II. Világi építészet
A hivatalos építészet megszervezése
A török veszély a század elején még nem múlt el, ezért az uralkodó hosszú ideig csak katonai céloknak megfelelő építkezéseket indított. Mindenhol erősítette a várfalakat, és lőportornyokat, fegyver-, valamint gabonaraktárakat épített. A katonai igazgatás alatt lévő Budán fegyvertárat és más, katonai jellegű épületeket, Pesten pedig az invalidusok számára kórházat/kaszárnyát emelt.
A XVIII. század első felében Pesten a legnagyobb léptékű építkezés a VI. (magyar királyként III.) Károly megbízásából meginduló invalidus palota építése volt: 1726-ban Anton Erhard Martinellinek (1684-1747), a bécsi Udvari Építészeti Hivatal építészének a vezetésével indultak meg a munkálatok. A török elleni hosszú felszabadító harcokban megrokkant, harcképtelenné vált katonák javára először Széchényi György esztergomi érsek tett alapítványt (1692), de az uralkodó - a feladat fontosságára való tekintettel - átvette az építkezést, és az egész birodalomból érkező invalidusok számára kórháznak és kaszárnyának jelölte ki. Mivel az egész Habsburg Birodalom központi intézményének szánták (4000 fő befogadására!), az építkezés a Haditanács felügyelete alá került, s az Udvari Építési Hivatal mérnökével terveztették.
Martinelli tervei nem kerültek elő, de ismerjük Salomon Kleiner nyolc rézmetszetét, amelyek kétségtelenül az eredeti rajzokról készültek, ugyanis a művet befejezett formában, a meg nem épült szárnyakkal együtt ábrázolta.
A látkép, a homlokzatok, az alaprajzok és keresztmetszetek alapján az eredeti elképzelést - amely csak részben valósult meg - meglehetősen pontosan felidézhetjük. A metszetek alatt Martinelli neve szerepel építészként megjelölve, mégis felmerült, hogy csak hivatali előjárójának, Joseph Emmanuel Fischer von Erlach császári főépítésznek a terveit valósította meg. Lehet, hogy a főépítész hivatalból ellenőrizte a tervrajzokat, de azokat - éppen a metszetaláírás alapján - Martinelli műveinek tekintjük. Ha ugyanis Fischer von Erlach lett volna a tervező, a Haditanács által kiadott metszetsorozatra bizonyára az ő nevét írták volna.
Kleiner metszetén az épület egy hatalmas, négyszögletes udvart körülvevő négy szárnyból áll, másik két, egymást keresztező szárnya pedig összesen négy belső udvart alakít ki. A középrész mögötti, a főhomlokzatra merőlegesen induló traktus foglalja magába a palota házi kápolnáját.
A nagyszabású épületkomplexumból csak a város felé forduló főhomlokzat, a kereszt- és az egyik oldalsó szárny valósult meg. 1742-ben, a hátsó traktus építése közben, váratlanul megszakadt az építkezés, mert a befejezéshez le kellett volna bontani a városfalat, s arra nem adtak engedélyt a hatóságok.
Az épület építészetileg jelentős kiképzést csak a főhomlokzaton kapott. A közel 200 méter hosszú, 47 tengelyes falszakaszt öt, kis kiülésű rizalit tagolja. A tömegek mozgatása helyett a tervező inkább a felületek differenciálásával, a részletek, a díszítmények, az egyes szakaszok váltogatásával kerüli el a hosszú épület monotóniáját. A változatosság ellenére kicsit hideg, áttekinthetetlenül hosszú az épület, és pusztán monumentális méreteivel hat. Bár magassága tekintélyes, homlokzatán a horizontális kiterjedés dominál. Egykori hatásának lenyűgöző voltát úgy tudjuk felidézni, ha a XVIII. század elejének pesti látképeire tekintünk, amelyeken többségében földszintes, apró házak vannak a környéken. A kis házak közül emelkedett ki az Invalidus kaszárnya háromemeletes, hosszan elnyúló, hatalmas tömbje.
A kapuzatok, az oromzatok szobordíszének programjából megállapíthatjuk, hogy az épület a művészi propaganda szolgálatában állt, a császári műpártolás és a Habsburg-ház dicsőségét hirdette.
