Kora reneszánsz (1475–1541)

A késő gótika újabb hulláma és a reneszánsz indulása: A budai, visegrádi, tatai építkezések

Buda

Az 1464-ben megkoronázott Mátyás - minden bizonnyal Janus Pannonius (1434-1472) hatására - 1465 körül Mantegnától, a híres padovai festőtől rendelt portrét magáról. Janus Guarino da Verona (1374-1460) ferrarai iskolájában, majd a padovai egyetemen tanult, s 1458-ban Laus Andree Mantegne Pictoris Patavini című panegyricusában megemlékezett arról, hogy róla és barátjáról, Galeotto Marzióról  (1427-1497?) Mantegna kettős arcképet festett. A Mátyás-portré sajnos nem maradt fenn, csak másolatból ismerjük.

Mátyás humanista neveltetésében fontos szerepet kaptak az ókor és középkor hősi katonai cselekedetei. Az 1460-as években sokszor a délvidéken, a török ellen harcoló Mátyás figyelme érthetően fordult kora hadiépítészeti eredményei felé, 1465-ben Rimini uralkodója, Alberti megbízója küldte el neki Valturio haditechnikai traktátusát. 1458-1459-ben Nándorfehérvárt „illőbb épületekkel" erősíttette meg, valamint Jajcán, Szabácson és Szendrőn is építkezett. Ekkoriban tűntek fel az első itáliai építészek és építőmesterek Magyarországon: 1466-ban öt milánói kőművesmester dolgozott itt, Mátyás 1465-ös meghívására két év múlva érkezett Magyarországra a milánói herceg, Francesco Sforza bolognai hadmérnöke, Aristotile Fioravanti, aki fél évet töltött itt (minden bizonnyal szintén a déli végek várépítkezésein), 1469-ben pedig Paschoe Michelievich, Ragusa (Dubrovnik) főmérnöke vett részt Mátyás várépítési munkáiban. Amikor 1474-ben a király belépett az itáliai Legába, a pápával, Aragóniai Ferdinánd nápolyi királlyal, Lorenzo il Magnificóval, Firenze első emberével, Federigo da Montefeltro urbinói herceggel és Ercole d'Estével, Ferrara urával került szövetségesi viszonyba, amelybe beletartozott a szolgálatukban álló hadmérnökök, építészek cseréje is.

A Legába be is házasodó Mátyás és Beatrix esküvőjekor (1476) sok itáliai érkezett Budára, köztük Francesco Bandini de Baroncelli, firenzei neoplatonikus humanista, Marsilio Ficino barátja, aki 1474-1476-ban a nápolyi király szolgálatában állt. Nápolyi tartózkodása alatt került kapcsolatba a trónörökös Aragóniai Alfonz humanista körével, amely Giovanni (Gioviano) Pontano vezetésével a műpártolás kérdéseivel is foglalkozott, az arisztotelészi morál szemszögéből. Szerintük az uralkodó erkölcsi kötelessége az építészet és a művészetek támogatása.

Bandini volt az a „mediátor", közvetítő humanista, aki az Itáliában sosem járt Mátyás számára az itáliai reneszánsz eredményeit közvetítette. Ő volt az is, aki (valószínűleg 1487-es római útja alkalmával) Mátyásnak elhozta Filarete építészeti értekezését, amelyet az uralkodó Bonfinival fordíttatott a volgaréról (az olasz köznyelvről) latinra. Mellette Francesco Arrigoni és Bartolommeo Fonzio foglalkozott a budai udvarban művészeti kérdésekkel.

Mátyás könyvtára, a Bibliotheca Corvina, vagy ahogy Naldus Naldius panegyricusában nevezi: a Bibliotheca Augusta, mecénásságának - az építészet mellett - legfontosabb eredménye, 1000 körüli kötetszámával az egyik legjelentősebb könyvtár volt Európában. A legtöbb corvina Budán és a firenzei könyvkészítő műhelyekben készült. A könyvtárban megvolt Vitruvius építészeti traktátusa éppúgy, mint Alberti Tíz könyve az építészetről (De re aedificatoria, ma két corvina-példányát is ismerjük). Az antik világ iránti érdeklődés jele volt a pannóniai római feliratok gyűjtése is, ebben Felice Feliciano, Francesco Giustiniani, Bonfini és Fonzio vett részt.

