II. Világi építészet

Barokk kastélyainkról

A XVII. századtól a XX. század elejéig a kastélyépítészet a templomépítés mellett a magyar művészet legjelentősebb ágának számított. A főpapságon kívül ugyanis a fő- és a köznemesség - a kastélyok megrendelője - volt a leggazdagabb, legműveltebb építtető réteg az országban. Rangjának megfelelő reprezentációs igényeit kellő anyagi eszközei és komoly építészeti ismeretei révén magas fokon tudta kielégíteni. A kastély azonban összetett funkcióval rendelkezett: nemcsak társadalmi, hanem gazdasági szerepet is betöltött a birtokközpontokban, s így a magyar művészet egyik jelentős korszakának anyagi és szellemi kultúrájáról tanúskodik, tükrözi az építtetők életmódját, műveltségi viszonyait. Mint épülettípus a feudális kor művészeti alkotása. Jellegzetességei, létrejöttének körülményei az építtetők eszméinek, céljainak, tagozódásának, az ország életében betöltött szerepének a függvényei.

A barokk kor kastélyai a XVIII. században már nem töltenek be védelmi szerepet - tornyaik csak jelképek, a hatalom szimbólumai. Ezért nem a megközelíthetetlen helyeken épült sziklavárakat utánozzák, hanem békés viszonyokra számítva sík területen, kiterjedt kertekkel övezve épülnek fel. A kastélyok a főurak lakhelyeiként épültek az uradalmak központjában. Később, amikor szokássá vált a hosszabb bécsi vagy pozsonyi tartózkodás, s a főurak hozzászoktak az udvari élethez, kastélyaikban csak nyaranta laktak. Sok főúrnak több berendezett kastélya is állt hatalmas uradalmaiban; az egyes épületek csak alkalmi tartózkodásra és reprezentációra szolgáltak.

A gazdasági, szervezési nehézségek miatt nagy feladatot vállalt magára, aki kastély építésébe fogott. Egyes területeken nehezen találtak szakképzett mestereket, tervezőt vagy kivitelező építőmestert, kőfaragót. Sok építkezés megakadt, vagy csak lassan haladhatott a kivitelező szakszerűtlen, felelőtlen munkája miatt - néha perrel kellett igazságot tenni, az építészt munkájának folytatására bírni. Az építőanyagárak, a szállítás, az építkezés költségei próbára tették az építtető anyagi erejét, és gyakran anyagi okokból állt le vagy maradt félbe az építkezés. A noszvaji kastély építtetője minden vagyonát az építkezésre költötte, s végül teljesen eladósodva kénytelen volt megválni az épülettől.

A XVIII. században a leggyakoribb alaprajzi forma az U alakú, amelyen a főépülethez kétoldalt, arra merőlegesen szárnyak kapcsolódnak, díszudvart (cour d'honneur) fogva közre. A kisebb épületek viszont egyetlen, téglány alakú tömböt alkotnak, oldalszárnyak és díszudvar nélkül.

A homlokzatokat rendszerint három rizalit tagolja. Közülük a középső a leghangsúlyosabb: tömege, magassága, nyílásformái, önálló tetőzete kiemeli környezetéből, megkülönbözteti az oldalszakaszoktól. Az az elv ugyanis, hogy a homlokzat fejezze ki a belső hangsúlyait: jelezze, hogy ott helyezkedik el a díszterem, a fogadások, ünnepségek, családi lakomák színtere.