A belső tér egykori elrendezése az alaprajzokból derül ki. Az udvari oldalon futó folyosó előtt elsőszobás, konyhás, kétszobás tiszti lakhelyek nyíltak. Az oldalszárnyakban négy ablaktengelynyi széles, négyzetes tereket alakítottak ki. Ezekben középen egy nagyméretű közös helyiség volt, kétoldalt szobával, amelyben négy-négy rokkant kapott elhelyezést. E helyiségek félemeletnyi teret foglaltak el, s így a háromemeletes homlokzat mögött négy szintet foglaltak el. A felső részekre a folyosóról kis csigalépcső vezetett. Egy-egy négyszögletes lakosztályegységben tehát 32 rokkant lakhatott.
A század elején a bécsi udvar sajátos „birodalmi" stílust fejlesztett ki, hogy a művészeteket annak a politikai propagandának a szolgálatába állítsa, amely - a művészet eszközeivel - a francia kihívás ellen irányult. Ez a stílus és a propagandisztikus mondanivaló nemcsak a Bécsben emelt monumentális alkotásokat jellemezte, hanem szinte minden hivatalos építkezést, így a pesti Invalidus-palotát is.
Az Invalidus-palota minden művészi értéke ellenére társtalan mű maradt a pesti építészetben; semmilyen hatást nem gyakorolt kora művészetére.
A budavári Fegyvertár - bár katonai szertárként elsősorban gyakorlati célokat szolgált - kapuzatának és oromzatának szobordíszével komoly, jelképes mondanivalót hirdetett. Első formájában még közvetlenül a visszafoglalás után épült, majd az 1723-as tűzvészt követően teljesen megújult (1725-1730). Négyszögű tömbjének architektúráját a tervező (Johann Matthey hadmérnök) nagyon egyszerűen alakította ki. Csupán a főhomlokzat - amelynek tervét Bécsben készítették - mutatott igényesebb megoldást. Ma már azt is csak fényképekről, leírásokból ismerjük, mert az épület azon a területen állt, amelyre a múlt század végén, a királyi palota bővítésekor építkeztek. Az igényesebb faragványokat, a kapuzat oszlopait, szemöldökpárkányát és az oromzaton álló Heraklész-szobrot azonban a bontáskor megkímélték, és új összeállításban a budai vár déli falánál helyezték el.
A Fegyvertár kétrizalitos homlokzatát egyszerű ablakok sora nyitotta meg. Kosáríves kapuzatát két toszkán oszlop szegélyezte, melyek gerendával illeszkedtek a falhoz. A gerendázaton Állhatatosság (Constantia) és Bátorság (Fortitudo) allegorikus figurája áll, idézve a császárnak e két fogalmat tartalmazó jelmondatát. A kaput egy szemöldökív alatt kartus egészítette ki. Az emeleti ablakok középső három tengelyét háromszögű oromzat zárja le, felületén a császári címerrel és a győzelmeit jelképező hadijelvényekkel. Az oromzat csúcsán Heraklész szobra állt, amint legyőzte a lernai hydrát. Alakja - a mítosz alapján, s a kor szimbolikus motívumhasználatának megfelelően - a belső viszályok és a külső ellenség felett diadalmaskodó uralkodót jelképezi.
A visszafoglalás utáni évtizedekben gyorsan kialakult a hivatalos („állami") építési gyakorlat. A kincstár érdekeit a birodalom legfontosabb pénzügyi hatósága, az udvari kamara képviselte, mely Budán is kialakította helyi Igazgatóságát. Ez a kamarai szerv az építési ügyekkel is kapcsolatba került, mert a katonai mérnökök munkájának gazdasági oldalát intézte (pl. anyagbeszerzés, pénzkiutalás) - a pénzügyi kérdések felől tehát beleszólási joga volt az építkezésekbe.
Az első építőmester, aki Budán a kamara keretében hivatalos építészeti feladatot látott el, az Alsó-Ausztriából érkezett olasz Venerio Ceresola volt. 1686-ban hívták Budára, de már korábban is dolgozott az országban, Érsekújvár és Esztergom erődítésein. Állandóan ellenőriznie kellett egy sor várat, hogy szükség esetén javítási munkákat végezhessen. Budán raktárak, katonai szertár, kamarai hivatali épület emelése jutott feladatául. Ő alapította meg 1691-ben a budai építőcéhet. Legjelentősebb művét, a budai városháza épületét 1702-ben tervezte, jellegzetesen olaszos formákkal, olaszos ablakkeretekkel.