Az itáliai reneszánsz architektúra magyarországi befogadását megkönnyítette az az Alberti által is megfogalmazott elv, mely szerint az épületek egyrészről önhordó építészeti tagozatokból (ornamentum), azaz párkányokból, nyíláskeretekből, függőleges tagolóelemekből, másfelől a kitöltő szerkezeti falból (structura) állnak. A magyarországi céhes rendszer relatív gyengesége és az uralkodó erős hatalma tette lehetővé, hogy (más, építőtevékenységben fejlettebb országokkal, például Ausztriával, Franciaországgal szemben) itt igazi all'antica építészet jöjjön létre az itáliai mesterek - az ornamentumok kifaragói - és a hazai kőművesek - a structura készítői - együttműködésével.

Giorgio Vasari (1511-1574) híres életrajzi műve, a Vite de'piú eccelenti architetti, pittori et scultori italiani (első kiadás: 1550, az idézett második kiadás: 1568) örökítette meg Mátyás fő építésze, Chimenti Camicia tevékenységét: stando al servigio del re d'Ungheria, gli fece palazzi, giardini, fontane, tempii, fortezze, ed altre muraglie d'importanza, con ornamenti, intagli, palchi lavorati ed altre simili cose... (A magyar király szolgálatában állva készített neki palotákat, kerteket, kutakat, szentélyeket, erődöket és fontos falazatokat, díszítésekkel, intarziákkal, megmunkált mennyezetekkel és hasonló dolgokat...). 1479. július 15-én egy nagy jelentőségű dokumentum szerint Camicia megbízottja Firenzében szerződést kötött Bartolomeus del Citto, Albizus Laurentii, Vectorius Petri Simonis, Dominicus Dominici és Johannes Antonius Dominici lignariusokkal (azaz intarziaasztalosokkal), hogy egy évig Mátyás szolgálatába állnak, Budán vagy másutt. Az 1479-től egy évtizeden át Budán munkálkodó itáliai mestercsoport tagjai nyilván cserélődtek, és az állandó tagok is nyilván időről időre hazatérhettek, e dokumentum mégis mesternevekkel teszi megfoghatóvá az elenyészett, csak töredékeiben fennmaradt, hatalmas építkezéseket. Ugyancsak fontos két másik okirat, Johannes Grubanich traui lapicida 1487. december 1-jén Budán kelt végrendelete és a végrehajtásáról egy sebenicói (Šibenik) irat, amely Budán dolgozó dalmát kőfaragó társairól tudósít, ezek: Franciscus de Zara, Lucas de la Festa de Spalato, Marinus de la Braza, Michael de Lesina és Petrus de Tragurio. A csoport idekerülésében talán fontos szerepet játszhatott a zárai (Zadar) Antonius de Jadra, Mátyás udvari káplánja és Beatrix királynő gyóntatója. A dalmát lapicidák korábban a Velencei Köztársasághoz tartozó Trauban (Trogir), Spalatóban (Split) és Sebenicóban dolgoztak, s itt a régió vezető művészének, Niccolò Fiorentino hatása alatt álltak.

Mátyás építészeti mecénásságának legkiemelkedőbb teljesítménye a budai királyi palota döntően reneszánsz stílusú átépítése volt. Ebben először, az 1470-es évtized elejétől a már említett késő gótikus modorban dolgozó műhely vett részt (de erődítési munkák is folytak, pl. 1471-ben Kázmér lengyel herceg támadása idején), majd valamivel később, az 1470-es évek végétől a reneszánsz bottega is bekapcsolódott a munkákba, sőt az irányítást is átvette. A budai Várhegy déli részén álló épületegyüttes az 1541 utáni török uralom, főként pedig az 1686-os visszafoglalás során nagyrészt elpusztult, csak a díszudvar nyugati szárnyát és a Cisterna Regiát (Albrecht-pince) foglalták bele az 1715-1724 közt Hölbling János és Fortunato de Prati tervei szerint épült első barokk palotába. Sok más, csak maradványaikban fennmaradt középkori emlékünkhöz hasonlóan igen nehéz feladat képet alkotni Mátyás egykori rezidenciájáról. Ennek támpontjai: a második világháború után Gerevich László (BTM) által itt folytatott ásatás eredményeként napvilágra került alapfalak és nagyszámú töredék, valamint az egykorú szöveges (többek közt Bonfinié és a későbbi török kori utazóké) és képi források (főleg az 1686-ban készült alaprajzok és látképek).

