Átfogó, kronologikus filmtörténet II.: Az ötvenes évek közepétől napjainkig

A brit film a hetvenes években

A pezsgő hatvanas évek után ismételten a válság időszaka köszönt a brit filmgyártásra. Az amerikai pénzeket, amely a filmes tőke kilencven (!) százalékát adták, visszavonták a támogatásból, amely nagyon rossz helyzetbe hozta a hazai filmgyártást. (Ennek a pénzvisszavonásnak a legfőbb oka az volt, hogy a stúdiók egy sor olyan – később bukással végződő – szuperprodukcióba fektettek pénzt, mint például Az angliai csata (The Battle of Britain, 1969) Guy Hamilton rendezésében, a Cromwell (1970) Ken Hughes, a Viszlát Mr.Chips! (Goodbye, Mr. Chips, 1969) Herbert Ross, és az Egy hatpennys fele (Half a Sixpence, 1967) George Sydney rendezésében.) Mindeközben a stúdióvezetők azzal szembesültek, hogy a jóval szerényebb költségvetésű amerikai filmek, mint a Diploma előtt (The Graduate, 1967), a Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967) és a Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969) pedig tekintélyes pénzeket hoztak a konyhára. Úgy döntöttek tehát, hogy a költséges bukások után kivonulnak egy időre a brit filmgyártásból és amerikai piacon, otthoni anyagból, jóval kevesebb befektetéssel csinálnak pénzt.

Mielőtt belekezdenénk a 70-es évek filmgyártásának taglalásába vessünk egy pillantást arra, miként is alakult a televízió és a filmgyártás kapcsolata. E kettő története ugyanis szorosan összefonódott Nagy-Britanniában. Az 50-es években a televízió megjelenése óriási problémát jelentett a filmgyártás számára Amerikában és a brit filmgyártásban is, bár volt jó pár év, amikor az amerikai tévéválság jótékonyan hatott a brit filmgyártásra, ez a paradicsomi állapot nem tartott sokáig. Nagy-Britannia hamarosan arra kényszerült, hogy kormányhivatalt hozzon létre National Film Corporation néven, (amely a hatvanas évekig megmaradt), hogy segítsen életbe tartani a filmgyártást. A televíziózás kezdeti időszakában a filmes cégek inkább megvédeni kívánták a filmjeiket a tévés forgalmazástól. 1958-ban a mozisok létrehozták a FIDO-t a Film Industry Defence Organization-t, amely minden eladott jegy után százalékot vont le a moziktól egy filmbeszerzési alap számára, amely arra volt hivatott, hogy a brit filmeket megmentse a televíziós forgalmazástól és a mozijegyek árának bizonyos százalékát is visszaforgatták a filmgyártásba. Ez azonban csak oda vezetett, hogy az addig is komoly adókkal sújtott mozik egyre-másra bezárásra kényszerültek. Bár szép gondolat volt a mozifilmek védelme ez azonban a gyártás hanyatlásához vezetett, mert megakadályozta, hogy a filmek televíziós forgalmazásra kerüljenek, amely megbízhatóbb finanszírozási forrást jelentett volna. Ezt a helyzetet rontotta, hogy az amerikai film a hatvanas évektől, az újraszerveződött stúdiórendszernek köszönhetően, megerősödött és ismét tömegesen áramlott be a brit piacra.

Az első földi csatorna, a BBC, csakúgy, mint a rádió, a magaskultúra közvetítését tűzte ki céljául. Állami tévéadó volt, amelyet a sugárzási engedélyekből finanszíroztak. Saját, házon belüli filmgyártást folytatott és a legjelentősebbek a dokumentum drámái voltak, amelyek a társadalmi problémákat boncolgatják. 1973-ban ezzel kapcsolatban John Grierson dokumentumfilm rendező meg is jegyezte, hogy „Úgy kell tekintenünk a BBC-re Nagy-Britanniában, mint amely átvette a dokumentumfilmes mozgalmat, amelyet én irányítottam a harmincas években.”(Oxford 487) Az 1955-ben induló ITV és az 1964-ben indított BBC2 sem oldotta meg a filmkérdést, de fokozta a csatornák közötti versenyt és növelte az igényt a filmgyártásra. 1984-ben, a Channel 4 megjelenésével változik majd jelentősen a helyzet, amely elsősorban független és kisebb produkciókat támogat azzal, hogy a mozi bemutató lejártával a csatornán is műsorra tűzi azokat.

A televízióban egyébként ez idő tájt indultak a mai napig nagy sikernek örvendő brit vígjátéksorozatok, a Monty Python repülő cirkusza (Monty Python’s Flying Circus), az Igenis, Miniszter úr! (Yes, Minister), a Waczak szálló (Fawlty Tower), a Mr Bean vagy gazdagodott új epizódokkal a korábban már nagy népszerűségnek örvendő Folytassa… (Carry on…) sorozat egészen 1978-ig. (A sorozat utolsó, nosztalgikus epizódja a Folytassa Kolumbusz (Carry on Columbus) 1992-ben készült.)

