Antik és reneszánsz esztétikatörténet

3. Arisztotelész utánzásfelfogása

Amennyiben Platónnál a művészetek elutasításának ontológiai alapját az ideatanban láttuk, úgy Arisztotelész metafizikai kiindulási pontja az ideatan elvetése. Ha az ideák mint ősformák létét Arisztotelész tagadja, akkor értelemszerűen a művészi utánzat nem állhat kétszeres távolságra az igazságtól, és nincs a látszatvilághoz kötve. (Ennek az alapvető különbségnek legnevezetesebb képzőművészeti ábrázolása Raffaellóé az Athéni iskola (1509) című festményén: a két filozófus eltérő nézeteit karmozdulatukkal jelzik.)

Arisztotelész Poétikájának kezdő mondatai világosan jelzik Platón ellenében kifejtendő gondolatait: „A költészetről magáról és annak műfajairól kívánunk beszélni: arról, hogy melyik milyen hatással rendelkezik, s miképpen kell alakítani a tárgyul szolgáló elbeszéléseket, hogy művészileg értékes legyen a költemény, továbbá, hogy hány részből és milyenekből álljon, s ugyanígy minden egyébről is, ami csak vizsgálódásunk körébe tartozik - kezdve természetszerűleg az alapelemeken."

A „költészetről magáról" (más fordításban „a költői alkotás mesterségéről" - Ritoók, 1997) világosan jelzi, hogy a költészet poiétiké (poiein = alkotni, csinálni), vagyis alkotói folyamat, amely mesterség, azaz tekhné. A költői alkotások a műfaj (eidosz = forma) és a hatás (dünamisz) kérdésében különböznek. Ez utóbbi gondolattal Arisztotelész a befogadót műalkotás-konstituáló személlyé teszi, aki a befogadás tényével, és az arra adott reakciójával a mű alkotó részesévé válik.

A Poétika első része a költői alkotást magát, azaz a nemet (genus) írja le. E szerint a költői alkotás lényege az utánzás, műfajai (species) pedig aszerint különülnek el (differentia specifica), hogy milyen módon utánoznak. Minden művészet közös abban, hogy utánoz: „Az eposzírás, a tragédiaköltészet, a komédia, a dithürambosz-költészet s a fuvola- és lantjáték nagy része, egészben véve mind utánzás. Három tekintetben különböznek egymástól: más eszközökkel, mást és máshogyan - tehát nem ugyanazon a módon - utánoznak. Amiképpen ugyanis színnel és vonallal sok dolgot utánoznak egyes festők (kik mesterségbeli tudás, kik megszokás útján), más művészek viszont hanggal, ugyanígy van az említett művészetekben is: valamennyien utánoznak ritmussal, nyelvvel és dallammal, vagy külön alkalmazva, vagy vegyítve ezeket. A fuvola- és lantjáték például csupán a dallamot és a ritmust használja, s vannak más ilyen jellegű művészetek is, mint például a sípjáték; magával a ritmussal, dallam nélkül utánoz a táncosok művészete, mert hiszen a ritmusok alakításával ők is utánozzák a jellemeket, szenvedélyeket és tetteket."

Így az arisztotelészi mesterség-felfogás a költészetet tekintve az alábbiak szerint osztható fel:

mesterségek ► utánzómesterségek ► költészet – festészet – zene – tánc ► eposz – tragédia – komédia – dithürambosz

Az utánzás tárgyáról: „Mivel az utánzók cselekvő embereket utánoznak, vagy kiválóknak, vagy hitványaknak kell lenniük. (...)Világos, hogy az említett utánzások mindegyikében megvannak ezek a különbségek; az eltérések abból fakadnak, hogy mást-mást utánoznak. A táncban, a fuvola- és lantjátékban is létrejönnek ezek az eltérések, s ugyanígy megvannak a prózában és a versben is: így például Homérosz nálunk jobbakat, Kleophón hozzánk hasonlókat, a thaszoszi Hégémón, az első paródiaíró és Nikokharész, a Deiliasz írója rosszabbakat utánoz. Hasonlóképpen áll ez a dithüramboszokkal és a nomoszokkal; az embereket is ábrázolhatná úgy valaki, mint ahogy a küklópszokat Timotheosz és Philoxenosz. Ebben különbözik a tragédia is a komédiától: ez hitványabbakat, az meg jobbakat akar utánozni kortársainknál." Az utánzandó cselekvő emberek éthoszkarakterükben különböznek - akárcsak Platónnál - de Arisztotelész nem tesz etikai különbséget az utánzás jellege szerint, azaz nem ítéli el azokat a műfajokat és azokat az eszközöket, amelyek hitvány embereket utánoznak, mint például a komédia. Így a tragédia és az eposz abban közösek, hogy nálunk derekabbakat utánoznak, míg a komédia a nálunk hitványabbakat.

