a királynő 1771-ben elrendelte, hogy a magyarországi kamarai birtokokon, valamint az ország bármely helységében a kincstár költségén építendő templomokat a központilag kidolgozott három tervváltozat egyike szerint építsék fel. A három, egyenként három lapból álló (alaprajz, homlokzat és keresztmetszet) tervsorozathoz igen részletes költségvetés is járult. Az akta mellett találtunk egy elszámolást is, melyet az a másoló nyújtott be, aki a kilenc lapról két sorozat másolatot készített. A rendelet ugyanis előírta, hogy a kamarai igazgatóságokon egy-egy sorozatot őrizzenek, és az igényeknek megfelelően használják majd fel. A különböző típustervsorozatok fennmaradása is az egykori másolatok nagy számával magyarázható.

A tervek egyetlen terű templomokat mutatnak, egyetlen homlokzati toronnyal. A három változat között az a legfeltűnőbb különbség, hogy az I-es számún centrális megoldást látunk, míg a másik kettő hosszhajós, kereszthajó nélküli formát mutat, keskenyebb, félkör ívű apszissal bővítve. A centrális változaton keresztben elhelyezkedő, ovális központi tér van, s ahhoz újabb ovális formát alkotva csatlakozik a szentély. A tér lezárása mindhárom esetben azonos módon, síkfödémmel (ún. stukatúrmennyezet) történik. A középtornyos homlokzatokat lizénák, mélyített mezők és táblamotívumok díszítik, s az eltérések mindössze a díszítőelemek és a volutás oromzat formáiban mutatkoznak. A tervek azonos művészi színvonalat képviselnek, sőt azonos tervezői gondolat változatainak látszanak. Mária Terézia azzal a szándékkal készíttette őket, hogy a falusi templomok a helyi lehetőségeknek, a hívek számának és anyagi erejének megfelelő, célszerű, művészileg jó átlagszínvonalat képviselő formában épüljenek meg. A tervek és a költségvetés biztosításával a hatóság a munkálatokat lerövidítette, és olcsóbbá tette.

A II. terv emlékeztet leginkább a későbbi jozefinista korszak típusterveire, de a III. változat is felfedezhető néhány magyarországi templomon.

A típustervek szerzője nem ismert, de nyilvánvalóan kamarai építész lehetett. Ismerve a későbbi típustervek történetét, a tervező közvetlenül a főépítész irányítása alatt dolgozhatott. Mivel az 1779-es típusterveket Lander kamarai alépítész írta alá, a korábbiakat is valószínűleg ő készítette, de felettese, F. A. Hillebrandt, a kamarai első építész lehetett a feladat tényleges irányítója.

Típustervek készültek az új telepítések, a nagyjából azonos méretű és jellegű falvak templomai, fontosabb középületei számára is

A típustervek kérdése azonban nem egyértelmű. Az uralkodói rendelet és a számos másolat arra utal, hogy fel is használták őket, de ismerünk más, a típustervtől eltérő változatokat is. Mindez jelzi, hogy a felülről bevezetett központosító rendeletek nem mindig bizonyultak hatásosnak. Feltehetőleg a helyi mesterek leegyszerűsítették az amúgy sem túl összetett típusterveket, s így alakultak ki az eltérések, a változatok.

1779-ben Lorenz Lander kamarai alépítész a görög katolikus templomok számára egy három változatból álló tervsorozatot készített. Tervének az ad különleges jelentőséget, hogy felhasználására, gyakorlati megvalósulására is van adatunk. A II. templomtípust - alaprajzot, homlokzati rajzot és keresztmetszetet egyaránt - felismerjük Lander bácskeresztúri (egykori Bács-Bodrog vm.) görög katolikus templomtervén (1779).