Mivel a 70-es években elég kevés nagyjátékfilm készült Nagy-Britanniában a legtöbb rendező az addigra széles körben elterjedt televíziónál kereste a kenyerét és itt indult az új filmes generációnak a karrierje is. A televízió állandó munkát adott a rendezőknek, biztos felvevőpiacnak bizonyult és alkalmas volt a szakma alapvető fogásainak az elsajátítására. A 60-as évek végén 70-es évek elején tehát a legtöbb rendező a tévédrámák iskolájából tanulta a mesterséget, mint például Ken Russel, a brit mozi igazi fenegyereke, aki az elkövetkezendő évtizedekben botrányt botrányra halmozott, gondoljunk csak D. H. Lawrence regényének a Szerelmes asszonyok (Women in Love, 1969) filmváltozatára, amelyben Alan Bates és Oliver Reed bírkóznak meztelenül vagy a szenvedélyes Csajkovszkij életrajzi filmre A zene szerelmeseire (The Music Lovers, 1970). Leghírhedtebb műve, a cenzorok által igencsak megvágott Ördögök (The Devils, 1971). A történet alapját egy többször lejegyzett történet adja, amely szerint egy loudoni apácakolostor lakóit az ördög szállja meg. A 70-es évek végén Russel is Amerikába ment, majd visszatérve Angliába egy sor radikális és sokkoló jobbára alacsony költségvetésű filmet készített.

A televíziónál indult a 70-es évek másik nagy kívülállójának Nicholas Roegnek a karrierje is. Roeg operatőrként kezdett és ez igencsak közrejátszott abban, hogy filmjei rendkívüli vizualitásról tanúskodnak . Első filmjét Donald Cammellel rendezte az Előadás (The Performance, 1968) címen, amit a drogok, a rock zene és a gengsztervilág brutalitásának ábrázolása miatt csak két évvel később 1970-ben engedtek bemutatni. Roy Armes 1978-ban ezt írta az Előadásról: „vizuális összetettségre és többértelműségre tesz szert, amely olyan modernista rendezők nevéhez kapcsolódik, mint Bergman és Antonioni” (Oxford, 636)

Szintén a tévéfilmek iskoláján tanulta a mesterséget Mike Hodges, aki a Kapjátok el Cartert! (Get Carter, 1971) című filmjével újjáélesztette a brit gengszterfilmet. Hőse Carter (Michael Caine) azért érkezik haza, hogy bosszút álljon testvére gyilkosán. Azonban ő maga sem az a tipikus ’igazság bajnoka’, nem csak az ellenségeivel durva, de a nőkkel is, akik pedig a lábai előtt hevernek. (2005-ben a brit kiadású filmmagazin a Total Film felmérése szerint ez lett minden idők ’legnépszerűbb brit filmje’.

Az angol popzene sikerei a filmgyártásra is áttevődtek. A Beatles, vagy David Bowie filmjei a musicalek leszármazottjai és egyben a zenei videók előfutárai. Mindehhez hozzájárult, hogy az EMI hanglemezkiadó megvásárolta az Association British Picture Corporationt, amelyből zenés filmek egész sora született. 1976-ban az EMI tovább terjeszkedett és megszerezte a British Lion Companyt is. Két ambiciózus producer Barry Spikings és Michael Deeley, akik Nicholas Roeg, A földre pottyant férfi (The Man Who Fell To Earth, 1976) című filmjének producerei voltak, rájöttek, hogy az EMI támogatásával, amerikai közönségnek készülő amerikai filmek lesznek a sikerüknek a kulcsa. (Egyébként A földre pottyant férfi is, főszerepben a brit glam rock ikonnal David Bowie-val teljes egészében Amerikában készült.) Ez aztán ahhoz a különös helyzethez vezetett, hogy teljesen megfordulta az eddigi helyzet. A továbbiakban már nem amerikai nagyvállalatok fektettek pénzt brit filmekbe, hanem a legnagyobb brit vállalat fektetett pénzt amerikai filmekbe. Az EMI első nagy sikere a több Oscar díjas Szarvasvadász (The Deer Hunter, 1977) lett. A kezdeti sikerek után azonban ez a vonal is hamarosan becsődölt.

Legkevésbé az bizonyult rizikós vállalkozásnak, ha egy producernek sikerült projektjét az Amerikai forgalmazóknak eladni. Egyik ilyen sikeres producer a hetvenes években David Puttman, aki olyan filmek születése felett bábáskodott, mint az Az lesz majd a nap (That’ll Be the Day, 1973) Claude Whatham rendezésében, a Csillagpor (Stardust, 1974) Michael Apted rendezésében és a Bugsy Malone (1976) Alan Parker rendezésében. Parker és Apted sikerének elkerülhetetlen következménye, hogy mindkét rendező Amerikában folytatta a karrierjét, nem úgy, mint Puttman, aki az otthon maradást választotta és munkásságával hozzájárult a nyolcvanas években a brit film újbóli felvirágoztatásához.