A homlokzat függőleges tagolása is a belső terek eltérő jelentőségét tükrözi: a földszint alárendelt, kevésbé tagozott, dísztelen, mert ott alakítják ki az alárendelt, a napi munkával, a személyzettel kapcsolatos helyiségeket, például a konyhát, kamrát. Az emelet a fő színt, mert a dísztermen kívül ott helyezkednek el az építtetőnek és családjának lakosztályai, és más fontos helyiségek. A kastélyok egy részében az emelet felett még egy alacsonyabb, félemelet (mezzanin) is következik: szintén alárendeltebb, gazdasági vagy személyzeti szobákkal, s ezt a funkciót az alacsonyabb ablakok kívülről is elárulják. Amennyiben nincs mezzanin, csak a középrizalit emelkedik az első szint fölé. Belső tere nem osztott, ezért kívül, az ablaksor felett egy második nyílássor is megjelenik - ablakok, esetleg ovális nyílások formájában -, hogy a kétszintnyi belmagasságú dísztermet kellőképpen megvilágítsa.

A legáltalánosabb elrendezés szerint a belső térben a szobák egyetlen teremsort alkotnak, s előttük folyosó fut végig, hogy minden helyiséget kívülről is meg lehessen közelíteni.

Az egyes termek közül a díszterem a leghangsúlyosabb; nem csupán kétszintnyi belső magassága miatt. E teremre koncentrálja az építtető a leggazdagabb díszítést: a mennyezetet, az oldalfalakat freskó borítja, a fülkékben szobrok állnak. Többnyire lekerekített sarkú téglalap formát mutat, amely a rizalit egész területét elfoglalja. A sarkokban fülkék nyílnak, s ott állnak a kívülről (a szomszéd szobából) fűthető kályhák.

Az emeleten lakó-, hálószobákat, gardróbokat, dolgozószobákat, könyvtárt, házi kápolnát és a gyűjtemények elhelyezésére szolgáló termeket alakítottak ki.

A főúri rezidenciák elengedhetetlen részei - különösen, ha a tulajdonos kastélyában, a birtokán lakik - a könyvtárak. A felvilágosodás korában sokan gyűjtenek könyveket, néhányan valóságos gyűjtőszenvedéllyel. A kastélykönyvtár szépsége, gazdagsága a nagyúri életformához tartozott, s a gazdagság, a műveltség jelének számított. Grassalkovich Antal például, ismereteink szerint, nem volt különleges könyvbarát, mégis mindegyik kastélyában berendeztetett könyvtártermet.

A főúri műgyűjtés másik jelentős területe a festészet volt. Egyes kastélyegyüttesekben (pl. Pécel, Fertőd) külön épületet emeltek a képek elhelyezésére.

Cseklészen és Héderváron híres fegyvergyűjteményt tartottak az egyik teremben. Szinte mindenütt porcelánkabinetben őrizték a drága kínai és japán porcelánt, melyet ebben a korban a fényűzés, a gazdagság jelének tekintettek. A cseklészi porcelánszobában például 1783-ban 433 kínai és japán tálat és csészét, 4 kávés és 4 csokoládés szervizt soroltak fel egy leírásban.

A barokk kastélyokhoz gyakran tartozott színház, melyet az egyik teremben vagy önálló épületben rendeztek be. A nagycenki Széchenyi-kastély egyik szárnyának a végén alakították ki a színházat - szimmetrikusan a másik oldalon lévő házi kápolnával. A fertődi operaházról nemcsak írott források számolnak be, hanem tervanyaga is megmaradt (1783). Emeletes, manzárdtetős épület volt, földszintje előtt páros oszlopokon nyugvó erkéllyel. Egy korabeli látogató így emlékezett vissza belső terére: „Belépvén az ember ezen épületbe, egy igen díszes fő lépcsőzet, két feljárással, két bejáráson át a herczegi páholyba vezet, és a karzatra egyszersmind. A fő páholyt vörösmárvány oszlopok támogatják... A mennyezet nagyon csinosan van festve, a karzat pedig koczkatáblákkal. E karzat a földszintről félkörben emelkedő szép gyámköveken nyugszik... Elöl, a színpad mellett, mindkét felől még több páholy van."

A kastélyépületet gazdasági építmények sora egészíti ki. A főépülettől kerítéssel elzárva, külön udvar körül állnak. Elsősorban istállókat, kocsiszíneket, magtárakat építenek a gazdasági udvar mentén.