A budai palota átépítése a második palotaudvar, az ún. díszudvar keleti részén kezdődhetett meg (ahol a Corvina-könyvtár két Dunára néző terme is helyet kapott), majd a déli szárnyban folytatódhatott, a palota legrégibb magja, az ún. Anjou-palota északi részében. Az alapvetően belsőépítészeti munkák modellje véleményünk szerint a firenzei Palazzo Vecchio 1469-1480-as évek közötti átépítése lehetett. Itt a Sala dell'Udienza és a Sala dei Gigli termeiben gazdagon faragott oromzatos ajtókeretek, intarziás ajtószárnyak és aranyozott, plasztikus párkányok és kazettás famennyezetek készültek. A Camicia-féle szerződésben említett firenzei intarziaasztalosok éppen ilyen munkákra voltak hivatottak. Így a budai palota említett részein a töredékek és leírások szerint új ajtó- és ablakkeretezések, berakásos ajtószárnyak, majolikapadlók és aranyozott faragású kazettás famennyezetek készültek az 1470-es évek második felében. A déli szárnyba helyezhetjük a Bonfininél dietáként szereplő termet, amely alighanem - a pliniusi előkép nyomán - több helyiségből álló magánlakosztályt jelenthetett, háló- és lakószobákkal, barátok fogadására szolgáló ebédlővel és esetleg az urbinói Palazzo Ducale mintájára studiolót, dolgozószobát is magában foglalhatott. A heliocaminosok (loggiák) és zeták (fülkék) a napos délnyugati oldalon kaphattak helyet.

Az Anjou-palota nyugati oldalán a díszudvar nyilvános térségétől eltérően egy három oldalról épületekkel, negyedik oldalán pedig a várfallal körülvett kisebb zárt, intim kert alakult ki a talán korábbi, Zsigmond-kori hatalmas víztároló pince, a mindmáig fennmaradt Cisterna Regia fölött. Az alépítményen nyugvó kertet függőkertnek nevezzük, ókori gondolatát (pl. Semiramis függőkertje) a reneszánsz újította fel, szerepel Filarete és Francesco di Giorgio Martini trattatójában is. Első megvalósulása a pienzai Palazzo Piccolomini függőkertje volt (1462); 1466-1469 között II. Pál magánpalotájában, a római Palazzo Veneziában (Palazzetto), majd az 1470-as évek közepén az urbinói Palazzo Ducaléban hoztak létre függőkertet. Az utóbbi egyértelműen Francesco di Giorgio Martinihez (1439-1502) köthető, az ő hadiépítészetre, mérnöki tudományokra is kiterjedő, sokoldalú munkásságát jól ismerhette Camicia, akinek a budai giardino segretót (titkos, rejtett kertet) tulajdoníthatjuk. A kertet nyugatról az egymás feletti kettős szegmensívsorral összekötött, ma is meglévő pillérek támasztották meg, felettük zárterkélyekkel gazdagított összekötő folyosóval. A budai függőkert - akárcsak Urbinóban - minden bizonnyal az uralkodói magánlakosztályokhoz kapcsolódhatott. A Haüy-térkép nemcsak a függőkert helyét, hanem a Cisternából ellátott középső kerti kutat is feltünteti.