A század közepétől a kincstári birtokokon - a korszerűsítési munkák következtében - jelentősen megnövekedtek az építési feladatok. Ezért szervezték meg a kamara műszaki apparátusát. 1741-ben Johann Baptist Martinelli (1701-1757), a pesti Invalidus-palota építészének öccse lett a kamara építésze, halála után pedig Franz Anton Hillebrandtot (1719-1797) nevezték ki a helyére. Mellette már hat mérnök dolgozik, építési rajzolókkal és gyakornokokkal együtt. A távolabbi kamarai birtokokon külön kiküldött kamarai építészek irányították az építkezéseket, építőmesterek munkájára támaszkodva. Földmérők, mérnökök és építőmesterek végzik a birtokrendezés, birtokfelmérés, telepítés, mocsárlecsapolás, vízszabályozás feladatait a kamarai uradalmakban.
Nagyszámú, de többnyire gazdasági jellegű építési feladat adódott a helytartótanács irányítása alatt álló birtokokon is. Szinte állandóan kellett gazdasági épületeket (magtárakat, sóraktárakat vagy kisebb manufaktúrákat) és lakóházakat (hivatali alkalmazottak - számvevők, kulcsárok, erdőtisztek - lakásait) építeni. A királyi kegyúri jog alapján templomokat, s a hozzájuk tartozó paplakokat, iskolákat javítottak vagy építettek újjá. A feladatok nem igényeltek gazdag alakítást, így az építmények inkább célszerűséget, egyszerű külsőt, igénytelen belsőt nyertek.
A nagyszámú, azonos jellegű építési feladatra a kamara típusterveket is kidolgoztatott, s a királynő 1771-ben elrendelte, hogy a három változat közül kell a kamarai birtokokon épülő templomok számára valamelyiket kiválasztani. A három, egyenként három lapból álló tervsorozat a hívek számának és anyagi erejének megfelelő, célszerű, művészileg jó színvonalú megoldást kínál.
Az első terv centrális, görög kereszt alakú alaprajzot mutat, a másik kettő hosszhajósat. Kereszthajó nélküli, egyetlen térből áll a hajó. A homlokzatok középtornyosak, s felületüket lizénák, mélyített mezők és táblamotívumok díszítik.
A tervekről készített számos másolat jelzi, hogy esetleg kisebb változtatásokkal felhasználták őket az építkezésekhez. Az új telepítéseken, ahol nagyarányú lakóház- és templomépítés folyt, a típustervek használata kényelmes volt az építtetők és a mesteremberek számára. Ezek a tervrajzok nemcsak a kamarai birtokokon, hanem a földesúri uradalmakban - ahol szintén nagyszámú, azonos jellegű építési feladat adódott - is széles körben elterjedtek, és a középtornyos, egyetlen terű falusi templomok kiindulásává váltak.
A hivatalos építészet egyik új, nagy területe a fejlődő manufakturális termelés szükségleteivel kapcsolatos. A bécsi udvar támogatta a magyarországi selyemipar fejlesztését, és Bécsből selyemmanufaktúrát telepített Óbudára, majd a nyersanyag biztosítása érdekében két állami üzemet létesített: a selyem szövéséhez szükséges fonal készítésére a filatoriumot (tervezte Fachini Pál és Lorenz Lander 1781-1782-ben, megnyílt 1785-ben) és a gombolyítót (III. Harrer Pál utca 44-46. szám). Az egyemeletes, ovális épületet Apotino Mazzocato trevisói szakember elképzelései, papírra vetett vázlata alapján Joseph Tallherr kamarai építész tervezte (1785). Rajzán az egyes munkaállásokat jelentő pillérpárok nem egy vonalban helyezkednek el, hanem egymáshoz képest eltolódva, s így nem takarják egymást. Az udvar közepén sétáló munkafelügyelő tehát a teret akadály nélkül átláthatta. Az egységes tér a munka korszerű szervezését és jó ellenőrzését biztosította. Elsősorban ez a szervezési elv határozta meg az épület ovális formáját, de közrejátszottak a XVIII. század végének felvilágosult, „forradalmi" építészeti elvei is, amelyek a funkciót (tehát a gombolyítást) felidéző formát és a tiszta, geometrikus alaprajzot kívánták meg.
<< Püspöki paloták | Barokk kastélyainkról >> |