A legelőkelőbb kastélyokhoz lovaglóiskola is tartozott, ahol a spanyol iskolalovaglás elemeit gyakorolhatták.

A műhelyek, szertárak, kamrák, sütőházak, kertészházak, üvegház, narancsosház (orangerie) és sok más hasonló jellegű épület is jelezte, hogy a kastélyok többnyire egy uradalom, egy jól működő gazdaság központjai is voltak.

A kastélyokat mindig kert egészítette ki. Elrendezésükben a divatot, egy uralkodó „stílust" követtek - vagyis a kialakítás, a növényfajták kiválogatása, elrendezése, az utak rendszere, a melléképületek fajtái irányzatonként eltérőek voltak.

A XVIII. században Európa-szerte az ún. francia, majd az angol vagy tájkertstílus terjedt el, és a magyar fűurak is ezt a két stílust vették át. A francia kert elveit XIV. Lajos versailles-i kastélyparkjában fogalmazta meg André Le Nôtre. Szorosan igazodik az épülethez; tengelyei, a hosszú, egyenes, fasoros utak (allée-k) az épület előtt futottak össze, illetve onnan sugároztak szét. Az utakra merőlegesen vagy átlósan újabb egyenes utakat vezettek, metszéspontjaikban kis terekkel, tisztásokkal és kis építményekkel vagy szoborcsoporttal koronázott szökőkutakkal. A tisztásokon a Nap-, Diána-, Vénusz-templomocskák játékos-komoly építményei nem kultikus célra szolgáltak, hanem a szórakozás, a visszavonulás színhelyei voltak, ahol kis társaságok pihentek, szórakoztak. Az utak rendszere között alakították ki geometriai formákban, világosan körülhatárolva a virágágyas mezőket (parterre). Az utak, a parterre-ek mentén a bokrokat és a fákat formára nyírták, hogy egységes, szabályos, plasztikus, rendezett külsőt mutassanak. A kertben a teraszok, a lépcsők és a rézsűs feljárók is a rendezett, szabályozott, minden részletében megépített összképet biztosították. Az emberkéz munkája minden részletben, még a növényzet elhelyezésében és megjelenésében is megmutatkozott.

A francia kertstílus elveivel szemben Angliában erősödött meg először az ellenállás, s ebből egy új kertstílus született meg. A természetességet hirdették, és elutasították a geometrikus, merev kompozíciókat, a fák nyesését, lombkoronájuk erőszakos átformálását. A természet elemeit, a növényzetet nem tekintették építőköveknek, hanem egy kis darab valódi természetet kívántak létrehozni. Lebontották a kerítést, megszüntették a kőből emelt - s emberi munkára, külső beavatkozásra utaló - elemeket. A tájkert, noha határozott terv szerint, nagy munkával készült, azt a látszatot kívánja kelteni, hogy nem alapul szabályon, rendszeren, hangsúlyozva az esetlegességet: kanyargós utak között az egész felületet beborító füves mezőnek látszik. A rétet kis patak szeli át, s a fák sem allée-k mentén sorakoznak, hanem kis csoportokban állnak, mint a szabad természetben. A tájkert a „vissza a természetbe" elv megtestesítője a francia kert épített, alakított, megrendszabályozott formájával szemben. A kor érzelmes-irodalmi irányultságának megfelelően a kertben kis építmények álltak, amelyek romantikus érzelmeket, szentimentális hangulatot árasztottak.

A két kertstílus a magyar kastélyok építtetői számára is ismert és kedvelt volt. A század hetvenes éveiig a francia kerttípus szinte egyeduralmat élvezett, majd az angol kezdett meghonosodni. Hamarosan egy kortárs ezt jegyezte fel: „Nehezen látni már nevezetesebb úri lakást, mellyet vagy régebbi, vagy legalább készülőben levő Angoly kert nem ékítene."