A díszudvar nyugati szárnyának átépítését is a reneszánsz műhely végezte. A Hallart-Wening-metszet (1686) örökítette meg képét, alacsony hajlású, itáliaias nyeregtetőzetét. A felső (II.) emelet eltér az alsó épületrész homlokzatától a (valószínűleg kőkeresztes reneszánsz ablakokat jelző) nyílásaival. A nyugati homlokzat nagy falfelületeit inkább csak vízszintes párkányok tagolhatták, legjellegzetesebb, meghatározó elemük a kőkeresztes reneszánsz ablak, amelyből a töredékek alapján kétféle típust is rekonstruálni lehetett. A kőkeresztes ablakforma gótikus eredetű, de a reneszánsz újraalkotta: klasszikus profilokkal látta el. A firenzei kora reneszánszban teljesen ismeretlen, az 1450-es évek közepén Rómában pápai és bíborosi építkezéseken tűnt fel, s vált meghatározó decorummá (Pl. Roma, Palazzo Venezia). A II. Pius (1458-1464) építkezésein különösen gyakori épületelemnek a leírásokban is szereplő „kereszt formájú - in modum crucis" elnevezése Feuerné szerint talán speciális szimbolikus jelentést is hordozott, a török elleni keresztes hadjáratot vállaló pápa révén. Magyarországi megjelenésében alighanem döntő szerepet játszhatott Giovanni Dalmata, Mátyás udvari szobrásza, aki korábban Pietro Barbo, a későbbi II. Pál (1464-1471) római palotája, a Palazzo Venezia építésén dolgozott. Dalmata Magyarországra kerülését elősegíthette a pápa unokaöccse: Marco Barbo bíboros is, akit IV. Sixtus 1471-ben küldött Magyarországra pápai legátusként.

A nyugati szárny II. emeletének szabadon kialakított nagyobb belmagassága tette lehetővé a leírások alapján ide lokalizálható új, reprezentatív nagytermek, például a trónterem kialakítását. Ezeket minden bizonnyal kazettás sík famennyezet fedte. A Fontana-Nessenthaler-metszet a szárny északi részére jelöli be a főlépcsőházat. Egy 1714-ből származó palotafelmérés (Bécs, Kriegsarchiv) szerint ekkorra már csak ez a nyugati szárny állt. A középkori palotából ezt az épületrészt használta fel az első barokk palota, ahogy ezt J. Matthey 1742-es és Causi 1749-es felmérései megörökítették: a belső udvaros palotatömbhöz furcsán kapcsolódó északi „nyúlvány" formájában.

