V. Az építészeti szervezet

Tervezés – kivitelezés

A XVIII. századi magyar építtetők - elsősorban a főnemesek és a főpapok -komoly építészeti ismeretekkel rendelkeztek, s az építkezés minden fázisában meghatározták, állandó ellenőrzéssel figyelemmel kísérték a munkálatokat. Az építészet a nemesek nevelésének része volt. A gimnáziumokban és a magasabb iskolákban ekkor már mindenhol oktattak építészetet (architectura civilis) és építészeti rajzot, s a nemesség már fiatalon tapasztalatot szerezhetett egy-egy családi építkezés kapcsán. Szaktudását mintarajzok, építészeti könyvek, illusztrációk, vagy megépült, híres alkotások tervrajzai gyarapították. Rokoni, családi tulajdonban lévő épületeket tekintett meg, és esetleg mintául választotta valamelyiket (pl. a Grassalkovich-stílusú kastélyok esetében). Az iskolai építészeti rajzoktatás magas színvonalát bizonyítja Barkóczy Ferencnek és Károlyi Józsefnek, a váci Theresianum növendékeinek palazzót, illetve kastélyt ábrázoló rajza. Az adatok szerint a tervezés sokszor a megbízó „közreműködésével" történik, de sosem a tervezésben, a rajzkészítésben való konkrét bekapcsolódásával, hanem szóbeli instrukciókkal és kívánságokkal. A megrendelő elképzelését mindig a tervezőnek kell átültetni az építészet közegébe, s neki kell a terveket megrajzolnia. Festetics György keszthelyi kastélyának 1799-es átépítéséhez maga inveniálta a tervet, miként annak felirata is jelzi. Ez azonban nem jelenti a terv megrajzolását is, a felirat ugyanis a terv kidolgozójaként megjelöli Rantz építőmestert. A felirat kettős állítása rávilágít a szakértő szintjén álló megbízó és az építész viszonyára a tervkészítés gyakorlatában. A megbízó határozott elképzelésekkel rendelkezik, de azok rajzi formába öntése, megépíthető, technikailag korrekt tervvé kidolgozása a szakember feladata. Ha a megbízó változást kér, egy-egy helyiség, lépcső vagy épületszárny adott formájú megépítését kívánja, mindig az építész valósítja meg a gondolatot. Grassalkovich Antal például változást javasol a neki véleményezésre megküldött tótmegyeri (Palarikovo) kastélyterven - egyébként Hillebrandt kamarai főépítész rajzán -, de még vázlatosan sem készíti el elképzelését.

Az építtető néha több tervrajzot is megrendelt, esetleg neves külföldi mesterektől is, s ezekből saját udvari építésze vagy valamelyik helyi mester alkotta meg a tervet az adott helyszínhez, a lehetőségekhez és a főúr ízléséhez illően. A tervrajzok a XVIII. században már mérnöki pontosságúak és szakszerűek. Az uradalmakban rendeletek születtek, hogy még a kisebb építkezéseket is csak tervrajzok (alaprajz, homlokzat, metszet) alapján szabad elvégezni.

A nagyobb, főurak megbízásából folyó építkezések többnyire külföldi mesterek tervei szerint folytak. Alkalmazásukat a céh ellenzi ugyan, de megakadályozni nem tudja.

Amikor a megrendelő eldöntötte, hogy melyik mesterre bízza az építkezés ügyét, szerződést köt vele. A szerződésben az építész részletesen leírja, milyen feladatokat vállal, és milyen költségek merülnek fel. Részletes költségvetést is készít. A megbízó szintén írásba foglalja kötelezettségeit: például a munka javadalmazása, esetleges természetbeni juttatások mértéke, közlekedés, szállás, napidíj kifizetésének módja. Külön szerződést kötnek a mesterekkel (kőfaragó, ács, lakatos, aranyozó, kályhakészítő, asztalos stb.). A kifizetéseket a szerződésre vezetik rá.

A legáltalánosabb gyakorlat az, hogy a mester elkészíti a tervet, rajzolói annak alapján a kivitelezési (részlet-) terveket, majd a helyszíni munkákat pallérja, esetleg egy tőle független vállalkozó irányítja, saját vagy helyi mesteremberekkel, legényekkel. {Egyházaskesző, plébániatemplom; Sarud, plébániatemplom)

Hefele például a Szily püspökkel megkötött szerződésben kötelezte magát, hogy a szombathelyi papi szeminárium tervrajzain kívül elkészíti a püspöki palota négy szintjének alaprajzát, egy keresztmetszetet és a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat. Nemsokára megrajzolta, sőt még egy homlokzatrajzzal ki is egészítette a megállapodás szerinti terveket. Két rajzolója egy hónapon belül letisztázta mindegyiket. Ezután Szombathelyre ment, és átvette a munkájáért járó 300 forintot. A szerződés egyértelműen kimondta, hogy először a „kis", utána a „nagy" rajzokat kell benyújtani. Az első csoportba az alaprajzok, metszetek, homlokzatok tartoztak, a másodikba a kivitelezőknek szánt 1 : 1 méretű részlet- és profilrajzok. Ezután az építész kimérte a szeminárium és a palota alaprajzát, s a földmunkák hamarosan elkezdődhettek.

Az építészek eleinte a kivitelezésben való jártasságuk alapján kapták megbízásaikat, de idővel különvált a tervezés és a kivitelezés. A kivitelezést helyi mesterekre, vállalkozókra bízzák. Az ismert külföldi építészek közül nem mindenki vett részt úgy a kivitelezés irányításában, mint Johann Lucas von Hildebrandt, aki pallérjával végeztette ugyan az építkezést, da maga többször járt Ráckevén a munkákat ellenőrizni.

A tervező néhányszor megtekinti az építkezés menetét (útiszámláját, napidíjának elszámolását gondosan benyújtja az építtetőnek!). A helyszínen eldönti a vitás kérdéseket, kijelöli a javítandó részeket, utasításokat ad a folytatás módjára. Munkája a mű elkészültekor elismerést arathat, de az építtető számára - még ha Akadémián tanult művész is - továbbra is alacsonyabb társadalmi osztály tagja marad. Helyzete is bizonytalan: több példát ismerünk arra, hogy a munka befejezése előtt elbocsátják vagy „megkerülik" (pl. Esterházy egri püspök megrendeli a terveket a bécsi J. I. Gerltől, s amikor azok a birtokába jutnak, nem akarja kifizetni a tervezőt).

Sajnos, a korszak terv- és iratanyagában nem tesznek különbséget a tervező és a kivitelező-vállalkozó között, mert a gazdasági iratokban mellékesnek tekintik, kinek a szellemi tulajdona a terv.