A típustervek szükségességét tovább növelte II. Józsefnek az a törekvése, hogy a lelkészségek szervezését átfogóvá, hatásossá tegye, és az építkezések, a felszerelések anyagi feltételeit biztosítsa. Az 1782-ben kiadott direktívák szerint új plébániát kellett alapítani, ha a plébániatemplom több mint egyórányi távolságban volt. Az uralkodó a felmérések, beérkezett kérdőívek alapján felismerte, hogy rengeteg a feladat, s ehhez egyrészt központosított építészeti apparátust kell felállítani, másrészt a templomok, a kapcsolódó plébániák és néha iskolák számára központilag elkészített típusterveket kell készíttetni. Ekkor került sor az építési szervezet átalakítására (1783).

A típustervek az építési helyszíneken általában elhasználódtak, s Bécsből újra meg újra el kellett küldeni a mintatervet. Az állandó tervrajzolást úgy oldották meg, hogy könyv alakban, rézmetszetes illusztrációkkal kiadták mindazokat a központi utasításokat és mintarajzokat, amelyekre az építészeknek szükségük lehetett. M. F. Koller Der practische Baumeister című könyve 3 szöveg- és 1 képkötetben tartalmazza a szükséges ismereteket és mintaképeket, valamint a költségvetés készítésének szabályait, s így nem meglepő, hogy az építészek kézikönyve lett.

Tervezés – kivitelezés

A XVIII. századi magyar építtetők - elsősorban a főnemesek és a főpapok -komoly építészeti ismeretekkel rendelkeztek, s az építkezés minden fázisában meghatározták, állandó ellenőrzéssel figyelemmel kísérték a munkálatokat. Az építészet a nemesek nevelésének része volt. A gimnáziumokban és a magasabb iskolákban ekkor már mindenhol oktattak építészetet (architectura civilis) és építészeti rajzot, s a nemesség már fiatalon tapasztalatot szerezhetett egy-egy családi építkezés kapcsán. Szaktudását mintarajzok, építészeti könyvek, illusztrációk, vagy megépült, híres alkotások tervrajzai gyarapították. Rokoni, családi tulajdonban lévő épületeket tekintett meg, és esetleg mintául választotta valamelyiket (pl. a Grassalkovich-stílusú kastélyok esetében). Az iskolai építészeti rajzoktatás magas színvonalát bizonyítja Barkóczy Ferencnek és Károlyi Józsefnek, a váci Theresianum növendékeinek palazzót, illetve kastélyt ábrázoló rajza. Az adatok szerint a tervezés sokszor a megbízó „közreműködésével" történik, de sosem a tervezésben, a rajzkészítésben való konkrét bekapcsolódásával, hanem szóbeli instrukciókkal és kívánságokkal. A megrendelő elképzelését mindig a tervezőnek kell átültetni az építészet közegébe, s neki kell a terveket megrajzolnia. Festetics György keszthelyi kastélyának 1799-es átépítéséhez maga inveniálta a tervet, miként annak felirata is jelzi. Ez azonban nem jelenti a terv megrajzolását is, a felirat ugyanis a terv kidolgozójaként megjelöli Rantz építőmestert. A felirat kettős állítása rávilágít a szakértő szintjén álló megbízó és az építész viszonyára a tervkészítés gyakorlatában. A megbízó határozott elképzelésekkel rendelkezik, de azok rajzi formába öntése, megépíthető, technikailag korrekt tervvé kidolgozása a szakember feladata. Ha a megbízó változást kér, egy-egy helyiség, lépcső vagy épületszárny adott formájú megépítését kívánja, mindig az építész valósítja meg a gondolatot. Grassalkovich Antal például változást javasol a neki véleményezésre megküldött tótmegyeri (Palarikovo) kastélyterven - egyébként Hillebrandt kamarai főépítész rajzán -, de még vázlatosan sem készíti el elképzelését.

Az építtető néha több tervrajzot is megrendelt, esetleg neves külföldi mesterektől is, s ezekből saját udvari építésze vagy valamelyik helyi mester alkotta meg a tervet az adott helyszínhez, a lehetőségekhez és a főúr ízléséhez illően. A tervrajzok a XVIII. században már mérnöki pontosságúak és szakszerűek. Az uradalmakban rendeletek születtek, hogy még a kisebb építkezéseket is csak tervrajzok (alaprajz, homlokzat, metszet) alapján szabad elvégezni.