A szárny keleti, díszudvari homlokzata előtt loggia futott végig, a Marsigli-hagyatékból előkerült török alaprajz (XVII. század második fele) és a Fontana-Nessenthaler-metszet (1687) szerint a déli és keleti, a Haüy-alaprajz (1687) szerint csak a déli oldalon folytatódva. Az árkádokról Bonfini így ír: in medio area veteri porticu circumventa, quam duplicia coronant ambulacra, quorum supremum novoque palatio prepositum, qua ad summa triclinia conscenditur, duodecim signiferi orbis sideribus insigne non sine admiratione suspicitur... A leírás szerint alul tehát korábbi (Zsigmond-kori) gótikus, talán csúcsíves árkád futhatott végig. (Az ásatáskor feltárt szabálytalan kiosztású pilléralapozás ugyancsak kizárja egy szabályos reneszánsz földszinti árkád létét.) Erre kettős loggiasor támaszkodott, Balogh Jolán szerint (aki csak egyemeletes, kettős reneszánsz árkádot rekonstruál) az alsó archivoltos, tehát félköríves lezárású lehetett, a felsőn pedig az oszlopok valószínűleg egyenes gerendázatot (architrávot) támasztottak alá. Az utóbbi folyosót kazettás famennyezet fedte le, (valószínűleg a nyugati oldalon) a zodiákus 12 csillagjegyével. A Fontana-Nessenthaler-metszet észak felől készült látképe a díszudvar emeleti árkádjait mutatja. A loggiáknál - a Dísz tér 6. szám alatti házban talált analóg megoldáshoz hasonlóan - a balusztrádok szélső bábjai rátapadhattak az oszlopokra, a közbenső oszlopközöket öt-öt baluszterorsó alkothatta, középen törpepillérekkel (az utóbbi két elemből az ásatás igen sokat feltárt). Az oszlopokat „oroszlánok és tigrisek", hollók, tehát Mátyás és Beatrix címerállatai díszítették. Stephan Gerlach 1573-as és Auer János Ferdinánd 1664-es leírásában vörösmárvány folyosóról van szó, amely tényt a szakirodalom nem tudta összeegyeztetni a megmaradt világosbarna színű, budai márga balusztrádmaradványokkal. Szamosközy István feljegyzésében viszont „Piros és fejér márványküből" készült palotákról szól, így az ellentmondás véleményem szerint úgy oldható fel, hogy a díszudvar árkádsora egyrészt vörösmárvány oszlopokból, archivoltokból, architrávokból és párkányokból, másrészt világos árnyalatú balusztrádokból állt, sőt az udvar burkolatát ugyancsak vörös márvány alkotta. A vörös szín az antik porfír triumfális jelentését is hordozta, ezt egészítette ki az udvar közepén álló kút Pallas Athéné-figurája, valamint Hunyadi János, László és Mátyás pontosabban nem elhelyezhető bronzszobrai. A reneszánsz árkádok egységes all'antica karaktert adtak az udvarnak, integrálták, egységes, új látványba foglalták a korábban eltérő periódusokban épült gótikus palotahomlokzatokat. A Mátyás-kori reneszánsz legkiemelkedőbb építészeti alkotásáról Angelo Poliziano levelében így emlékezett meg: „Királyi palotát építettél, messze a legnagyszerűbbet, udvarodat a szobrok minden nemével, vagy bronzokkal, vagy márványokkal ékesíted." A trapéz alaprajzú, így perspektivikus hatással is rendelkező díszudvar a reneszánsz építészet egyetemes fejlődésében is új állomás (tervezője Camicia lehetett), a firenzei szűk kétemeletes palotaudvarok és az urbinói Palazzo Ducale tágas, de csak egyemeletes cortiléje után. Az urbinói Cortile del Pasquino árkádsora (1474 után) lehetett a budai megoldás közvetlen előzménye. Újdonság volt Budán az is, hogy balusztrádot ilyen nagy mennyiségben használnak. A díszudvar loggiasorának óriási hatása volt a hazai árkádos udvarok elterjedésére, de exemplumként szolgált a Wawel belső udvarának kialakításához is: ennek mecénása, Zsigmond herceg és építésze, Franciscus Florentinus is Budáról érkezett Krakkóba.

A Mátyás-kori periódus lezárását a díszudvartól északra fekvő, ún. Zsigmond-udvar keleti, dunai oldalán az ún. „Befejezetlen palota" építése jelentette. A korábban itt állt épület lebontásával vagy részbeni felhasználásával alakult ki itt a Schedel-világkrónika (1493) Buda-látképén megörökített szimmetrikus homlokzatú palota. Bonfini szerint udvari homlokzatának bronzkapuját Herkules tetteinek ábrázolásai díszítették, s kettős lépcső vezetett fel hozzá. Elképzelhető, hogy esetleg e kapuhoz tartozott az a finoman faragott, vörös márvány kerubfejekkel díszített, már részekre tört faragvány, amely a kapu perspektivikus hatásra törekvő architrávjának alsó részét alkothatta. Homlokzatait kettős kőkeresztes ablakok törték át, amelynek töredékeit e területtől nem messze tárta fel az ásatás. E speciális, kannelúrás pilaszterekkel keretezett, háromrészes párkánnyal lezárt ablakformát az urbinói Palazzo Ducale homlokzatairól ismerjük, megkettőzése budai invenció, amelyet később - lényegének megértése nélkül - a II. Ulászló által Budára hívott késő gótikus tanultságú, kiváló építőmester: Benedikt Ried (1454 körül - 1534) alkalmazott a prágai Hradzsin Ulászló-termében (1494). (De a szimpla kőkeresztes ablakokat is átvette Mátyás budai palotájáról Prágába, a Lajos-szárny homlokzataira (1500-1510).

A Schedel-metszeten a függőkert alépítményéhez hasonló vakárkádos megoldást láthatunk a „Befejezetlen palota" keleti, dunai oldalán. Efölött és az udvari, nyugati oldalon feltehetően pillérekre támaszkodó, emelt, mellvédes terasz futott az épület előtt, a Poggio a Caianó-i Villa Medici megoldásához hasonlóan. A mellvédet a II. Ulászló heraldikai jelképeivel (monogramja és címere) díszített balusztrád alkothatta.