A műfajokbeli különbségek az utánzásban való eltérő jelleg, azaz az utánzás eszközeiben megmutatkozó különbségek miatt alakulnak ki: „A harmadik különbség abból fakad, hogy egy-egy költő miképpen ábrázol valamilyen tárgyat. Előfordul, hogy ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazt utánozzák, de az egyik költő maga is beszél, mást is megszólaltat (mint ahogy Homérosz teszi), a másik csak ő maga szólal meg, és nem adja át a szót, a harmadiknál viszont az utánzott személyek tevékenyednek és cselekednek. Ez a három különbség van meg tehát az utánzásnál, amint már bevezetőnkben is mondottuk: abból fakadnak e különbségek, hogy milyen eszközökkel, mit és hogyan utánoznak. Eszerint például Szophoklész egyrészt olyan utánzó, mint Homérosz, mert mindketten értékes embereket utánoznak, másrészt meg olyan, mint Arisztophanész, mert cselekvő és tevékenykedő embereket utánoznak mindketten. Azért is nevezik egyesek az ő műveiket "drámák"-nak, mert cselekvő embereket (dróntasz) utánoznak." Amikor az „egyik költő maga is beszél", illetve amikor „az utánzott személyek tevékenykednek és cselekednek", akkor Arisztotelész világosan emlékeztet Platón különbségtételére az egyszerű elbeszélés (diegészisz) és az utánzás (mimészisz) között.

Az utánzás létrehozó okát tekintve Arisztotelész velünk született tevékenységként határozza meg azt, és ez a platóni utánzáskritikára adott válasznak tekinthető: „Úgy látszik, a költészetet egészében két ok hozta létre, mégpedig természeti okok. Az utánzás vele született tulajdonsága az embernek gyermekkorától fogva. Abban különbözik a többi élőlénytől, hogy a legutánzóbb természetű, sőt eleinte éppen az utánzás útján tanul is; mindegyikünk örömét leli az utánzásban. Ezt bizonyítja a művészi alkotások példája: vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy a holtak ábrázolásai."

A tragédia és az eposz tárgyukat tekintve tehát közösek, az utánzás eszközeit tekintve nem: „Az eposz megegyezik a tragédiával abban, hogy komoly tettek vagy emberek versmértékben történő utánzása. Különböznek viszont a versmértékben, mert az eposzé egyfajta és elbeszélő jellegű, s ezen felül terjedelemben is. A tragédia ugyanis leginkább egyetlen nap idejére terjed, vagy csak kevéssel haladja meg, az eposznak viszont nincs meghatározott időtartama, bár ezzel eleinte a tragédiákban is ugyanúgy bántak, mint az eposzokban. Elemeik részben azonosak, részben csak a tragédiára jellemzők; ezért aki a tragédiáról tudja, hogy értékes-e vagy gyenge, meg tudja ítélni az eposzokat is. Mert ami megvan az eposzban, az megvan a tragédiában is; de ami ez utóbbiban van meg, az nincs meg mind az eposzban." A Poétikában valójában a műfajok közül a tragédia kap kulcsszerepet. Ennek az az oka, hogy Arisztotelész szerint a tragédiában éli el az utánzómesterség a legmagasabb fokot.

Ugyanakkor Arisztotelész azt ígéri, hogy a többi műfajról is szó lesz: „A hexameterben írt utánzásról és a komédiáról később fogunk beszélni". Ez igaz az eposzra, de a komédiára nem. Nevezetesen arról a híres problémáról van szó, hogy vajon létezik-e a Poétikának a második könyve, amely a komédiával foglalkozik. Ugyanis az egész Poétika második része a tragédiával, a harmadik az eposszal foglalkozik. De nem maradt fenn olyan önálló szöveg, amely a komédiát dolgozná fel. Éppen ezért évszázadokon át keresték a Poétika második részét, hiába. (Ezt a kultúrtörténeti kutatást dolgozza fel Umberto Eco világhírű regénye, A Rózsa neve.)