A nagyobb, főurak megbízásából folyó építkezések többnyire külföldi mesterek tervei szerint folytak. Alkalmazásukat a céh ellenzi ugyan, de megakadályozni nem tudja.

Amikor a megrendelő eldöntötte, hogy melyik mesterre bízza az építkezés ügyét, szerződést köt vele. A szerződésben az építész részletesen leírja, milyen feladatokat vállal, és milyen költségek merülnek fel. Részletes költségvetést is készít. A megbízó szintén írásba foglalja kötelezettségeit: például a munka javadalmazása, esetleges természetbeni juttatások mértéke, közlekedés, szállás, napidíj kifizetésének módja. Külön szerződést kötnek a mesterekkel (kőfaragó, ács, lakatos, aranyozó, kályhakészítő, asztalos stb.). A kifizetéseket a szerződésre vezetik rá.

A legáltalánosabb gyakorlat az, hogy a mester elkészíti a tervet, rajzolói annak alapján a kivitelezési (részlet-) terveket, majd a helyszíni munkákat pallérja, esetleg egy tőle független vállalkozó irányítja, saját vagy helyi mesteremberekkel, legényekkel. {Egyházaskesző, plébániatemplom; Sarud, plébániatemplom)

Hefele például a Szily püspökkel megkötött szerződésben kötelezte magát, hogy a szombathelyi papi szeminárium tervrajzain kívül elkészíti a püspöki palota négy szintjének alaprajzát, egy keresztmetszetet és a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat. Nemsokára megrajzolta, sőt még egy homlokzatrajzzal ki is egészítette a megállapodás szerinti terveket. Két rajzolója egy hónapon belül letisztázta mindegyiket. Ezután Szombathelyre ment, és átvette a munkájáért járó 300 forintot. A szerződés egyértelműen kimondta, hogy először a „kis", utána a „nagy" rajzokat kell benyújtani. Az első csoportba az alaprajzok, metszetek, homlokzatok tartoztak, a másodikba a kivitelezőknek szánt 1 : 1 méretű részlet- és profilrajzok. Ezután az építész kimérte a szeminárium és a palota alaprajzát, s a földmunkák hamarosan elkezdődhettek.

Az építészek eleinte a kivitelezésben való jártasságuk alapján kapták megbízásaikat, de idővel különvált a tervezés és a kivitelezés. A kivitelezést helyi mesterekre, vállalkozókra bízzák. Az ismert külföldi építészek közül nem mindenki vett részt úgy a kivitelezés irányításában, mint Johann Lucas von Hildebrandt, aki pallérjával végeztette ugyan az építkezést, da maga többször járt Ráckevén a munkákat ellenőrizni.

A tervező néhányszor megtekinti az építkezés menetét (útiszámláját, napidíjának elszámolását gondosan benyújtja az építtetőnek!). A helyszínen eldönti a vitás kérdéseket, kijelöli a javítandó részeket, utasításokat ad a folytatás módjára. Munkája a mű elkészültekor elismerést arathat, de az építtető számára - még ha Akadémián tanult művész is - továbbra is alacsonyabb társadalmi osztály tagja marad. Helyzete is bizonytalan: több példát ismerünk arra, hogy a munka befejezése előtt elbocsátják vagy „megkerülik" (pl. Esterházy egri püspök megrendeli a terveket a bécsi J. I. Gerltől, s amikor azok a birtokába jutnak, nem akarja kifizetni a tervezőt).

Sajnos, a korszak terv- és iratanyagában nem tesznek különbséget a tervező és a kivitelező-vállalkozó között, mert a gazdasági iratokban mellékesnek tekintik, kinek a szellemi tulajdona a terv.

<< IV. A mesterek