A „Befejezetlen palota" homlokzati képe egy olyan elrendezést sejtet, amelyben az emelt földszinten (piano nobile) egy középső nagy terem két oldalán vezetnek fel egykarú lépcsők a felső emeletre, és a lépcsők külső oldalán fél nagyterem szélességű teremsor csatlakozik a palota középső magjához. Ez a séma más itáliai kora reneszánsz épületnél is megjelenik. Bonfini szerint a nagyterem kazettás mennyezete a bolygókat és égi pályájukat mutatta volna be.

A budai királyi palota reneszánsz műhelye - akárcsak Urbinóban - az itáliai reneszánsz sokféle régiójának művészetét magába olvasztotta: Toscanáét, Lombardiáét, Venetóét, Dalmáciáét. Az igen sok reneszánsz töredék faragásának kvalitása magas színvonalat mutat. A vörös márvány és budai márgaanyagú ornamentumok között ajtó- és ablakkereteket, címeres oromzatokat, kandallórészleteket, növényi vagy figurális díszítésű nyíláskereteket, balusztrádrészleteket, oszlop- és pilaszterfejezeteket, párkányokat találhatunk. Az enteriőrök pompáját a Mátyás-emblémákkal ellátott színpompás majolikapadlók, feliratos, növényi girlandos vagy másféle díszű ajtókeretek, intarziás ajtószárnyak, színes cserépkályhák, kandallók, falfestmények, festett üvegablakok, kárpitok emelték. A termeket általában aranyozott kazettás famennyezetek zárták le (a trónteremben ezeket lángoló tűzre helyezett üstök és könyvek, egy másikban farkukba harapó gyíkok és kígyók képei díszítették). A kazettás mennyezetek ettől kezdve igen elterjedtek, és évszázadokon át népszerűek voltak Magyarországon.

Budán a késő gótikus műhely ugyancsak folytatta munkáját párhuzamosan a reneszánsz bottegával. 1486 körül készült a Corpus Christi-oltárfülke, s a kápolna több új (köztük nyilván reneszánsz) berendezési tárgyat is kapott, s 1489 novemberében ide kerültek Bajazid szultán ajándékaként Alamizsnás Szent János ereklyéi is. A két műhely nem dolgozott teljesen elszigetelten, ismerünk olyan tagozatokat, ahol a reneszánsz profilok gótikus módon metsződnek át a sarkokon.

Valószínűleg a budai Várhegy nyugati lejtőjén, a királyi rezidencia alatt, de kőkerítésén belül emelkedett a Villa Marmorea, amelyet Bonfini leírásából ismerünk. A magas ajtókkal és ablakokkal áttört épületben ebédlő és hálószoba is helyet kapott, melyeket faragott mennyezetek fedtek. Kert felőli oldalán loggia húzódott, előudvarát bronz kandeláberes balusztrád övezte. Magas tetőzetét aranyozott rézlemezek borították. Az épület körül szabályos itáliai reneszánsz kertet alakítottak ki, labirintussal, mértani formákra vágott fákkal és buxusokkal. Az épület és kertje kialakítására a leírás szerint nagyban hatottak az ifjabb Pliniusnál szereplő antik villaleírások.

Nem tudjuk, mennyi a valóságalapja annak az elképzelésnek, amelyet ugyancsak az erős kritikával kezelendő Bonfini ismertetett. Eszerint a Vár keleti oldalán, a mai Vízivárosban épült volna meg Mátyás egyetemegyüttese, a budai Schola, amely egyrészt a Vár domonkos Studium Generáléjához és egy állandó Duna-hídhoz kapcsolódott volna. A leírásban igen sok a Filarete traktátusából átvett rész, így a Schola talán csak a képzelet szülötte. Jóllehet Mátyás legfontosabb építkezéseinek színtere Buda volt, az ország más területein is emelt vagy átépített épületeket.

Visegrád

A budai királyi késő gótikus műhely dolgozott (kiegészítve egy reneszánsz stílusban működő kisebb mestercsoporttal) a visegrádi királyi nyaralópalotán is, amit megmagyaráz az a tény, hogy ez is a budai udvarbíróság alá tartozott. A budai provisori és a visegrádi várnagyi hivatal először 1476-ban, Piber Benedek kinevezésével került egy kézbe, 1484-1492 között a budai udvarbírói tisztséget Ráskai Balázs viselte, így ő irányíthatta a Mátyás-kori átépítés munkáit. A XIV. században az Anjouk idején kiépült, gyönyörű fekvésű, a Dunára néző hegyoldal lejtőjén elhelyezkedő, a terep adottságait maximálisan kihasználó visegrádi királyi rezidenciát az 1470-es évek második felétől az 1480-as évtized első feléig terjedő időszakban építtette át Mátyás. A nyugati, útra néző, címerekkel díszített, hatalmas zárterkélyt is magában foglaló szárny, az alsó fogadóudvar kétszintes, gótikus árkádsorának kiépítése, valamint a hegyoldali, lépcsőkkel összekötött teraszok rendszerének továbbfejlesztése alapvetően nem változtatta meg az addigi építészeti együttest, de még reprezentatívabbá tette.

A palota udvarát az országút és a Duna felé lezáró szárny egyik nagytermének nyugati falán, nem messze a bejárattól 1477-1478-ban emelték a címerdíszes zárterkélyt, amely a maga nemében a középkori Magyarország leggazdagabb emléke. Címerei valószínűleg Mátyás és Beatrix 1476. december 22-i házasságkötéséhez kapcsolódnak, sőt a méltóságok összessége miatt alighanem értelmezhető úgy, mint az esküvő „kőbe vésett oklevele". A zárterkély két hálóboltozattal fedett árkádívre támaszkodott, homlokzatát a mellvéd fölött csúcsíves vakkőrács tagolta, valamint vakmérműves attika zárta le, párkánya csúcsíves frízből és címeres lezáró tagozatból állt.

Hasonlóan esküvő emlékét örökítette meg a visegrádinál későbbi, az innsbrucki tiroli hercegi rezidencia 1497 és 1500 között készült homlokzati zárterkélye, az Aranytető, a Goldenes Dachl. Viszont a visegrádihoz előképül szolgálhatott a bécsújhelyi vár Georgskapelléjének III. Frigyes megrendelésére készült címerfala. Magyarországon hasonló heraldikus díszű emlékek például a Zsigmond- és Mátyás-kori budai cserépkályhák, a kassai Szent Erzsébet-templom szentségházának 17 címerpajzzsal díszített három ajtaja, a vajdahunyadi vár lebontott Hunyadi-loggiája, a visegrádi oroszlános kút (1483) és Herkules-kút (1484), a bártfai stallum (1483) vagy a pozsonyi Szent Márton-templom szentélyboltozatának zárókövei. A zárterkélyes szárny L alakban befordult az udvar északi oldalán, majd az északkeleti palota nyugati homlokzatához kapcsolódott.

Az északkeleti palota korábbi épületének szerkezetét Mátyás idején gyökeresen átépítették. A nyugati szárny földszintjét leválasztották a belső udvarról, és megnyitották a fogadóudvar felé. A XIV. századi fafödémek helyett a földszinten dongaboltozatokat, az I. emeleten élkeresztboltozatokat építettek. A legfejlettebb bordás csillagboltozat került a nyugati szárny emeleti nagytermébe és a díszudvar kerengőjébe. A II. emelet valószínűleg továbbra is fafödémes maradt. A korábbi ajtó- és ablakkereteket késő gótikus díszes nyíláskeretekre cserélték (a korábbi nyílások feleslegessé vált töredékeit a kápolnaterasz ekkor készülő támfalába építették be), az emeleti kandallókat és kályhákat ugyancsak újakkal váltották fel.

A díszudvari nyitott árkádsorú kerengőt szintén átépítették, az egyik homlokív zárókövén megjelenő évszám alapján 1484 körül. Ekkor készültek az udvarra néző, ablakos homlokzati falai és hálóboltozata. Az északkeleti palota négyszögletes díszudvarában kétszintes loggiát emeltek, a budai királyi palota díszudvarának mintájára a földszinten tehát az említett csúcsíves árkádokkal (1484), az emeleten pedig minden valószínűség szerint balusztrádos mellvédű, félköríves reneszánsz loggiasorral.

Az Anjou-kori oldalfal melletti udvari díszkutat lebontották, helyére, az udvar közepére a reneszánsz Herkules-kút került. Nyolcszögű medencéjének oldallapjait Mátyás címerei díszítették, a medence fölött a középső tartóoszlopra Mátyás és III. Frigyes küzdelmére utalva a gyermek Herkules és a lernai hydra figurája került. Viták folynak arról, hogy a kút a Márványmadonnák mestere vagy Giovanni Dalmata alkotása. Az északkeleti palotaszárny és a hegyoldal közt kialakult felső kis udvarban valószínűleg 1483-ban állították fel a késő gótikus Oroszlános kutat.

A palotakápolna teraszát Mátyás idején jelentősen kibővítették, s új díszlépcsőt építettek, amely az alsó fogadóudvarból vezetett ide fel. A kápolna padlószintjét felemelték, új reneszánsz szobrászati díszt (oltárok, tabernákulum) kapott, az orgona elhelyezésére erkéllyel és a nyugati oldalon fakarzattal látták el. Az északi oldali sekrestyét és a felette lévő királyi oratóriumot bordás boltozatokkal fedték le.

A döntően késő gótikus visegrádi építkezéseken a díszudvar vörös márvány Herkules-kútja, emeleti baluszteres loggiája, a kápolna tabernákuluma és az ún. Visegrádi Madonna lunettadombormű első rangú kora reneszánsz plasztikai alkotások. Nem hiányzik a legmodernebb késő gótikus ornamentika sem, ez jelentkezik a feltehetően 1483-ban elkészült oroszlános kúton és a nyugati szárny zárterkélyén, amelyen a gazdagon faragott növényi díszítés közé címereket rejtettek el.

Tata

A legkorábbi épületek a XIII. századra datálhatók a vár helyén, amely a Laczkfiak idején, a XIV. század második felében bővült egy udvart körülvevő, a keleti toronyból és a hozzá kacsolódó L alaprajzú palotaszárnyból álló várrá.

Zsigmond király ezt négy saroktornyossá építtette ki, csak az északi és nyugati tornyot nem kötötte össze épület, az udvart három oldalon vették körül egytraktusos, kétemeletes szárnyak. Az északkeleti szárny közepén kapott helyet a kétszintes, gótikus várkápolna. Mátyás uralkodásának elején a vár a Rozgonyiak birtokában volt, majd a király visszavásárolta, 1467-ben már nem a családé. Mátyás felújíttatta és átalakíttatta az épületet. A belső udvart itt is kétszintes árkádsorral vették körül, s pilléres árkádok készültek a tó felől, kilátóterasz céljára. Bonfini leírása szerint az udvari porticus körül újjáépültek a termek, az aranyozott, faragott mennyezetű ebédlők (aurate cenationes) és lakószobák (magnifica Cubicula). Mátyás átépítéséhez köthetők a földszinten és I. emeleten található késő gótikus ajtó- és ablakkeretek, de a reneszánsz töredékek: oszlopfejezet, több balusztermaradvány és párkánytöredék arra utal, hogy - akárcsak Visegrádon - az új stílus korlátozottan itt is megjelent, alighanem a belső udvar loggiájában és emeleti balusztrádos mellvédjén. A meglévő nyugati torony elé újabb tornyot emeltek, Bonfini így jellemzi az épületet: „A várat bástyaként kettős fal és árok védi."

Kőszeg

Az 1480-as években került sor a kőszegi vár átalakítására. Mátyás 1482-ben vette vissza III. Frigyestől, s várkapitánya, Batthyány Boldizsár irányításával építtette át a várat. A szabálytalan négyszög alaprajzú vár belső udvarát négy szárny veszi körül.

Nyugati palotaszárnya két hatalmas termének ekkor készültek ablakai: hat nagy háromosztású és két kétosztású ablaka (amelyből csak a legészakibb késő gótikus, a többi kora reneszánsz stílusú), amelyeket dekoratív falfestés vesz körül.